Az indulás ideje

(A Nyugati szél szigetén, áprilisban)

Különleges íze van minden pillanatnak.
De milyenek az évek, ha a hónapok, napok számolatlanul múlnak?
És persze különleges mind a három gyereked. Csodálatosak, szépek, érdekesek. De rájössz, hogy a saját életüket akarják élni, és csak egy jóindulatú árnyékra van szükségük, aki udvariasan félrevonul, mikor ők a világot akarják felfedezni.
Mert bőven akadnak titkok és rejtélyek ilyen kicsi szigeten is.
Egy annyira apró szigeten, ahol ha felmászol a legmagasabb hegyre, minden irányból láthatod a tengert, és elvágyódhatsz a rettenetes, párás kékségbe. A legmagasabb csúcsról még azon is szörnyüködhetsz, hogy a szemhatáron meggörbül a víz az ég rettenetes súlya alatt. Mintha a föld gömbölyű lenne.
Szerencsére olyan nagy errefelé a köd, hogy ritkán kínoznak elérhetetlen, fénylő horizontok, furcsa kérdések.
És nincs is mindig idő hegycsúcsokon ábrándozni. Mert csak a mesék királynői élnek az emberektől elérhetetlen távolságra. Egy kis szigeten senki és semmi nem elérhetetlen, egy igazi királynő sem: gyere, Riolda, nézd meg ezt az újszülöttet…, gyere, mutasd meg, hova ültessük a szilvafákat…és segíts a kagylókból nyakláncot fűzni a gyerekeknek… És Riolda mindenhol ott volt, mindent megmutatott, mindent megnézett. Ha kellett, segített, ha kellett, igazságot tett, vagy meggyógyította a gyerekeket, és ha nem volt más kéznél, segített elültetni a szilvafákat.
Nem is túlságosan nehéz uralkodni ilyen aprócska szigeten. Adók, címek, rangok nincsenek. Te laksz a királyi palotában, és az angolszász uralkodók téged tisztelnek meg leveleikben a királynői címmel. Ráadásul a te gyerekeid a legszebbek, a legokosabbak, a te férjed a legszerencsésebb és a legügyesebb. Hogy beszélsz több nyelven, hogy írsz-olvasol, hogy szolgáltál már királyi udvarban, hogy te vagy az egyetlen, aki emlékszel a sziget rettenetes éveire – a bezártságra, a tündérekre, az éhség és a nyomorúság hosszú esztendeire –, nem számít. Ezek a szigetlakók szemében mind mesebeli, sőt felesleges dolgok. Hiszen úgy hiszik, velük kezdődött el a történelem. Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszatérnek a heringek…?
Hát persze.
Hiszen mindennap történik valami nagyon érdekes.
Egyre több gyerek, egyre több gyümölcs, egyre több zsákmány a tengeren. Minden egyre szebb, egyre jobb, de a napok annyira hasonlók, hogy már a saját képzeletünk fojtogat.
Riolda reggelente kiáll a palota elé, hogy elmondja, a római naptár hányadik napjában járnak, hogy melyik kelta állatot ünneplik aznap, és hogy jó egészséget, jó kedvet, jó munkát kíván a szigetlakóknak. Mikor egyszer elfelejtette a napot és az idust bemondani, a szigetlakók fellázadtak.
– Nem rabolhatod el az időnket, nem lehetsz ennyire gonosz vagy ostoba – kiáltoztak dühösen.
Riolda nem merte nekik bevallani, hogy ő már réges-rég elvesztette az időt, a „mértéket”, összezavarodott a napokkal, nonákkal, idusokkal, ráadásul itt, az örökös ködben nem is lehet a napokat a csillagok járásához igazítani.
És nem kizárólag a felhők miatt, hanem mert képtelen a napok egyhangúságát elviselni. A szokatlan, csodálatos állatokkal, a szarvasünő, a griff, a teknősbéka napjával a saját alattvalói elől a gyerekkora helyszíneire, a normann udvarba, a breton erdőkbe, a dán királyi palotába, egy valóságosabbnak hitt, és mégis mesebeli időbe menekült.
Pedig minden szokást igyekezett tiszteletben tartani.
Szerencsére kevés idő telt el a sziget újraalapítása óta, és ők kilencvenöten még olyan fiatalok voltak, hogy a  szokásoknak nem volt idejük babonákká merevedni. Ha felszakadt a köd, mind a kilencvenöten úgy bámulták a tengert, mintha kitáruló égbolt alatt a hömpölygő víz is a helyét keresné.
Hiszen nemcsak a hömpölygő víznek, hanem nekik  is meg kellett találni egy sokáig átkozottnak hitt szigeten a helyüket. Bár kicsi volt a sziget, egyik partja mocsaras, a másik sziklás, lakatlan; nem volt könnyű megszervezni, hogy a tavasszal is mindannyian jól lakjanak, vagy hogy a téli tétlenség ne szüljön sértődöttséget vagy gyűlöletet.
Éltek itt ír katonák leszármazottjai, Northumbriából áttelepült szász mesteremberek, szorgok, a sziget őslakóinak rabszolgasorba vetett, most felszabadított utódai és Riolda férje, egy normann harcos törvénytelen fia, Sjön. A cél az volt, hogy egy nyelvet beszéljenek – de melyik lenne az az egyetlen nyelv, amit mindenki örömmel megtanul és a magáénak érez? Egy skandináv, egy szász vagy valamilyen kelta dialektus?
Vagy felejtsék el minden félreértés forrását, a szavakat, és csak hümmögjenek, nyöszörögjenek  és hadonásszanak, mint ahogy Riolda érkezésekor a szorgok társalogtak, akiket a szigetre betelepülő írek arra kényszerítettek, hogy meztelenül és makogva szolgálják ki őket? A jelek csatájában aztán a legutolsó betelepülők dialektusa győzött – az angolszászok hozták a szerszámokat, az első gyümölcsfákat, ők tanítottak meg mindenkit a házépítés és a halászat csínjára-bínjára, ezért övék lettek a névmások és az igeidők is. Lassan a kelták is megbékéltek az ő ragozásukkal.
– Végülis kit érdekel? – kérdezte Sjön. – A szerelem mindenhol ugyanazt a nyelvet beszéli.
Riolda, aki már gyerekként annyiféle szenvedélyt látott, erről sem volt meggyőződve. Az emberek – ámbár ritkán vallják be – épp a szerelmükkel okozzák a legszörnyűbb sebeket.
De igyekezett az aggodalmait titokban tartani.
Ő maga természetesen pótolhatatlan volt a szigeten, mind a kilencvenöt szigetlakó tisztelte és megbízott benne. Ő képviselte a ködfüggöny mögötti valóságot, a pénzt, a tudományt, a kereskedelmet, a királyokat és a királynőket, azt a világot – ahol a szigetlakók szerint — örökké háborúznak és szíre-szóra agyonütik egymást az emberek. Mikor egy nap Riolda tréfából „bejelentette”, hogy Basiliscus idusának harmadik napját tapossák, ezt a hírt is teljes komolysággal fogadták a szigetlakók, és viszonzásul neki is  nagyon jó egészséget kívántak.
Tisztelni tisztelték Rioldát, de a barátság vagy a szeretet azért egészen más dolog, még akkor is, ha Riolda – egyesek szerint — a sziget őslakóitól, a szorgoktól származott. De az alattvalók mégsem vele, hanem a férjével, Sjönnel szerettek együtt lenni: halászni, kertészkedni, kidobóst játszani, málnabokrokat telepíteni, sört főzni, vagy éppen nem csinálni semmit, csak nyújtózkodni a palota előtti köveken. Emlékszel arra az időre, amikor akkora köd volt, hogy Ham a saját kutyájában elesett…?
Rioldáról a háta mögött azt pusmogták, hogy nemcsak a szorgok, hanem a tündérek gyermeke is. Ezért térhetett haza tizenöt éves korában a ködön túli világból, épen és egészségesen, ezért tanulhatott meg írni és olvasni, ezért szabadulhatott meg ép bőrrel a normann s a dán királyi udvarból.
Riolda nagy fáradsággal megfelelő ábécét szerkesztett, amivel a lehető legpontosabban le lehet jegyezni az ő szász-kelta keveréknyelvüket, de a szigetlakók csak nevettek ezen a nagy igyekezeten a szigetlakók. Ábécé? Ugyan minek? Hiszen mi értelme volna üzengetni? Vagy csak levelezgetni ilyen kicsi szigeten, ahol azt is meghallják, ha a föld alól a halottak kiabálnak nekik!
A múltbeli rémségek feljegyzése helyett nem volna okosabb az állatokat beszélni tanítani?
Ugyan mért érdekelné őket az apjuk vagy a  nagyapjuk, mikor az ő idejük akkor kezdődött el, mikor erre a szép szigetre léptek.
Szép sziget? Még hogy szép sziget!
Riolda még emlékezett a sziget múltjára, az őrült királynőre, aki szelekkel üzent a nővéreinek, a Bandemag királyt sújtó rettenetes átokra, ami miatt a hajdani szigetlakók nem merészkedhettek tengerre és nem szülhettek gyerekeket, ugyanilyen élénken emlékezett a sorscsapásokra, melyek miatt kénytelen volt gyerekként elhagyni a szigetet, de a fiai, Vörös Sjön és Kyd  arra kérték, hogy ezután hihetőbb dolgokról meséljen.
Ha ilyen szörnyűségekkel traktálod őket, intette Sjön, akkor a végén  félni fognak tőled. Ráadásul mire való rémisztgetni az embereket? Hát nem sokkal érdekesebb egy szarvasbogár, egy ügyes vitorlás egy szégyenében elporladt, őrült királynál? Vagy egy elátkozott  udvarnál, ahol tébolyult hangyákként rohangálnak föl-alá az emberek?
Riolda gyerekei, Kyd, Fiona, Vörös Sjön az apjukkal értettek egyet. Hiszen miért aggódnának? Nekik ugyan mitől kéne félniük? A nap is azért kel fel keleten, hogy őket, a Szél szigetének lakóit köszöntse.
De mi lesz, ha egyszer túl sokan leszünk?, kérdezte tőlük Riolda.
Ha járvány tör ki a szigetünkön, ha megtámadnak minket a mórok, az írek, a vikingek? Hiszen a nagyvilágban megállás nélkül háborúznak és vándorolnak az emberek. Hallottatok Brán királyfiről, aki a holtak országába is eljutott? Nincs olyan elképzelhetetlenül távoli sziget, amit az írek vagy vikingek ne találnának meg. Miért lenne a mi szigetünk kivétel?
És ha a köd még meg is védene a hódítóktól, saját magunktól nem óvhat meg. Ha kevés lesz az ennivaló, akkor valaki megint kitalálja, hogy a szorgok nem emberek. Hogy iszonyú hiba volt tizenöt éve felszabadítani őket.
Vörös Sjön, Kyd és a többi gyerek el  sem tudtak képzelni ekkora gonoszságot.
Csak akkor komorodtak el, mikor a felnőttek kútásás közben a sziget északi partján egy rettenetes tömegsírt tártak fel. Összekötözött kezű halottakat, kövekkel mocsárba süllyesztett gyerekeket, összeszabdalt, holtukban is vicsorgó férfiakat.
Talán ők lehettek a szorgok előkelői, gondolta Riolda: azok a családok, akik nem hódoltak be rögtön, hanem fegyverrel ellenálltak az első hódítóknak. A szigetlakók hitték-nem hitték: a döbbenettől kábán bóklásztak a maradványok közt, miközben fintorogva felemeltek egy-egy összetört lábcsontot, szétzúzott koponyát. Emberek ezek?, kérdezgették döbbenten. Végül úgy döntöttek, ha már démonok maradványaival kell együtt élniük, akkor temessék el őket. Máglyán, illendően.
Riolda volt az egyetlen, aki a szétszórt, borzalmas csontokra úgy gondolt, mint saját őseire és egyben borzasztó előjelekre: a sziget múltjára és jövőjére. Az alattvalói persze elképzelni sem tudtak olyan gyűlöletet, hogy valaki a másik karját kitépje, a gerincét eltörje, a szemét kiégesse vagy egyszerűen élve eltemesse. A Szél szigetén még a gyerekek is csak óvatosan verekedtek.
Ráadásul a szívük mélyén megvetették a halottakat. Mivel mind a kilencvenöten fiatalok voltak, senki nem akadt köztük, aki elhitte volna, hogy minden emberi lény végérvényesen halálra rendeltetett.
Aki meghal, az valami borzasztó ostobaságot követett el.

Barátok híján Rioldának sok ideje maradt bóklászni a hajdani Bandemag-palota termeiben. Egy szigeten, ahol senkinek sincs túl nagy rokonsága, egy ilyen hatalmas, zegzugos, romos palota nagy volt a „királyi családnak”. Sokszor fogócskázó gyerekek verték fel az üres fogadótermek csendjét, és az ilyen délutánokon Riolda a falakból hallotta a méltatlankodó sziszegéseket.
A szigetet a szorgoktól meghódító I. Bandemag Írországból érkezett. A gigászi kastélyt nem játszadozó gyerekeknek építette, hanem Anglia és Cornwall nagyurait akarta elbűvölni az irdatlan fogadótermekkel. Ám a birodalmi álmok mind megsemmisültek itt, a szorgok szülőföldjén, a kopár, kis szigeten, ahol csak csenevész fák, birkák és néhány tucat ember él meg.
A könyvtárat még a bújócskázó gyerekek is elkerülték, nem beszélve Sjönről, aki már attól émelygett, hogy meglátta a kódexeket.
– Biztos te is szeretnél csodás ősöket magadnak, Riolda. Sárkányos, kétfejű, háromfejű, bíborban született királyokat és királynőket. De higgy nekem, a béke a felejtéssel kezdődik. A könyvek csak bánatot okoznak. Ne törődj az ilyen limlomokkal, nem érdemlik meg.
Riolda ilyenkor csak megvonta a vállát.
Hiszen ő már megbékélt azzal, hogy anyja és apja úgy halt meg, hogy a titkaikat végérvényesen magukkal vitték abba a másik világba. Bandemag  könyvtárának mintha nem is lett volna köze a szigetlakók múltjához. Mintha a nagy hódító szülőföldjén  a tündérek bedobáltak volna válogatás nélkül néhány furcsa kódexet egy ládába, és elszállítottak volna egy névtelen szigetre, ahol pár év leforgása alatt mindenki elfelejt olvasni.
Ahol nagy becsben tartják a könyveket, de félnek beléjük lapozni.
Hogy is mondogatta mindig II. Bandemag? Őseinket megbecsüljük, hagyományainkra büszkék vagyunk.
No de kinek a hagyományaira?

Riolda a kódexek között talált befejezetlen hóráskönyvet, egy gót királynő, Aldora hányattatásairól írt meséket, egy botrányos életű nagyúr, N. herceg verseit  és mikor újra és újra átrágta magát rajtuk,  és úgy érezte, ha még sokat kutana, ha még kellően sok időt töltene a tengerre néző  könyvtárban, akkor előbb-utóbb rábukkanhatna saját történetére is.
A jövőjére, nem a múltjára.
Nem is csoda: első tanítója,   a véletlenül idevetődött normann krónikás, Illighaen  ebben a könyvtárban szembesült először a múlt és jövő hiábavalóságával, az idő álnokságával.
És a kitűnő történész nem is látott más kiutat, mint hogy megszökjön erről a szigetről és könyvtárból, minél távolabb meneküljön a rejtélyektől. Egy kiszolgált, öreg katonát, Riolda apját választotta útitársául – így kerülhetett ő, Riolda gyerekként Vilmos herceg és Hildi udvarába, Normandiába.
Hány éve is ennek, töprengett Riolda.   És megfogadta, hogy valamelyik kódex szélére lejegyzi a saját utazásait is.
De melyik könyv szélére? A kéziratok egy része furcsa macskakaparással íródott, és még az illusztrációk sem segítették a megértést: vízben lebegő házak, csodás hadigépek, hatalmas szárnyakon levegőbe emelkedő emberek. A bizarr rajzocskákat megmutatta Kydnek, a nagyobbik fiának, de ő ingerülten félrelökte: szerinte ilyen meséket bárki képes kitalálni, aki veszi a fáradságot, hogy az álmait lejegyezze.
De minek jegyezné le?
Hát a valóság nem sokkal érdekesebb?
Ám hol van biztos határ, ami a valóságot elválasztja a rémálmoktól?, kérdezett vissza Riolda. Ám hiába magyarázta el Kydnek, hogy az ő szigetükön tizenöt éve hitvány fenyéren és füvön kívül semmi sem termett, még nem voltak méhek, és talán csak egymás álmaiból táplálkoztak az emberek.
Kyd, az ő drága elsőszülöttje – aki semennyi könyörgésre nem tanult meg írni, olvasni – megint csak a vállát vonogatta. Tizenkét éves volt, neki a tizenöt év mesebeli időnek tetszett.
– Tizenöt év! – szörnyülködött Kyd.
Talán óriások laktak akkor ezen a földön.
De nem kevésbé voltak félelmetesek a Riolda anyanyelvén írt kódexek. Az egyik borjúbőrbe kötött kézirat egy Normandia határán épült nagy templom, Réniens, egy másik pedig egy tenger hullámaira  épült város építését mutatta be. Mennyi-mennyi furcsaság! Riolda gyerekként élt ugyan Normandiában, de nem emlékezett semmilyen nagyszabású építkezésre a normann-breton határvidéken. És ráadásul gyerekkorában – hasonlóan okos és megbízható könyvek – azt jósolták, hogy egy-két év, és vége lesz a kereszténységnek.
Tizenöt év!, sóhajtozott Riolda. Utoljára tizenöt éve beszélt írástudó emberrel. és most majd elemésztette a vágy, hogy megtudja, a föld a keresztények angyalaié, a mesék tündéreié, vagy esetleg a kalifa hadaié lett.
A leghasznosabb vagy, meglehet, egyetlen hasznos kódex a Tökéletes időszámítás, egy ütött-kopott, a kelta „állatnapokat” és a római idusokat, a kelta és a római időszámítást egybevető füzetecske volt. A szerzője szerint egyetlen dolog kell a hatalomhoz, hogy a király időt adjon és elvegyen. Minden más mellékes.  Csak az a fontos, hogy hogy minden napot pontosan megnevezzen.
„Ez biztonságot ad az alattvalóknak, és a király szívét is derűvel tölti el.”
De milyen időről is beszélnek ezek a kódexek?
Meglehet, hogy míg ő tizenkét évet számol össze, kint a világban ezerkétszáz év telt el.
Annyi idő, hogy talán repülni is megtanultak az emberek.
Ám a legmulatságosabb kézirat nem a keresztények ügyes-bajos dolgait, hanem a fényességes kalifa ezermesterének a hadigépeit és találmányait vette sorra. De ez talán csak egy ostoba mesegyűjtemény, nem krónika, gondolta Riolda. . Hiszen hogy lehetne jövőbe vagy távolba látó műszereket szerelni a madarakra? Vagy ütőképes hadsereggé szervezni a hangyákat? És milyen város az, ahol a nőket úgy szaporítják, mint az állatokat? Ha Riolda belemerült az ilyen rémálmokba, ébredés után lelkifurdalást érzett, mikor reggelente az alattvalóinak „kiszabta az idejét”.
Riolda egy kopár szigeten élt, ahol a mindennapokat mindig a tenger szabta meg csodás vagy éppen kibírhatatlan egyhangúsággal. De volt egy igazabb élete. Együtt sírt-nevetett, szörnyülködött és ámuldozott a könyvekkel.

Ha szépen sütött a nap, hajlamos volt igazat adni saját gyerekeinek: egy szarvasbogár, egy szép lepke, egy kődarab vagy akár az az új hajó, amin a férfiak dolgoznak a kikötőben, bármilyen kitalált világnál érdekesebb. Kézbe veheted, megszagolhatod,  a valóságosságában soha nem kételkedhetsz. De ha köd ereszkedett a szigetre, mikor a házak és a kövek is valószerűtlennek tűntek, és mikor maga a sziget is egy megsemmisülés felé zuhanó, óriási madárnak tetszett, Riolda behúzódott a könyvei közé.
De még az örökös menekülés sem tudta megszabadítani az unalom zsibbasztó kínjaitól.
Hát nem szégyen egy fiatal anyának éjjel-nappal a messzeségbe vágyakozni?
Hallottátok, hogy Goldian összeveszett az anyósával…? És hogy azt álmodta, októberben visszajönnek a heringek…?
Egyedül Riolda tudott a szigetén olvasni, ám ez nem jelentette, hogy a könyvtárat csak ő használta. Valakik beóvakodtak ide is a távollétében, összekeverték a lapokat, átrendezték a kódexeket.
No de kicsodák? A palotában bújócskázó gyerekek semmi pénzért nem maradtak volna egyedül a könyvekkel. Netán Sjön? Vagy valaki a szorgok, a sziget őslakói közül? Akik az ő visszatérte előtt már beletörődtek a rabszolga-életbe?
Meglehet, nem is kilencvenöten vannak a szigeten?

Riolda akkor is a titokzatos könyvtárlátogató személyén töprengett, mikor lobogó hajjal berontott hozzá a kislánya, a kilencéves Fiona.
– Miért kuksolsz itt? Hát nem látod, mi történik? Megérkezett az angolszászok hajója!
Fiona táncolva-nevetve kiszaladt, Riolda pedig a kendőjét húzogatva utána. Még épp idejében, hogy lássa a nap meglepetését, a partra szálló angolszász küldöttséget.
A tenger szépsége, a vérpezsdítő izgalom elkápráztatta mindannyiukat . No és a lárma! Mindenhol dobogó lábak, zsibongó, kergetőző gyerekek.
Mért ne ünnepelnének? Amíg nem fordul meg a szél, amíg nem indulhatnak halászni, addig a szigetlakók minden szokatlan eseményt – még egy szokatlan formájú halat is –  megéljeneznek.
A gyerekek pedig – mint mindig – körbetáncolják az angolszászokat, a férje, a hatalmas, megbízható Sjön már mindenkinek sört töltöget a parton.
Egészségedre! Fenékig!
Ám ezek az angolszászok nem a tenger szeszélyéből idesodródott tengerészek vagy valami családias ünnepre vágyódó, jóindulatú birkakereskedők voltak.
Hanem diplomaták, akik hivatalos ügyben érkeztek, és Ethelred király üzenetét hozták.
Riolda a kíváncsi szigetlakók gyűrűjében ünnepélyesen felolvasta a levelet.

Testvéreim!
Szabad királyok és királynők! Észak fejedelmei!

Ha vágytok egy férfias erőpróbára, gyertek el a királyi székhelyünkre, és szemléljétek meg legújabb egyvereinket! Ha nem vagy rest, ha nem vagy rozzant és beteg, ha felemelt fejjel akarsz tanácskozni veled egyenrangú fejedelmekkel, ha méltó akarsz lenni az őseidhez, akkor eljössz Bamburgba, a székhelyünkre.

Mi több, ezt el is várjuk tőled. 

                              Testvéri szeretettel és öleléssel: Northumbria ura, Ethelred.

Riolda jót nevetett a levélen.
Ő maga – bár nem volt rest sem öreg — nem vágyott „férfias erőpróbára”, ráadásul egy kis sziget úrnőjeként nem is tartotta magát egyenrangúnak „más fejedelmekkel”, ám majd szétvetette a kíváncsiság,hogy megtudja, mi történt a világban.
Hány év telt el…? Hány éve nem beszélt írástudó emberrel…?
És még  nem is találkozott Northumbria új királyával, az ifjabb Ethelreddel.
Mi lehet ez a halaszthatatlan tanácskozás?
Másnap reggel, mielőtt a palota előtti téren, a felszakadozó ködben az időt készült „kiszabni”, megint felolvasta a levelet a szigetlakóknak. A szóvirágok, a dicsekvő fogalmazás újra megtette hatását: az „alattvalók” tátott szájjal, hüledezve hallgattak.
Szabad világ! Tanácskozás! Csodafegyverek!
A szigeten nem létezett más idő, csak amit Riolda kiszabott. Úgyhogy senki sem értette, mit jelent, a „méltónak lenni a saját őseinkhez”. Pedig a legtöbb szigetlakó tudott valamennyit az apjáról-anyjáról – no de mit számít ez?
A tenger gyermekei voltak valamennyien.
Riolda odasandított Sjönre, aki fintorogva, karba tett kézzel sóhajtozott, mert a hagymázas terveknél a világon semmit sem tartott hiábavalónak. De se kőszívű, se hajthatatlan ember nem volt.Ránézett Rioldára, és megsajnálta.
– Csak egy év. Egyetlen év, nem több. Jegyezd meg, Riolda!
De hogyan tartják majd számon az időt, ha Riolda idegenben, ők meg a szigeten élnek?
Fiona, aki ha olvasni nem is, de rajzolni nagyon szeretett, egy széndarabbal madárkát rajzold az anyjára csuklójára.
Háromszor ráfújt, aztán letörölte.
– Ha körbeér az év, haza kell hozzám térned – suttogta az anyja fülébe. – Nem maradhatsz tovább, ha látod a csuklódon a jelet. Ha látod a feketerigót a kezeden.
Riolda bólintott.
És a szigetlakók legnagyobb megkönnyebbülésére kijelölte az aznapi időt:
– Április hónapja van, a feketerigó ünnepe.

Vigyázzatok magatokra!

De már nem volt visszaút. Teltek-múltak a napok, és ez a sok-sok lágy csípő, ez a versekből megismert szerelmi udvar Illighaent is foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy, rosszaságból? 

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább nyomozni kéne, nem léha versikékbe, száműzött, halott királynők karjába menekülni. Hiszen hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából:
őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató.
Megáll az égboltozat legszélén, figyeli a sürgést-forgást,
a szenvedélyes jövés-menést. De mást mond a szív,
és mást mond a reggel. Még vár egy kicsit,
aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen semmibe. 
Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett. 

Vajon kik olvassák ezeket a verseket?

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, csacska nőket már elejtette az éjszaka.
De ő itt van, ő velem van, nyugtalan ujjai
engem cirógatnak.  Megitat, hogy szomjas legyek.
Meggyógyít, hogy megsebezzen. 
Meg kell halnom, hogy fiának nevezzen. 

Illighaen már nem is a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. Gyorsan kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaen, vagy a köd már elevenen elrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban.? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem mert nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
No, de ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel csak szárított halat esznek, ebédre valami gyanús levest, aztán vacsorára egy kis sajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mert hiszen a vér nem válik vízzé, mi minnyájan vendégszeretők vagyunk… Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a szigetlakók hős ellenállásáról, de akárha egy bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik… A felséges király émelyeg, csak holnap fog a rendelkezésére állni… No, de ha a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, akkor miért tűnnek mindig bódultnak?
Talán az öröm miatt. Hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a szigetlakók ujjongva vonulnak a sziklákra. A szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és a tenger…, no, igen, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a habokból az alattvalói közé.Aznap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább nevetéssel –Illighaen is megint ott ténfergett közöttük.

– Ha figyelsz, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók közt már nyoma sem volt a tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, gondolta Illighaen.
–Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király szemefényét.
– Rioldának hívják, ugye, a hercegnőt?
– Riolda az én lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj ezen a nyomorúságos szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Neked is segítened kell!
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen.
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! A megélhetés! A szárazföldön nemcsak álmokból élnek az emberek. Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. – Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy te-rohadt-anyabaszó-gennyesszájú-szerencsétlen?  Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. ahogy partra száll, egy nyavalya ágyba dönti.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő szigetük – felelte Fargein. – Szeretnek itt élni.
– Belehaltak a fogoly katonák valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak  viselik el zokszó nélkül. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel szigeten tutajt vagy csónakot ezen a szigeten?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit eszelőssége és csúfsága miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
– Ő fog segíteni nekem.
Illighaen megrántotta a vállát. – És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett.
A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni Illighaen nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Nem lesz könnyű megszökni innen. Egy világ őrjöngve, bizonytalanul – a képzelet határán.
– Ne higgy nekik! Őrizd meg a józan eszed! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éheznek, azokat előbb-utóbb megjutalmazza a képzeletük.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

 Többé nincs többé. Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett.
Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy szórakoztassák a katonákat.
És mi lesz a kóbor gyerekekkel, akik megelégelik a parancsokat? A csavargókat – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, és utána annyit dolgoztatják őket, hogy nem érik meg a felnőttkort.  Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani?
De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.
És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?
De hogy ülhet a saját fülén bárki?
Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.
De itt, Normandiában annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.
– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.
Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.
De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt.
A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, ez a kis ribanc, ez az új hercegné.
Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?
Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, akkor erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.
Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő sáskák, gondolta Riolda, még a szívük is hangosabban ver.
Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.
Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?
Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!
Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a szívét) édességgel kínálja a kisfiút? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.
Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek. Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.
Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!
Riolda először a füle botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.
Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!
Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.
Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. No de hol a hercegné? Senki se tudja.
A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: minden sarokban fehér virágzuhatagok, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál. Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!
Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.
A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?
A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.
Riolda! Riooolda! Te megátalkodott ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.
Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?
Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.
A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem az udvarhölgyek, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!
A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózik, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként, lassan-lassan akarna meghalni.
Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Amíg-élsz-megkeserülöd!
Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!
Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…
Nézzétek! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.
Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak?
De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.
Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!
Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.
Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda! De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.
Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?
Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből …
És Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!
Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!
Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.
– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.
Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az az öreg állatokhoz.
Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.
Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.
– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy, és te fogod a kis trónörököst a hűtlenektől megvédeni
Riolda odadörgölőzött az apjához.
– De legalább te mondd meg, ki vagyok!
Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.
A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek a kancának már sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – Vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.
Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.
Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.
Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.
Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

És miközben hallgatta a herceg szomorú zsörtölődését, nem gondolt arra, hogy mire visszatérnek, a beteg kancákat elköltöztetik. Apját pedig – mint valami kiszolgált, öreg lószerszámot – ide-oda hányja a hercegi udvartartás, mígnem a közelgő háború, a rengeteg veszedelem minden nyomát eltünteti.