Az édesre csípőset kíván az ember.
És Vilmos herceg nem a fehér ruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond: gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.
Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?
A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, hanem vidám fiatal lányokat, hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat. Ha valakinek (nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak) megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne – ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.
Normann vagyok, mesélte magáról egyszer.
Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Mész-mész, mintha csak a tenger szívét keresnéd, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.
Itt Vilmos végre biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a hegycsúcsokra, a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger vagy csak észak-nyugati szél hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, akárki nemzette őket, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.
És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlánykákat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, Dicsőséges Harald elsőszülöttjét.
Ivott, káromkodott, és ha eltompult végre valahára, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.
A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset. Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – de nemhogy kihallgatni, még lábra állítani sem. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a medencéjét, végül a két karját is.
Marcenda nem volt kövér asszony, no de még egy egészséges, rendesen megtermett hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt…? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiverték. De vajon élt-e Marcenda, mikor ez a nevetséges agyalágyult bement a szobájába?
Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba.
Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők, persze, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, még a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.
Láttad, mekkora izéje van a szamárnak? És azt tudod, milyen van a sasoknak? Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, szúrósak, csontosak, láb- és hátfájósak. Fagyásoktól elcsúfított, elevenen felbomló, izgő-mozgó gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.
Láttad már, mekkora izéje van…?
Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? Ezeket a fájós, hidegtől vacogó gyerektesteket? A prüszkölő lányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg, és talán majd a lábukat is meggyógyítják.
– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.
Az udvari költők majd megírják, hogy két hétre a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét meggyászolja.

Az idő visszatért, mintha mi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, ellenőrizte a kincseskamrákat, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná a legnyilvánvalóbban, ha nem egy eleven és friss feleséggel?
No de mit tegyen? Mustrálja végig országa hajadonjait? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotába? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal lányok fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.
És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, a szász Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz annyi esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.
No de hogy is hívják? Rindegunde, Bindishilde, Minnentrude..? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs arc mennyire hasonlít a feleségére.
Hajnalban indult el hozzá, mintha  magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg maguknak, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen csendes, nyugodt méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, sőt szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, no, de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, hogy gatyamosás közben látták a feleségét…
Ámde nem volt már visszaút, Hildi még a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.
Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.
– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.
Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.
Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet?
Hildi végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kell, csinálni, csinálni – nem lehet a patakparton órákon át mosolyogni.
Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám most mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét –  óvatosan, a derekára vigyázva – a nyeregbe emelte.
De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi, Báeldun kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem gyilkolták meg Marcendát ez első feleségét? Hildit nem alázták meg? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, majd meglátjuk,  töprengett.
Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, nem hiszem el, hogy te így, hogy ennyire…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos már majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a bosszúvágy.
Ahogy Illighaen magyarázta, minden család történetét fekete betűkkel írják. És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak.Vajon honnan jött ez a Hildi, és mit követett el, hogy a sógorai így bántak vele?
Vilmos nem kérdezett rá, nem szörnyülködött, nem faggatózott, mert nem szerette a hálószobájában a rémtörténeteket. Ám ami azt illeti, egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő még ennél is nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos szóra akarta bírni Báeldunt, már csak a halott asszony, Marcenda emléke miatt is, akit csak ez a királyfi, vagyis az ő szava menthet meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem gyáva módon, hanem inkább kíváncsian, mintha valami  iszonyatos árnyékot kutatna Vilmos háta mögött.
Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában? Lehet-e annyira bűnös valaki, hogy a halála előtt ne akarjon még fűt-fát, kegyelmet, mentegetőzést, feloldozást, magyarázatot? Egy jó ebédet, egy hátbaverést, egy baráti kézfogást? A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi szó nélkül csak egy fényes, csodálatosan kék lazúrkövecskét csúsztatott a markába.
Hol is rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta vajon az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?
Ám ez a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében.
Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.
Egymásba hajló, egymásba rohanó,  gondosan vésett rovátkák és egy kis köröcske, amit szétszabdalnak az egyetlen irányba tartó vonalkák.
Talán háború vagy valami más szörnyűség.

Több fejezet: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts

A káprázatosabbnál káprázatosabb kéziratok még az ideút fáradalmait is elfeledtették. A rengeteg megaláztatást, vihart, ostobaságot, babonát, nyűglődést.
Illighaen fáradtan lapozott bele a legfelső kéziratcsomóba.

   Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

Ki ez a költő?, kérdezte Illighen szörnyülködve.
Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek – no, persze mások is, de azt inkább borítsa szégyen és irtózás, mint szemfödél a halott nőket. Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: Rendezett eső. Ő, Illighaen aenkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.
Vagy ez egy ostoba álnév csak?

   Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

   Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki most itt vacog előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád ismernek
újból. No, nézd csak! Ki az a fényes csillag
a Fiastyúk mellett? Figyeljétek csak az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!
Míg mi a dolgunkat tettük, ő megtelt szerelemmel.

Illighaen is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét vagy a kamaszkori álmokban látott nőket sem.

   Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
   mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem. 

   De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja
a repedéseket a falon, és kihussan a szabadba.
Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.
Ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. No de régesrég végetért a kereszténység! Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt! És ha fel is támadt valamikor, a világ semmivel sem lett azóta békésebb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?
Odavonszolta magát az ablakhoz.
A köd felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán épp azt, hogy a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, végre továbbvonszolta magát.

 Méghogy titokzatos sziget? Ugyan már!
Az első napok az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség. Nem volna kedve Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Késlekedés vagy ellenkezés nélkül…? Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. De Bandemaggal, az öreg és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.
Egészen szokványos történet volt – olyasféle, amit más krónikások már ezerszer feljegyeztek. Az ír testvérháborúban I. Nagy Bandemagnak sikerült megkaparintania ezt a kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók a felnőttkort megérni. Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.
Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton, a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mit csinálhatnának? A képzelet is magába roskadna, ha egymagában, minden játék nélkül kéne boldogulni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. Egy cseppet sem csodálkozott Illighaen érkezésén: egy hercegi főkönyvtáros, hát mi sem természetesebb. Hagyományainkra büszkék vagyunk, hiszen királyok vére csörgedezik az ereinkben. Az édesatyja természetesen számos csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi az összeset… Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.
Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, rossz edényekkel teli kamra volt volt. De a törött ibrikek közül Bandemag tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten mindenki elfelejtett olvasni.
De végre magára maradt, és egyedül  megszemlélhette a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennek az alattvalók egy hímzőrámával? No, de egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál mi lehet titokzatosabb?

Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és az asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban élt? Illighaen zavartan felegyenesedett. Most élte át először, hogy az idő semmit nem jelent.

De a titokzatos N. hercegen kívül más furcsa lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló törpék miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…
Ám ezek a szorgok vajon nem emberek? A violaszín pupillájuk, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem lehet egy örökletes betegség eredménye-e? És nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Ha az emberek fél évszázad alatt  elfelejtenek olvasni, akkor mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni? Amúgy meg mi mondanivalója lehet egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…
És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy a szorgok emberi lények: kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de még az éhség idején sem jut eszükbe, hogy levágják és megegyék őket… És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a krónikási címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

De Bandemag a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett arra, hogy a szorgok talán a sziget őslakói lehetnek, akiket az írek rabszolgasorba kényszerítettek.
Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné, a normann Marcenda húga  – állítása szerint – pontosan  háromszáz éves volt, egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról mesélt, hogy Rómában töltötte ifjúságát, és azokért a régi gyönyörökért kell vezekelnie…
Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért ne lehetne az elmebaj, akár a violaszínű pupilla, örökletes? No de kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst zabáló vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért ők is borzasztóak voltak… megfejthetetlenek  és elviselhetetlenek.
Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Még a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük visszataszítóan hideg és nyirkos, mintha semmilyen érzelem nem melegítené őket.
És mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… pfúj! Förtelem… Ám neki, mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Talált is egy Kitalált lények címet viselő furcsa kódexet, aztán egy leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Aztán kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy Aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát ami azt illeti,  I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett…. De a név megállította: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. De talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… És ekkor egyszercsak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Al Táriké! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron!
Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol mindenki elfelejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, és a királynéjük Írországba menekül?
Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha a tényekbe bele nem illő dolgokra bukkannak. Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakája jutott eszébe.
De ahogy az ajtóra pillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent szinte elviselhetetlen vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen, hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy nagy sebbel-lobbal előrohanjon a felesége, és leteremtse a gyerekeket…
Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?
Bandemag szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott kódexen:
– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?