Illighaen most tovább lapozott.

 

                            Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,

                            langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt 

                            szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád, 

                            hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,

                            menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,

                            akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

 

                            Kőkoporsók őrzik a királynőket.

                            De nemet ők sem mondanak.

 

         Ki ez?, gondolta szörnyülködve. Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek, a vidámak, a rózsás bőrűek – persze mások is, de azt borítsa inkább feledés, ahogy irtózás vagy szemfödél a halott nőket. Meg aztán a forma is annyira szabálytalan, olyan különös! Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: „Rendezett eső”. Illighaen a tények szakértőjének tartotta magát, nem a költészetének, de azért elképedt. Senkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.

        Vagy ez valami fennhéjázó vagy ostobácska álnév talán?

        De a halott asszonyok nem hagyták nyugodni. Tovább lapozott.

 

                            Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

 

                            Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,

                            aki itt vacogsz előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik

                            a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg

                            önmaga körül a hold, mire az emberek rád

                            ismernek újból. No, nézd csak! Ki az a fényes

                            csillag a Fiastyúk mellett? Nézzétek az Udvarhölgyet!

                            Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!

                            Míg mi tettük a dolgunkat, ő megtelt szerelemmel.

 

    Ő is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét sem.

 

                            Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,

                            mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra

                            készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor

                            az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet

                            teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni

                            veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.

 

                            De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,

                            és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja

                            a repedéseket a falon, és rögtön kihussan a szabadba.

                            Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.

                            De ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

 

     Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. Hiszen végetért a kereszténység, morfondírozott Illighaen. Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hiszen legalább hétszáz éve meghalt Krisztus! És ha fel is támadt valamikor, a világ azóta semmivel sem lett figyelemreméltóbb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?

         Hazudozni, fogadkozni, versekben pózolni. Mégiscsak nevetséges ez. No de Jeruzsálem! Ez az időzavar egészen elcsüggesztette. Megtörölte a homlokát, és odavonszolta magát az ablakhoz.

      A köd végre felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán éppen azt, hogy végre kisütött a nap, és a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, továbbvonszolta magát.

         Méghogy titokzatos sziget?

         Az első napok épp az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség, ők Bandemag király katonatisztjei. Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. Nem volna kedve Illighaennek Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Lehetőleg azonnal, mindenféle késlekedés nélkül… De Bandemaggal, az öreg, hiú és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.

       Egészen szokványos történet volt. Az ír testvérháborúban Bandemag király apjának sikerült megkaparintania ezt a semmire való, kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, neki állt megszervezni a hadseregét, felépíteni a palotáját… Állatokat és asszonyokat hozott Írországból, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kis kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók megérni a felnőttkort. Akik megmaradnak, azokra rájuk zárul a köd és a magányosság… Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.

         Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton… a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mi mást csinálhatnának? Mi mást tehetnének? A nap huszonnégy órából áll az ilyen szikkadt földdarabokon is, itt a képzelet is magába roskadna, ha egymagában, segítség nélkül kéne kalandozni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. És mintha egy csöppet sem csodálkozna Illighaen érkezésén… egy királyi főkönyvtáros, nahát, ez aztán magától értetődik. Tulajdonképp óriási megtiszteltetés. De meglepetésnek nem meglepetés: hagyományainkra büszkék vagyunk, királyok vére csörgedezik bennünk. Az édesatyja, I. Bandemag király természetesen csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi, nemcsak őrzi, hanem a legnagyobb, a létező legnagyobb becsben tartja az összeset. Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.  

      Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, háztartási eszközökkel tömött kamrácska volt. De a törött ibrikek, hasznavehetetlen vaslábasok közül Bandemag király tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten már mindenki elfelejtett olvasni. Mihelyt magára maradt, aprólékosan megszemlélte a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennének a sziget asszonyai egy hímzőrámával? Egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál ugyan mi lehet titokzatosabb?

         Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

        Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem nem is tartotta valószínűnek, hogy 50-60 évvel ezelőtt I. Bandemag király a szigetre cipelt volna a kecskék, az asszonyok, a habverők és az üstök társaságában egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg talán korábban élt? De Illighaen minden élő és holt, fontos és kevésbé fontos költőt számon tartott, mert nehéz megítélni, mi számít a jövőben hasznavehetetlennek…

         De ezen a fura hercegen kívül más titokzatos lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló szorgok miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…

         Ámde a szorgok vajon nem emberek-e? A violaszín szemük, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem egy örökletes betegség eredménye-e? És vajon nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Illighaen mindezen már napok óta töprengett. És ha ötven-hatvan év alatt elfelejtenek az emberek olvasni, ugyan mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni… Amúgy meg mi mondanivalója lehetne egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…

    És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy ezek a szorgok emberi lények – természetesen nem emberek, csak emberi lények, de azért mégiscsak. Kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de hogy-hogy nem jutott eszébe senkinek, hogy levágja és megegye őket? És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a főkönyvtárosi címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

         Kőkoporsók őrzik a királynőket.

         De nemet ők sem mondanak.

        Bandemag király aggodalmasan a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett Illighen arra, hogy ezek a szorgok talán a sziget örökletes betegségektől sújtott, degenerált őslakói lehettek, akiket az ötven-hatvan évvel ezelőtt partra szálló írek rabszolgasorba kényszerítettek.

       Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné pontosan 292 éves volt, és Illighaen találkozott egy olyan férfival, aki hitt abban, hogy három éve látta meg a napvilágot. Mert élete első évében – magyarázta – háromezer napig tartott a tél, de ezt még a tulajdon szülei sem vették észre… Egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról tájékoztatta, hogy Rómában töltötte az ifjúságát, és azokért a régi gyönyörűségekért büntetik most a tündérek.

       Rómában! Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért is ne lehetne az lmebaj, ahogy a violaszínű pupilla, örökletes? De kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst és bogyókat zabáló, foghíjas vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért borzasztóak voltak, ők is borzasztóak és elviselhetetlenek.

      Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Tulajdonképpen a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük nyirkos volt, visszataszítóan nyirkos, mintha soha semmiféle érzelem nem melegítené őket.

      És mért nem születnek gyerekeik? Mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… Pfúj! Förtelem… De Illighaen azért biztos volt benne, hogy ezek az olyannyira emberi lények, az írek elkorcsosult utódai, de még a szorgok is mind büszkék arra, hogy ezen a nyomorult szigeten élnek.

    De mint krónikásnak és főkönyvtárosnak az a feladata, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott egy vajasbödön mögé, remélve, hogy ez a könyvtár a nyavalyás N. herceg versein kívül komolyabb dokumentumokat is rejt. Tessék! Talált egy furcsa kódexet, amely a Kitalált lények címet viselte, aztán egy hosszú leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Illighaen dühösen félretolta, mert irtózott a fikciótól, az elkényeztetett írástudók léha fantáziajátékaitól. A vajasbödön mélyén rábukkant egy megpenészedett varázstekercsre, tele mágikus négyzetekkel és háromszögekkel – Normandiában és Írországban öt garasért vesztegetik ezeket. Benézett az egyik szakajtó mögé, és kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex. Talán talál ebben valamit I. Bandemag világpolitikát illető terveiről…

         De ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amelyben egy Aldora nevű nőszemély keríti hatalmába az íreket… Aldora! Mielőtt útnak indult volna Normandiából, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője. De talán ez egy másik Aldora. Talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… De a történetben felbukkanó írek egyáltalán nem tűntek regényhősöknek, hanem ismerősek voltak, nagyon is ismerősek, mégpedig nem a regényekből, hanem az ír belpolitikából. És ekkor Illighaent mintha tarkón ütötték volna. Egyszercsak felbukkant Al Tárik neve. Al Táriké! Aki két éve, egész pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron…!

         Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol senki sem tud írni és olvasni? És ez a pergamen ránézésre is legalább ötven-hatvan éves. Hogyan tudhatta azt I. Bandemag király krónikása, hogy a mórok elözönlik Hispániát, és a vizigótok királynéja Írországba menekül?

       A napfény megint eltűnt, de a suhancok az udvaron tovább nevetgéltek. Talán a madarakat utánozzák, hiszen varjak mégiscsak vannak ezen a szigeten. Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha valami egyáltalán nem illendő, vagyis a tényekbe nem beleillő dologra bukkannak.

         Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakájára gondolt. De ahogy az asztalára hátrapillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent elsöprő vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen – egymáshoz illő, sőt unalomig ismert testekkel. Hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy hallja, ahogy a gyerekei levernek a folyosón egy vázát, és nagy sebbel-lobbal előrohan az anyjuk, hogy leteremse őket.

         Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?

        Bandemag király szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott verseken:

         – Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?

         Illighaenbe belehasított, hogy ez az N. herceg talán még meg sem született. Talán azok a koporsókba zárt királynők sem. Beleolvasott olyasmibe, amibe királyi főkönyvtárosok soha nem szoktak.      

         – Valahol az időnek is játszadozni kell. – magyarázkodott Bandemag király. – Hát mért nem értesz meg minket? Szükségünk van egy kis rendezetlen esőre.

         Illighaen elfordult, mert nemcsak visszataszítónak látta az agg királyt, hanem mint egy öreg komédiást, ravasznak és számítónak.

         És egyáltalán igazat beszél-e?

         – Hát látod, Illighaen, ezért nem hagyhatjuk mi el ezt a szigetet.

                                                                       

                                                                                 Csóka Kata fordítása