Leépítés

Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.

Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”

Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.

-Ezt meg kitől? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.

-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.

Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:

-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?

B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.

-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?

-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.

-Mitől félsz? – kérdezem unottan.

K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.

Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.

Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.

Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.

N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.

K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”

Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.