Túlzás lenne azt állítani, hogy otthon nem gondolok erre az egészre. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell ismernem, hogy szinte csak erre gondolok. Beteges? Maga mondta, hogy mondjak el mindent. Szóval olyan, mintha be lenne dugulva a fülem, és csak szűrve jutnának el hozzám a dolgok. Vagy mintha be lennék zárva egy szobába egyedül, és feladatként meg lenne adva nekem egy hosszú számsor, hogy gondolkozzak rajta. Mondjuk: A-2013455. Vagy mintha én lennék maga a számsor.

Van egy visszatérő képsor, ezt még feltétlenül el kell mondanom. Van idő rá? Biztos a sok katasztrófafilm, amit a tévékben adnak mostanában. Azt mondják, hamarosan itt a világ vége, és ezért sok ilyen filmet adnak, hogy a tévénézőknek legyen valami fogalmuk arról, hogy kell elképzelni a világ végét. Na mindegy, a képsornak az a lényege, hogy tehát én egy nagy embertömegben vagy egy kisebb embercsoportban vagyok elvegyülve, tudja: mintha egy mákszem volnék egy mákos süteményben, vagy valami ilyesmi. Semmi különös nincs rajtam, nem vagyok szebb senkinél. Szóval egyszer csak valahogy megtudjuk, hogy itt a világ vége, konkrétan: ott hömpölyög az utcán. Jön egy szörnyeteg, vagy megáradnak a tengerek, és a nagy hullámok kezdik benyelni az utcákat. Mi még a biztonságos irodában, de kezd kitörni a pánikhangulat. Mondja egy fazon: „Emberek, szedjük össze magunkat!” Föláll egy asztal tetejére. A rend kezd megbomlani. Az akták összekeverednek, egy csésze kávé kiömlik és eláztat egy nagyon fontos jegyzőkönyvet. „Ez egy emberi élet!”, gondolom, de csak egy pillanatig zavar a dolog, aztán már nem. Az emberek fel-alá futkosnak, néhány nő sikít. Én nem szólok semmit senkihez, csak a leglényegesebbeket: „Merre jár éppen?” (Már a nagy hullám vagy a szörnyeteg.) „Mennyire zsúfoltak?” (Már a vészkijáratok.)

És tudja, ez a hátborzongató az egészben: hogy nem szólok senkihez. Ha hozzám ér valaki, hátrább lépek hármat. Ha valaki csatlakozni akar hozzám, leszerelem az illetőt. És ott vagyok a nagy menekülésben, a felbolydult hangyabolyban, még talán földrengés is, megrepednek a falak stb, és én nyugodtan sétálok, figyelem a környezetet. Valami van bennem. Titok.

Van egy titkom, amit nem szabad elmondanom senkinek.

Magának sem szabad elmondanom, úgyhogy csak utalok rá. A túlélessel van összefüggésben, és szavakkal nemigen ragadható meg. Inkább csak érzés. Elmondom magának, mivel végződik az egész, de ettől még nem fog rájönni a lényegre: egyszerűen nem megyek sehova, maradok az irodában. Evidenciák: bemegyek a vécére és magamra zárom az ajtót. Mindenki elszalad, de én ott maradok (viszek magammal egy szendvicset és egy üveg vizet), és pár nap múlva, miután mindenkit elsodort a víz vagy összetaposott a szörnyeteg, szépen kinyitom a vécéajtót és kisétálok. Süt a nap, az utcák üresek és teli vannak szeméttel. Csak sétálok, és elrágcsálok egy csokit, amit egy szétnyílt csokiautomata romjaiból halászok ki.

Mintha segítene nekem valaki, aki súg. Nem szavakkal, és pont ezért nem tudom senkivel megosztani. Nem szavakkal súg, mert ha szavakkal kifejezhető volna, akkor megkínoznának, és kihúznák belőlem valahogy: brutálisan megvernének, éheztetnének, megerőszakolnának, és a végén úgyis „elkotyognám”. De pont ez az. Hogy a szavak.

Itt vannak a többiek, nézze. Állandóan, megállás nélkül beszélnek: a kajaszünetben, a cigiszünetben, munka közben (kivéve N.-t, aki már nem beszél), és csupa olyan szavakat használnak, amiknek nincs értelmük. Még etológiából tudom, ez a kurkászás: a nőknél a beszéd. Be kell vallanom magának, mert ez viszont tényleg nyomaszt már egy ideje: megundorodtam a nőktől.

Van egy visszatérő képsor. Valami szaunában vagyok, előnytelen fürdőruhában, amiben túl vékonynak tűnök, de engem ez nem érdekel. Ülök széttárt combokkal, a fülemből és a szememből is folyik az izzadtság. Eleinte egyedül vagyok, mélyeket sóhajtok, hogy kibírjam valahogy. Aztán egyszer csak nyílik az ajtó, bejön egy nő. Nyílik, bejön egy másik. Mindjükön előnyős, drága fürdőruhák, van amelyiken semmi! Nem bírok elfordulni, látom egy-kettő nemi szervét. Iszonyú! Legszívesebben rájuk szólnék, vegyenek már fel valamit! De nem. Megtelik a szauna, a testeknek gumicukor-szaguk van. Mindkét oldalamon nők, a combjaink összeérnek, nő a szőr a combjukról, a sok borotválás miatt szúrnak a nők! Én meg udorodom, ők egyfolytában beszélnek, közben majdnem megfulladnak, de akkor is beszélnek, nem bírják ki hogy ne, és nevetnek is hozzá! Megfulladok!

Nem szeretek beszélni.

Szóval N. egy szerdai nap elájul, és kórházba kell szállítani. Később hallom a többiektől, hogy belehalt a tüdőgyulladásba, a magas lázba. Még talán valami rákja is volt, amit későn fedeztek fel. Kirakják az épületre a hivalkodó fekete zászlót, állítólagos temetése alatt tíz percig emlékezünk rá, leáll a munka, aznap kevesebb jegyzőkönyvet iktatok. K. utána kihív cigizni, azt mondja: „nem bírom, idegösszeroppanást kapok, N.volt az első áldozat!” „Ugyan már”, mondom neki, „szerintem minden emberben kéne lennie annyi felelősségérzetnek, hogy elmenjen orvoshoz, ha nagyon beteg.” K. furcsán néz rám, kerüli a tekintetem. „Te nem érzel semmit?”, kérdezi. Szinte megfagynak a kis lilás könnycseppek a szeme sarkában. Most én kerülöm a tekintetét, mert erre nem tudok mit mondani.