Nem szólok, de látom hogy B., a főnök, állandóan engem figyel. Nem szól semmit, szavak nélkül is megértjük egymást, azt hiszem. K. azt mondja nekem egyszer: „le akarok feküdni B.-vel, mert rettenetesen félek. Két gyereket kell eltartanom, az egyik már iskolába jár!”
-Ahogy gondolod – mondom neki. De belül azt gondolom: veled úgysem fog lefeküdni, mert fonnyadtak a melleid.
Az én melleim még szépek és kemények. B. karácsony táján jön oda hozzám, N. halála óta teljesen egyedül vagyok az irodában. Nem raktam ki minikarácsonyfát az asztalra, és szaloncukorhalom sincs átlátszó üvegtányérban a teásbögrém mellett. Bejön, biccent felém, biccentek. „Ízlett a méz?”, kérdezi. Rábólintok. Még a sziá-t is elfelejti mondani nekem. Rámnéz, bezárja az ajtóm. Utána már minden elég hagyományosan zajlik, ahogy az lenni szokott filmekben is: néhány szó – milyen csinos ma, vagy jól áll magának ez a szoknya -, aztán felfekszem az asztalra, az egész alig tíz perc. Belekaparok a körmeimmel a combjába (húsos, löttyedt), amúgy hagyok neki mindent. Megpaskol, elégedett. „Legközelebb mézzel…”, mondja, és rámosolygok. Persze.
Aztán elmúlik a karácsony, a szilveszter, új év. B.egy januári napon összehívja az embereket. Nyíltan nézem a többieket, K.-nak hatalmas izzadtságfolt a hónaaljánál, az ingjén. Nézem őket, ahogy kapdossák a tekintetüket, sápadtak és feszengenek. Fészkelődnek a székükön.
Menekülnek.
B.elkezdi: „ahogyan tudják bizonyára, mostanában a leépítések miatt…”
Az ülés után K. odajön hozzám, berángat a vécébe, lerogy a vécékagyló mellé, és úgy bőg. Aztán röhögni kezd. Megsimogatom a haját, mint egy kislánynak. Bár tudja: undorodom a nőktől. Mindegy, erre az utolsó napra összeszedem magam. „Na!”, mondom K.-nak, de mást nem. „Mihez kezdjek?”, kérdezi. Aztán röhög. „Ugyan már”, mondom, „ne gyerekeskedj”. Talán azt kellett volna mondanom: sajnálom, K., hogy nem árultam el neked a nyerő stratégiát. De hogy mondhattam volna el neki, ha szavakkal kifejezhetetlen?! Ez valahogy olyan, mint a szerelem. A test és a hormonok szintjén dől el nagyrészt. Nem tehetek róla, hogy a melleim még szépek és feszesek, és hogy nincs senkim. Azt hiszi tán, ez tőlem nem áldozat?! Nem tehetek róla, valaki vigyáz rám, aki súg. Nem terveztem el előre semmit, minden csak úgy jött magától. Megkínálom K.-t egy teával, rakok bele mézet, ő meg hüppög, de lassan megnyugszik. „Olyan szép itt minden”, mondja, ahogy körülnéz az irodámban. „Igyál valamit ma este”, mondom neki. „Van egy üveg pezsgőm”, mondja, „a gyerekeket meg lepasszolom anyámnak.” „Na látod, ez a beszéd!”, mondom neki, és megsimogatom a karját. Undorodom a nőktől, de úgy érzem: ez így tisztességes. „Nem akarsz átjönni ma hozzám?”, kérdezi, az egyetlen kérdés, amit el akartam kerülni. „Ne haragudj, de anyám kórházban van”, mondom neki. „Ott kell lennem vele.” K. rábólint, és még azt mondja: „Köszönöm.” Kezdem megunni a vergődését, de kibírom. Szóval K.ott marad, és fél ötig mesél nekem a volt férjéről, a gyerekeiről, satöbbi. Fél füllel hallgatom. Lejárt az időnk? Ja igen, rendben. Ne haragudjon, hogy ennyit beszéltem. Többet nem jövök.
Utálok beszélni. Viszlát.