Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)

Gyerek voltam még, olyan tízéves forma, és ahogy mindenki a házból, én is viszolyogtam Zsuzsától. Valahányszor csak megláttam szakadt, koszos ruhájában, foghíjasan, bárgyún vigyorogva, undorral vegyes félelem ült ki az arcomra és ott is maradt mindaddig, amíg Zsuzsa el nem tűnt a szemem elől. Nem volt olyan öreg, mint amilyennek látszott. Ráncos arca, fogatlan szája, szikár alakja jóval idősebbnek mutatták a valódi koránál. A házmesterünk, Jucika (ő hívatta így magát, pedig már bőven elmúlt hatvan) ismerte a legjobban Zsuzsát. Ő mesélte, hogy még kislány volt, amikor a háborúban az orosz katonák megerőszakolták, és a szerencsétlen ebbe bolondult bele. A szülei, amíg éltek, a széltől is óvták, úgy bántak vele, mint egy hímes tojással, minden módon próbálták távol tartani a valóságtól. Miután meghaltak, Zsuzsa egyedül maradt a harmadik emeleti lakásban. Volt valahol egy bátyja, aki néha eljött meglátogatni, olyankor hozott neki ezt-azt. Zsuzsa nem volt ön- és közveszélyes, ezért lehetett egyedül hagyni. Napjai legnagyobb részét a lakótelepen való lődörgéssel töltötte. Ilyenkor, valamelyik rongyos babájával a kezében elindult beszerző körútjára és tarhált, akitől tudott. Ha nem talált otthon senkit, vagy nem nyitottak neki ajtót, leült a házak előtti padok valamelyikére és halkan dudorászott, közben a babáját ringatta. Az én szememben gyermeklelke sehogy sem fért össze szúrós fekete szemeivel, mélyen barázdált arcával, karcosan vinnyogó hangjával. Bár féltem tőle, mégis, valamiféle őrült bátorságpróbaként igyekeztem a közelében maradni, bizonyítva, hogy képes vagyok legyőzni a rettegést. Mikor többen voltunk együtt mi, gyerekek, még jobban megnőtt a bátorságom, és kicsúfoltam Zsuzsát. Bolond Zsuzsa, Bolond Zsuzsa, kiabáltam, ám ő legtöbbször rám sem hederített. Egyszer odáig merészkedtem, hogy belógtam az első lépcsőházba, ahol lakott, és felosontam a harmadik emeletre. A folyosó végén volt a lakása ajtaja, messziről fel lehetett ismerni a hosszú évek alatt rárakódott mocsokról. Az ajtón lévő kisablak nyitva volt, bentről iszonyú, orrfacsaró bűz áramlott kifelé. Nem hiszem, hogy Zsuzsa bármikor is takarított volna. A kíváncsiságom túlnőtt az undoron, amit éreztem, befogtam hát az orromat és belestem az ablakon. Az előszobában a falakról mállott a koszos, egykoron színes virágokat mintázó tapéta, és egy ősrégi hűtő kattogott ütemesen az egyik oldalon, a másikon pedig vödrök álltak szép sorjában egymás mellett, a csukott szobaajtótól egészen a bejárati ajtóig. Bele sem mertem gondolni, vajon mit tárolhat Zsuzsa azokban a vödrökben. A hűtő fölött egy régi fakereszt lógott a falon, még a szülőké lehetett. Csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Egészen közel merészkedtem a kisablakhoz, hátha többet is láthatok, amikor hirtelen kivágódott a szobaajtó és Zsuzsa rontott ki rajta. Soha még ilyennek nem láttam. Nem bárgyú volt most, hanem dühös. Fogatlan ínyével úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya, a szemei szikrát szórtak, ahogy közelített a bejárati ajtóhoz, összeszorított szájával szitkozódva. Egy pillanatra megdermedtem, mozdulni sem bírtam, azt hittem, ott maradok, ez meg menten agyonüt, aztán mégis elindultam, teljes erőmből rohantam le a lépcsőkön, hármasával-négyesével szeltem őket egymás után, kitéptem a kaput, és hazaszaladtam. Onnantól kezdve soha többet nem csúfoltam Zsuzsát. Ha megláttam, elfordítottam a fejem, és igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. A kíváncsiság eltűnt, csak a félelem maradt. Egy őszi délutánon szokatlanul meleg volt. Órák óta sétálgattam már a telepen, gondolataimba mélyedve. Nem messze jártam a házunktól, egy úttest választott csak el tőle, és én úgy léptem le a járdáról, hogy körül sem néztem. Amikor a lábam az úttestre ért, már tudtam, hogy késő. Nem vettem észre a balról, villámsebességgel közeledő autót. Egy ezredmásodperc alatt villant át az agyamon minden, amikor hátulról valaki óriási erővel meglökött, és én átestem az úttest másik oldalára. Földet érve borzasztó csikorgó hangot hallottam és egy hatalmas csattanást. Feltápászkodtam, megfordultam, és akkor megláttam az autót. Véres volt az eleje. A sofőr, egy ijedt, köpcös férfi remegve nyitotta ki az ajtót, és arcát a nagy, húsos tenyerébe temetve sírni kezdett. Én az autótól pár méterre lévő, pillanatok alatt verbuválódott tömeg felé indultam. Utat vágtam magamnak a szörnyülködő, kezüket az arcuk elé tartó emberek között. Zsuzsa ott feküdt a földön, a teste össze-vissza csavarodva, a fejéből szivárgó vér lassan csordogált a körülötte állók lábai felé. A szemei nyitva, fogatlan szája tátva, már alig pihegett, szinte látszott, ahogy száll ki belőle az élet, de még itt volt. Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. Valamit mondani akartam, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak néztem rá, egyre csak néztem, amíg már nem a haldokló Zsuzsát láttam, hanem a babájával játszó, nagy, fekete szemű, élénk arcú, szép ruhába öltöztetett kislányt, akinek a nevetése száll a kora esti szélben.

(Illusztráció: haunted painting)

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

(Illusztráció: Jessica J. Miller)

Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú.
A lány csak remélni tudta, hogy az öreg minél később támolyog haza a kocsmából. Akkor, amikor már olyan részeg, hogy nem tud ütni, sem ordítani, csak bedől az ágyba és horkol másnap reggelig. Az ilyen napokat szerette, mert csak kicsit kellett félni. Nem úgy akkor, amikor már kora délután otthon volt az apja. Ha csak megverte, azt még elviselte valahogy. Legtöbbször megúszta néhány közepes méretű pofonnal. Ha nagyobbat kapott és nyoma maradt, az iskolában másnap azt mondta, hogy elesett és megütötte magát. Senki nem törődik a másikkal. Az emberek lehajtott fejjel járnak az utcán, inkább néznek farkasszemet a kutyaszarral, mint egymással. Az egyik felől egész nyugodtan megdögölhet a másik, ugyan, kit érdekel? Az ordibálás rosszabb volt. Azt viselte a legnehezebben. Mert az apja kérges hangja és a mocskos szavai szögesdrótként vájtak a húsába. Tizenkét éves volt, nem értette, miért kapja ezt. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért bántja folyton, mire az öreg azt ordította, hogy „azér’, mer’ megszülettél, hogy szakadtál volna az anyádba, te!”. Az anyja három műszakban dolgozott, jobbára abból éltek, amit ő keresett, mert az öregnek az utóbbi években már munkája se volt. Mire az asszony hazaért, lopakodva, mint valami tolvaj, és ő is mindig lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve, az apa már régen aludt, részeg horkolása betöltötte az egyetlen szobájukat. A lány a sarokban egy ócska kanapéágyon feküdt. Ha ébren volt is, nem szólt egy szót sem. Nem akarta terhelni az anyját a gondjaival. Csak reggelente beszélték meg, hogy mi volt az iskolában, vagy a munkában, de komoly dolgokról soha nem esett szó, ahogy az apáról sem. Az anya úgy dugta homokba a fejét, hogy még a gyereke testén időnként megjelenő zúzódásokat sem vette észre.
A lány gyűlölte az apját. És gyűlölte az anyját is, mert szótlanul tűrte mindezt, és mert soha nem állt ki se érte, se önmagáért. Talán még jobban gyűlölte, mint azt a mocskos állatot. De legjobban önmagát gyűlölte. A szomorú, nyomorult kis lényt, akit soha senki nem ölelt még meg úgy igazán. Akiért soha senki nem jött az iskolába. Az osztályban különcnek tartották, pedig csak csendes volt, visszahúzódó, és könnyű, mint az árnyék. Nem akart látszani. Pedig valójában csak arra vágyott, hogy egyszer végre észrevegyék.
Az egyik délután az apja a szokottnál is agresszívabb volt, órák óta ordított már. A lány befogta mind a két fülét, hogy ne hallja, ám az öreg, talán megunva a saját egyhangú üvöltését, odament a lányhoz és belerúgott egyet, majd megint egyet. Aztán megfogta a haját és ráncigálni kezdte. „Tessék, te büdös kölyök, te ingyenélő koszos féreg, hát hogy képzeled, hogy nem figyelsz arra, amit ugatok?” A lány a földre rogyott és úgy kuporodott össze, mint egy kis batyu. Nem szólt egy szót sem, csak azt várta, hogy legyen vége már. Az öreg akkor még kétszer belerúgott, de túl részeg volt ahhoz, hogy tovább folytassa a verést, eltántorgott az ágyáig és úgy, ahogy volt, koszosan, büdösen, beledőlt. Egy perc múlva már aludt. A lány föltápászkodott a földről. Könnyes szemekkel, taknyosan, némán zokogva odament a konyhában lévő törött tükörhöz, hogy megnézze magát benne. Ezúttal jóval többet kapott, mint szokott. Fájt az oldala és a háta is a rúgásoktól, a szája felrepedt, és a feje vérzett ott, ahol az öreg megtépte a haját. A homlokán egy púp volt. Egy ideig még nézte magát a tükörben, majd hirtelen megfordult, és a konyhaszekrény felé vette az irányt. Kivett az egyik fiókból egy kést, hogy lenyomja vele a dudort. Nagy kenyérvágó kés volt. Forgatta egy darabig a kezében, nézte, egyre csak nézte, amíg már belefájdult mind a két szeme. Aztán eldobta és a másik fiókból elővett egy hatalmas, rozsdás ollót. Odament az öreghez. Látta, hogy fekszik az ágyban, elterülve, mocskosan, izzadt mellkasa föl-le emelkedik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Látta, hogy kicsordul a nyál a száján. Nem gondolkodott, csak fogta az ollót, és teljes erejéből belevágta az öreg mellkasába, pontosan a szívébe. Nem tudta, de ezzel az egyetlen szúrással azonnal megölte az apját. Kihúzta az ollót és belevágta még egyszer. Aztán még egyszer, és még egyszer. Már nem csak a mellkasát és a szívét célozta meg, hanem összeszurkálta mindenhol, ahol csak érte. Óriási ereje őt magát is meglepte, de csak szúrt, majd újra szúrt, és újra és újra, egészen addig, amíg már csak egy hatalmas, véres, élettelen húscafat feküdt előtte.
…
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú….

(Illusztráció: broken)

Kis magyar valóság

24-es villamos, hőség, lüktet a levegő, kavarognak a szagok. Mellettem egy nő újsággal legyezi magát, szemben az öregember nyitott szájjal piheg, fogatlan ínye kilátszik. Belesüppedünk a délutánba.

A következő megállónál két ellenőr száll fel. Egy férfi és egy nő. Kérik a jegyeket és a bérleteket. Mi meg adjuk. Már aki. Mögöttem egy tagbaszakadt, intenzíven izzadó utas áll fel. Akkor látom, hogy ott az egész családja. Két iskolás gyerek, egy asszony, meg még egy, talán a nagymama. Az egyik ellenőr, a férfi, odalép a nagydarab emberhez és kezdi a mondókát:

-Jó napot kívánok, a jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tömör, izzadó férfi nagy, húsos arcát piszkos zsebkendővel törölgeti, úgy kérdezi, jó hangosan:

 – Mit akarsz te? Az ellenőr, tudomást sem véve a tegezésről, meg az agresszív hangnemről, megismétli:  – A jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tagbaszakadt ránéz, aztán benyúl a zsebébe és elővesz egy rongyos jegyet:

 – Tessék, itt a jegy.

– Köszönöm. És a többiek? Az idős hölgyet kivéve? Az ő jegyeiket is megnézhetném?- szól az ellenőr és kezeli a jegyet, mire a nagydarab férfi szemei szikráznak, úgy mennydörgi:

– Mit akarsz még? Adtam már egy jegyet, nem? Egy család, egy jegy! Nem értem, mi a gond?

– De uram, ez nem így működik!- próbálja megmagyarázni azt, ami egyértelmű és már a másik ellenőr is ott áll mellette, még nagyobb nyomatékot adva az esetnek.

– Az idős hölgyön kívül a többieknél is kellene, hogy legyen jegy, vagy bérlet. Ha nincsen, akkor helyszíni bírságot kell fizetni, vagy bediktálni a nevet és a címet és csekken kifizetni a büntetést, vagy ….

– Mondtam: egy család, egy jegy! – vág a szavába a nagydarab, és a fejével int a családjának. A villamos megáll, ezek gyorsan leugranak róla. A férfi meg csak kiabálja:

 – Egy család, egy jegy, megmondtam!

Az ajtók becsukódnak, a két ellenőr leforrázva áll egymás mellett, mi pedig zötyögünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Eb adta lehetőség

Az asszony sosem szerette a férjét. Beszélték is faluszerte, hogy csak azért ment hozzá, mert a nagy szerelme mást vett feleségül, s ő, mintegy megbosszulva ezt az arcátlan árulást, szegődött embere mellé. Gyerekük nem született, napjaik siváran, egyhangúan teltek, ám ettől igazán csak a férfi szenvedett. Az asszony, talán, hogy elégtételt vegyen a sorson, vagy saját szerencsétlen döntésén, az évek előrehaladtával egyre többször bántotta férjét durva szavakkal, beletiporva maradék önérzetébe. Emberünk tűrt, egyre csak tűrt, s titkon abban reménykedett, hogy idővel megenyhül az asszony, de ez nem történt meg.

A házaspárnak volt egy öreg németjuhásza. Ez a szelíd, hűséges eb jelentette az egyetlen közös pontot az életükben. Mindketten imádták, és úgy babusgatták, mintha csak a gyerekük lenne. Az asszony azonban még a férjén is túltett, már ami a kutya iránti gyengéd érzelmek kifejezését illeti. Finomabbnál finomabb ételekkel etette, olyanokkal, amiket bármelyik embertársunk megirigyelhetett volna, főként ezekben a nehéz időkben. Ha elment az állat mellett, megsimogatta, megpaskolta a hátát, amit az halk, dorombolásszerű hangok hallatásával hálált meg. Minden héten egyszer megfürdette a kutyát, illatos samponnal mosta meg a szőrét, hogy tiszta és ápolt legyen, és időnként még azt is megengedte neki, hogy az ágyában feküdjön.

Történt egy napon, hogy meghalt a férfi. Belehalt a szeretetlenségbe, legalábbis így mondták. Az asszony megsiratta, meggyászolta, de mindez olcsó színjáték volt csupán, magában nagyon is örült, hogy megszabadult a kolonctól, és kezdett kinyílni, mint a tubarózsa. Társaságba járt, moziba, színházba ment, gyakran megfordult a falu messze földön híres cukrászdájában is. Csupa olyasmit tett, amit korábban soha.

Egy fülledt, nyári este az ágyból nézte a tévét. Hűséges társa, az öreg németjuhász a lábánál hevert, boldogan tűrve a finom cirógatást, majd hirtelen, tisztán érthető, emberi hangon megszólalt:

– Kénytelen voltam csinálni valamit, hogy nekem is jusson végre egy kis gyengédség!

(Illusztráció: Tommervik)

A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Odafordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált:
– Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom!
Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap.
– Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet!
Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú.
– A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te?
– Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik.
– Na, mit? Mondjad!
– Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor!
– Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam!
– Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. – Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak!
De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba.
– Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted!
Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal.
– Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye?
– Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be!
– Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve.
– És Anna?
– Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával.
Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette:
– Teréz meghalt? Tényleg meghalt? – aztán motyogott magában tovább. – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam…
A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent.
Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is.
Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó…

(Illusztráció: Portrait of Patience Escalier)