Gyerek voltam még, olyan tízéves forma, és ahogy mindenki a házból, én is viszolyogtam Zsuzsától. Valahányszor csak megláttam szakadt, koszos ruhájában, foghíjasan, bárgyún vigyorogva, undorral vegyes félelem ült ki az arcomra és ott is maradt mindaddig, amíg Zsuzsa el nem tűnt a szemem elől. Nem volt olyan öreg, mint amilyennek látszott. Ráncos arca, fogatlan szája, szikár alakja jóval idősebbnek mutatták a valódi koránál. A házmesterünk, Jucika (ő hívatta így magát, pedig már bőven elmúlt hatvan) ismerte a legjobban Zsuzsát. Ő mesélte, hogy még kislány volt, amikor a háborúban az orosz katonák megerőszakolták, és a szerencsétlen ebbe bolondult bele. A szülei, amíg éltek, a széltől is óvták, úgy bántak vele, mint egy hímes tojással, minden módon próbálták távol tartani a valóságtól. Miután meghaltak, Zsuzsa egyedül maradt a harmadik emeleti lakásban. Volt valahol egy bátyja, aki néha eljött meglátogatni, olyankor hozott neki ezt-azt. Zsuzsa nem volt ön- és közveszélyes, ezért lehetett egyedül hagyni. Napjai legnagyobb részét a lakótelepen való lődörgéssel töltötte. Ilyenkor, valamelyik rongyos babájával a kezében elindult beszerző körútjára és tarhált, akitől tudott. Ha nem talált otthon senkit, vagy nem nyitottak neki ajtót, leült a házak előtti padok valamelyikére és halkan dudorászott, közben a babáját ringatta. Az én szememben gyermeklelke sehogy sem fért össze szúrós fekete szemeivel, mélyen barázdált arcával, karcosan vinnyogó hangjával. Bár féltem tőle, mégis, valamiféle őrült bátorságpróbaként igyekeztem a közelében maradni, bizonyítva, hogy képes vagyok legyőzni a rettegést. Mikor többen voltunk együtt mi, gyerekek, még jobban megnőtt a bátorságom, és kicsúfoltam Zsuzsát. Bolond Zsuzsa, Bolond Zsuzsa, kiabáltam, ám ő legtöbbször rám sem hederített. Egyszer odáig merészkedtem, hogy belógtam az első lépcsőházba, ahol lakott, és felosontam a harmadik emeletre. A folyosó végén volt a lakása ajtaja, messziről fel lehetett ismerni a hosszú évek alatt rárakódott mocsokról. Az ajtón lévő kisablak nyitva volt, bentről iszonyú, orrfacsaró bűz áramlott kifelé. Nem hiszem, hogy Zsuzsa bármikor is takarított volna. A kíváncsiságom túlnőtt az undoron, amit éreztem, befogtam hát az orromat és belestem az ablakon. Az előszobában a falakról mállott a koszos, egykoron színes virágokat mintázó tapéta, és egy ősrégi hűtő kattogott ütemesen az egyik oldalon, a másikon pedig vödrök álltak szép sorjában egymás mellett, a csukott szobaajtótól egészen a bejárati ajtóig. Bele sem mertem gondolni, vajon mit tárolhat Zsuzsa azokban a vödrökben. A hűtő fölött egy régi fakereszt lógott a falon, még a szülőké lehetett. Csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Egészen közel merészkedtem a kisablakhoz, hátha többet is láthatok, amikor hirtelen kivágódott a szobaajtó és Zsuzsa rontott ki rajta. Soha még ilyennek nem láttam. Nem bárgyú volt most, hanem dühös. Fogatlan ínyével úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya, a szemei szikrát szórtak, ahogy közelített a bejárati ajtóhoz, összeszorított szájával szitkozódva. Egy pillanatra megdermedtem, mozdulni sem bírtam, azt hittem, ott maradok, ez meg menten agyonüt, aztán mégis elindultam, teljes erőmből rohantam le a lépcsőkön, hármasával-négyesével szeltem őket egymás után, kitéptem a kaput, és hazaszaladtam. Onnantól kezdve soha többet nem csúfoltam Zsuzsát. Ha megláttam, elfordítottam a fejem, és igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. A kíváncsiság eltűnt, csak a félelem maradt. Egy őszi délutánon szokatlanul meleg volt. Órák óta sétálgattam már a telepen, gondolataimba mélyedve. Nem messze jártam a házunktól, egy úttest választott csak el tőle, és én úgy léptem le a járdáról, hogy körül sem néztem. Amikor a lábam az úttestre ért, már tudtam, hogy késő. Nem vettem észre a balról, villámsebességgel közeledő autót. Egy ezredmásodperc alatt villant át az agyamon minden, amikor hátulról valaki óriási erővel meglökött, és én átestem az úttest másik oldalára. Földet érve borzasztó csikorgó hangot hallottam és egy hatalmas csattanást. Feltápászkodtam, megfordultam, és akkor megláttam az autót. Véres volt az eleje. A sofőr, egy ijedt, köpcös férfi remegve nyitotta ki az ajtót, és arcát a nagy, húsos tenyerébe temetve sírni kezdett. Én az autótól pár méterre lévő, pillanatok alatt verbuválódott tömeg felé indultam. Utat vágtam magamnak a szörnyülködő, kezüket az arcuk elé tartó emberek között. Zsuzsa ott feküdt a földön, a teste össze-vissza csavarodva, a fejéből szivárgó vér lassan csordogált a körülötte állók lábai felé. A szemei nyitva, fogatlan szája tátva, már alig pihegett, szinte látszott, ahogy száll ki belőle az élet, de még itt volt. Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. Valamit mondani akartam, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak néztem rá, egyre csak néztem, amíg már nem a haldokló Zsuzsát láttam, hanem a babájával játszó, nagy, fekete szemű, élénk arcú, szép ruhába öltöztetett kislányt, akinek a nevetése száll a kora esti szélben.

(Illusztráció: haunted painting)