Három kategóriába lehet sorolni a nőket – állapította meg Illés, és nagyot szívott a cigarettájába. Csak divatból füstölt néha, mert egyébként rendszeresen sportolt, ám úgy gondolta, egy-egy szál márkás cigaretta jót tesz az „imidzsének”. – Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Hogy te mekkora egy állat vagy! – dörrent rá Attila. – És mi van az egyéjszakással, olyan nincs? – tudakolta őszinte érdeklődéssel.
– Ha már eltöltök egy nővel egy éjszakát, akkor eltöltök vele egy egész hetet is. Ha nem üti meg a mércémet, akkor egy éjszakára sem kell. Ilyen egyszerű ez.
– És milyen az egyhetes húzós? – tudakolta Endre, két apró büfögéssel megspékelt röhögés közepette.
– Barátom, az az istennő! Álmaim netovábbja! Egyszer egy hétig együtt lenni egy nővel, és elgondolkozni azon, hogy lehet belőle még több is! De még egyikkel sem jutottam el idáig – sóhajtott Illés.
– És mi van, ha olyan jó a nő, hogy nem csak egy hétig akarsz vele lenni, és aztán gondolkozni, hanem uram bocsá’ egy hónapig, vagy egy egész évig is? – vetette fel Attila.
– Ja, vagy örökre! – vigyorgott Endre, s azon nyomban kihúzta magát, hadd lássák, milyen okosat mondott.
– Örökre? Olyan nincs! – hűtötte le Illés. – Nem született meg az a nő, akivel én örökké együtt tudnék lenni. Örökre? Hagyjál már Endre, te álmodozó!
– Mért? Anyámék harminc éve élnek együtt boldogan. Az már majdnem örökre, nem?
– Ja, persze. Azért akarta apád tavaly karácsonykor felakasztani magát. Hozzánk jött át előadni ezt a világi nagy marhaságot, alig győztük lebeszélni róla! – csattant fel Illés.
– Mentálisan zavart volt. Így mondta az orvos. Azóta sokkal jobban van! – védte az apját Endre.
– Igen, amióta folyton együtt lóg azzal a szőke bombázóval, aki a lánya lehetne! – replikázott Attila.
– Menjél már, mert mindjárt odacsapok egyet! – fordult felé Endre.
– Lehet erőből is „politizálni”, ha már agyad nem sok van! – hangzott a flegma válasz.
– Most mit vagy úgy elszállva magadtól? Sokra mész a diplomáddal! Kétszer annyit keresek, mint te, pedig nem jártam egyetemre! – hőzöngött Endre.
– Ja, főleg amikor pofátlanul sokat kérsz egy szekrényért, mint tavaly tőlünk!
– Nem igaz, ne legyél már ekkora tapló, hogy mondhatsz ilyet? Nektek fele árban dolgozunk, tudod jól, most mért vagy ekkora görény?
– Hagyjátok már abba, Attila, legyen már eszed, mit húzod az Endrét? – állt közéjük Illés, mint annyiszor már, kiegyenlíteni kicsit a hepehupákat, ne feszüljenek már olyan nagyon egymásnak ezek ketten.
– Te Illés! – szólt Endre, miután lehiggadt. – A húgomról mit gondolsz? Ő melyik kategóriába tartozik?
– Ő kategória feletti – Illés hangja ellágyult, ahogy ezeket a szavakat kimondta, és olyan bársonyossá vált, hogy a legjobb szinkronszínész is megirigyelhette volna.
– De nem kezdel vele, ugye? – kérdezte Endre.
– Nem kezdesz, te majom! – szúrt oda Attila megint.
– Nem, nem kezdek vele. Megbeszéltük, ő tabu.
– Csak azt nem értem – így Attila-, hogy lehet egy olyan szép és okos lánynak, mint a húgod, egy ilyen bamba testvére?
– Nem tudsz felidegesíteni – vágta rá Endre. – Nem engedem, hogy a negatív szöveged lerombolja az egómat!
– Ezt meg honnan szedted? Valami hülye önsegítő műsorban hallottad? Mert olvasni nem igazán szoktál, leszámítva a sporthíreket! – reagált Attila.
– Fejezzétek már be, menjen mindenki a dolgára inkább! – zárta le a találkozót Illés. – Majd este, munka után beszéljünk, jó? Endre! Attilával a törzshelyünkön leszünk, ha később érnél oda!

Illés, Attila és Endre elválaszthatatlanok voltak, már kisiskolás koruk óta. Különbözőségük olyan egyensúlyt teremtett közöttük, a gyakori vitáik ellenére is, hogy az emberek őszintén csodálták a barátságukat.
Elérkezett az este, és elsőként Illés jelent meg a törzshelyükön, egy kulturált sörözőben. Ma viszonylag hamar végzett, és már nem akart hazaugrani a találkozó előtt.
– Nocsak, a város büszkesége, a maratonfutó, három nyelven beszélő mérnök úr ilyen korán? Mi történt? – „Megőrjít az illatod. A hangod meg egyenesen elkábít” – gondolta Illés, ám roppant mód ügyelt rá, hogy a reakcióiból semmiképp se derüljön ki, mennyire odavan Endre húgáért.
– Előbb fejeztem be, amit kellett. Te vársz valakit? – „Miért érzem folyton azt ennek a nőnek a közelében, hogy nincs agyam, és csak hebegek-habogok össze-vissza?” Illés homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg, pedig nem volt túlzottan izzadós. Mi tagadás, Izabella valóban gyönyörű nő volt. Kulcscsontra boruló, selymes, szőkésbarna haj keretezte ovális arcát, szabályos vonásaival és nagy, sötétzöld szemeivel olyan kíváncsian nézett a világba, mint egy kisgyerek. Volt a nézésében valami naivitással keveredő rafináltság, és ettől a kettősségtől megőrültek a férfiak.
Illés is megszokta, hogy nézik, és pontosan tudta, mennyire tetszik a nőknek. Magas volt, izmos, de nem a konditermekben agyongyúrt fajtából. Világ életében sportolt, sokáig versenyszerűen atletizált. Elvégezte a műszaki egyetemet, több nyelven beszélt, és mindig kifogástalan volt a megjelenése. Nem a „kockásinges mérnökök táborába” tartozott. Mindemellett szerényen, olykor kifejezetten visszafogottan viselkedett, bár a nőkkel szemben volt benne magabiztosság, ami időnként átcsapott nagyképűségbe.
– Senkit – Izabella lehuppant az egyik, Illés melletti szabad székre. Rámosolygott a fiúra, és keresztbe rakta hosszú, vékony lábait. – Illetve téged. Téged vártalak.
Filmszakadás. Nem is. Innentől valami egészen más kezdődött Illés életében. Mert volt az Izabella előtti élet és van az Izabellával együtt élt élet. Még ha csak percek óta tart is. Mert hogy tart, abban biztos volt.  Az a mosoly, és ahogy azt mondta: „Téged”.
Ettől a pillanattól ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Attila őszinte elismeréssel tekintett barátjára, amiért „be tudott fogni” egy ilyen „A kategóriás”nőt. Endre először ugyan puffogott egy kicsit, de hamar megbékélt ő is, hiszen biztosra vette, hogy a húga jó kezekben van.
– És most mi lesz a kategóriáiddal? – kérdezte Attila egyik délután.
– Milyen kategóriákkal? – meredt barátjára nagy szemekkel Illés.
–  Hát tudod: egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Ja, hogy azokkal? Baromság! Ne is törődj vele, hülye voltam. Csak a keserűség beszélt belőlem akkor.
Már egy egész hete együtt voltak, és Illés olyan szerelmes volt, mint még soha, életének eddigi huszonöt éve alatt. A kisváros, amelyben éltek, egyenesen álompárként emlegette őket. Illés szülei is örültek fiuk választásának. – Végre egy rendes lány! – konstatálta Illés apja. – És nemcsak szép, de okos is. Főnyeremény!
Hol vannak már azok az idők, amikor Illés cigarettafüstbe burkolózva ontotta magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, barátai pedig sűrű bólogatások közepette helyeseltek? Amióta Izabella van, rájuk is egyre kevesebb ideje jut. De hát ilyen a szerelem.
– Ma vagyunk egy hetesek! – súgta Izabella fülébe. – Annyira szeretlek! Megőrülök érted! Izabella csókkal viszonozta a fiú szép szavait. Kisebb társasággal ültek a sörözőben, velük volt Attila és Endre is.
– Gyerekek, csodálatos a szerelem! – kiáltotta Illés. – Mindenkinek azt kívánom, érezzen egyszer úgy, ahogy most én!
– Három kategóriába lehet sorolni a férfiakat! – hallatszott egy hang, egészen közelről. De hiszen ez Izabella hangja. Mi a fene?
– Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós – a hang, Izabella hangja egyre erőteljesebbé vált, és már mindenki hallotta, amit mondott.
– Szívem, mi a … –  hebegett Illés, de a lány rögvest félbeszakította.
– Te az egyhetes húzós kategóriába tartozol, szivi, úgyhogy legyél csak büszke magadra! Jó volt veled, de ennyi volt! Na, csá! – azzal Izabella mosolyogva kisétált a sörözőből, az ott maradottak legnagyobb megdöbbenésére. Még Endre is úgy állt ott, szájtátva, szótlanul, hogy kétség sem férhetett hozzá, semmit nem tudott húga tervéről. Mert, hogy kitervelte a dolgot, az egészen bizonyos. De senkit nem forrázott úgy le az eset, mint Illést. A szégyentől és a megaláztatástól paprikavörös fiú egyre csak a cipője orrát nézte, s közben maga elé motyogott.
– Nem értem. Nem értem, miért? Honnan…? Endre, te barom állat! – hangzott végre a felismerés. – Te pofáztad el neki a kategóriákat? Hogy lehettél ekkora marha?
– Én nem tudtam, hogy majd felhasználja ellened! – nyöszörögte Endre. Mindenki biztosra vette, hogy Illés ezúttal olyan világvége hangulatba kerül, amiből talán évek múlva sem lehet majd felrázni. Ám a fiú hirtelen széles mosolyra húzta a száját, felnevetett, majd elismerően csettintett egyet.
– Mindig is szerettem a nagy kihívásokat! Hát, ez most az!
Azzal szélsebesen Izabella után vette az irányt.

Cicuska – így hívta mindenki a környezetében – nem csekély anyai nyomásra egy napon úgy döntött, feltör. Éppen elég volt már a nyomasztó lakótelepi létből, kicsi szobája cseppet sem trendi bútoraiból, szülei küszködéséből, és egyáltalán: csinos volt, fiatal, hát akkor miért ne? Miután anyjával összedugták a fejüket, úgy döntöttek, hogy mivel a tanulás szóba sem jöhet, (pénzbe kerül és sok időbe, no és Cicus nem igazán boldogul a tudományokkal) mindenképpen olyan munkahelyre van szüksége, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont exkluzív dohányüzletében kapott állást, és ott – amint feltételezték – valóban megfordultak módosabb férfiak. Cicusnak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgálja a vevőket. Az első fizetéséből fel is tunningolta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, s ne feledjük a műkörmöst sem, hiszen a csillogó mintákkal díszített, hosszú karmokról semmi pénzért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának, s bevásárolt jó néhányat vékony alakjához illő, feltűnő ruhákból is. Édesanyja megtoldotta valamivel az összeget, s a hatás még elképesztőbb volt, mint amire egyébként számítani lehetett. Apja mindehhez semmit sem szólt, az évek során megszokta már, hogy a két nő mellett legfeljebb csak potyautas lehet, így a legtöbb, ami tellett tőle, egy-egy rosszalló arckifejezéssel kísért fejcsóválás volt, és esetleg ennyi: – Minek ezt, kislányom?
– Ejnye, Bandi! – dörrent rá ilyenkor a mama. – Hát azért, hogy felfigyeljenek rá! Hogy elkerüljön erről a sivár nyomortelepről! Hogy jól menjen férjhez!
És Cicuska valóban mindent bevetett. Hosszú, festett szőke hajával (ne feledjük a toldalék-hajat, persze), kreatívnál kreatívabb mintákkal díszített körmeivel (dolgozzon az a műkörmös a pénzéért), szexi, falatnyi ruhácskáiban semmiképpen nem tűnt szürke egérnek. Szabályosnak a legjobb indulattal sem mondható, karakteres arca teljes mértékben passzolt ehhez az összképhez. S hogy szép volt-e Cicuska? Az egy más kérdés. De feltűnt. És ez volt a lényeg. Hódító hadjárata roppant sikeres volt annak ellenére, hogy még csak rövid ideje állt a dohányboltos alkalmazásában. Nem is maradtak el a dicsérő szavak, s Cicuska ilyenkor, hasát behúzva, mellét kinyomva (na, azt még meg kell csináltatni, csak akadjon valaki, aki finanszírozza) állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek, s már voltak olyan vásárlók, akik csak az ő kedvéért jártak az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, mindig rendkívül finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Mint kiderült, Gábornak hívták és – ahogy mondta – ingatlanbizniszben utazott. A lány, valahányszor meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, s a nyilvánvalóan erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy az illető jómódú.
– Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta anyuka, felhörpintve a szokásos esti, szigorúan egy pohárka vörösborát. Apuka megint a fejét csóválta, de annyit azért kijelentett, hogy ha a lányának tetszik, ám legyen, csak ne dobja oda magát neki rögtön, mert azt nem szeretik a férfiak.
Cicus esténként, munka után találkozgatott Gáborral, s ilyenkor lovagja mindig egy fekete BMW-vel érkezett. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz.

A férfi egyszer, vagy kétszer elvitte vacsorázni. Nem mentek drága helyre, mert Gábor spórolt, nem szerette szórni a pénzt, ahogy mondta. Az étteremben ő nem evett, mert vigyáznia kellett magára, mivel így harminc fölött már könnyen elhízhat az ember. Cicusnak ezzel nem volt gondja, huszonkét évével, kislányos, filigrán alakjával tömhetett magába akármit, meg sem látszott rajta. Hát falt is szorgosan. Egyik este egy szál fehér rózsát is kapott, azért csak egyet, mert Gábor nem kedvelte a nagy csokrokat, felesleges pazarlásnak tartotta. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte a lánynak, feltételként csupán annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Felderült Cicus arca, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után, ahogy ezt meghallotta.
– Jaj, zene füleimnek! – zengte anyuka. – Csak el ne rontsd nekem!
Hamarosan eljött a várva várt nap, amikor Cicus úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyuka egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy mire a vendég megérkezik, minden tökéletes legyen. Mivel Gábor ügyelt a vonalaira, csirkesalátát készített neki, a többieknek pedig rántott húst sült krumplival, uborkasalátával. Apát leküldte a szemközti kis boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta, s türelmetlenül várta, hogy az utolsó szelet hús is kisüljön.
Gábor pontosan érkezett, s nem okozott csalódást. Anya és apa elégedettek voltak a látvánnyal, hát még, amikor anya kapott egy szál gerberát is! Majd elolvadt a büszkeségtől.
– Jól teszed, Gáborkám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte, majd kihúzta magát, mint aki nagyon okosat mondott. Gábor az utolsó falatig megette az összes csirkesalátát, ami két meglett embernek is becsületére vált volna (kímélő étel, ehet belőle annyit, amennyit csak akar), majd, miután megitták a kávét, elvonultak Cicussal a szobájába. A szülők jókedvűen konstatálták, hogy hiba nincs a lányuk választottjában, apa nyugodtan ült le újságot olvasni, anya mosogatott. Egy órácska múltán Cicus előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, s odasúgta anyjának, hogy ő még ilyen figyelmes, ilyen kedves, ennyire érző szívű férfival soha nem találkozott.
– Nem is lehet egy lapon említeni a sok bunkóval, akikkel eddig dolgod volt, lányom! – csapta össze a tenyerét anyuka. – Mondtam neked, hogy ésszel kell férjet fogni! – vigyorgott, és cinkosan apára kacsintott, aki ezúttal igazat adott neki. Cicus, miután ezt megtárgyalták, egy pohár limonádét vitt be kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó, s Gábor udvariasan közölte, hogy ő most már menne, nem szeretne alkalmatlankodni. – Micsoda jól nevelt ember! – állapította meg anya.
Másnap Cicus epedve várta Gábor hívását, vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak. Ám eljött az este, s Gábor nem jelentkezett. – Talán dolga van – szólt anyuka. – Egy ilyen elfoglalt ember nem ér rá minden nap cicázni. Majd hív, ne aggódj!
De Gábor nem jött, és nem telefonált, sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Cicus kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. A vevőkkel sem volt olyan kedves, mint korábban, a tulajdonos meg is jegyezte, hogy változtasson ezen, vagy fel is út, le is út. Cicus egy heti hiábavaló várakozás után végül vette magának a bátorságot, és felhívta Gábort. De miután beütötte rózsaszín mobiljába a férfi számát, a vonal végén a következő szöveget hallotta: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ekkor született meg agyában a felismerés: lekoptatták. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De vajon miért? Mit ronthatott el? Talán túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen le sem feküdtek. Történt ugyan a szobában ez, meg az, na de az, az nem esett meg!
A szobában…. Hirtelen beléhasított egy gondolat.
Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen), anyja és apja tátott szájjal bámulták, amint veszett vadként beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt, s bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva anyuka jelent meg az ajtóban, s belépve gyermeke birodalmába, ott találta a zokogó Cicust az ágyon, kezében egy rózsaszín füzettel.
– Ebbe a füzetbe raktam a spórolt pénzemet, amit a borravalókból gyűjtöttem, és én marha, megmutattam neki, amikor itt volt! – tört ki belőle. – Elvitte mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! Hát ezért nem evett ez soha, és ezért nem jelentkezik! – kiabálta, majd könnyes szemmel, szipogva kérdezte:
– Csak azt tudnám, hogy az autót honnan szerezte?

– Én nem tudnék úgy élni, hogy se férjem, se gyerekem! – dörrent a súlyos ítélet Éva szájából. Klári már megszokta, hogy a barátnője akkor sem tesz lakatot a szájára, amikor kellene. Mint például most, hogy Klárit elhagyta a legutóbbi barátja.

Harmincöt éves volt. Ahogy mondják, a finisben táncolt, legalábbis férjhez menetel és gyerekszülés szempontjából. Nem volt csúnya, sem kövér, és nem volt buta sem. Csak eddig valahogy elrohant mellette az élet. A kapcsolatai leginkább azért mentek tönkre, mert ő már szeretett volna megállapodni, a partnerei viszont nem. Tipikus mai modern civilizációs probléma. Persze, attól még, hogy ezt felismerte, nem lett boldogabb.

Évával gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak. Egy ponton azonban, amikor Éva nyolc éve férjhez ment, majdnem tönkrement minden. Na, nem Klári miatt. Ő szívből örült a barátnője boldogságának. Az esküvő után azonban Éva magához rendelte, és könnyek között ecsetelte neki, hogy úgy érzi, mostantól egy világ választja majd el őket egymástól, hiszen az ő élete révbe ért, míg Klárié, nos, mondjuk úgy, hogy döcög, és senki sem tudja, merre tart. Klári ahelyett, hogy megsértődött volna barátnője őszinteségén, ezúttal is erőt vett magán, és megnyugtatta Évát, hogy ő továbbra is szeretne részt venni az életében, és nem hiszi, hogy egy esküvő közéjük állhat. Amikor Éva terhes lett, Klári mellette állt mindenben. Még csak pár hónapos volt a kislány, de ha Évának el kellett szaladnia valahova, és éppen nem volt kire bíznia a csöppséget, Klári ebben is a segítségére sietett. A második gyereknél már olyan profi pótmama vált belőle, hogy Éva, valahányszor ugrasztotta barátnőjét egy kis bébicsőszködésre, nevetgélve jegyezte meg, milyen jó lenne neki is egy gyerek. Azt az aprócska tényt, hogy Klárinak éppen nincs társa, figyelmen kívül hagyta. De miért is törődött volna Klári érzéseivel? Hiszen ő elfoglalt feleség és anya, nem ér rá állandóan lelkizni, mint „azok a szingli lányok”! Különben is, „azok a szingli lányok csak magukkal vannak elfoglalva, önzők, egoisták mind, aztán meg, amikor eljár felettük az idő, sírnak, hogy egyedül maradtak!” – szavalta. Hogy a barátnője is szingli volt? Kit érdekel? Hogy nem minden egyedülálló nő önző és egoista? Ez meg sem fordult a fejében. Miután elhadarta szokásos monológját, tyúkanyóként tutujgatta csemetéit. – Látod? – kérdezte Kláritól, arcán büszke mosollyal. – Azok a nők nem tudják, miről maradnak le!

Klári barátnői ki nem állhatták Évát. Ők pontosan látták azt, amit Klári egyszerűen nem akart tudomásul venni. Ha összejövetelt szerveztek, úgy intézték, hogy Évát még véletlenül se kelljen meghívni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Éva amúgy is folyton anyai kötelezettségeire hivatkozott, valahányszor Klári megpendítette, hogy megismerhetné a barátait. Látniuk sem kellett Évát, elég volt csak hallgatniuk Klári történeteit. Ám hiába győzködték őt arról, mennyire érzéketlen, önző és felszínes ez a nő, Klári minduntalan a védelmére kelt. – Biztos fáradt! – mondta. – Sokat van a gyerekekkel, egy kicsit beszűkült a látóköre, ezért nem veszi észre, ha megbánt.

– Ja, persze! – replikázott egyik barátnője. – Irigy, gonosz, és rosszindulatú. Olyan ember, aki senkire nincs tekintettel, saját magán kívül! Kár, hogy nem látod ezt.

És Klári valóban nem látta. Tudat alatt legördített egy függönyt maga előtt, valahányszor Éva „beszólt” neki. Csendben, mosolyogva hallgatta a legdurvább, az érzéseit totálisan semmibe vevő megjegyzéseket is.

– Ez most miért lépett le? – kérdezte Éva, barátnője legutóbbi lovagjáról.

– Azt mondta, éretlen még egy komoly kapcsolathoz.

– Hány éves volt? – hangzott az újabb kérdés.

– Harminchat.

– Aha – felelte Éva, majd roppant tudományosnak ható hümmögésbe kezdett. – Nem gondolod, hogy esetleg benned lehet a hiba, ha mindegyik lelép mellőled? Nem lehet, hogy nem vagy nekik elég jó, elég szép, elég csinos? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy harminchat éves férfi már teljesen érett a családalapításra, és ha megfelelnél neki, akkor biztos, hogy bele is vágna a dologba, neeeeem?

Zuhany. Jéghideg zuhany. Nem is. Inkább ütés. De nem ám egy. Sok–sok jókora ütés. Jobbról, balról sorjázva, hogy mindjárt a padlóra küldjék. A függöny ezúttal nem gördült le.

– Ide figyelj, te érzéketlen, gonosz, irigy trampli! – kiáltotta Klári, s egy pillanatra maga is meglepődött saját magán, a kikerekedett szemekkel arcába bámuló, lemerevedett Éváról nem is beszélve. De folytatta.

– Azt hiszed, te különb vagy bárkinél is, csak azért, mert férjed van, és gyerekeid? Az meg sem fordul a fejedben, hogy van, akinek nincs szerencséje a kapcsolataival? És olyan is van, hogy valaki csak későn találja meg a boldogságot? Tudod, hányszor aláztál meg a gúnyos megjegyzéseiddel? A nulla empátiáddal? Bocsánat, idegen szó, majd nézd meg az értelmező szótárban, hogy mit jelent! A férjedről meg csak annyit, hogy hónapok óta rendszeresen együtt látják egy huszonéves szőke bombázóval! Úgy turbékolnak, mint egy gerlepár! Nem akartam szólni, mert féltem, hogy kizökkentelek az álomvilágodból! De tudod, mit? Ébresztő! Neked is, és nekem is! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szóba álltam veled! – hadarta, majd fogta a táskáját, rá sem nézett az elképedt, levegő után kapkodó, dúló–fúló Évára, csak kirántotta a bejárati ajtót, és teljes erőből bevágta maga után.

A lépcsőházban, miközben lefelé rohant, egy percig úgy érezte, hogy ezt a férj–dolgot talán nem kellett volna elmondania. De annyira feldühítette ennek a nőnek a pofátlansága, hogy képtelen volt uralkodni magán. Előbb–utóbb úgyis megtudta volna. Hát, most úgy alakult, hogy előbb.

Még mindig magából kikelve, indulatoktól fűtve keresgélte a kocsija kulcsát a táskájában, és próbálta elemezni, hogy mit érez. De legnagyobb megdöbbenésére semmiféle elégtételt nem érzett. Csak szánalmat. Undorral vegyes szánalmat Éva iránt.

– Túléli. Elválni soha nem fog, mert ahhoz gyáva és sznob. Elveszített egy barátot. Na, bumm, és akkor mi van? Majd vesz magának egy új mosogatógépet – gondolta Klári, és fütyörészve szállt be az autójába.

Gergő bá emberemlékezet óta kereskedő volt a piacon. A piacunkon, ahogy magunk között hívtuk. A mi boltunkkal szemben állt az övé. Mit állt, terebélyesedett, messze kimagaslott a többi közül. A pultjai minden évszakban gyönyörűen megpakolva roskadoztak azoknak a gyümölcsöknek és zöldségeknek a súlya alatt, amiknek épp szezonja volt. Augusztus lévén, az eltenni való paprika és paradicsom volt a befutó, a kovászolni való uborka, no és persze alma minden mennyiségben. Gergő bá jó bő nyállal megköpdöste az almákat, aztán alaposan áttörölgetve őket, egyenként rakosgatta egymásra, egész addig, míg akkora halom nem keletkezett belőlük, hogy ő maga sem látott már ki mögüle. Nagydarab, tagbaszakadt ember volt, és folyton kiabált. Félelemmel vegyes tisztelet övezte a környéken. Beszélték, hogy fiatal korában gyakran eljárt a keze, s időnként, ha valaki felbőszítette, még most, hatvanévesen sem volt rest lekeverni az illetőnek egy jókora nyaklevest. A felesége, Ilonka néni, kicsi, kerek asszony, együtt dolgozott Gergő bával évtizedek óta. Szülni is a pult mögül ment, mindkétszer. Gyerekeik már felnőttek, azonban egyiküknek sem akaródzott átvenni a szülőktől az üzletet, főtt is Gergő bá feje emiatt rendesen, sokszor panaszkodott, amikor munka után valamelyik kocsmában engedte ki a fáradt gőzt. Minket, gyerekeket szeretett, mindig adott valamit, valahányszor elmentünk a pultja előtt. Hanem a vevőkkel már korántsem volt ilyen kedves. Ha válogatni szeretettek volna, vagy uram bocsá’ arra vetemedtek, hogy visszavigyék az árut, mert nem tetszett, amit kaptak, Gergő bá éktelen haragra gerjedt, és olyan vehemenciával hordta le őket, hogy hanyatt-homlok menekültek. Hiába próbálta csitítani Ilonka néni, nem segített ilyenkor semmi. Gergő bá torkából úgy zubogtak a trágárabbnál trágárabb szavak, mintha csak tüzet, akarom mondani, káromkodásokat okádó sárkány lenne. A nyolcvanas évek elején jártunk. Akkoriban még így mentek a dolgok. Persze a felügyelőség olykor-olykor kilátásba helyezett Gergő bának egy-egy figyelmeztetést, ha már nagyon sok volt a panasz, ám ezek valahogy mindig elsikkadtak.

Szergej, a piac egyetlen csövese is farkasszemet nézett időnként Gergő bával, amikor a nap végén megpróbált elemelni valamit a pultról, és szentül hitte, hogy az öreg nem veszi észre. Legtöbbször tévedett, s ilyenkor Gergő bá jól megkergette, ám miután alaposan megfuttatta, hagyta, hadd menjen. Szergej valamikor segédmunkás volt, de mostanra már úgy elitta az eszét, hogy csak szánalomból kapott néha munkát. Hatvan körül járhatott ő is, bár rozzant állapota miatt csak becsülni lehetett a korát. Mesélték, hogy fiatalon harcolt a második világháborúban, rebesgettek olyasmit is, hogy hadifogoly volt, ezért ragadt rá ez a fura név, és tény, hogy egész jól beszélt oroszul. Már amikor beszélt, mert legtöbbször csak artikulálatlanul gügyögött, röhögött, jól elszórakoztatva magát.

– Meghülyült ez a háborúba’! – vetette oda Gergő bá, majd, nyomatékot adva általa roppant bölcsnek vélt megállapításának, kiköpött egyet a pultja elé. Szergej afféle vásári látványosságnak számított egy olyan korban, amikor – elvileg – nem léteztek csövesek. Pedig ő ott csövezett a piacon, a kútnál mosdott, és papírbódéban aludt. Hogy télen hol szállásolta el magát, azt senki nem tudta, de amíg az időjárás engedte, a szabad ég alatt töltötte az éjszakákat. Egy szombati napon, ami éppen úgy indult, mint a többi, Szergej megint Gergő bá pultjánál sündörgött. Az öreg egy fa széken ülve bóbiskolt, elnyűtt, barna sapkáját a homlokára húzva. Szergej kinézett magának egy szép piros almát, s már nyúlt volna utána, mikor Gergő bá olyan gyorsasággal, amit bármelyik fiatal megirigyelhetett volna, váratlanul felpattant a székéről, és légycsapójával – merthogy az is volt neki – akkorát húzott Szergej kezére, hogy az menten belejajdult.

– Mész onnan, az anyád úristenit, te büdös tolvaj! – kiabálta öblös hangján Gergő bá, és újfent tanúbizonyságot téve fürgeségéről, az ijedtében eliszkoló Szergej nyomába eredt. Úgy futott a szerencsétlen csöves után, mintha az élete múlna azon az egy szem almán, amit Szergej végül nem is vett el. Hiába kiabálta Ilonka néni, hogy ugyan hagyd már azt a szegény embert, hiszen nem lopott el semmit, az öreg őrjöngve, vérben úszó szemekkel, egy gepárd kitartásával üldözte a másikat, aki a kora és az évek óta tartó italozás ellenére szintén meglepően gyorsan szaladt. Hanem pár perc múlva Szergej feladta, és lazított a tempóján. Gergő bá ekkor, tőle szokatlanul, rávetette magát, mint egy oroszlán a vergődő antilopra, és ütni, rúgni kezdte. Püfölte, ahol érte. Szergej meg sem próbált védekezni, csak állta az ütéseket, és jajgatott. Mi, gyerekek komolyan attól féltünk, hogy ez az őrült még megöli. Úgy kellett leszedni róla. Miután Gergő bá prüszkölve-köpködve, válogatott káromkodások közepette otthagyta a szerencsétlen, alaposan eltángált Szergejt, odamentünk hozzá, és megpróbáltuk lábra állítani. Apám emelte fel a földről, egy másik férfival együtt megfogták, és odavitték a kúthoz, lemosni róla a vért és a port. Úgy-ahogy rendbe szedték, és úgy tűnt, nincs is komolyabb baja az ijedtségen, a megaláztatáson, és néhány kisebb sérülésen túl.Akkor ránk nézett, élénken világító, kék szemeivel, és csak ennyit mondott: köszönöm. Azzal elment.

Attól a naptól kezdve senki nem látta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ha hiányoltuk is őt néhányan, az élet zötyögött tovább, nem töprengtünk azon, mi lehet vele. Gergő bá is éppen olyan volt, mint a verés előtt. Ugyanúgy pöffeszkedett a boltjában, és zargatta a vevőket, rendre utasítva őket, ha kellett, ha nem. Egyik nap azonban észrevettem, hogy reggel óta szinte egy szót sem szólt. Meleg nyárvégi nap volt, az iskola még nem kezdődött el, ott időztem hát a piacon, volt alkalmam megfigyelni az öreget. Máskor alig lehetett leállítani, állandóan beszélt, vagy kiabált, vagy kiabálva beszélt. Mivel nem csak nekem tűnt fel a dolog, megkérdeztük Ilonka nénitől, vajon mi lelte a férjét. De ő sem tudott magyarázatot adni, annyit mondott, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt az urának csendben kellene lennie. Ahogy teltek a napok, Gergő bá, a szótlansága mellett mintha fogyni is kezdett volna. Korábban nagy, kerek, pirospozsgás arca megsárgult, beesetté vált. Lábai elvékonyodtak, tekintélyes pocakja eltűnt. Olyan hirtelen és szembetűnő volt a változás, hogy Ilonka néni úgy döntött, ezúttal a kezébe veszi az irányítást, és elviszi az urát orvoshoz. Vizsgálatok sora következett, beutalók tömkelegével. De egyik orvos sem tudott megállapítani semmit. Azt mondták, nincs szervi baja. Senki sem értette, mi történik Gergő bával, ő sem. Üveges szemekkel meredt maga elé a pultja mögött, ha éppen nem valamelyik orvosnál ült. Ilonka néni egyre kétségbeesettebb ábrázattalgyűrte a mindennapokat, folyton azt mondogatta, legalább tudná, mi baja a férjének, úgy könnyebb volna.

Egy álmos, őszi napon aztán meghalt Gergő bá. A kórság, amiről senki sem tudta, micsoda, két hónap alatt elvitte. A temetésen majdnem az egész piac ott volt. Ha nem is szerették Gergő bát, azért megadták neki a végső tiszteletet. Ilonka néni szipogva hálálkodott, amiért ilyen szép számban búcsúztatták a férjét.

-Nem volt ő rossz ember! – hajtogatta, ahogy leengedték a koporsót a földbe. Amikor a pap elkezdte a mondókáját, hirtelen megláttam egy furcsa alakot. A tömegtől távol, jobb vállával egy fának dőlve álldogált. Szergej volt, tiszta ruhában, frissen borotvált arccal. A világító kék szemeiről ismertem meg. És a piros almáról, amit a kezében tartott.