Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.

Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.

Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták  az orvost, és elvitték Anci nénit.

Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.

Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.

Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.

Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.

Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…

Nem szeretem a sárga színt, nekem túlságosan élénk, kirívó, megfájdul tőle a fejem. A sötétebb színeket, mint a fekete, a lila, vagy a méregzöld, sokkal inkább kedvelem, mert azok ünnepélyesek, van bennük emelkedettség, valamiféle hűvös elegancia…

Későre jár, a metrón ülök, kezemben egy női magazinnal. Néha belelapozok, de csak a szemeim követik a betűket, az agyam máshol jár. Vagy nem jár… Félig alszom, azt hiszem. Hol is vagyunk most? Ja, igen, Kálvin tér, az előbb hallottam, aztán már csak az ajtók erőteljes csattanása akadályoz meg abban, hogy tényleg elaludjak, amikor feltűnik, hogy teljesen egyedül vagyok a metrókocsiban.

– Ferenc körút! – hallatszik a jól ismert megálló neve, itt biztosan sokan szállnak majd fel, s valóban, már nem vagyok egyedül. Óvatosan nézek körül. Velem szemben egy középkorú férfi, ódivatú, de nagyon tiszta, világossárga öltönyben, valamivel sötétebb sárga ballonkabátban, a kezében sárga táskát tartva, ami kissé furcsán hat, de hát ízlések és pofonok…

A jobb oldalamra pillantok, ahol egy nő ül, ő is középkorú, és ő is sárga ruhában, sárga kabátban van. Hát, akkor ez egy ilyen egyszínű nap, egy igazi sárga nap, gondolom, majd balra fordulok. Megint egy középkorú férfi, sárga ruhában, ám ő szemüveges, és a szemüvege kerete – micsoda véletlen – sárga! Enyhén izzadni kezdek. Kicsit sok itt a sárga szín, és ezek az emberek úgy ülnek, mintha karót nyeltek volna, tiszták és rendesek mind, de valami akkor sem stimmel, rossz érzéseim vannak.

– Klinikák! – recsegi fáradtan a hangszóró, s az ajtók kinyílnak a sárga megállóban. És akkor meglátom a tömeget, a hömpölygő, sárga tömeget. Legalább ötven ember áramlik be az ajtókon, de lehet, hogy még több. Ötösével, tízesével libbennek be a metrókocsiba, majd leülnek, sorban egymás mellé, mint az iskolás gyerekek. De ezek itt nem iskolások, hanem középkorúak, nők és férfiak, szigorú pillantással, sárga ruhában, sárga öltönyben, sárga kabátban, kezükben sárga táskával. A nők haja kontyban. Az ajtók becsukódnak, elindulunk. Én és a sárga ruhás emberek, a nyomasztóan sárga ruhás emberek, zötyögünk tovább. Az enyhe izzadásom egyre intenzívebbé válik. A metró hirtelen felgyorsul, és nem áll meg a Nagyvárad téren, tovább megy, vagy inkább tovább száguld. A sárga ruhás emberek egyszer csak felállnak az ülésekről. Egyetlen nagy, hosszú sorba rendeződnek, mintha csak tornaórán lennének. Most már valóban félek.

Elindulnak. Lassan, nagyon lassan közelednek felém. A metró megáll, valahol félúton a két állomás között. A sárga ruhás emberek pedig csak lépegetnek, egyre közelebb és közelebb hozzám. Az egyiknek az arca már majdnem az arcomhoz ér, ösztönösen felemelem a kezem, hátha meg tudom állítani. Nem értem, mit akarnak, kiabálni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. A sárga ruhás emberek körém gyűlnek, s most már egy hatalmas félkört képezünk így együtt, ők és én. Egyre csak néznek és olyan áthatóan, hogy szinte belém égnek a pillantásaik. Menekülni próbálok, de nem engednek, teljesen körülzártak. Megint kiáltani akarok. Nem sikerül, olyan, mintha elment volna a hangom. A kör egyre szűkül, azt hiszem, össze akarnak préselni, mint valami ócska hulladékot a szemétfeldolgozóban. Védekezni próbálok, de rám vetik magukat. Ez a vég, siklik át rajtam…

– Hölgyem! – hallatszik valahonnan egy kellemes, mély tónusú női hang. – Hölgyem! A végállomáson vagyunk, keljen fel, kérem!

Kinyitom a szemem. – Csak elaludtam – dörmögöm magam elé. De hiszen akkor ez az egész csak álom volt!

-Köszönöm! – motyogom zavartan, és a nőre nézek. Középkorú, kissé fáradt, meggyötört arccal, sárga kabátban és a haja – ilyet még nem is láttam – sárga!

Felpattanok az ülésről, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek, ki a metrókocsiból. Egy pillanatra hátranézek, a nő értetlenül áll, a fejét csóválja, azt hiszi, bolond vagyok, de nem érdekel. Csak futok, föl a lépcsőkön, ki az állomásról a buszmegálló felé. Még éppen elérem a buszt, felugrok rá, a sofőr becsukja az ajtókat, indulunk. Hátranézek, senki nem szállt fel utánam, nincs itt a sárgahajú nő sem, csak a sofőr és én. Lassan megnyugszom, leülök. 

És akkor újra körülnézek. A sofőr a visszapillantó tükörből kaján vigyorral az arcán mered rám. A kabátja sárga…

Kis karácsony, nagy karácsony… Tíz perce állok az aluljáróban, és nézem az embert, aki a saját hányásában fekszik. A percek múlásával egyenes arányban nő azoknak a száma, akik velem együtt nézik az embert, aki a saját hányásában fekszik. Állampolgári kötelességemnek, nevezetesen a segítségnyújtásnak már nem kell eleget tennem, mivel egy idős asszony, még akkor, amikor ideértem, kihívta a mobilján a mentőket. (Első látásra nem is gondoltam volna, hogy a közel hetvenéves, szerényen öltözött, elgyötört arcú, maga után lábtaposó bevásárlókocsit húzó nőnek lehet mobilja, de hát miért is ne, hiszen ez is a modern kor egyik vívmánya, és különben is, biztosan a fia vette neki. Vagy a lánya.) Szóval, miközben várjuk a mentőket, már vagy húszan nézzük az embert, aki a saját hányásában fekszik. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, és hálát rebegek, amiért nem kell hozzáérnem. A mentők mindjárt ideérnek. Hason fekszik a szerencsétlen férfi, feje félig a hányásába fúródva, a másik oldalán talán még kap levegőt. Szakadt, mocskos ruhája, a mellette heverő üres műanyag palackok, no és a kutya, aki olyan fegyelmezetten ül mellette, akár egy rendőr, elárulják, hogy hajléktalan. Büdös okádékszag terjeng mindenütt. Karácsony első napján. Senki nem mozdul, nem ugrik oda, hogy megmozdítsa. Az időközben a duplájára duzzadt kis csapat a mentőket várja. Velem együtt. Az undor és a kíváncsiság gyomorforgató keveréke arra ösztökéli őket, hogy maradjanak. A mobiltelefonos nő imára kulcsolja a kezét. Lehet, hogy már tud valamit… Megérkeznek a mentők, a biztonságiakkal. Helyet kérnek, a félkörívben álldogálók szétszélednek, mint akik közé követ hajítottak. Néhányan elmennek, mások tovább ácsorognak, köztük én is. A maradék csoport most körbeállja a mentősöket, és az embert, aki a hányásában fekszik. A biztonságiak hátrébb parancsolják őket, de még így is látványos barikádot alkotnak. Ember-barikádot. A hányásában fekvő embert figyelő barikádot. Alacsony vagyok, nem látok ki a tömeg mögül, de hallom, amikor valaki megszólal: – Meghalt. Azt mondja az orvos, hogy meghalt, már órákkal ezelőtt. Belefulladt a saját hányásába.

A tömeg, rezignáltan tudomásul véve a hallottakat, oszlani kezd. Nincs itt már semmi látnivaló. Valami fekete zsacskó-féleséggel takarják le a halottat. Hátra sem nézek, úgy indulok el én is a többiek után. Közömbösek vagyunk. Megcsömörlöttünk. Elidegenedtünk. Néhány pillanatra megállított bennünket egy ember, aki belefulladt a saját hányásába. Aztán, mintha mi sem történt volna, ballagunk tovább. Kis karácsony, nagy karácsony…

– Apádat egy hónapja kirúgták a gyárból – hallottam anyám rekedt, sírástól remegő hangját.

– Egy hónapja? De hát minden reggel elment itthonról, és csak késő délután jött haza, mit csinált akkor?

– Kérdezd meg tőle! Nekem is csak ma mondta meg. Fogalmam sincs, mi lesz. Az én fizetésemből nem tudunk megélni. Elküldték a munkaügyi hivatalba, azt mondták, ott kap segélyt addig is, amíg nem talál valami munkát, de nem akar menni.

Apám nem akar segélyt. Apám, aki gyerekkorától kezdve dolgozott, nem fog elmenni a munkaügyi hivatalba segélyért kuncsorogni. Tízévesen már a tűző napon hordta a téglát a kőműveseknek. Aztán esztergályosnak tanult. Brigádvezető volt a gyárban, többször „kiváló dolgozó”. Soha nem ártott senkinek. Most pedig kirúgták.

– Figyeljétek meg, nagy változások lesznek itt – mondogatta már egy ideje. – Jól tettem, hogy annak idején nem léptem be a pártba, pedig nagyon agitáltak! A Varró, meg a Tábori, ők a leginkább. De én megmondtam, hogy nem leszek spicli soha! A Varró azt mondta, a saját érdekemben tanácsolja, ne beszéljek így mások előtt. Sose lehet tudni, ki kinek a füle-farka.

Szerettem apám egyszerű, lényegre törő mondatait. Miután hazajött a munkából, gyakran filozofálgattunk együtt a nagyszobában, aláfestésként mindig a Kossuth Rádió szólt. Aztán elküldött tanulni.

– Menj, fiam, írd meg a leckédet, ne kelljen neked is gyárban dolgozni! – mondta a lányának. És a lánya visszabújt a kicsi szobájába, a könyvei közé. Anyám adminisztrátor volt, és ahogyan apám, ő is a szívén viselte a sorsomat. A fejükbe vették, hogy nekem mindenképpen egyetemre kell mennem. Jól tanultam, olvasni is szerettem, úgyhogy ezzel nem volt gond. A jogi pályát néztem ki magamnak.

– Ahogy a dolgok most állnak, még az is lehet, hogy nem ezt a rendszert kell majd kiszolgálnod. Mire végzel, egészen más lesz itt a harci helyzet – elemezte apám a történéseket, jól megérdemelt sörét kortyolgatva közben. Nem ivott sokat. Munka után egy üveg sör. Ez jelentette számára a kikapcsolódást. Meg az a két hét szabadság nyaranta, amit minden évben a Balatonon töltöttünk, anyám vállalatának szebb napokat látott üdülőjében. Ott csókolóztam először. Hogy is hívták a fiút? Karcsi, azt hiszem. Karcsiból annyira emlékszem, hogy úgy tapadt a számra, mint valami vákuum. Nyálas vákuum. Jó ideig nem is csókolóztam utána.

Amikor hallottuk, hogy a két dögöt – ahogy apám nevezte Ceausescuékat – kivégezték Romániában, már mi is egyre inkább hittük, amit oly vehemensen vetített előre.

– Elpusztult a két kutya, hogy az Isten verje meg őket, ott, a föld alatt is!

Még három évig dolgozott a gyárban. Aztán kirúgták. A Varró mondta meg neki, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni.

– Az is lehet, Tónikám, hogy bezárják az egész gyárat – darálta Varró. – Egyelőre megpróbálunk csökkentett létszámmal dolgozni. Vannak itt olyanok, akiknek három-négy gyerekük van. Őket nem küldhetem el. Ugye, megérted?

Úgy mesélte valamivel később, hogy Varró egyszer sem nézett a szemébe, miközben kirúgta. Végig a karóráját bámulta.

– Gerinctelen spicli – sziszegte apám. – De majd megfizet. Jönnek az újak, aztán kipattintják őt is!

– Dehogy pattintják! – így anyám. – Kilenc élete van annak, mint a macskának, és mindig talpra esik! Nem fog az hiányt szenvedni soha semmiben! Feltalálja magát. Csak az olyanokat állítják félre, mint te.

A szüleim házassága legendásan jó volt. Őszintén és kitartóan szerették egymást. Minden hibájával, minden ügyefogyottságával együtt vállalták és elfogadták a másikat. Ezért nem értette anyám, miért nem mondta el neki apám rögtön, hogy már nincs munkahelye. Ehelyett minden áldott reggel felkelt, lezuhanyozott, felöltözött az előző este odakészített ruhájába, megitta a kávéját, és elment. Aztán a szokott időben hazajött.

Miután anyám, és én is megtudtuk, hogy a gyár többé már nem tart igényt apámra, megpróbáltunk mi munkát találni neki. Barátoknál, ismerősöknél kilincseltünk, mindhiába. Senki nem tudott segíteni.

– Esztergályos? Arra nincs szükség! – hallottuk a személytelen egyen-választ. – Ügynök, menedzser, az kell most! Iratkozzon be tanfolyamra, aztán meglátjuk!

Apám nem akart ügynök lenni. Nem akart bugyuta termékekkel házalni, nem akarta rábeszélni egyik ismerősét sem, hogy vegye-vigye, ami a készletben van.

– Menedzser? Az meg mi? – kérdezte hunyorítva, mintha erősen gondolkodna a szó jelentésén. – Rendes munka, amihez ember kell, nem volna?

Nem volt. A gyárak egymás után zártak be. Varrót is kitették. De Varró – ahogy anyám megjósolta – nem esett kétségbe. Alapított egy céget. Hogy honnan volt rá pénze? Apám szerint összelopkodta, összeprivatizálta magának. Mások szerint örökölt. De a lényeg, hogy Varró már, mint cégtulajdonos hajtotta fel egyik megbízást a másik után. Áttette a székhelyét az építőiparba. Összeállt egy építészmérnökkel, és rövid időn belül virágzó vállalkozást működtetett. Rettentő gyorsan hozzáigazodott az újfajta dörgéshez. Egy napon megkereste apámat. Talán a szánalom hajtotta, vagy csak jót akart.

– Tónikám – mondta. – Lenne nálam neked való munka. Te valamikor dolgoztál kőművesekkel, igaz?

– Igaz – vetette oda apám.

– Hát most az építkezéseken elkélne a jó munkaerő.

– Aztán mit építetek?

– Irodákat. Szép, nagy irodákat. Mint amiket a nyugati filmekben látsz.

– Aha – így apám. – Hát tudod, én sosem voltam az a nagy moziba járó. Meg aztán, amióta kitettél a gyárból, nincs is miből moziba menni.

Varró elszégyellte magát. Varró, akinek – legalábbis mi úgy hittük – nincs lelkiismerete, olyan piros lett, mint egy túlérett paradicsom.

– Csak azt tettem, amire utasítottak. Látod, aztán engem is kirúgtak, és bezárt a gyár. Élni kell, Tónikám. Boldogulni kell.

Anyám aprósüteménnyel kínálta Varrót, aztán a szobaajtó mögött hallgatózott. Összekucorodva várta, mit felel apám. De nem volt rá szükség, hogy sokáig ott kuksoljon, mivel apám néhány perc múlva magából kikelve, őrjöngve dobta ki Varrót a lakásból. Anyám nem akart hinni a szemének. Soha még ilyennek nem látta apámat.

– Nekem nem kell könyöradomány! – sziszegte, s az indulattól kidülledtek az erek a nyakán.

– Tónikám, az Isten szerelmére! Hát idejön ez az ember, segíteni akar neked, te meg elküldöd? Nem érted, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy válogass? Hónapok óta nincs munkád, a segélyért meg nem mész el, a gyereknek tanulnia kell, az én fizetésem nem elég arra, hogy megéljünk! – kántálta anyám fejhangon. Akkor szokott így, énekelve beszélni, amikor nagy baj van. Hát, most volt.

– Nekem ne akarjon segíteni az ilyen! Gondolt volna rám, amikor kivágott! Akkor bezzeg nem ajánlott másik munkát, még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, a sunyi féreg! – üvöltötte apám, aztán fogta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.

Késő este jött haza. Olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Ruhástól zuhant be az ágyba, és úgy horkolt, hogy még a földszinten is hallották.

Egyre többször itta le magát. Hogy miből telt rá neki? Rájárt a kosztpénzre, amit anyám minden hónap elején szépen borítékba rakott, s ha ügyesen gazdálkodott, a szerény összeg kitartott végig. Most már nem tartott ki. Apám úgy a seggére vert a boríték tartalmának, hogy huszadikán már nem volt pénzünk ételre. Anyám abból varázsolt, amit otthon talált. Jöttek az újabb és újabb variációk egy, legfeljebb két témára. Krumplifőzelék, krumplileves, hagymás tört krumpli, petrezselymes krumpli, krumplilángos. És kelkáposzta-főzelék, káposztaleves, paradicsomos káposzta, káposztás tészta.

Apám idővel, amikor a kosztpénz sem volt elég neki (pontosabban az a része, amit anyám nem dugott el előle), kezdte eladogatni a dolgainkat. Először a kakukkos órát adta el, amit még anyám anyjától kaptak, az esküvőjük után. Aztán túladott az ajándékba kapott étkészleten. Még csak ezüst sem volt, nem tudom, kinek kellhetett, de eltűnt. Anyámnak volt egy irhabundája. Lába kélt annak is. Végül jöttek az ékszerek. Anyám aprócska arany fülbevalója, a nyaklánca, amit apámtól kapott, és a jegygyűrű. Ez volt az utolsó csepp. Amikor anyám nem találta a gyűrűt, olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívnom hozzá.

Megpróbáltam én beszélni az öreggel.

– Apa – kezdtem óvatosan. – Nem jó ez így. Te nem ilyen vagy.

– Hát milyen vagyok? – az arca vöröslött a hónapok óta tartó piálástól, és fel is püffedt. Kezdtek rajta megmutatkozni az alkoholizmus semmivel össze nem téveszthető jelei, melyek, mint bőrébe égett stigmák, tanúkként hirdették egyre romló állapotát.

– Az egyik osztálytársam apja kiskereskedő. Szívesen alkalmazna. Árut kellene hordani, rendezni a pultot. Zöldség-gyümölcs boltról lenne szó.

– Nem leszek senkinek a csicskása! Főleg nem szánalomból! – kiabálta.

Én apámat akkor, azon az estén láttam utoljára. Legalábbis azt, ami még megmaradt belőle. Mert akit utána láttam, az már nem ő volt. Keveset beszéltünk. A napok egyszínű sivárságába anyám és én is belefásultunk. Én a felvételire próbáltam készülni, anyám dolgozott. Apám ivott. Ha nem ült otthon, nyugodtabb volt a légkör. Ha hazajött, kiordított magából mindent. Szidta a régi rendszert, az újat, szidta Varrót, a mocskos kommunistából lett dörzsölt kapitalistát, az osztálytársam apját, aki felvette volna magához, és minket is. Mindennapossá váltak a cirkuszok. A szomszédok a rendőrséggel fenyegetőztek. Anyám úgy járkált, mint valami kísértet. Lábujjhegyen szelte a lépcsőket reggelente, és este is, nem akarta, hogy észrevegyék.

Egyik délután, ahogy a házunk elé értem, láttam, hogy az öreg ott fekszik a padon. A feje alatt két papír-dobozosüdítő volt, azokat használta párnának. Az ingje félig kigombolva, mellkasán apró, őszülő szőrszálak csillogtak a kora tavaszi napsütésben. Olyan békésen feküdt ott, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a kulcsát, és elaludt, miközben a szüleire várt. Bár minden okom meg lett volna rá, mégsem tudtam haragudni apámra. Gyengéden megráztam a vállát, hátha felébred. Egyenletes hortyogása abba is maradt, ahogy hozzáértem, rögtön kinyitotta a szemét.

– A kurva életbe! – mondta. – Elhagytam a kulcsot!

Régebben, amikor még nem ivott, nem beszélt ilyen csúnyán. Régebben.

Hazaérve megkérdezte, van –e valami ebédre. Mondtam, hogy tökfőzelék.

– Majd én megmelegítem. Ülj le! – szóltam rá.

– Nem kell! Megmelegítem én! Ennyire még képes vagyok! Ennyit még meg tudok csinálni, a büdös francba!

Oda akart menni a hűtőhöz, hogy kivegye a tökfőzeléket, de én megelőztem.

– Ülj már le, apa, egy-két perc, és kész!

Leült végre. Rám nézett. Erőteljesen sárguló szeme fehérjében apró piros erecskék lüktettek. Csendben várta, hogy megmelegedjen a tűzhelyen az ebéd.

– Sajnálom – szólalt meg hirtelen. S akkor, egy pillanatra megint olyan volt, mint régen. Amikor a szobában filozofálgattunk, háttérzajnak meg szólt a Kossuth Rádió.

– Vidd be a szobába! Ott szeretném megenni. Á, hagyd, majd beviszem én! – dünnyögte, azzal felállt, és dülöngélve ugyan, de odasomfordált a tűzhelyhez. Nem akartam már vitatkozni vele. Kiszedtem a lábosból a főzeléket egy tányérra, és odaadtam neki. Megfogta, és elindult befelé. Éppen kenyeret készültem szelni, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, majd még egyet. Berohantam a szobába. Apám ott feküdt a földön, az asztal mellett mozdulatlanul, plafonra meredő, üveges szemekkel. Az asztal sarka véres volt. Körülötte mindenütt tökfőzelék-darabkák, beterítették a ruháját, a padlót, a bútorokat, még a függönyt is. Lehajoltam hozzá. Akkor láttam, hogy a fejéből ömlik a vér.

Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: – Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna.

Ébredés

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia