Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.
Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.
Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták az orvost, és elvitték Anci nénit.
Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.
Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.
Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.
Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.
Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…