– Apádat egy hónapja kirúgták a gyárból – hallottam anyám rekedt, sírástól remegő hangját.

– Egy hónapja? De hát minden reggel elment itthonról, és csak késő délután jött haza, mit csinált akkor?

– Kérdezd meg tőle! Nekem is csak ma mondta meg. Fogalmam sincs, mi lesz. Az én fizetésemből nem tudunk megélni. Elküldték a munkaügyi hivatalba, azt mondták, ott kap segélyt addig is, amíg nem talál valami munkát, de nem akar menni.

Apám nem akar segélyt. Apám, aki gyerekkorától kezdve dolgozott, nem fog elmenni a munkaügyi hivatalba segélyért kuncsorogni. Tízévesen már a tűző napon hordta a téglát a kőműveseknek. Aztán esztergályosnak tanult. Brigádvezető volt a gyárban, többször „kiváló dolgozó”. Soha nem ártott senkinek. Most pedig kirúgták.

– Figyeljétek meg, nagy változások lesznek itt – mondogatta már egy ideje. – Jól tettem, hogy annak idején nem léptem be a pártba, pedig nagyon agitáltak! A Varró, meg a Tábori, ők a leginkább. De én megmondtam, hogy nem leszek spicli soha! A Varró azt mondta, a saját érdekemben tanácsolja, ne beszéljek így mások előtt. Sose lehet tudni, ki kinek a füle-farka.

Szerettem apám egyszerű, lényegre törő mondatait. Miután hazajött a munkából, gyakran filozofálgattunk együtt a nagyszobában, aláfestésként mindig a Kossuth Rádió szólt. Aztán elküldött tanulni.

– Menj, fiam, írd meg a leckédet, ne kelljen neked is gyárban dolgozni! – mondta a lányának. És a lánya visszabújt a kicsi szobájába, a könyvei közé. Anyám adminisztrátor volt, és ahogyan apám, ő is a szívén viselte a sorsomat. A fejükbe vették, hogy nekem mindenképpen egyetemre kell mennem. Jól tanultam, olvasni is szerettem, úgyhogy ezzel nem volt gond. A jogi pályát néztem ki magamnak.

– Ahogy a dolgok most állnak, még az is lehet, hogy nem ezt a rendszert kell majd kiszolgálnod. Mire végzel, egészen más lesz itt a harci helyzet – elemezte apám a történéseket, jól megérdemelt sörét kortyolgatva közben. Nem ivott sokat. Munka után egy üveg sör. Ez jelentette számára a kikapcsolódást. Meg az a két hét szabadság nyaranta, amit minden évben a Balatonon töltöttünk, anyám vállalatának szebb napokat látott üdülőjében. Ott csókolóztam először. Hogy is hívták a fiút? Karcsi, azt hiszem. Karcsiból annyira emlékszem, hogy úgy tapadt a számra, mint valami vákuum. Nyálas vákuum. Jó ideig nem is csókolóztam utána.

Amikor hallottuk, hogy a két dögöt – ahogy apám nevezte Ceausescuékat – kivégezték Romániában, már mi is egyre inkább hittük, amit oly vehemensen vetített előre.

– Elpusztult a két kutya, hogy az Isten verje meg őket, ott, a föld alatt is!

Még három évig dolgozott a gyárban. Aztán kirúgták. A Varró mondta meg neki, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni.

– Az is lehet, Tónikám, hogy bezárják az egész gyárat – darálta Varró. – Egyelőre megpróbálunk csökkentett létszámmal dolgozni. Vannak itt olyanok, akiknek három-négy gyerekük van. Őket nem küldhetem el. Ugye, megérted?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Úgy mesélte valamivel később, hogy Varró egyszer sem nézett a szemébe, miközben kirúgta. Végig a karóráját bámulta.

– Gerinctelen spicli – sziszegte apám. – De majd megfizet. Jönnek az újak, aztán kipattintják őt is!

– Dehogy pattintják! – így anyám. – Kilenc élete van annak, mint a macskának, és mindig talpra esik! Nem fog az hiányt szenvedni soha semmiben! Feltalálja magát. Csak az olyanokat állítják félre, mint te.

A szüleim házassága legendásan jó volt. Őszintén és kitartóan szerették egymást. Minden hibájával, minden ügyefogyottságával együtt vállalták és elfogadták a másikat. Ezért nem értette anyám, miért nem mondta el neki apám rögtön, hogy már nincs munkahelye. Ehelyett minden áldott reggel felkelt, lezuhanyozott, felöltözött az előző este odakészített ruhájába, megitta a kávéját, és elment. Aztán a szokott időben hazajött.

Miután anyám, és én is megtudtuk, hogy a gyár többé már nem tart igényt apámra, megpróbáltunk mi munkát találni neki. Barátoknál, ismerősöknél kilincseltünk, mindhiába. Senki nem tudott segíteni.

– Esztergályos? Arra nincs szükség! – hallottuk a személytelen egyen-választ. – Ügynök, menedzser, az kell most! Iratkozzon be tanfolyamra, aztán meglátjuk!

Apám nem akart ügynök lenni. Nem akart bugyuta termékekkel házalni, nem akarta rábeszélni egyik ismerősét sem, hogy vegye-vigye, ami a készletben van.

– Menedzser? Az meg mi? – kérdezte hunyorítva, mintha erősen gondolkodna a szó jelentésén. – Rendes munka, amihez ember kell, nem volna?

Nem volt. A gyárak egymás után zártak be. Varrót is kitették. De Varró – ahogy anyám megjósolta – nem esett kétségbe. Alapított egy céget. Hogy honnan volt rá pénze? Apám szerint összelopkodta, összeprivatizálta magának. Mások szerint örökölt. De a lényeg, hogy Varró már, mint cégtulajdonos hajtotta fel egyik megbízást a másik után. Áttette a székhelyét az építőiparba. Összeállt egy építészmérnökkel, és rövid időn belül virágzó vállalkozást működtetett. Rettentő gyorsan hozzáigazodott az újfajta dörgéshez. Egy napon megkereste apámat. Talán a szánalom hajtotta, vagy csak jót akart.

– Tónikám – mondta. – Lenne nálam neked való munka. Te valamikor dolgoztál kőművesekkel, igaz?

– Igaz – vetette oda apám.

– Hát most az építkezéseken elkélne a jó munkaerő.

– Aztán mit építetek?

– Irodákat. Szép, nagy irodákat. Mint amiket a nyugati filmekben látsz.

– Aha – így apám. – Hát tudod, én sosem voltam az a nagy moziba járó. Meg aztán, amióta kitettél a gyárból, nincs is miből moziba menni.

Varró elszégyellte magát. Varró, akinek – legalábbis mi úgy hittük – nincs lelkiismerete, olyan piros lett, mint egy túlérett paradicsom.

– Csak azt tettem, amire utasítottak. Látod, aztán engem is kirúgtak, és bezárt a gyár. Élni kell, Tónikám. Boldogulni kell.

Anyám aprósüteménnyel kínálta Varrót, aztán a szobaajtó mögött hallgatózott. Összekucorodva várta, mit felel apám. De nem volt rá szükség, hogy sokáig ott kuksoljon, mivel apám néhány perc múlva magából kikelve, őrjöngve dobta ki Varrót a lakásból. Anyám nem akart hinni a szemének. Soha még ilyennek nem látta apámat.

– Nekem nem kell könyöradomány! – sziszegte, s az indulattól kidülledtek az erek a nyakán.

 

 

 

 

– Tónikám, az Isten szerelmére! Hát idejön ez az ember, segíteni akar neked, te meg elküldöd? Nem érted, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy válogass? Hónapok óta nincs munkád, a segélyért meg nem mész el, a gyereknek tanulnia kell, az én fizetésem nem elég arra, hogy megéljünk! – kántálta anyám fejhangon. Akkor szokott így, énekelve beszélni, amikor nagy baj van. Hát, most volt.

– Nekem ne akarjon segíteni az ilyen! Gondolt volna rám, amikor kivágott! Akkor bezzeg nem ajánlott másik munkát, még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, a sunyi féreg! – üvöltötte apám, aztán fogta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.

Késő este jött haza. Olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Ruhástól zuhant be az ágyba, és úgy horkolt, hogy még a földszinten is hallották.

Egyre többször itta le magát. Hogy miből telt rá neki? Rájárt a kosztpénzre, amit anyám minden hónap elején szépen borítékba rakott, s ha ügyesen gazdálkodott, a szerény összeg kitartott végig. Most már nem tartott ki. Apám úgy a seggére vert a boríték tartalmának, hogy huszadikán már nem volt pénzünk ételre. Anyám abból varázsolt, amit otthon talált. Jöttek az újabb és újabb variációk egy, legfeljebb két témára. Krumplifőzelék, krumplileves, hagymás tört krumpli, petrezselymes krumpli, krumplilángos. És kelkáposzta-főzelék, káposztaleves, paradicsomos káposzta, káposztás tészta.

Apám idővel, amikor a kosztpénz sem volt elég neki (pontosabban az a része, amit anyám nem dugott el előle), kezdte eladogatni a dolgainkat. Először a kakukkos órát adta el, amit még anyám anyjától kaptak, az esküvőjük után. Aztán túladott az ajándékba kapott étkészleten. Még csak ezüst sem volt, nem tudom, kinek kellhetett, de eltűnt. Anyámnak volt egy irhabundája. Lába kélt annak is. Végül jöttek az ékszerek. Anyám aprócska arany fülbevalója, a nyaklánca, amit apámtól kapott, és a jegygyűrű. Ez volt az utolsó csepp. Amikor anyám nem találta a gyűrűt, olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívnom hozzá.

Megpróbáltam én beszélni az öreggel.

– Apa – kezdtem óvatosan. – Nem jó ez így. Te nem ilyen vagy.

– Hát milyen vagyok? – az arca vöröslött a hónapok óta tartó piálástól, és fel is püffedt. Kezdtek rajta megmutatkozni az alkoholizmus semmivel össze nem téveszthető jelei, melyek, mint bőrébe égett stigmák, tanúkként hirdették egyre romló állapotát.

– Az egyik osztálytársam apja kiskereskedő. Szívesen alkalmazna. Árut kellene hordani, rendezni a pultot. Zöldség-gyümölcs boltról lenne szó.

– Nem leszek senkinek a csicskása! Főleg nem szánalomból! – kiabálta.

Én apámat akkor, azon az estén láttam utoljára. Legalábbis azt, ami még megmaradt belőle. Mert akit utána láttam, az már nem ő volt. Keveset beszéltünk. A napok egyszínű sivárságába anyám és én is belefásultunk. Én a felvételire próbáltam készülni, anyám dolgozott. Apám ivott. Ha nem ült otthon, nyugodtabb volt a légkör. Ha hazajött, kiordított magából mindent. Szidta a régi rendszert, az újat, szidta Varrót, a mocskos kommunistából lett dörzsölt kapitalistát, az osztálytársam apját, aki felvette volna magához, és minket is. Mindennapossá váltak a cirkuszok. A szomszédok a rendőrséggel fenyegetőztek. Anyám úgy járkált, mint valami kísértet. Lábujjhegyen szelte a lépcsőket reggelente, és este is, nem akarta, hogy észrevegyék.

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyik délután, ahogy a házunk elé értem, láttam, hogy az öreg ott fekszik a padon. A feje alatt két papír-dobozosüdítő volt, azokat használta párnának. Az ingje félig kigombolva, mellkasán apró, őszülő szőrszálak csillogtak a kora tavaszi napsütésben. Olyan békésen feküdt ott, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a kulcsát, és elaludt, miközben a szüleire várt. Bár minden okom meg lett volna rá, mégsem tudtam haragudni apámra. Gyengéden megráztam a vállát, hátha felébred. Egyenletes hortyogása abba is maradt, ahogy hozzáértem, rögtön kinyitotta a szemét.

– A kurva életbe! – mondta. – Elhagytam a kulcsot!

Régebben, amikor még nem ivott, nem beszélt ilyen csúnyán. Régebben.

Hazaérve megkérdezte, van –e valami ebédre. Mondtam, hogy tökfőzelék.

– Majd én megmelegítem. Ülj le! – szóltam rá.

– Nem kell! Megmelegítem én! Ennyire még képes vagyok! Ennyit még meg tudok csinálni, a büdös francba!

Oda akart menni a hűtőhöz, hogy kivegye a tökfőzeléket, de én megelőztem.

– Ülj már le, apa, egy-két perc, és kész!

Leült végre. Rám nézett. Erőteljesen sárguló szeme fehérjében apró piros erecskék lüktettek. Csendben várta, hogy megmelegedjen a tűzhelyen az ebéd.

– Sajnálom – szólalt meg hirtelen. S akkor, egy pillanatra megint olyan volt, mint régen. Amikor a szobában filozofálgattunk, háttérzajnak meg szólt a Kossuth Rádió.

– Vidd be a szobába! Ott szeretném megenni. Á, hagyd, majd beviszem én! – dünnyögte, azzal felállt, és dülöngélve ugyan, de odasomfordált a tűzhelyhez. Nem akartam már vitatkozni vele. Kiszedtem a lábosból a főzeléket egy tányérra, és odaadtam neki. Megfogta, és elindult befelé. Éppen kenyeret készültem szelni, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, majd még egyet. Berohantam a szobába. Apám ott feküdt a földön, az asztal mellett mozdulatlanul, plafonra meredő, üveges szemekkel. Az asztal sarka véres volt. Körülötte mindenütt tökfőzelék-darabkák, beterítették a ruháját, a padlót, a bútorokat, még a függönyt is. Lehajoltam hozzá. Akkor láttam, hogy a fejéből ömlik a vér.