Vége. A Miért ne írjunk anti-Paulo Coelho szépirodalmat c. kritikát idáig háromszor próbáltam megírni. Mindhármat más megközelítésből kezdtem. Teletűzdeltem őket terminusokkal és ízes szójátékokkal. De most már vége, mindegy. Hiába voltam tanult erkölcsű keresztyén író, szószátyár konzervatív, és ál-entellektüel irodalom-esztéta egy személyben: képtelen voltam egy kritikát – esszét – normálisan megírni.

Mert Paulo Coelho-t butaság megvédeni. Nem lehet. Nincs olyan indok, vagy észérv, ami ezt megkívánná.

Ugyanígy lehetetlen Coelho mellett Oravecz Nóra, vagy bármelyik közelmúltbeli kortárs misztikus/ezoterikus író konstruktív szépirodalmi revideációja is.

Isten a tanúm, a feladat, hogy a szemmel láthatóan szellemi rágógumiból arany legyen, már alkímiai művelet volt. Olyan, amivel magunkat verjük át, ha belepróbálkozunk. És én úgy éreztem magam, mint Balbinus Erasmus Aranycsinálók című dialógusában. Lehetetlenül átverve.

Tényleg, mert először ezzel próbálkoztam. A lehetetlennel. Paulo Coelho-t egy Rotterdami Erasmus-szal kezdődő, és Simone Weil-el végződő lánc utolsó szemeként logikába fűzni. De próbálkozásom semmi másra nem világított rá, mint hogy Coelho szellemisége a többi misztikushoz mérve (Hamvas Bélát, és Szepes Máriát is vizsgálva) elborzasztó.

Zsákutcába jutottam, és be kellett vallanom magamnak, meg az Úrnak: Paulo Coelho nem szépíró. Ő legfeljebb csak egy olcsó… ezoterikus.. varázsló.

Ezt követően egy másik kritika – esszé – megírásába kezdtem, és már interdiszciplináris módira váltva a szociálpszichológiához fordultam. Abból indultam ki, hogy adva van ez a brazil fickó, egy asztallap funkcionális bonyolultságával felérő narratívával, akit milliónyi ember imád, és elég sok ember utál.

Ha valakit sokan utálnak, az már jelenség. Így megpróbálkoztam egyfajta Coelho-frusztráció leírásával. Megpróbáltam összegyűjteni a potenciális Coelho-frusztráltak kérdésfelvetéseit: Miért olyan népszerű ez a brazil? Mit esznek rajta a nők? Hogy lehet ilyen (szépirodalmi tekintetben) gyenge szöveggel sikert aratni? Miért uralja minden megjelenése az eladási listákat? Hogyan lehet ilyen olcsó ponyvát kiadni? Miért kell ezt az emberek torkán lenyomni? Miért kell a népet ilyen hülyeségekkel butítani? Miért nem kapnak más írók ekkora mediahype-ot?

Most már bevallom, ha ezek a kérdések valamilyen frusztráció objektumai, akkor ugyanígy beszélhetünk Oravecz Nóra-, Müller Péter-, Stephen King- v. bárki egyéb-féle frusztrációról is.

E kérdéseken rágódva akkor arra jutottam, hogy Coelho-t csak a szépirodalmilag gyenge nyelvisége miatt lehet támadni. Végül leírtam ezt az ál-entellektüel barbárságot: „Az osztály kövér gyereke lehet okos, vagy lehet buta. Nem azért fogják csúfolni, mert buta, hanem azért, ahogy kinéz.”

Újraolvastam. ’Úristen’ – szégyenkeztem, és konstatáltam, hogy a Miért ne írjunk anti-Paulo Coelho szépirodalmat c. kritika megírása második nekifutásra is kudarcba fulladt.

Elvonultam, és meditáltam, hosszú órákon át.

A harmadik kritikámban – esszében – aztán megtaláltam a megoldást. Azért ne írjunk anti-Paulo Coelho szépirodalmat, mert ez ilyen kádárista-összekacsintós ’mi ennél jobbat írunk’ szagú, és olyan olvasni, mintha az összes Coelho-olvasót arcon köpném, és kiröhögném. Mert egy ilyen írót, mint ez a Coelho, aki csak emocionális, világi dolgokat ír, meg hangulatokat festeget, egyszerűen kár kinevetni, ráadásul a legtöbben, akik olvassák, épp a kritika miatt kezdik el őt olvasni, szóval még kontraproduktív is rajta röhögni. Különben is, ha ilyen egyszerű irodalmon csúfolódunk, az olvasókon csúfolódunk, és kinevetjük őket. A hátuk mögött.

És akkor, heuréka. Abbahagytam az írást. Megálltam.
Rájöttem, hogy hibát követtem el. Alapvetőt, és végig. A legjobbakkal is megesik, nemhogy egy hobbifirkásszal. Szóval homlokra csaptam:
hogy én mindvégig semmi mást nem csináltam, mint igyekeztem az őt olvasókat felmenteni a gagyiság alól. Alapvető hiba.

Szóval kritikát írni harmadik próbálkozásra sem sikerült. És ez tudjuk mit jelent ebben a Pin-kód korszakban.

Most már tudom. Ki merem mondani. Coelho azoknak való, akik évente csak 1-2 könyvet olvasnak végig. Ráadásul azokat sem a könyvtárból, hanem valamelyik nagyáruházból szerzik be. Ennek tetejében teszik azt egy jó borító, vagy egy könyvajánlás miatt.

Úgyhogy most szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni. A Coelho-kritikával semmi baj. És szeretnék elállni az őt olvasók védelmétől. Hiszen nem is voltak támadva. Meg hát, ők nem is hallgatnak a Coelho-kritikusokra. Részben mert nem érdekli őket, részben mert nincsenek olyan szellemi képességek birtokában, hogy felmérhessék, mi is a baj a brazillal. Különben is, a Coelho-olvasók valószínűleg olyanok. Csak azt olvassák, ami nézeteikhez illő, vagy amit eléjük raknak.

Végül egy javaslattal állnék elő: írjuk meg frusztráció-irodalmunkat az összes gagyi íróról. Vannak még bőven, akiket lehet utálni. És az őket olvasókat ne nevezzük nevükön.

Ne nevezzük őket olvasóknak.

(Az illusztráció forrása: Codex Seraphinianus (Luigi Seraphini. Abbeville Press, New York. 2005) 221-222. oldaláról.)