Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

 
Nehéz belekezdeni. Nehezen gyűlnek a szavak, pedig olyan régóta készülök már arra, hogy elmondjam, nem bírom tovább.  Most, ahogy ezt írom, esik az eső. Hallom, ahogy halkan szitál, érzem a szagát, az eső-szagot, ahogy beáramlik a szobába, a nyitott ablakon át. Ugyanígy esett, amikor először találkoztunk. Emlékszel? Nálad volt esernyő, nálam nem. Meg is lepődtél kicsit, amikor mondtam, hogy soha nem hordok magamnál. Bebújtam a tiéd alá, úgy sétáltunk végig a Duna-parton. Én már ott, akkor tudtam, hogy mindig is jobban foglak szeretni, mint te engem, hogy én leszek az, akit felőröl majd ez a kapcsolat. Az ember valahogy megérzi ezt. És az érzés egyre jobban befészkeli magát a bőre alá, mint egy viszkető seb, ami soha nem gyógyul be. 42 éves voltam, amikor találkoztunk. Ahogy te is. Csak ez a 42 év, ez nagyon más egy nőnél, mint egy férfinál. A finisben voltam, ahogy mondani szokás. Egy szingli nő negyven fölött, ugyan mit várhat? Bár titkon reménykedtem, mégis nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, szeretnél újra látni. Hiszen annyi csinos, fiatal nő van, és te nagyon akartál gyereket. Akkor még nem tudtad, milyen borzalmas titkot hordozok magamban, de csak idő kérdése volt, hogy szembesülj vele. Tetszett, hogy udvarolsz, hogy lesed minden gondolatomat, hiszen mindig erre vágytam, csak valahogy úgy alakult, hogy eddig nem kaptam meg. Úgy terveztem, hogy nem fedem fel a titkomat addig, amíg nem leszek testestől-lelkestől a tiéd. Amíg nem gabalyodunk egymásba úgy, hogy már ne tudj, ne akarj tőlem szabadulni. És a hazudozás, az alakoskodás, ami a hosszú évek alatt már a részemmé vált, tökéletesen elfedte az igazságot. Egy ideig. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a bűnöm. Csak még egy kis időt akartam. Egy kevés időt tisztán, magunknak. Aztán, egyik este nagyon vártalak. Már együtt éltünk. Olyan gyorsan történt minden. Vajon boldog lehetek végre? Kérdeztem magamtól. Talán igen. Talán most. Talán vele. Sokat dolgoztál. Mindig. Ezt is szerettem benned. Soha nem tudtam felnézni olyan férfira, akinek nem fontos a munkája. Hát, neked fontos volt. És minden jól alakult. Elérted, amit akartál. Csak engem nem vettél észre. Valahogy ott felejtettél a kanapén, a befejezetlen mondatokkal, a félbe maradt beszélgetésekkel. Aznap este nem bírtam már tovább. Hiába hívtalak, nem vetted fel. És akkor odamentem a bárszekrényhez…
Amikor hazaértél, már öntudatlan voltam. Ezt onnan tudom, hogy így mesélted el. Mindent megittam, amit csak találtam. Kórház, gyomormosás. Vádló pillantások. Csönd. Vágni való, vastag, mindent beborító csönd. Csak az én fejemben zakatolt egy kitörni készülő üvöltés. De visszafogtam. Akkor még vissza akartam fogni. Mióta? Miért? Milyen gyakran? Mennyit? Ömlöttek rám a kérdéseid. Menekülésképp a párnába fúrtam a fejem. Így nem lehet, ez így nem mehet tovább, téged kezelni kell, mondtad. Könyörögtem, hogy adj esélyt. Csak ritkán iszom. Csak ritkán veszítem el a kontrollt. Megpróbálok magam kijönni ebből, ha segítesz. Csak legyél velem. Értsd meg a lelkem. Ne hagyj annyit egyedül. Megígérted. Megígérted, hogy mellettem leszel. A barátaidnak nem szóltunk, és az esküvőn sem volt semmi gond. Jól játszottam a szerepemet. És talán el is hittem, hogy soha többé, mert melletted nem lesz szükségem rá. Mióta? Fiatal lánykorom óta. Miért? Hát, a szokásos történet. Nehéz gyerekkor, nagyon szigorú anya, aki egyedül nevelt fel, mert apám a születésem után nem sokkal lelépett. Nem tudtam anyámnak megfelelni. Soha, semmiben. Ezért? Kérdezted. Igen, ezért. És a rosszul sikerült kapcsolataim miatt. Legyél erősebb, mondtad. Vannak ennél sokkal nagyobb tragédiák is. Vannak. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miattad, érted megpróbálom. Csak egy kicsit legyél többet velem… A nászutunk csodaszép volt. Alig hittem, hogy ez velem történik. A felesége lettem egy olyan férfinak, aki mindenért maga küzdött meg. Aki erős, határozott, mégis finom lelkű, és nagyvonalú. És engem akar. Beszéltünk gyerekről is. Tudtam, hogy te nagyon szeretnél. Hát, akkor én is. Bár féltem kicsit attól, mi lesz, ha nem leszek elég jó anya, de te megnyugtattál. Hiszen annyi érzés van benned, mondtad. Hazaértünk a nászútról, és téged megint nagyon lekötött a munkád. Én is dolgoztam, de nekem a munka soha nem jelentett többet szükséges rossznál. Dolgoztam, mert el kellett tartanom magam. Mondtad ugyan, hogy már nem lenne muszáj, de nem akartam, hogy te tarts el. A függetlenségemnek ezt a kis darabját még meg akartam őrizni magamnak, legalább addig, amíg nem esem teherbe. Próbálkoztunk. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Féltem, hogy az alkohol talán maradandó károkat okozott bennem. Féltem az egyre szemrehányóbbá váló tekintetedtől. Hát még ezt sem tudod megadni nekem?… Soha nem mondtad, csak éreztetted. És mindig későn értél haza. Szívem, dolgozom. Tudod, hogy azt akarom, hogy mindenünk meglegyen. Próbáltam megértő lenni. Az üres óráimban azzal a néhány barátnőmmel találkoztam, akik tudtak a bennem élő démonról. Orvoshoz menni nem akartam. Gyáva voltam, vagy csak azt hittem, hogy érted el tudom kerülni a poklot. Aztán külföldre mentél, munka-ügyben. Nem vittél magaddal. Azt mondtad, unnám az egészet. De én azt hiszem, hogy már nem akartál szembenézni velem. Az első este a fürdőszobában, a tükörben nézegettem magam. Mindig nagyon erősen sminkeltem, hogy eltakarjam azokat a nyomokat, amikről tudtam, hogy már visszafordíthatatlanok. Egy ideig még elrejthetem őket, gondoltam. Egy ideig. Féltékeny voltam. Nem tudtam, mit csinálsz, kivel, kikkel vagy. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek veled. Felhívtalak. Soha nem szeretted, ha munka közben zavarlak, és én megjegyeztem ezt, de akkor már nem bírtam tovább. Társasággal voltál, munkavacsorán. Csak férfihangokat hallottam. Megnyugodhattam volna, de képtelen voltam. Sírtam, üvöltöttem, hogy gyere haza. A vonal másik végén néma csend. Aztán még nagyobb csend. Kinyomtad. Akkor éreztem először igazán, hogy veled kapcsolatban végleg megszakadt bennem valami. Elhajítottam a telefonomat. Ripityára tört. A bárszekrényhez mentem, megint, bár emlékeztem, hogy nincs benne semmi, mert mindent kiöntöttél az után az este után. Lerohantam a közeli kis boltba. Egy üveg vodka, egy martini, vörösbor. Egymás után ittam mindegyikből… Filmszakadás. Csak arra emlékszem, hogy felemelsz, és a nevemen szólítasz. Nem ittam meg mindent, ahogy később elmondtad, az borított fel, hogy kevertem az italokat. Ezúttal nem volt szükség gyomormosásra. Több mint fél napig aludtam. Néha pár percre kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén, és az arcod a tenyeredbe temeted. Fájt, hogy így látlak, ilyen szomorúnak, de azt is éreztem, jó, hogy itt vagy velem. Mégis dübörgött bennem egy kérdés. Ezt kell tennem, hogy haza gyere, hogy törődj velem? Most már a barátaid is tudták. Nem lehetett előlük eltitkolni. Páran közülük, akik üzlettársaid is voltak, hallották, amikor őrjöngtem a telefonban. Istenem, miket gondolhattak rólam?… Egyszínű, fáradt napok, hetek jöttek. Már nem is szeretkeztünk. Többé nem engedtél közel magadhoz. Csendben, befelé sírtam. Hogyan tudnám elérni, hogy újra szeress? Hogy újra az enyém legyél? Megint mindent megígértem. És te hittél nekem, bár a szemeidből már eltűnt az a kisfiús csillogás, amibe beleszerettem. Egymás mellett éltünk. Nem hagytál el. Ilyesmiről nem is esett szó. Örülhettem volna ennek, de nem tudtam. Nem tudtam úgy, hogy bezártad előttem a lelked. Ha társaságba mentünk, mindig nagyon figyeltél rá, hogy senki ne igyon alkoholt, nehogy elgyengüljek. Megaláztál ezzel, bár nem szándékosan. Azt mondtad, elhiszed, hogy meg tudok változni, hogy le tudok állni, de éreztem, hogy ezek csak szavak. Egy ideje már elengedtél engem. És csak kötelességből voltál velem. Amikor megértettem ezt, egy vacsorán, a barátaiddal, felálltam, és szóltam, hogy kimegyek a mosdóba. De nem oda mentem, hanem hátra, a bárpulthoz. Nem láthattál, ahhoz túl messze voltam. Egymás után rendeltem az italokat. Vodkával kezdtem, aztán martini, és pezsgő. A pezsgőtől mindig állattá váltam. Ezt te akkor még nem tudtad. De, gondoltam, majd most megtudod. Fél óra telhetett el, és már részeg voltam. A gyilkos szer gyorsan hatott. Fájt az is, hogy nem indultál el keresni, hát elindultam én visszafelé, és akkor megláttam, ahogy szembejössz velem. A nézésedben minden benne volt. Éreztem, hogy most, ezen az estén végleg elveszítelek. Hát akkor hadd szóljon, gondoltam. Hát akkor legyen olyan a műsor, hogy amíg csak él, emlékezzen rá. Most megfizetek mindenért. A ridegségért, a bántó, szemrehányó tekintetekért, a magányos estékért. Ordítottam, törtem, zúztam. Úgy kellett lefogni. A bennem élő állat olyan erővel szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, ott lesz végem, nyomban. Kivittél az étteremből. Taxival mentünk haza. Furcsa mód, nem voltam rosszul. Csak fásultnak, fáradtnak éreztem magam. Mikor hazaértünk, az az őrült ötletem támadt, hogy szeretkezem veled. De úgy löktél el magadtól, mint egy rongyot. Mit is gondoltam? Másnap reggel megmondtad, hogy nem bírod tovább. Megmondtad, hogy elhagysz. Tisztán hallottam a szavakat, azokat a kemény, érdes szavakat. Tudtam, hogy bármit teszek, nem állíthatlak meg. Igazából már régen eldöntötted, csak eddig nem volt bátorságod elmondani. Kértem, hogy ne legyél ott, amikor összepakolok, és hazamegyek a saját lakásomba. Ahogy rakosgattam a ruháimat a táskákba, nem éreztem semmit. Akkor, azon az estén, ott, az étteremben végleg elveszítettem a lelkemet. Ha maradt is belőle valami, az már nem elég ahhoz, hogy újra felépítsem az életem. Hazamentem, az üres lakásba. Ami az után jött, már csak vegetálás volt. Hamarosan megkaptam a papírokat az ügyvédedtől, hogy válni akarsz. Nevettem, amikor elolvastam őket. Beleegyeztem mindenbe. A tárgyaláson egyszer sem néztél rám. Amikor utána odamentem hozzád, mondtál valamit. Azt mondtad, sajnálom. Sajnálom ezt az egészet. Ez volt az utolsó csepp. Nekem onnan már nem volt tovább…
 
Nem tudom, miért írtam le mindezt neked, hiszen együtt éltük át az egészet. Talán, mert így könnyebb nekem. Bár, most már ez sem számít. De azt akarom, hogy tudd, nagyon szerettelek. Nem jól szerettelek, ha lehet valakit egyáltalán jól szeretni, de akartam, nagyon akartam, hogy sikerüljön veled. Mégsem voltam elég erős. Ezért is választom ezt az utat. Nem bírom tovább. Nem bírtam volna veled sem, de nem bírom nélküled sem. Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (Istenem, milyen hülyén hangzik ez, mint valami idióta filmben). Tudom, hogy ezzel életed végéig tartó gyötrődést okozok neked, de kérlek, hidd el, értsd meg, hogy nem ez volt a célom.
Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet…
 
Klára

Vágó Valter minden áldott nap, pontosan ugyanabban az időben, délután hat órakor haladt el az ablakom alatt, fütyörészve. Ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ő jött, rendíthetetlenül, és fütyült. Az évek során hallottam már tőle a „Hopp Juliska, hopp Mariská-t”, meg a „Tavaszi szél vizet áraszt” és a „Szerelem, szerelem” című dalokat, olykor egy-egy aktuális popslágert, no és persze számtalan magyar mulatóst, meglehetősen egyedi feldolgozásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, le kellene önteni valami ragacsos lével, amit az életben nem szed ki a mindig kifogástalan, makulátlanul tiszta ruhájából. Valter igazi jelenség volt, mindenki ismerte a környéken. Kishivatalnokként tengette egyhangú napjait. Tulajdonát képezte egy másfél szobás, negyven négyzetméter körüli, második emeleti lakás, és egy szebb napokat látott, ősrégi sötétkék Lada. Ezzel a csodajárgánnyal járt be dolgozni a városba. Csodajárgány, hiszen valóságos csoda volt, hogy még működött. Valahányszor beindította a motort, az prüszkölni, köhécselni kezdett, a még otthontartózkodó, és esetleg pihenni vágyó lakók legnagyobb örömére. Valter amolyan karót nyelt típusú, hórihorgas ember volt. Vékony, csontos arcán hatalmas, kidülledő szemek trónoltak, hosszú, egyenes orra pedig úgy húzódott végig az arcán, mint egy vonal. Keskeny szája méltó befejezése volt kemény vonásainak. Állandóan öltönyben járt, élére vasalva. Frizurája minden hónapban fazonra nyírva, ugyanolyanra. Társa, szerelme nem volt, s talán nem is fért volna bele pedánsan megtervezett napjaiba. A munka, és a fütyülős séták. Ez volt az élete.

Egy késő őszi délutánon, az ablakban állva lestem Valtert, amint a szokásos szenvedélyének hódol. Fáradt, szürke nap volt, gondoltam, talán feldobja kicsit. De ahogy meghallottam az idegesítő fütyörészést, már inkább arra vágytam, bárcsak nyelné el a föld. A következő pillanatban váratlanul feltámadt a szél. Olyan erővel kezdte csavarni a fákat, hogy ijedtemben azonnal becsuktam az ablakot, ám akkor eszembe jutott Valter. Álltam hát tovább a csukott ablak mögött, a függönyt nem húztam be, és figyeltem a tomboló szelet, no és Valtert. Rajta kívül egy árva lélek sem volt az utcán. Először a táskáját tépte ki a kezéből a szél, el is repítette jó messzire, de ő csak állt tétován, sűrűn kapkodva a levegőt. Megfordult a fejemben, hogy segíteni kellene neki, ám őszintén megvallva, féltem. Féltem, hogy ha kimegyek, engem is elsodor, vagy agyonnyom az orkánerejű szél. Ahogy ezen morfondíroztam, egyszer csak láttam, amint megnyílik Valter alatt a föld. – Ez nem lehet igaz – motyogtam, és eszembe jutott a pár perccel ezelőtti kívánságom. A saját szememmel láttam, ahogy Valter eltűnik a föld színéről. Nem maradt utána semmi, még az utca végére sodródott táska sem. És akkor, amilyen hirtelen jött, épp oly gyorsan abba is maradt a szélfúvás, mintha soha nem is lett volna. Lerohantam a ház elé, hogy lássam, mindez valóban így volt –e. – Nem lehet, hogy csak a szemem káprázott, és ez az egész meg sem történt? – kérdeztem magamtól. S valóban, olyan volt minden, mint a szörnyű eset előtt. Valter sehol, elsodródott táska sehol. – Talán tényleg csak a képzeletem űzött tréfát velem – gondoltam, s visszatérve a lakásomba, hagytam is ennyiben a dolgot. Teltek, múltak a napok, a hetek. Sokáig dolgoztam, s mire hazaértem, már nem is lett volna értelme nézelődni. Valtert sem láttam, ám épp a késői hazajövetelek miatt nem is hiányoltam őt.

Egyik este a szomszédom csöngetett be hozzám, és kíváncsian tudakolta, hallottam –e a nagy újságot Valterral kapcsolatban. – Milyen újságot? – kérdeztem, s őszintén érdekelt a válasza. – Vagy három hete nem látta senki – kezdte. – Megszoktuk már, üde színfoltja volt a lakótelepnek, gondoltuk, utánajárunk, mi lehet vele, miért nem fütyörészik mostanában. Aztán a Szarkáné, tudja, a földszintről, kicsit körbekérdezett a házban, ahol Valter lakik. Ott mondták a szomszédok, hogy körülbelül három hete úgy ment haza, mint valami eszelős. Vérben úszó szemekkel, kócos hajjal, szakadt ruhában. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy őt bizony elnyelte a föld, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Ám csak pár percig tartott a rémület, a vihar, aztán a sötétség valahol lent, a mélyben, és utána, mintha mi sem történt volna, visszakerült oda, ahol azelőtt volt. Bevitték szegényt a pszichiátriára. Azt mondták, skizofréniát állapított meg nála az orvos. Erős gyógyszereket kap, és úgy néz ki, élete végéig kezelésre szorul. Talán ki sem jön már az intézetből. Nem fog többet fütyörészni, legalábbis itt nem. Döbbenten hallgattam a történetet. Azonnal beugrott, mit is kívántam azon a délutánon. Viszolyogva ismertem fel a lehetséges összefüggést. Falfehér lehettem, amikor sietve kimentettem magam, és bezárkóztam a lakásomba. Folyton csak az járt a fejemben, hogy valamilyen módon közöm van mindahhoz, ami Valterral történt.

Azóta kétszer is meggondolom, kinek mit kívánok.

Vagy mégsem?….

A nő gyönyörű volt. Pont olyan, mint akik a magazinok címlapján tündökölnek. Magas, vékony, hosszúcombú. Finom arcvonásait szőkésbarna hajkoronája keretezte, nagy, csodálkozó zöld szemeivel úgy nézett bele a világba, mint egy naiv, ártatlan kislány. Az is volt, sok tekintetben. Bár eddig még nem ment férjhez, 36 éves korára sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a hozzá illő társat. A férfi 49 éves volt. Túl egy csúnya váláson, és számtalan kapcsolaton. Egyetlen igazi öröme a tízéves lánya, akit imádott. A lány az anyjával élt, de gyakran találkoztak. A férfi mindig nála jóval fiatalabb nőkkel élt együtt, előfordult, hogy húsz évvel fiatalabbal is. A kapcsolatai soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez alól egyedül a házassága volt kivétel. Nagyon magas volt, és erős.  Sportos alkatú, jó formájú. A haja őszült, és kopaszodott is már, de a megjelenése mindig mindenhol felkeltette a nők érdeklődését. Az arca karakteres, kemény vonásai, hosszú orra, hideg, kék szemei csak még érdekesebbé tették. Pontosan tudta, hogy szeretik a nők, és ezt szinte mindig ki is használta, gátlástalanul. Körülbelül két hónapja jártak, de a nő már szerelmes volt. A férfi nem. Tetszett neki a nő, legyezgette a hiúságát, hogy egy igazi bombázó van mellette, ám szerelmet nem érzett iránta, és ezt nem is titkolta. Gyakran ugratta azzal, hogy egy kicsit öreg hozzá, mert fiatalabb babákhoz van szokva. A nő ilyenkor mindig megbántódott, nem tudott nevetni ezen. Valahol sejtette, hogy miért szereti a férfit, és hiába érezte, hogy hosszú távon nem fog működni a kapcsolatuk, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Amikor szeretkeztek, az olyan volt, mintha a mennyben járna, és ezt meg is mondta a férfinak. A férfi gyengéd, játékos szerető volt, ez ellent mondott annak, amit a megjelenése alapján gondoltak róla. De ha kellett, tudott vad és szenvedélyes is lenni. Nagyvonalúan viselkedett a nővel, pedig őt nem a pénz érdekelte, de jól esett neki, hogy a férfi ilyen figyelmes. Ha együtt voltak, szinte mindig a férfi beszélt, a nő meg csak hallgatta. Nem azért, mintha nem tudott volna beszélgetni, hanem mert szerette hallgatni. A férfi rendkívül gyakorlatias volt, nem különösebben művelt, de tájékozott, az a fajta, aki a jég hátán is megél. Komoly vállalkozást vezetett, megszokta, hogy minden nap döntéseket hoz, és emberi sorsok függnek tőle. A nő, alkalmazott volt egy nagyvállalatnál, többdiplomás, nagyon művelt, nyelveket beszélt. A férfinak csak érettségije volt, de ez nem zavarta egyiküket sem. Ha vacsorázni mentek, vagy moziba, a férfi mindig elment a nőért, és haza is vitte. Nem szerette, ha a nő nála alszik, ő pedig ezt tiszteletben tartotta. Titkon reménykedett, hogy hátha megváltozik ez a helyzet, de a férfi többször is a tudtára adta, hogy egyhamar nem költözik össze senkivel. Volt benne valami életuntság, ami egyfelől taszította a nőt, másfelől iszonyatosan vonzotta. Ha szeretkeztek, akkor is érezte ezt. Mert a férfi, ahogy mindig mondta is, csak „tette a dolgát” ,a nő mégis úgy hitte, hogy van lelke, csak nagyon mélyen elrejtve. És ő meg akarta szerezni a lelkét. Birtokolni akarta, teljes szívvel, igazán, úgy, ahogy előtte soha senki.

–          Tudom, hogy mit szeretnél – mondta a férfi.  – Nem fog sikerülni. Eddig még soha, senkinek sem sikerült. A legközelebb a volt feleségem járt hozzá, de neki is beletörött a bicskája. A nő ilyenkor is hallgatott, ám a vágy, hogy megszerezze magának a férfit, egyre erősebben dübörgött benne. Ha társaságba mentek, a férfi ott is mindig udvarias volt vele, de nyilvánosan soha nem ölelte át, nem puszilta meg, nem mutatott semmi gyengédséget iránta. – Az ilyesmihez nem kell nézősereg – mondta mindig. S bár tudta jól, hogy ez is olyasmi, ami bántja a nőt, nem változtatott rajta. Egyszer, amikor a nő megfeledkezett ezekről a szabályokról, egy váratlan pillanatban átkarolta a férfi vállát, és megsimogatta a hátát. A férfi abban a pillanatban elhúzódott mellőle. A mozdulata annyira nyers volt, és érzéketlen, hogy még a barátainak is feltűnt. Aznap este megint szeretkeztek, és a nő, akkor már nem bírta tovább, elsírta magát. A férfi nem értette.

–          Nem volt jó neked? – kérdezte.

–          De igen – szipogott a másik.

–          Akkor?

–          Nem bírom már ezt a kegyetlenséget, ezt a hidegséget.

–          Én megmondtam az elején, hogy milyen vagyok. Nem árultam zsákba macskát. Tudtad jól, mibe kezdesz. Az arca megnyúlt, ahogy beszélt, ahogy formálta azokat a kimért, hűvös szavakat, és a szemei, a kifejezéstelen kék szemei úgy meredtek a nőre, mintha csak egy pohár víz lenne előtte, vagy egy unalmas könyv, amit soha nem is akart kiolvasni.

–          Tudtam, de nem hittem – vágott vissza a nő, és maga is meglepődött azon, amit mondott.

–          Ezt nem értem.

–          Csak nem akarod érteni.

–          Most veszekszünk? Nem hiszem, hogy lenne értelme.

–          Igen, veszekedjünk! – kiabálta a nő, és a hangja most már nem a sírástól, hanem a tehetetlen dühtől remegett. – Legalább történik végre valami kettőnk között, ami emberi!

–          Ami eddig történt köztünk, az nem volt emberi? – kérdezte a férfi, ám ő, a nővel ellentétben nem emelte fel a hangját. – Nem bántam veled nőként? Nem figyeltem rád, amikor szeretkeztünk?

–          De igen, nőként bántál velem – szólt a másik. – Csak éppen nem emberként! Soha semmi érzelmet nem mutattál, társaságban hozzám nem értél volna, még a barátaidon is láttam, hogy nem értik, miért viselkedsz így. Tárgyként kezeltél. Semmi mást nem jelentettem neked, csak egy újabb trófeát!

–          Egy szép trófeát – mondta a férfi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mosolya gúnyos volt, és lekezelő. Minden benne volt, és nem volt benne semmi.

–          Szemétláda! – kiáltotta a nő.

–          Rendben. Akkor most hívok neked egy taxit. Ennek semmi értelme.

–          Most kidobsz? – kérdezte a nő, és egy pillanatig azt hitte, ez az egész csak egy rossz vicc, hiszen az nem lehet, hogy így érjen véget, ennyire undorító, megalázó módon.

–          Igen. Fejezzük be.

Egyetlen szó nélkül vette magához a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett vissza, a férfi így is láthatta, hogy remeg a háta a sírástól. Miután becsukta az ajtót, botladozva indult el, lefelé azokon a lépcsőkön, amiket máskor olyan nagy lendülettel szelt, csak akkor mindig a másik irányba, a férfi lakásához vezettek. Ahogy kiért a kapun, a taxi már ott várta. Milyen figyelmes, gondolta, és kínjában felnevetett. Kifizette a sofőrt, és elküldte. Gyalog akart menni, teleszívni a tüdejét friss levegővel. Gondolkozni akart. Érezni a hideg levegőt, ami éles késként fúródott az arcába, de most éppen ez kellett neki. Végül is, a világ nem állt meg, csak annyi történt, hogy kidobta a férfi, akit olyan nagyon szeretett. És még mindig szerette. Egy percre megállt, és megfordult, hátha mégis utána jött a másik. De semmi. Csak a kongó üresség, aztán egy autóriasztó idegesítő hangja, majd újra, semmi. A sírástól már botladozott az utcán, nem is látott rendesen. Mi lesz most? Kérdezte magától. Nem igaz, hogy nem érti, mennyire szeretem. Még mindig…

Lelépett az úttestre. Hirtelen mozdulat volt, nem figyelt oda, nem nézett körül. Nem láthatta a közelgő autót, ami hiába fékezett, már nem tudott megállni, úgy rohant bele a nőbe, ahogy egy szélsebes vonat rohan bele az éjszakába. Azonnal szörnyethalt…

A férfi üveges szemekkel meredt maga elé a temetésen. Sajnálta a nőt, és ezt az egészet, igazán, őszintén, de nem nyílt meg a szíve. Még ekkor sem. Minden segítséget felajánlott a nő szüleinek, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a temetés költségeit. Amikor már mindenki elment, egyedül maradt a nő sírjánál. Akkor végre megszólalt, de csak ennyit mondott: – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. És elment. Tudta, hogyan kell túlélni, elengedni embereket, dolgokat. És elengedni valakit, akit nem szeretett, inkább csak szánt, nem is olyan nehéz, gondolta. S valóban. Az első napok, hetek fásultsága után kezdett újra magára találni. Élte az életét. Ahogy bárki más. Időnként felhívta a nő szüleit, és udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Olykor virágot vitt a nő sírjára. Mindig szebbnél szebb csokrokat. De nem szívből tette. Csak a lelkiismerete megnyugtatására. Egy alkalommal kicsit többet időzött a nő sírjánál, mint máskor. Fáradt volt, hosszú tárgyalásai voltak aznap, úgy érezte, kimerült. Leült a sír mellé, és elbóbiskolt. Amikor felébredt, ránézett az órájára, és látta, hogy jó fél órát aludhatott ülve. Az autójában, hazafelé menet azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne már tovább lépni. Hónapok óta először érezte úgy, hogy újra ismerkedni szeretne. Két héttel később már meg is volt a kiszemelt áldozat a sportklubban, ahova rendszeresen járt. Gyönyörű, fiatal nő, épp az ő típusa. Nem halogatta sokáig a dolgot, szinte azonnal lecsapott, és célba is talált. A nő hamar a karjaiba dőlt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint megszerzett egy újabb trófeát, méghozzá a legjobb fajtából. Hanem valami megváltozott benne. Érezte már egy ideje, de nem volt benne egészen biztos. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, még csak hasonlót sem érzett korábban, de gyanította, hogy szerelmes a nőbe. Nem értette, hogy történhetett ez meg, és főleg ilyen rövid idő alatt. Az érzés letaglózta, és teljesen a hatalmába kerítette. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, és a nő, akivel járt, élvezte, hogy az ujja köré csavarta. Egy darabig. Aztán dobta. Azt mondta, azért, mert megunta. A férfi először azt hitte, rosszul hall. De aztán rájött, hogy mégsem. Amikor felismerte, hogy kidobták, még nevetett is magában, hiszen ilyesmi sosem történt vele. Azt gondolta, sebaj, ezt is át kell élni egyszer. Csakhogy nem egyszer élte át. Valahányszor megismerkedett valakivel, szinte azonnal bele is szeretett. A nők meg, ahogy megérezték, hogy fut utánuk, dobták. Újra és újra. Nem értette, miért történik ez vele. Aztán lassan, úgy az ötödik eset után kezdett végre összeállni a kép. Már biztos volt benne, hogy a halott nő bosszújának az áldozata. A nő lelkének egy darabja beleköltözött az ő lelkébe, és egyre több helyet követelve magának, szinte teljesen kiszorította az ő valódi énjét. Már nem csak folyton szerelmes volt, hanem egyre inkább nevetségessé is vált. Ő, aki mindig rendíthetetlen volt, és mindenben sikeres, egyre-másra hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Az emberek, akik korábban lesték minden szavát, elfordultak tőle. Éjszakánként csak forgolódott az ágyában, nem tudott aludni, napközben nem tudott koncentrálni és már nem tudott enni sem. A kialvatlanságtól vöröslő szemekkel, mosatlan, gyűrött ruhában rótta az utcákat éjszakákon át, de nem tudta, hogyan változtathatna a nyomorán. Egyik este aztán elment a nő sírjához, és életében talán először, hangos zokogásban tört ki. Mindent elmondott, úgy hitte, hogy a halott nőnek, és kérte, könyörgött, hogy vegye vissza a lelkét, mert ő nem tud így tovább élni. Összetörve, egyedül ült a sírnál, és úgy érezte, mázsás súlyok nyomják a vállait. Nekidőlt a sírnak és elaludt, megint. Amikor felébredt, úgy tűnt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Nyoma sem volt benne a korábbi fáradtságnak, és mintha visszakapta volna az életkedvét is. Másnap, borotválkozás közben már ugyanazt a férfit látta a tükörben, akit jól ismert. És valóban, a dolgok idővel visszatértek a régi kerékvágásba. Az üzleti döntései újra sikeresek voltak, és már nem dobták a nők sem. Pontosabban az a nő, akivel egy ideje találkozgatott. De valahogy mégis más volt ez a kapcsolat, mint az átváltozása előttiek. A férfi már nem húzódozott, ha a nő át akarta ölelni társaságban, vagy meg akarta csókolni. Sőt, előfordult, hogy ő csókolta meg a barátai előtt. Odafigyelt rá, igazán, és érezte, hogy ez feltölti, teljesebbé teszi az életét. Talán mégsem változott egészen vissza, gondolta. Talán mégis megmaradt neki egy egészen kis darab a halott nő lelkéből. Mint egy ereklye. Mint valami mementó…

A férfi a halott nő sírjánál áll. Aztán leguggol, és egy szál fehér rózsát tesz a sírboltra. Minden nap, hosszú évek óta…

Nem mondhatnám, hogy kedveltem azt a nőt. Nem tartoztam ugyan azok közé, akik a reggeli kávé mellett már-már kötelességüknek érezték, hogy rajta élcelődjenek, de valahányszor csak megláttam, éreztem, hogy mélységesen irritál. Hiába próbáltam én is, ahogy a többi nő, lépést tartani vele, mellette szinte mindannyian ódivatú, bumfordi teheneknek tűntünk.  Elvárás volt a cégnél, hogy konszolidáltan, ámde csinosan öltözzünk, s mi igyekeztünk is a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni eme burkolt kötelezésnek, főként ezekben a nehéz időkben, nehogy hirtelen az utcán találjuk magunkat, állás nélkül.  De vele nem lehetett versenyezni. Mert ő valamennyiünkön túltett, és nem csak az öltözködésben. Réka a harmincas évei elején járt. Közgazdasági diplomájával, három nyelvvizsgájával, friss házasságával és karcsú, nyúlánk alakjával minden áldott nap tőrt döfött belénk, egyszerű halandókba, akik kapkodva, loholva, izzadva próbáltuk felvenni a harcot ezzel az életnek nevezett valamivel szemben, olykor azonban csúfosakat buktunk. Három évvel ezelőtt került a céghez, s hamar a főnök jobb keze lett. Tudását, szorgalmát elismertük mind, de láttuk gátlástalan törtetését is. Pillanatok alatt megértettük, mindennek ellenére muszáj jóban lenni vele, mert akit egyszer ő megutál, és bemószerol a nagyfőnöknél, az bizony könnyen röpülhet. Hogy a főnök és közte volt –e valaha valami? Nos, beszéltek ezt-azt, de konkrétumot persze senki sem tudott. Réka stílusa mindig kimért volt, rendkívül udvarias és jéghideg. A férfiakkal talán valamivel szívélyesebb hangot ütött meg, de velük szemben is tartotta a három lépés távolságot. Csak a vezető beosztású kollégákkal volt néha közvetlenebb, s mi, hallva egy-egy hangosabb nevetését, felszabadult csevegését, biztosra vettük, hogy megint előbbre szökkent egyet. Mesés kosztümjei, leheletnyi sminkje, szabályos arcvonásai láttán szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy Réka nem csupán sikeres, hanem boldog is. Tökéletes példája a huszonegyedik századi civilizált, nagyvárosi nőnek, aki naponta néz szembe velünk plakátokról, újságok címlapjáról, s hirdeti, hogy lám, így is lehet, sőt, így kell élni. Irigység, morfondíroztam magamban, miközben a fáradtságtól zsibbadt tagjaimat húztam magam után, egy keddi napon, koraeste, a női mosdó felé igyekezve. A folyosó üres volt, sehol egy lélek, mindenki hazament már, a szorgos túlórázók is. Nekem is ideje indulnom, gondoltam, ha nem akarok itt éjszakázni. Na, nem, annyit azért mégsem ér ez az egész…

Határozott mozdulattal nyitottam be a mosdóba. Réka a tükör előtt állt, jobb kezében parókát tartva. Teljesen kopasz volt. Először fel sem fogtam, amit láttam. Meglepetésemben csak ennyit tudtam kinyögni:

–          Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?

–          Gondoltam, megigazítom a parókámat, mielőtt elindulok.          

A döbbenet nem elég pontos kifejezés arra, amit akkor éreztem. Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de szánalmas látványt nyújthattam, mert Réka azonnal nyugtatni próbált.

–          Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. Ilyenkor már senki nem szokott itt lenni, volt időm kitapasztalni, mikor kell ezt megoldanom.

–          Hogy vagy képes ilyen higgadtan viselkedni, amikor nyilvánvaló, hogy…? – vágtam a szavába, és magam is meglepődtem saját magamon.

–          Hogy mi? – kérdezett vissza.

–          Hogy beteg vagy – nyögtem ki. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom, hiszen ez csak rád tartozik, nekem semmi közöm hozzá és egyébként is össze-vissza beszélek, nem tudom, én nem tudom, mit mondjak.

–          Mellrák – koppant, nem, inkább dübörgött a szó, ahogy kimondta. – Nem túl előrehaladott, de agresszív kezelést javasolt az orvosom, én pedig hallgatok rá. Kemoterápia.

–          Tehát az utazások, és az, hogy mostanában kicsit többet hiányzol, és mintha fogytál is volna, bár mindig nagyon csinos vagy – dadogtam. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések, a gondolatok. Mióta tart ez? Ki tud róla? Tud –e róla egyáltalán valaki? – Ám ő, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

–          Három hónapja vettem észre egy csomót a jobb mellemben. Szép ajándék, nem sokkal az esküvőnk után. Napokig csak sírtam, élni sem volt kedvem. Pedig a férjem és az orvosok is biztattak, azt mondták, időben elcsíptük, jók az esélyeim a gyógyulásra, és ha minden jól megy, nem kell levenni a mellemet. A nagyfőnök tudja, neki rögtön elmondtam. De nem szeretném, ha más is megtudná. Ugye számíthatok a …?

–          Természetesen, ez a legkevesebb – fojtottam ismét belé a szót. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Itt van ez a tökéletesnél is gyönyörűbb nő, akinek – mi legalábbis úgy hittük – minden klappol az életében, és akkor kiderül, hogy ez csak illúzió. Azaz, talán mégsem. Az érdemei, a jó házassága, a munkahelyi sikerei továbbra is megvannak, csak éppen a legfontosabb, az egészsége az, amin csorba esett. Elszégyelltem magam, amiért korábban irigykedtem rá. Persze, nyugtatgathattam volna magam azzal, hogy nem tudtam, mi történt vele, mégis, végtelenül kicsinyesnek és aljasnak éreztem magam, pedig soha nem volt bennem iránta mélyről jövő rosszindulat, csak valahogy zavart a tökéletessége.

Álltunk egymás mellett a mosdóban, szótlanul, tétován, amikor hirtelen megfogta a kezem. Puha, meleg érintése volt, meglepett ez is.

–          Hát, nincsen rózsa tövis nélkül – hadarta, és elmosolyodott. Amit mondott, nem igazán illett ide, és mégis, pontosan ide illő volt. Megszorítottam a kezét, és megkérdeztem, nincs –e szüksége segítségre, ám ő megnyugtatott, hogy jól érzi magát, menjek nyugodtan. Életem addigi leghosszabbnak tűnő hazaútja volt az aznapi.

…

Nem lettünk barátnők. Nincsenek közös programjaink. Nem állunk meg beszélgetni egymással a folyosón. De van egy különös szertartásunk. Reggelente, ahogy meglátom, rámosolygok. Halvány, visszafogott mosoly ez, nem akarom, hogy bárki is észrevegye. Épp elég, ha ő látja. És látja, tudom jól. Hiszen mindig visszamosolyog.

A nő a benzinkút melletti presszóban ült. Martinit kortyolgatott. Lassan itta, hogy minél tovább érezhesse azt az édeskés, mégis kicsit kesernyés ízt, amitől valahogy gyorsabban szaladnak a percek. Este hét óra volt, és ő várt. A férfit várta, már megint. Vagy még mindig. Vékony, fekete kabát volt rajta, amit most levett, fekete, hosszú ujjú pulóver, szűk, épp csak térd fölöttig érő szürke szoknya, ami kihangsúlyozta a sok sporttól formás lábait, a szoknyájánál egy árnyalattal világosabb szürke harisnya, és magassarkú, hosszú szárú fekete csizma. A nő ápolt volt, barna, alacsony, az alakja telt, de izmos, sportos, az arca szabályos, a haja félhosszú. Nagy diószemeivel furcsán méregette a félig üres poharat. Tudta, hogy a férfi nemsokára megjelenik, mert itt szokta bonyolítani az üzleti megbeszéléseit. Egy másik férfival jött, jobb kezében a mobiltelefonját szorongatva. Ahogy kinyílt az ajtó és beléptek a presszóba, a nő abban a pillanatban tudta, hogy ott van, pedig háttal ült a bejáratnak. Megérzés. Ahogy megérezte azt is, hogy kell neki ez a férfi. Nem tudta, hogy miért, csak azt, hogy kell. Ilyen egyszerűen. Csakhogy az érzés – most már – egyoldalú volt. Amikor megismerkedtek, ez persze nem így volt. A férfinak nagyon tetszett a nő, imponált neki, hogy csinos, és van agya. A nő először még nem volt ilyen lelkes, neki több idő kellett, hogy igazán elkezdjen vonzódni a férfihoz. Többször találkoztak és sokat beszélgettek. Jól működött köztük a kémia, mégsem feküdtek le egymással, mert odáig nem jutottak el. A nő hibájából. Ahogy érezte, hogy kialakult benne a férfi iránti vonzalom, elkezdte üzenetekkel bombázni, és hívogatni. Pontosan azt csinálta, amitől minden férfi menekül. De nem tehetett róla, olyasmi volt ez, amin nem tudott uralkodni. Ritkán tetszett meg neki valaki, mert sajátos, furcsa ízlése volt, de ha felkeltették az érdeklődését, akkor szinte azonnal üldözőbe vette. A legtöbb kapcsolata valahol ezért ment tönkre, mint ez is. A férfi, ahogy szaporodtak az üzenetek és a telefonok, úgy hátrált ki a kapcsolatból. Miért nem válaszolsz? Mikor jössz? Miért nem jössz? Találkozunk? Nincs válasz. Ha hívta, a férfi már fel sem vette a telefont. Akkor már tudta, hogy vége van, mégsem akarta elfogadni. Nem bírta elfogadni. Tucatjával kapta a bókokat más férfiaktól, de nem érdekelte egyikük sem. Csak az, amelyik visszautasította. Amelyik még arra sem méltatta, hogy elbúcsúzzon tőle. Valamit látott benne, amit a többiekben nem, ezért ragaszkodott hozzá ilyen eszeveszettül. Talán azt, hogy erős, férfias, hogy mennyire határozott, mindig, mindenben. Azonnal megérezte, ahogy elmegy az asztala mellett. Akkor megfordult, és látta, hogy a társával együtt leülnek egy másik asztalhoz, az övétől körülbelül két méternyire. A férfi észrevette a nőt. Alig láthatóan, de elhúzta a száját. Újabb tőrdöfés. Pedig már hetek óta nem is hívogatja. Csak vár rá itt a kútnál, hetente kétszer, amikor a férfi idejön. Ezt még a beszélgetéseikből tudja. A két férfi nem beszélt túl hangosan, a nő mégis tisztán hallotta minden szavukat.

– Ki ez a nő, ismered?

– Miből gondolod?

– Csak abból, ahogy ránéztél.

– Igen, ismerem.

– És?

– Mit és? Beszéljünk inkább az üzletről, jó?

– Jó, jó, majd az is szóba kerül, de ez most valahogy jobban érdekel. Szóval?

– Megismerkedtünk, találkozgattunk. Először nagyon tetszett, de aztán elkezdett nyomulni, sms-ekkel bombázott, meg hívogatott, és provokált. Állandóan. Én meg kiszálltam. Nem bírom ezt. És egyébként is, túl bonyolult a lelkivilága. Ezt sem bírom. Minek?

– Megvolt?

– Nem, addig nem jutottunk el. Pedig fel is ajánlkozott nekem.

– Te hülye vagy?

– Miért?

– Barátom, ha rám nyomulna egy ilyen nő, én aztán nem bánnám, az tuti. De legalábbis biztos, hogy lefektetném. Megadod a számát?

– Figyelj, ez veszélyes. Hidd el. Valami nem százas nála. Lelkileg nincs teljesen rendben. Volt dolgom hasonlóval korábban, ezért is menekültem el. Nem kell a fölösleges bonyodalom. Van így is épp elég.

– Kár. Most is miattad van itt?

– Igen. Hetek óta idejár, mert tudja, hogy itt szoktam megbeszélni az üzleti dolgaimat.

– És nem mozgat meg benned semmit?

– Már nem. Mondom, túl bonyolult. És nem bírom, ha valaki ennyire nyomul. Beszéljünk az üzletről, jó?

– Jó.

Pár perc volt az egész beszélgetés, de a nő úgy érezte, mintha tüzes vassal szurkálnák. A másik úgy mérte végig, mint egy darab húst. Nem ezt akarta. Nem erre vágyott. Csak azt akarta, hogy a férfi kívánja, újra, úgy, ahogy akkor, amikor az autójában ölelkeztek, csókolóztak. Akkor még nem voltak sms-ek, sem számonkérő telefonok. Akkor még akarta a férfi, igazán, őszintén, és még ő húzódozott egy kicsit. Hogyan lehetne valahogy oda visszamenni? Abba az univerzumba, amikor még ő volt nyeregben, és nem a férfi? Most egy pillanatra dühöt érzett. Dühöt és kétségbeesést, amiért a férfi ennyire semmibe veszi, szóra sem méltatja, mintha a világon sem lenne, vagy csak egy apró féreg lenne, amit el kell taposni. Behunyta a szemét, és ösztönösen szorította a jobb kezében lévő, majdnem teljesen üres poharat.  Már nem érezte magán egyikük tekintetét sem, most ő nézett a férfira. Szenvedély volt a nézésében. Olyasfajta szenvedély, amit, ha működne a kapcsolatuk, a férfi nem tudna figyelmen kívül hagyni. A jobb profilját nagyon szerette. Amikor vezetett, akkor is mindig azt látta, ahogy mellette ült. Nem volt kifejezetten jóképű, inkább karakteres, férfias. A haja barna, de már őszült és ez roppant jól állt neki. Nem volt túl magas, alig 180 centi. Ez volt az egyetlen, ami a nőnek nem tetszett a külsejében. Ő az igazán magas férfiakat szerette, talán azért, mert alacsony. A testalkata erős volt, kicsit mackós, ez is imponált a nőnek. Lazán, sportosan öltözködött, mégis volt benne némi elegancia. Most fekete bőrdzsekit, világoskék inget és sötétkék farmert viselt. Egy hegyes orrú, fekete cipő volt rajta. A kék ing jól illett a szeme színéhez. Kék szem, hideg szív… Nyolc évvel volt idősebb a nőnél. Túl egy váláson, több rosszul sikerült kapcsolaton. Ahogy a nő is. Csak neki volt egy gyereke. Most az anyja vigyázott rá, ezért tudott idejönni munka után. A férfi nem volt különösebben szenvedélyes, inkább gyakorlatias, és a végletekig realista. Az üzlet és a pénz érdekelte, mert ezeket tartotta értékmérőnek. A nő ennél jóval idealistább volt, de elfogadta a férfi gondolatvilágát, mert ő is ebben a világban élt. Mindenért harcolni kell, a szerelemért is. Szerelem… A pohár, amit a kezében tartott, abban a percben eltörött. Szerencsére nem vágta meg a kezét. A pultoslány azonnal odaszaladt, hogy rendet rakjon. A nő szabadkozott, szégyellte magát egy kicsit. Természetesen kifizetem, mondta. A férfi akkor végre ránézett. De valahogy, ez most nem olyan nézés volt, mint amit a nő az utóbbi időben megszokott tőle. Nem szánalom tükröződött a szemeiben, hanem valami más, és miközben a nőt nézte, a nyakához kapott. Olyan volt, mintha meg akarna fulladni. És a nézése… Félelem volt a szemeiben. A nő nem tudta mire vélni ezt az egészet, és látta, ahogy a társa felugrik és megpróbál segíteni neki. De addigra vége lett, elmúlt a szorító érzés, és a férfi elengedte a nyakát.

–         Mi volt ez? – kérdezte a másik.

–         Nem tudom. De menjünk innen, jó? Nincs rám jó hatással ez a nő.

Felálltak és elindultak a kijárat felé. Megint elhaladtak az asztala mellett. A nő most elfordult, nem akarta magán érezni a férfi szúrós tekintetét, épp eléggé megalázó volt így is az egész. Akkor fordult hátra, amikor kimentek az ajtón, és látta, ahogy a férfi beszáll az autójába, és elviharzik. Megint egy eredmény nélküli nap, gondolta. De mi volt ez a szorítás? Vajon én okoztam ezt? De hát én nem akarok ártani neki. Csak vágyom rá, és meg akarom szerezni. Ezért járok ide, nem azért, hogy megfojtsam, gondolta.

A férfi nem ment többet abba a presszóba. A nő még hetekig járt oda, mindig azokon a napokon, mint korábban, de soha, egyszer sem találkoztak. Tudta, hogy megijedt tőle, azt gondolhatta, hogy a szorító érzést a torkában valahogy a nő okozhatta. Nem hitt az ezoterikus dolgokban, ahogy a nő sem, csak valahogy pszichésen érezte, hogy talán a nő van rá ilyen hatással, és nem akarta, hogy ez az érzés teljesen a hatalmába kerítse. A nő nem gondolta, hogy bármilyen hatalma is lenne a férfi felett, sőt, inkább úgy hitte, hogy már egyáltalán nem érdekli, még annyira sem, hogy akár csak ránézzen, hiszen még az üzleti megbeszélései helyszínét is megváltoztatta. A férfi élte az életét. Néha találkozgatott más nőkkel, néhánnyal közülük le is feküdt, de nem fogta meg egyik sem. Reggelente, amikor borotválkozás közben belenézett a tükörbe, mindig érzett egy-egy apró, szorító érzést a torkában. Nem volt annyira intenzív, mint akkor, ott a presszóban, de minden nap érezte, és mindig ugyanakkor. Lassan elfogadta ezt, úgy hitte, hogy ez a büntetése, amiért semmibe vette a nőt, és még annyit sem mondott neki, hogy viszlát, csak szó nélkül lelépett. A nő minderről semmit sem tudott. Miután hetekig hiába járt a presszóba, szép lassan megpróbált tovább lépni. Megértette, hogy nem kellett a férfinak, és soha nem is fog kelleni neki. Nem volt könnyű ezt elfogadni, mert mély nyomokat hagyott benne, de idővel sikerült. Találkozgatott valakivel, aki újra felkeltette az érdeklődését, és ez a kapcsolat végre kölcsönös vonzalmon alapult. A férfi azonban kezdett megváltozni. Ahogy a nő élete rendeződött, úgy jelentek meg az első repedések az ő korábban nagyon is szilárd életén. Az üzleti döntései sem voltak olyan sikeresek, mint korábban. Valahogy úgy érezte, hogy szép lassan kicsúszik a lába alól a talaj. És folyton a nőn járt az esze. Ő, aki korábban hallani sem akart róla, azon kapta magát, hogy egyre többször gondol rá. Akkor is, amikor más nőkkel szeretkezett. Akkor is, amikor vezetett. Akkor is, amikor tárgyalt. Mindig. Mikor ezt felismerte, hirtelen kiverte a víz. Már nem érezte a szorító érzést a torkában, sokkal nagyobb bajtól tartott. Attól, hogy a nőnek igazán hatalma van felette. Még ha ő nem is tud róla. Éjszakánként képtelen volt aludni, csak hánykolódott az ágyban, és megint a nőre gondolt. Az arcára, a finom bőrére, a formás lábaira, és a szavaira, amiket a fülébe sugdosott, amikor az autóban ölelkeztek. Úgy érezte, megőrül, ha nem jár ennek a végére. Másnap két komoly tárgyalása is volt, amikhez nagy reményeket fűzött, de mind a kettőt elbukta. Ez már komoly problémát jelentett a számára. A szemei pirosak voltak a kialvatlanságtól, százévesnek érezte magát, és dühös volt, végtelenül dühös, amiért elszúrta a lehetőségeit. De semmi nem érdekelte annyira, mint a nő, még az üzleti kudarcai sem. Ettől viszont már komolyan megijedt. Beszállt az autójába és egyenesen a nőhöz ment. Tudta, hol lakik, hiszen annak idején többször hazavitte. Tudta, hogy a nő lakásának az ablakai éppen arra az oldalra néznek, ahol megállt az autójával. Egyelőre sötétek voltak az ablakok, úgyhogy várt. Szombat késő délután volt, és arra gondolt, hogy ez a hétvégéje szabad lehet a nőnek, mert ha a gyerekkel lenne, akkor biztosan itthon lennének. Fel is hívhatta volna, de azt nem akarta. Szemtől szemben akart vele beszélni. Tudta, hogy a nő szeret moziba járni, így arra gondolt, hátha most is ott van, és nemsokára hazaér. Arra, hogy esetleg más férfival van, gondolni sem mert. Ő, aki korábban kinevette és ostobának tartotta a féltékeny férfiakat, most úgy érezte, hogy meg tudná ölni azt, aki csak egy ujjal is hozzáér a nőhöz. Az ő nőjéhez. Ahogy várt a ház előtt a kocsiban, egyre inkább úrrá lett rajta a birtoklási vágy. A szíve hevesen vert, úgy érezte magát, mint egy kamasz, aki leskelődik a kiszemelt lány után. De hiszen éppen ezt csinálta. A felismerés csak még ingerültebbé tette, és már alig tudott uralkodni magán, amikor végre meglátta a nőt. Egyedül sétált hazafelé, a fekete kabátjában, és egy lila táskát lóbált a kezében. Sapkát nem viselt, ahhoz már meleg volt az idő. A férfi azon nyomban kiszállt az autójából, és a nő elé ugrott.

–         Szia!- kiáltotta. A nő láthatóan meglepődött, kicsit meg is ijedt.

–         Szia! Hát te? – kérdezte tétován, és végigmérte a férfit, de nem azért, hogy megalázza, hanem, mert látta, hogy mennyire ki van készülve.

–         Nem tudom, mi van velem, hetek óta. De megőrülök érted, látni akartalak.

–         Látni? Most? Ezt nem értem – a nő kissé zavartnak tűnt, ami érthető is volt. – Annyiszor kerestelek korábban. Annyiszor írtam, annyiszor hívtalak. Olyan sokáig járkáltam utánad abba a nyomorult presszóba, mert az volt az egyetlen kapocs. De semmi. Soha még csak szóra sem méltattál. 

–         Tudom. Ne haragudj. Olyan hülye voltam. Nem tudom, nem értem, miért voltam ennyire érzéketlen. 

–         Mit akarsz?

–         Téged.

–         Miért? – a nő felhúzta a szemöldökét.

–         Nem tudom. Csak akarlak, és kész. Teljesen kivagyok. Megőrülök, ha nem leszel az enyém – a nő felé nyúlt, és ő látta, hogy a kezei remegnek.

–         Nekem most van valakim. És ez komolynak tűnik. Ő értékel engem és törődik velem. Nem teher neki, ha írok, vagy, ha hívom – a férfi arcán halvány remegés futott végig.

–         Nem érdekel. Küldd el. Tudod, hogy én jobb vagyok. Én vagyok a hozzád való.

–         Miért küldjem el? Mit nyújtottál te nekem, azon a pár csókon, meg ölelésen kívül? Folyamatosan csak megaláztál, semmibe vettél, most meg arra kérsz, hogy lökjem el azt, aki végre nőként kezel? – a nő hangján idegesség hallatszott, de nem volt teljesen közömbös. Még mindig hatással volt rá a férfi. Így is. Kiszolgáltatva, kikészülve, kialvatlanul, remegő kézzel. De tudta, hogy nem működne. Túl sok a sérelem. Soha nem tudná megbocsátani, hogy korábban ennyire semmibe vette, hiába áll most itt könyörögve. Bármennyire is érezte, hogy meg akarja érinteni, át akarja ölelni, és hozzábújni, erőszakkal hessegette el magától a gondolatot. – Nem akarom – folytatta. – Nem akarlak, értsd meg – a férfi kétségbeesett. Már nem tudott úrrá lenni az érzésein. Hirtelen megfogta a nőt, és teljes erejével tolni kezdte, az egy méterrel odébb álló fához. A nő próbált védekezni, és szabadulni a férfi szorításából, de nem tudott, mert ő sokkal erősebb volt nála. Amikor a fához értek, a férfi lerángatta a nő jobb válláról a kabátot, és a pulóvert, és elkezdte csókolni, vadul, szenvedélyesen. A nő teljes erejéből ellökte. Ekkor végre észhez tért, és már nem a vágy, hanem a fájdalom tükröződött a szemeiben. Megértette, hogy a nő nem akar már tőle semmit. Megértette, hogy bármit tesz is, a másik már nem fogja akarni, ahogyan nem akarta ő sem akkor, amikor a nő kívánta olyan eszelősen. Valahogy elkerülték egymást az érzéseik. Valahogy nem volt közös pont. Nem lehet itt már mit tenni, gondolta. Ha beledöglök, akkor sem. Mert, hogy beledöglök, az biztos… Még egyszer a nő szemébe nézett, aztán hátat fordított, és elindult az autójához. A nő nem nézett utána, nem akarta látni, nem akart újra és újra szembesülni a fájdalmával. Mert még mindig volt benne fájdalom. Fásultan indult a ház kapuja felé. És akkor meghallotta a csikorgó, visító, vonyító hangot. Egy száguldó autó hangját, ahogy fékezni próbált, sikertelenül. Megfordult. Meglátta a hatalmas fekete dzsipet, aminek az eleje csupa vér volt. És jó néhány méterrel arrébb a férfit, az úttesten fekve, mozdulatlanul. Látta az egyre gyarapodó embertömeget, akik a dzsip köré gyűltek. Látta a rendőröket, és a mentősöket. És látta, ahogy fekete fóliával takarják le a férfit….

A nő a benzinkút melletti presszóban ül. Ápolt, barna, alacsony, az alakja telt, de izmos, sportos, az arca szabályos, a haja félhosszú. Nagy diószemeivel furcsán méregeti a félig üres poharat. Várja a férfit. A prédát….

Budapest, 2013. március 22.                                                                        Zoltay Lívia