Vágó Valter minden áldott nap, pontosan ugyanabban az időben, délután hat órakor haladt el az ablakom alatt, fütyörészve. Ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ő jött, rendíthetetlenül, és fütyült. Az évek során hallottam már tőle a „Hopp Juliska, hopp Mariská-t”, meg a „Tavaszi szél vizet áraszt” és a „Szerelem, szerelem” című dalokat, olykor egy-egy aktuális popslágert, no és persze számtalan magyar mulatóst, meglehetősen egyedi feldolgozásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, le kellene önteni valami ragacsos lével, amit az életben nem szed ki a mindig kifogástalan, makulátlanul tiszta ruhájából. Valter igazi jelenség volt, mindenki ismerte a környéken. Kishivatalnokként tengette egyhangú napjait. Tulajdonát képezte egy másfél szobás, negyven négyzetméter körüli, második emeleti lakás, és egy szebb napokat látott, ősrégi sötétkék Lada. Ezzel a csodajárgánnyal járt be dolgozni a városba. Csodajárgány, hiszen valóságos csoda volt, hogy még működött. Valahányszor beindította a motort, az prüszkölni, köhécselni kezdett, a még otthontartózkodó, és esetleg pihenni vágyó lakók legnagyobb örömére. Valter amolyan karót nyelt típusú, hórihorgas ember volt. Vékony, csontos arcán hatalmas, kidülledő szemek trónoltak, hosszú, egyenes orra pedig úgy húzódott végig az arcán, mint egy vonal. Keskeny szája méltó befejezése volt kemény vonásainak. Állandóan öltönyben járt, élére vasalva. Frizurája minden hónapban fazonra nyírva, ugyanolyanra. Társa, szerelme nem volt, s talán nem is fért volna bele pedánsan megtervezett napjaiba. A munka, és a fütyülős séták. Ez volt az élete.

Egy késő őszi délutánon, az ablakban állva lestem Valtert, amint a szokásos szenvedélyének hódol. Fáradt, szürke nap volt, gondoltam, talán feldobja kicsit. De ahogy meghallottam az idegesítő fütyörészést, már inkább arra vágytam, bárcsak nyelné el a föld. A következő pillanatban váratlanul feltámadt a szél. Olyan erővel kezdte csavarni a fákat, hogy ijedtemben azonnal becsuktam az ablakot, ám akkor eszembe jutott Valter. Álltam hát tovább a csukott ablak mögött, a függönyt nem húztam be, és figyeltem a tomboló szelet, no és Valtert. Rajta kívül egy árva lélek sem volt az utcán. Először a táskáját tépte ki a kezéből a szél, el is repítette jó messzire, de ő csak állt tétován, sűrűn kapkodva a levegőt. Megfordult a fejemben, hogy segíteni kellene neki, ám őszintén megvallva, féltem. Féltem, hogy ha kimegyek, engem is elsodor, vagy agyonnyom az orkánerejű szél. Ahogy ezen morfondíroztam, egyszer csak láttam, amint megnyílik Valter alatt a föld. – Ez nem lehet igaz – motyogtam, és eszembe jutott a pár perccel ezelőtti kívánságom. A saját szememmel láttam, ahogy Valter eltűnik a föld színéről. Nem maradt utána semmi, még az utca végére sodródott táska sem. És akkor, amilyen hirtelen jött, épp oly gyorsan abba is maradt a szélfúvás, mintha soha nem is lett volna. Lerohantam a ház elé, hogy lássam, mindez valóban így volt –e. – Nem lehet, hogy csak a szemem káprázott, és ez az egész meg sem történt? – kérdeztem magamtól. S valóban, olyan volt minden, mint a szörnyű eset előtt. Valter sehol, elsodródott táska sehol. – Talán tényleg csak a képzeletem űzött tréfát velem – gondoltam, s visszatérve a lakásomba, hagytam is ennyiben a dolgot. Teltek, múltak a napok, a hetek. Sokáig dolgoztam, s mire hazaértem, már nem is lett volna értelme nézelődni. Valtert sem láttam, ám épp a késői hazajövetelek miatt nem is hiányoltam őt.

Egyik este a szomszédom csöngetett be hozzám, és kíváncsian tudakolta, hallottam –e a nagy újságot Valterral kapcsolatban. – Milyen újságot? – kérdeztem, s őszintén érdekelt a válasza. – Vagy három hete nem látta senki – kezdte. – Megszoktuk már, üde színfoltja volt a lakótelepnek, gondoltuk, utánajárunk, mi lehet vele, miért nem fütyörészik mostanában. Aztán a Szarkáné, tudja, a földszintről, kicsit körbekérdezett a házban, ahol Valter lakik. Ott mondták a szomszédok, hogy körülbelül három hete úgy ment haza, mint valami eszelős. Vérben úszó szemekkel, kócos hajjal, szakadt ruhában. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy őt bizony elnyelte a föld, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Ám csak pár percig tartott a rémület, a vihar, aztán a sötétség valahol lent, a mélyben, és utána, mintha mi sem történt volna, visszakerült oda, ahol azelőtt volt. Bevitték szegényt a pszichiátriára. Azt mondták, skizofréniát állapított meg nála az orvos. Erős gyógyszereket kap, és úgy néz ki, élete végéig kezelésre szorul. Talán ki sem jön már az intézetből. Nem fog többet fütyörészni, legalábbis itt nem. Döbbenten hallgattam a történetet. Azonnal beugrott, mit is kívántam azon a délutánon. Viszolyogva ismertem fel a lehetséges összefüggést. Falfehér lehettem, amikor sietve kimentettem magam, és bezárkóztam a lakásomba. Folyton csak az járt a fejemben, hogy valamilyen módon közöm van mindahhoz, ami Valterral történt.

Azóta kétszer is meggondolom, kinek mit kívánok.

Vagy mégsem?….