A nő gyönyörű volt. Pont olyan, mint akik a magazinok címlapján tündökölnek. Magas, vékony, hosszúcombú. Finom arcvonásait szőkésbarna hajkoronája keretezte, nagy, csodálkozó zöld szemeivel úgy nézett bele a világba, mint egy naiv, ártatlan kislány. Az is volt, sok tekintetben. Bár eddig még nem ment férjhez, 36 éves korára sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a hozzá illő társat. A férfi 49 éves volt. Túl egy csúnya váláson, és számtalan kapcsolaton. Egyetlen igazi öröme a tízéves lánya, akit imádott. A lány az anyjával élt, de gyakran találkoztak. A férfi mindig nála jóval fiatalabb nőkkel élt együtt, előfordult, hogy húsz évvel fiatalabbal is. A kapcsolatai soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez alól egyedül a házassága volt kivétel. Nagyon magas volt, és erős.  Sportos alkatú, jó formájú. A haja őszült, és kopaszodott is már, de a megjelenése mindig mindenhol felkeltette a nők érdeklődését. Az arca karakteres, kemény vonásai, hosszú orra, hideg, kék szemei csak még érdekesebbé tették. Pontosan tudta, hogy szeretik a nők, és ezt szinte mindig ki is használta, gátlástalanul. Körülbelül két hónapja jártak, de a nő már szerelmes volt. A férfi nem. Tetszett neki a nő, legyezgette a hiúságát, hogy egy igazi bombázó van mellette, ám szerelmet nem érzett iránta, és ezt nem is titkolta. Gyakran ugratta azzal, hogy egy kicsit öreg hozzá, mert fiatalabb babákhoz van szokva. A nő ilyenkor mindig megbántódott, nem tudott nevetni ezen. Valahol sejtette, hogy miért szereti a férfit, és hiába érezte, hogy hosszú távon nem fog működni a kapcsolatuk, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Amikor szeretkeztek, az olyan volt, mintha a mennyben járna, és ezt meg is mondta a férfinak. A férfi gyengéd, játékos szerető volt, ez ellent mondott annak, amit a megjelenése alapján gondoltak róla. De ha kellett, tudott vad és szenvedélyes is lenni. Nagyvonalúan viselkedett a nővel, pedig őt nem a pénz érdekelte, de jól esett neki, hogy a férfi ilyen figyelmes. Ha együtt voltak, szinte mindig a férfi beszélt, a nő meg csak hallgatta. Nem azért, mintha nem tudott volna beszélgetni, hanem mert szerette hallgatni. A férfi rendkívül gyakorlatias volt, nem különösebben művelt, de tájékozott, az a fajta, aki a jég hátán is megél. Komoly vállalkozást vezetett, megszokta, hogy minden nap döntéseket hoz, és emberi sorsok függnek tőle. A nő, alkalmazott volt egy nagyvállalatnál, többdiplomás, nagyon művelt, nyelveket beszélt. A férfinak csak érettségije volt, de ez nem zavarta egyiküket sem. Ha vacsorázni mentek, vagy moziba, a férfi mindig elment a nőért, és haza is vitte. Nem szerette, ha a nő nála alszik, ő pedig ezt tiszteletben tartotta. Titkon reménykedett, hogy hátha megváltozik ez a helyzet, de a férfi többször is a tudtára adta, hogy egyhamar nem költözik össze senkivel. Volt benne valami életuntság, ami egyfelől taszította a nőt, másfelől iszonyatosan vonzotta. Ha szeretkeztek, akkor is érezte ezt. Mert a férfi, ahogy mindig mondta is, csak „tette a dolgát” ,a nő mégis úgy hitte, hogy van lelke, csak nagyon mélyen elrejtve. És ő meg akarta szerezni a lelkét. Birtokolni akarta, teljes szívvel, igazán, úgy, ahogy előtte soha senki.

–          Tudom, hogy mit szeretnél – mondta a férfi.  – Nem fog sikerülni. Eddig még soha, senkinek sem sikerült. A legközelebb a volt feleségem járt hozzá, de neki is beletörött a bicskája. A nő ilyenkor is hallgatott, ám a vágy, hogy megszerezze magának a férfit, egyre erősebben dübörgött benne. Ha társaságba mentek, a férfi ott is mindig udvarias volt vele, de nyilvánosan soha nem ölelte át, nem puszilta meg, nem mutatott semmi gyengédséget iránta. – Az ilyesmihez nem kell nézősereg – mondta mindig. S bár tudta jól, hogy ez is olyasmi, ami bántja a nőt, nem változtatott rajta. Egyszer, amikor a nő megfeledkezett ezekről a szabályokról, egy váratlan pillanatban átkarolta a férfi vállát, és megsimogatta a hátát. A férfi abban a pillanatban elhúzódott mellőle. A mozdulata annyira nyers volt, és érzéketlen, hogy még a barátainak is feltűnt. Aznap este megint szeretkeztek, és a nő, akkor már nem bírta tovább, elsírta magát. A férfi nem értette.

–          Nem volt jó neked? – kérdezte.

–          De igen – szipogott a másik.

–          Akkor?

–          Nem bírom már ezt a kegyetlenséget, ezt a hidegséget.

–          Én megmondtam az elején, hogy milyen vagyok. Nem árultam zsákba macskát. Tudtad jól, mibe kezdesz. Az arca megnyúlt, ahogy beszélt, ahogy formálta azokat a kimért, hűvös szavakat, és a szemei, a kifejezéstelen kék szemei úgy meredtek a nőre, mintha csak egy pohár víz lenne előtte, vagy egy unalmas könyv, amit soha nem is akart kiolvasni.

–          Tudtam, de nem hittem – vágott vissza a nő, és maga is meglepődött azon, amit mondott.

–          Ezt nem értem.

–          Csak nem akarod érteni.

–          Most veszekszünk? Nem hiszem, hogy lenne értelme.

–          Igen, veszekedjünk! – kiabálta a nő, és a hangja most már nem a sírástól, hanem a tehetetlen dühtől remegett. – Legalább történik végre valami kettőnk között, ami emberi!

–          Ami eddig történt köztünk, az nem volt emberi? – kérdezte a férfi, ám ő, a nővel ellentétben nem emelte fel a hangját. – Nem bántam veled nőként? Nem figyeltem rád, amikor szeretkeztünk?

–          De igen, nőként bántál velem – szólt a másik. – Csak éppen nem emberként! Soha semmi érzelmet nem mutattál, társaságban hozzám nem értél volna, még a barátaidon is láttam, hogy nem értik, miért viselkedsz így. Tárgyként kezeltél. Semmi mást nem jelentettem neked, csak egy újabb trófeát!

–          Egy szép trófeát – mondta a férfi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mosolya gúnyos volt, és lekezelő. Minden benne volt, és nem volt benne semmi.

–          Szemétláda! – kiáltotta a nő.

–          Rendben. Akkor most hívok neked egy taxit. Ennek semmi értelme.

–          Most kidobsz? – kérdezte a nő, és egy pillanatig azt hitte, ez az egész csak egy rossz vicc, hiszen az nem lehet, hogy így érjen véget, ennyire undorító, megalázó módon.

–          Igen. Fejezzük be.

Egyetlen szó nélkül vette magához a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett vissza, a férfi így is láthatta, hogy remeg a háta a sírástól. Miután becsukta az ajtót, botladozva indult el, lefelé azokon a lépcsőkön, amiket máskor olyan nagy lendülettel szelt, csak akkor mindig a másik irányba, a férfi lakásához vezettek. Ahogy kiért a kapun, a taxi már ott várta. Milyen figyelmes, gondolta, és kínjában felnevetett. Kifizette a sofőrt, és elküldte. Gyalog akart menni, teleszívni a tüdejét friss levegővel. Gondolkozni akart. Érezni a hideg levegőt, ami éles késként fúródott az arcába, de most éppen ez kellett neki. Végül is, a világ nem állt meg, csak annyi történt, hogy kidobta a férfi, akit olyan nagyon szeretett. És még mindig szerette. Egy percre megállt, és megfordult, hátha mégis utána jött a másik. De semmi. Csak a kongó üresség, aztán egy autóriasztó idegesítő hangja, majd újra, semmi. A sírástól már botladozott az utcán, nem is látott rendesen. Mi lesz most? Kérdezte magától. Nem igaz, hogy nem érti, mennyire szeretem. Még mindig…

Lelépett az úttestre. Hirtelen mozdulat volt, nem figyelt oda, nem nézett körül. Nem láthatta a közelgő autót, ami hiába fékezett, már nem tudott megállni, úgy rohant bele a nőbe, ahogy egy szélsebes vonat rohan bele az éjszakába. Azonnal szörnyethalt…

A férfi üveges szemekkel meredt maga elé a temetésen. Sajnálta a nőt, és ezt az egészet, igazán, őszintén, de nem nyílt meg a szíve. Még ekkor sem. Minden segítséget felajánlott a nő szüleinek, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a temetés költségeit. Amikor már mindenki elment, egyedül maradt a nő sírjánál. Akkor végre megszólalt, de csak ennyit mondott: – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. És elment. Tudta, hogyan kell túlélni, elengedni embereket, dolgokat. És elengedni valakit, akit nem szeretett, inkább csak szánt, nem is olyan nehéz, gondolta. S valóban. Az első napok, hetek fásultsága után kezdett újra magára találni. Élte az életét. Ahogy bárki más. Időnként felhívta a nő szüleit, és udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Olykor virágot vitt a nő sírjára. Mindig szebbnél szebb csokrokat. De nem szívből tette. Csak a lelkiismerete megnyugtatására. Egy alkalommal kicsit többet időzött a nő sírjánál, mint máskor. Fáradt volt, hosszú tárgyalásai voltak aznap, úgy érezte, kimerült. Leült a sír mellé, és elbóbiskolt. Amikor felébredt, ránézett az órájára, és látta, hogy jó fél órát aludhatott ülve. Az autójában, hazafelé menet azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne már tovább lépni. Hónapok óta először érezte úgy, hogy újra ismerkedni szeretne. Két héttel később már meg is volt a kiszemelt áldozat a sportklubban, ahova rendszeresen járt. Gyönyörű, fiatal nő, épp az ő típusa. Nem halogatta sokáig a dolgot, szinte azonnal lecsapott, és célba is talált. A nő hamar a karjaiba dőlt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint megszerzett egy újabb trófeát, méghozzá a legjobb fajtából. Hanem valami megváltozott benne. Érezte már egy ideje, de nem volt benne egészen biztos. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, még csak hasonlót sem érzett korábban, de gyanította, hogy szerelmes a nőbe. Nem értette, hogy történhetett ez meg, és főleg ilyen rövid idő alatt. Az érzés letaglózta, és teljesen a hatalmába kerítette. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, és a nő, akivel járt, élvezte, hogy az ujja köré csavarta. Egy darabig. Aztán dobta. Azt mondta, azért, mert megunta. A férfi először azt hitte, rosszul hall. De aztán rájött, hogy mégsem. Amikor felismerte, hogy kidobták, még nevetett is magában, hiszen ilyesmi sosem történt vele. Azt gondolta, sebaj, ezt is át kell élni egyszer. Csakhogy nem egyszer élte át. Valahányszor megismerkedett valakivel, szinte azonnal bele is szeretett. A nők meg, ahogy megérezték, hogy fut utánuk, dobták. Újra és újra. Nem értette, miért történik ez vele. Aztán lassan, úgy az ötödik eset után kezdett végre összeállni a kép. Már biztos volt benne, hogy a halott nő bosszújának az áldozata. A nő lelkének egy darabja beleköltözött az ő lelkébe, és egyre több helyet követelve magának, szinte teljesen kiszorította az ő valódi énjét. Már nem csak folyton szerelmes volt, hanem egyre inkább nevetségessé is vált. Ő, aki mindig rendíthetetlen volt, és mindenben sikeres, egyre-másra hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Az emberek, akik korábban lesték minden szavát, elfordultak tőle. Éjszakánként csak forgolódott az ágyában, nem tudott aludni, napközben nem tudott koncentrálni és már nem tudott enni sem. A kialvatlanságtól vöröslő szemekkel, mosatlan, gyűrött ruhában rótta az utcákat éjszakákon át, de nem tudta, hogyan változtathatna a nyomorán. Egyik este aztán elment a nő sírjához, és életében talán először, hangos zokogásban tört ki. Mindent elmondott, úgy hitte, hogy a halott nőnek, és kérte, könyörgött, hogy vegye vissza a lelkét, mert ő nem tud így tovább élni. Összetörve, egyedül ült a sírnál, és úgy érezte, mázsás súlyok nyomják a vállait. Nekidőlt a sírnak és elaludt, megint. Amikor felébredt, úgy tűnt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Nyoma sem volt benne a korábbi fáradtságnak, és mintha visszakapta volna az életkedvét is. Másnap, borotválkozás közben már ugyanazt a férfit látta a tükörben, akit jól ismert. És valóban, a dolgok idővel visszatértek a régi kerékvágásba. Az üzleti döntései újra sikeresek voltak, és már nem dobták a nők sem. Pontosabban az a nő, akivel egy ideje találkozgatott. De valahogy mégis más volt ez a kapcsolat, mint az átváltozása előttiek. A férfi már nem húzódozott, ha a nő át akarta ölelni társaságban, vagy meg akarta csókolni. Sőt, előfordult, hogy ő csókolta meg a barátai előtt. Odafigyelt rá, igazán, és érezte, hogy ez feltölti, teljesebbé teszi az életét. Talán mégsem változott egészen vissza, gondolta. Talán mégis megmaradt neki egy egészen kis darab a halott nő lelkéből. Mint egy ereklye. Mint valami mementó…

 

A férfi a halott nő sírjánál áll. Aztán leguggol, és egy szál fehér rózsát tesz a sírboltra. Minden nap, hosszú évek óta…