A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Mert nemcsak válogatott falatokkal etetik őket, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha pedig egy parasztviskóban mégiscsak egy szép lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. És ezek a szép lányok majd szép gyermekeket szülnek, akik aztán megint szemlét tartanak a szegények kertjeiben.
Isten így tesz hitet az övéi mellett.
A tengerparton talált hajócska úrnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Vérszegény törpe volt, aki felhúzott térddel egy összemaszatolt ágyon visítozott:  Ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok..! Akkor-én-kikaparom, Akkor-megátkozom…
Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. És csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De ki hagyta magára?
És kié ez a gyönyörű, kis hajó?

Talán nem is hajó volt ez, hanem egy víz színén ringó gyerekkoporsó.
Sjön úgy gondolta, ha egyszer befészkelik magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Felrázni a párnáit, kiszolgálni, elviselni az átkozódását.
De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy hallgatta ezt a névtelenül haldokló lányt, a gyerekkorban hallott szavak megteltek értelemmel.  Minden kilencedik hullám én vagyok… Először csak nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, ám mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor felsejlett egy régi emlék, hogy mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb.
Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de a féltékeny tengeristen elkergette a riválist egy irtózatosan nagy hullámmal.
– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a beteg lány, és a véres takarót az ölére húzta.
–Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.
A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen soha nem fájt semmije sem. De azért vizet hozott, és megigazgatta a takaróját. Pedig a lány egy csöppet sem volt hálás: Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja az álmait.
Talán fertőző beteg? Egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták nézni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek. No, de mit lehet tenni, ha valaki túl hosszan, túl fájdalmasan haldoklik?
A hímzett függönyök, a hárfa a sarokban jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. És ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – egy olyan ember keze, aki egyszer vissza akar ide térni.
Riolda próbálta a lányt a családjáról kifaggatni, de ő óvatos maradt, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.
Mintha mindenkit el akarna árulni,  de nem a szüleit.
Talán van egy halhatatlan részünk, ami ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint meg olyan egyszerű a haldoklás, mint mikor a madár megtalálja a levegőben a saját ritmusát…
Egy, kettő, három, négy… Egy, kettő, három, négy, öt… Éjszakánként Sjönnel felváltva számolgatták a görcsöket. Mert ez a lány a hűsége ellenére sem hasonlított azokra a mesebeli hercegnőkre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek.
Mondom-ne gyere-közel-mert-miszlikbe…, Mondom-ne-gyere-közel-mert-cafrangokba…
Riolda és Sjön régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük felett és a liszt a ládákban. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy a lány elátkozza Írország összes királyát, ahogy a rettentő görcsök szüneteiben az összes név összeolvad egyetlen sipítássá: Ochenondionlyndanaomgren…  Orchenondionlyndanaomgren…
De még ezek a megátkozott nevek is beragyogták a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, amelyek aztán új királylányokat lepnek meg, szép, egészséges lányokat… Vajon összeverték ezt a lányt és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt volna? De az ír lány olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.
A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó, gonosz teremtéshez. Gyere-kutya-ha-mondom! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon…
Corchenondionlyndanaomgrenda…
És mégis Riolda sejtjeit ugyanolyan fonalból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különös?, kérdezett vissza Sjön. Hiszen ír vagy, mért ne ismerhetnéd az összes tengerparton dülöngélő ír istent? Riolda rábólintott, és az ablaknál számolgatta, hogy vajon a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

No de honnan kezdje? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? A kiindulópontot, a saját születése titkát. Mert a sok tengerparton himbálózó ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről.
Talán örökölte volna másvalakitől a múltját? Vagy ami vele történt, az mindig mindenkivel megtörténik?
Ne-merj-lélegezni-mellettem! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon!
A töménytelen szitok lassan megőrjítette Rioldát.
Nem lenne jobb a szerencsétlent tengerbe vetni? Egyszer s mindenkorra odadobni a hullámoknak, talán a kilencediknek? Aztán összeszedni a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt ez a pompás hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.
A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyához közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat rabja lesz három ember?  Egy-kettő-három-négy…
Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt éltek összenőve –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni. Azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük.
Ez a boldog séta szabadította meg őket a haldoklótól.
– Mert lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – utolérte őt a legeslegutolsó, a kilencedik.
Ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az ágyon.
Sjön utoljára még megigazította a takaróit
–Ti mit kerestek itt? – ripakodott rájuk egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóban.
Riolda megpördült, és végigmérte az ajtóban ácsorgó, előkelő férfit.
Mint egy ragadozómadár. Az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta.
Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és már el is készült a mondókájával. Hiszen ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója!
Az ismeretlen tényleg elkészült a mondókájával. Mert míg az ő szegény kislánya betegeskedett, míg feldúlták a vidéket a történelmi, sőt tragikus együttállások, addig ő Halix király fiának a nyomában járt… És kimondhatatlanul sajnálja, hogy nem siethetett. De valamilyen ajándékkal persze tartozik a szolgálataikért, ámbár háborúban az ilyen ajándékok jelképesek.
Azért reméli, hogy elfogadnak egy sorsüldözött herceg kezéből egy darab kenyeret.
De most már nem akarja az indulást halogatni… Őket tovább tartóztatni…
Itt az ideje! És sötéten vigyorogva megpróbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.
Ne-gyere-kutya-közeleb!  Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!
A herceg szeme összeszűkült. Aztán elnevette magát, mert olyan vastag és kipróbált páncél volt az pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át.
– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg, gyerekek!
Riolda annyira sem alázta meg magát, hogy bólogasson.
– Hát csalódni fogtok! Lesz majd nemulass, ezt megígérhetem! Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.