Én vagyok az egyetlen, aki nem először jár itt. A többiek szájtátva bámulják az ajtókat, ablakokat, mindent és mindenkit, de én nem.

Ovis koromban sokat jártam itt anyával. Végtelen folyosókon sétáltunk, a falak fölém görnyedtek és alig láttam a plafont. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltűnhetek benne, porszem leszek, és többé nem találnak meg. Görcsösen kapaszkodtam anyába. Magas árnyékok mentek el mellettünk és nekem mindig azt kellett mondanom „jó napot kívánok”, nem simán „jó napot”, mert anya szerint az nem udvarias. A tanító néni lányától elvárják, hogy udvarias legyen, ne kiabáljon, ne szaladgáljon, és „jó napot kívánok”-kal köszönjön.

„Mutass példát a többieknek,” mondta anya ma reggel. Én igazán próbálok. Nem bambulok, türelmesen várom, hogy megérkezzen a tanár néni. Nagyon nehéz egy helyben állni. Futni szeretnék. Ezek a falak ismernek engem. Érzem, ahogy néznek, a tarkómon érzem. A magas árnyékok rám villantják sárga fogaikat, megállnak és odajönnek hozzám. A többi gyerek elhúzódik, de én nem tehetem. „Jaj, hát milyen nagy vagy már,” mondják rám kacsintva, mintha belelátnának az életembe. A többiek nevét nem tudják, de az enyémet, azt igen.

Elkezdem gyűrögetni a szoknyámat, és dülöngélek, nem bírok megmaradni. Végig figyelni fognak. Figyelni fogják, hogy tényleg példát mutatok-e, hogy rosszat mondok-e, hogy szaladgálok-e, hogy mennyire szépen eszek, mindent, mindent figyelni fognak. Még akkor is figyelni fognak, amikor már nagy és fura szagú gimis leszek, pedig az olyan sokára lesz, hogy fel sem fogom, mikor. A felismerés nehezebben ül a vállamon, mint az iskolatáska. Lebiggyed a szám, de tudom, hogy nem sírhatok. Én nem sírhatok. Mert figyelnek, és anya szomorú lenne, ha pont én sírnék.

Elkezd szipogni mellettem egy kislány. Nyelek egyet és odafordulok hozzá. „Elestél?” kérdezem. „Hiányzik az anyukám,” hüppögi. „Jó neked, hogy a tiéd itt van.” Nyitom a szám, hogy elmagyarázzam, hogy nem jó, mert engem figyelnek, mert nekem mostantól mindig résen kell majd lennem, pedig nem hiszem, hogy tudnék példát mutatni, de muszáj lesz… Végül nem szólok semmit. Megrántom a vállam, és szótlanul elfordulok. Nem magyarázhatom el, még meghallanák a falak.