I.

Az utazási vágyat fűtő tűz lassan kialudt bennem. Pedig korábban másra sem tudtam gondolni. Ha elképzeltem egy vonatot, gőzhajót, vagy idegen tájat, már az is elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben kezdjen verni. Ám a tapasztalat megtanított rá, hogy az utazás nem más, mint hasonló tárgyak mozgása hasonló térben. Nem számít, hova megyek, mindenhol ugyanolyan embereket találok, akik egymáshoz hasonló településeken élnek, újra és újra megismételve ugyanazt az unalmas életet. Minden kisvárosban találni kereskedőket, akik abakuszaikat csattogtatják miközben a kinti, fehérporos utat bámulják. Minden hivatalban vannak köztisztviselők, akik naphosszat cigarettáznak, és azon elmélkednek, hogy mit fognak ebédelni. Szürke és monoton életet élnek, melyben minden holnap megegyezik a tegnappal, s ahogy telik az idő, végignézik saját elmúlásukat. Mostanra az utazás gondolata végtelenül szürke képet vetít kiégett szívemre – olyan érzésem támad, mint amikor a puszta közepén egymagában kókadozó császárfát látok –, és megtölt valami tompa gyűlölet az emberi élet iránt, amelyben lehetséges a minták ilyen fokú ismétlődése. Az utazás számomra többé nem érdekes, nincs benne csöppnyi romantika sem.
A múltban a magam módján varázslatos utakra mentem. Hadd magyarázzam el… Néha elkaptam azt az egyedi pillanatot, melyhez az emberiség olykor fel tud emelkedni – azt a különleges pillanatot, mely kilép térből és időből, lerázza magáról az ok és okozat láncait –, képes voltam álom és valóság határán egyensúlyozni, egy lakatlan világban, melyet én alkottam. Mindezek után kétlem, hogy tovább kéne magyaráznom titkom mibenlétét. Egyszerűen annyit tennék még hozzá, hogy ezeken a látomásszerű kirándulásokon általában szívesen használtam morfiumot és kokaint ópium helyett, mert az előbbieket könnyű adagolni, míg az utóbbihoz komolyabb felszerelés kell és ehhez nehéz hozzájutni Japánban.
Nincs elég idő arra, hogy részletesen leírjam a tájakat, melyeket narkotikumok okozta önkívületemben jártam be, de annyit mondhatok, hogy útjaim során gyakran láttam lápokat, ahol kis békák gyülekeztek, pingvinek lakta havas partokat, és így tovább. Ezek az álombéli tájak élénk színekben pompáztak. A tenger és az ég mindig olyan kék volt és áttetsző, mint az üveg. Miután visszatértem az utazásokból, nehezemre esett elereszteni a víziókat, így gyakran újraéltem őket a valóságban.
Ezek miatt a kábítószerekkel előidézett kirándulások miatt megromlott az egészségem. Napról napra gyengébb és sápadtabb lettem, a bőröm, mintha évekkel öregebb lett volna valódi koromnál. Fokozatosan elkezdtem jobban odafigyelni az állapotomra. Az orvosom tanácsára hosszú sétákat tettem lakhelyem környékén. Minden nap negyven vagy ötven chō-nyi távolságot mentem, fél-egy óra alatt. Egy nap, míg szokásos testmozgásomat végeztem, új útra találtam, amely felcsigázta egyedi érdeklődésemet. Általában nem térek le megszokott útvonalamról, de valamiért aznap egy ismeretlen utcán találtam magam, rossz felé haladva, az irányérzékem teljesen összezavarodott.
Tulajdonképpen nincs belső iránytűm. Nincs tehetségem az irányok érzékeléséhez és észben tartásához. Ennek eredményeképp képtelen vagyok az útvonalak megjegyzésére, és ha bármilyen ismeretlen helyre megyek, hamar eltévedek. Csak ront a helyzeten, hogy sokszor gondolataimba merülök séta közben. Ha egy ismerős rám köszön az úton, észre sem véve őt, továbbmegyek. Mivel csapnivaló az irányérzékem, még olyan helyen is könnyen eltévedek, amelyet pedig jól ismerek, például a házam környékét. Néha olyan közel vagyok a célomhoz, hogy az emberek kinevetnek, amikor segítséget kérek. Egy alkalommal tízszer körbesétáltam a sövényt, ami tulajdon házam kerítése. Az orrom előtt volt a kapu, de egyszerűen képtelen voltam megtalálni. A családom állította, hogy egy róka átka ül rajtam. Pszichológusok valószínűleg a belső fül rendellenes működésének tudnák be ezt az átkot. Azért mondom, mert a szakértők szerint az irány érzékelésért a fül félköríves járatai felelnek.
Akárhogy is, elveszett és zavart voltam . A hasamra ütöttem és elindultam az egyik utcán, otthonomat keresve. Miután egy ideig körbe-körbejártam külvárosi házak és az őket övező fák között, hirtelen egy életteli utcán lyukadtam ki. Kedves kis környék volt, de fogalmam sem volt róla, hol vagyok.
Az utakat felseperték, az utcakő nedvesen fénylett. Minden bolt takaros volt és tiszta, a makulátlan kirakatablakok mögött rendezetten sorakoztak a különböző, szokatlan áruk. Egy kávézó ereszénél virágzó fa illatozott, ágai, szirmai a fény és árnyék művészi játékával töltötték meg teret. Gyönyörű volt a vörös postaláda is, ami a kereszteződésnél állt, és nem messze, egy cigarettát árusító bolt előtt fiatal eladóhölgy ült, aki hamvas és mosolygós volt, akár egy alma.
Még sosem láttam ennyire esztétikus és egyben bájos helyet! Tokión belül hol lehetek? Képtelen voltam felidézni a város alaprajzát. Úgy gondoltam, nem lehetek messze az otthonomtól, mivel nem telt el túl sok idő. Teljesen egyértelmű volt, hogy szokásos sétaútvonalam közelében vagyok, talán félórányira a házamtól, talán kicsit messzebb, de nem sokkal. De hogy lehet ez a hely ilyen közel hozzám úgy, hogy eddig nem tudtam róla?
Álomszerűnek tűnt az egész. Az jutott eszembe, hogy talán amit látok, az nem igazi város, csupán csak kivetített tükörképe, vagy árnyéka egy városnak. Aztán, pont olyan hirtelen, mint az előbbi gondolat, emlékezetem és józan eszem visszatért hozzám. Ahogy újra felmértem a környezetem, rájöttem, hogy egy hétköznapi, ismerős utcán vagyok, házam szomszédságában. A postaláda a kereszteződésnél állt, mint mindig, és a fiatal, gyomorbajos eladónő ott ült a cigarettabolt előtt, mint mindig. Ugyanazok az idejétmúlt, poros árucikkek sorakoztak a kirakatok ásító sötétjében, mint máskor. Az utcán a kávézó ereszét ízléstelen művirágok díszítették. Nem volt itt semmi új. Ez csak a jó öreg, unalmas szomszédságom.
Egyetlen szempillantás alatt teljesen megváltozott a környezetemhez való viszonyom. A környék különös és mágikus átalakulása gyönyörű várossá egyszerűen csak azért történt, mert eltévedtem. A postaláda, ami mindig déli irányban állt, most pont ellenkezőleg, északra volt tőlem. A kereskedőház, ami mindig a balomon volt, jobboldalra vándorolt. A változás lehetővé tette, hogy a teljes környéket valami másnak, valami újnak lássam. Abban a futó pillanatban, amit az ismeretlen, látomásszerű városban töltöttem, felfigyeltem egy bolt fölött lógó táblára. Megesküdtem volna rá, hogy valahol már láttam egy cégért, amin a kép pontosan olyan volt, mint ez.
Mikor minden rendeződött a fejemben, az irányok az ellenkezőjükbe fordultak. Egy perccel ezelőttig a balomon lévő dolgok jobbra voltak, és felfedeztem, hogy habár észak fele mentem, most mégis délnek tartottam. Abban a pillanatban, hogy az emlékeim a helyükre kerültek, belső iránytűm mutatója körbefordult, és a szélrózsa pontjai helyet cseréltek. Az egész világ megváltozott, és az előttem megjelenő város hangulata teljesen más lett. A misztikus környék, amit korábban láttam, egy másik, ezzel ellentétes dimenzióban létezett, ahol az iránytű tükörképe az itteninek.
Ez után a véletlen felfedezés után célul tűztem ki magamnak, hogy eltévedjek, mert újból misztikus helyeket akartam látni. Korábban említett hiányosságom különösen megkönnyítette dolgomat, de még a használható irányérzékkel rendelkező emberek is megpillanthatják azokat a furcsa helyeket, amiket én. Például, képzeljék el, hogy vonattal tartanak hazafele, késő este. A vonat először kirobog az állomásról, majd a sínek egyenesen keletről nyugatra viszik önöket. Nem sokkal később álomtól terhes alvásból ébrednek. Észreveszik, hogy a vonat egy ponton irányt változtatott, és most nyugatról kelet felé halad. Győzködik magukat, hogy ez nem lehetséges, de a valóságban, amit érzékelnek, a vonat céljukkal ellentétes irányba viszi önöket. A biztonság kedvéért újból kinéznek az ablakon. A köztes megállók és az elhaladó tájak, melyeket megszoktak, most teljesen mások. A világ annyira idegen, hogy egyetlen ismerős pontot sem találnak. Végül azonban mégis megérkeznek. Mikor lelépnek a jól ismert platformra, felébrednek az illúzióból és visszanyerik valós irányérzéküket. És mikor ez az érzékelés visszatér, a különös tájak és képek unalmas sablonokká fejlődnek vissza, és pont olyan érdektelenek és átlagosak, mint máskor.
Gyakorlatilag ugyanaz a látvány tárul a szemük elé, először fordítva, majd abban az irányban, ahogy megszokták. Gondolhatnak rá úgy, mint egyazon dolog két, különálló oldalára. Csupán a nézőpont megváltoztatásával felfedezhetik a másik oldalt. Valóban, nincs különösebb metafizikai probléma, mint a gondolat, hogy egy adott jelenségnek lehet egy titkos, rejtett oldala. Régen, mikor még kisfiú voltam, sokat tanulmányoztam a ház falán logó egyik bekeretezett képet, és végig azon gondolkodtam, miféle világok lapulhatnak a kép másik oldalán. Többször leakasztottam, hogy meglessem a hátoldalát. Ezek a gyermekkori gondolatok most egy talánnyá nőtték ki magukat, amit felnőtt fejjel sem tudok megfejteni.
Ám a történet, amit most el fogok mondani, talán adhat némi segítséget a csomó kibogozásához. Vezesse furcsa mesém önöket, kedves olvasóim, képzeletük negyedik dimenziójába, mely a külső mögött rejtőzik – egy világ a táj másik oldalán –, ott ez a történet teljesen valós lesz az önök számára. Ha azonban képtelenek elképzelni egy ilyen hely létezését, úgy az elkövetkezők egy szürrealista költő látomásának tűnnek majd, akinek idegeit szétzilálta a morfiumfüggőség.
Akárhogy is, összeszedem a bátorságom, és nekiállok írni. Nem vagyok prózaíró, így nem ismerem a dramaturgia és az izgalmas történetvezetés bonyolult világát. Csak annyit tehetek, hogy őszintén és egyenesen leírom a valóságot, amit megtapasztaltam.

II.

Hoketsu régióban szálltam meg, egy onsenben, vagyis japán fogadó- és fürdőházban, abban a városban, melyet ezek után K-nak fogok hívni. Szeptember vége felé járt az idő, a napéjegyenlőség után. Itt a hegyekben már jócskán ősz volt. A vendégek, akik azért jöttek, hogy a város nyári hőségéből meneküljenek, már hazamentek, és csak azok maradtak páran, akik csendesen ápolták betegségeiket a fürdő gyógyító vizében. Az őszi árnyékok hosszúra nyúltak, és a fák levelei szanaszét hevertek a fogadó magányos portáján. Flanel kimonót öltve magamra minden nap elmentem szokásos sétámra az elhagyott hegyi utakon.
Három város volt az onsen közelében. Talán nem is nevezhetők városnak, olyan kicsik voltak. Kettő közülük olyan volt, mint vidéki házak gyűjteménye, körülbelül akkora, hogy máshol az ilyeneket falunak nevezték. A harmadik azonban felszerelt település volt, ahol be lehetett szerezni a mindennapi szükségletek árucikkeit. Még éttermek is voltak benne, egészen városi stílusúak. Ezt a várost, a leggazdagabbat a három közül, U-nak fogom hívni. Mind a három település utak által közvetlen kapcsolatban volt az onsennel, és minden nap adott időben lovas szekerek mentek oda-vissza közöttük. Egy kicsi vasút is vezetett U-ba, így sokszor utaztam oda vonattal, hogy vásárolgassak és nőkkel iszogassak. De önmagában a vonatút is elég volt, hogy hatalmas megelégedéssel töltsön el. Az aranyos, játékhoz hasonló vasút végigrobogott a lombhullató fák ligetén, és néhol a lombok között látni lehetett az egész völgyet.
Egy nap félúton leszálltam a vonatról, és gyalog indultam tovább U felé. Kellemes sétára vágytam, kettesben a csodálatos látvánnyal. Az út egyenetlenül kanyargott a fák között, követve a hegyi ösvényeket. Itt-ott őszi virágok nyíltak. A föld vörösen csillogott, és kidőlt fák feküdtek az avarban. Ahogy a tovaúszó felhőket figyeltem, a régi, népi kultúrára gondoltam, amit megőrzött a hegyvidék. Ezeken az erdős vidékeken, kezdetleges hiedelmeikkel és babonáikkal, az ember gyakran hallhatott legendákat, népmeséket. Sőt, sok környékbeli a mai napig hitt is bennük. A szobalányok és a rövid időre megszálló helyiek sok furcsa történetet meséltek nekem, félelemtől és undortól reszkető hangon. Azt mondták, kutyák szellemei szállták meg egy település lakóit, míg macskáké egy másikat. A kutyaszellemek által irányítottak csak húst ettek. A macskaszellemek rabjai kizárólag halon éltek.
A környékbeli emberek „megszállott falvaknak” hívták ezeket a településeket, és odafigyeltek rá, hogy ne kerüljenek kapcsolatba velük. Egyszer egy évben, az állítólagosan megszállt falvak lakói kiválasztottak egy holdtalan éjszakát és ünnepséget tartottak. Szigorúan tilos volt bárki kívülállónak megfigyelni az ünneplés titokzatos rítusait. Ha egy külső szemlélő valahogy mégis megpillantotta volna az eseményt, az leharapta saját nyelvét, hogy többé ne szólhasson semmit. A megszállott falusiakról szóló pletykák igen színesek voltak: az ott lakók különleges mágikus erők birtokosai; hatalmas, ismeretlen eredetű kincset őriznek; és így tovább. Miután elmondták ezeket a történeteket, a helyiek hozzátették, hogy az egyik megszállott falu elég közel volt az onsenhez, csakhogy nem olyan rég lakói elhagyták a települést. Egyszerűen összepakoltak, és elmentek, de közkedvelt elmélet volt, hogy valahol máshol tovább élték titkos életüket. Mint megdönthetetlen bizonyíték, az emberek elmesélték mások hallomásból ismert tapasztalatait, azokét, akik látták az okurát, vagyis a gonosz szellemek valódi alakját.
Ezek a történetek mind azt bizonyították számomra, mennyire babonásak a vidékiek. Tudatosan vagy sem, a helyiek saját félelmeiket és meggyőződésüket kényszerítették rám. Ám, mivel történeteiket antropológiai szempontból érdekesnek találtam, odafigyeltem rájuk. Titkos falvak és tabuk, mint ezek, Japán egész területén megtalálhatók. Egy elfogadható teória ezek eredetét illetően azt állítja, hogy a „megszállott falvak” lakói idegen országok bevándorlói voltak, más szokásokkal és életmóddal, akik talán a mai napig nem fordítottak hátat őseik isteneinek. Egy másik lehetőség, hogy ezek a falvak a tizenhetedik századból maradtak fenn, amikor a keresztények, mivel a Tokugawa kormány üldözte őket, elrejtőztek és titokban gyakorolták vallásukat.
Megszámlálhatatlanul sok dolog van ebben a világegyetemben, amiről az emberiség nem tud. Ahogy a latin költő, Horatius mondta egyszer, az elme nem tud semmit. Helyette az emberek arra használják az eszüket, hogy megértsék a világ belátható dolgait és mítoszokkal fogalmazzák meg köznapi nyelven, amit nem értenek. Még így is, az univerzum titkai meghaladják a hétköznapit. Ezért minden filozófusnak meg kell emelnie kalapját a költők előtt, mikor felismerik, hogy a racionalitás útja csupán eddig tart. A világ, mely a józanész és a logika határain túl húzódik – a világ, melyet a költő ösztönösen felismer – a metafizikáé.
Miközben ilyesfélén gondolkodtam, az őszi hegyek közt jártam. A keskeny út sokáig folytatódott, mígnem egyszer csak eltűnt a fák között. A vasúti síneket, egyedüli segítségeimet a tájékozódásban, sehol sem láttam. Eltévedtem.
– Elvesztem!
Ez a szó töltötte be a szívemet, ahogy magam mögött hagytam filozofikus gondolataimat. Azonnal kétségbe estem, és elkeseredetten keresni kezdtem az utat. Elindultam visszafele az ösvényen, hogy megtaláljam. Azonban ettől csak még jobban elvesztem. Ösvények átláthatatlan labirintusában találtam magam. A legtöbb az erdő mélyébe vezetett, majd egy ponton eltűnt az aljnövényzetben. Sokáig bolyongtam. Egyetlen lélekkel sem találkoztam – még favágóval sem. Egyre feldúltabb lettem, idegesen járkáltam fel-alá, mint egy kutya, aki a kiutat próbálja kiszimatolni. Nagy sokára végre találtam egy keskeny, de határozott, lábnyomokkal tarkított ösvényt. Ahogy nagy odafigyeléssel követtem, apránként leereszkedtem a hegy lábához. Úgy gondoltam, majd pihenek, ha teljesen leértem, és találtam egy házat.
Órákkal később értem el a hegy alját. Ott felfedeztem egy emberlakta világot, ami túlszárnyalta legvadabb álmaimat is. Szegény földművesek települése helyett egy gyönyörű, virágzó város tárult a szemem elé. Egy ismerősöm mesélt egyszer a Transz-Szibériai Expresszel megtett útjáról. Azt mondta, az utasok hosszú napokon át kopár, üres síkságok között suhantak, melyek olyan messze nyújtóztak, ameddig a szem ellátott. Ennek eredményeképp, amikor a vonat végre megállt, még a legkisebb állomás is olyannak tűnt, mint a legélettelibb nagyváros a világon. A megdöbbenés, amit éreztem, valószínűleg hasonló volt a barátom által elmesélt tapasztalathoz. Ott, az alacsony, sima síkon a hegy lábánál, tömérdek épület sorakozott. Tornyok és magas építmények csillogtak a napfényben. A látvány olyan magával ragadó volt, hogy alig hittem, hogy ilyen csodás metropolisz létezhet itt, az elhagyatott hegyek között.
Úgy éreztem, mágikus lámpás által vászonra vetített képet látok. Lassan közelítettem meg a várost. Egy ponton azonban beléptem a látomásba és magam is része lettem a titokzatos helynek. Egy szűk utcán indultam el, sötét, zavaró, zsúfolt utakon mentem végig, de aztán hirtelen a zsongó főút közepén találtam magam, mintha csak az anyaméhből léptem volna ki a világba. Az elém táruló város olyan különleges volt, olyan szokatlan! A boltok és épületek valami furcsa, művészies stílus alkotásai voltak. Egységesek, mintha az egész város ugyanazt az esztétikai irányzatot képviselte volna, és így is volt. Minden gyönyörű volt, közben azonban olyan érzést keltett, mintha ezt a szépséget nem tudatosan alkották volna meg. Mintha a művészies jelleg fokozatosan erősödött volna, ahogy a város fejlődött, elegáns, patinás képet alakítva ki. Ez az elegancia kecsesen és érzékenyen jelképezte a hosszú történelmet és a lakók régi emlékeit.
Az épületek olyan közel álltak egymáshoz, hogy a főút csupán tizenkét, vagy tizenkét és fél láb széles volt. A többi, kisebb utca egymásra boruló házak ereszei alá volt beszorítva, így mindegyik mély, keskeny úttá vált, mint a labirintus folyosói. Utcakővel kirakott utak ereszkedtek alá a lejtőkön, vagy elsurrantak a kétemeletes házak árnyékában, sötét átjárókat alkotva. Dél felé virágzó fák nőttek az itt-ott felbukkanó kutak mellett. A mindenütt jelenlevő, sötét árnyalat betöltötte a helyet, ezáltal olyan nyugalmat árasztva, mint a nemes babérfa árnyéka. A valószínűleg kurtizánok lakta házak egy sorban álltak, belső kertjükből csöndes, elegáns muzsika hangja hallatszott.
A főúton sok nyugati stílusú épületet találtam, japán, papír tolóajtó helyett üvegablakokkal. Egy piros-fehér csíkos rúd állt a borbély ajtaja előtt, egy festett táblával egyetemben, amin angol felirattal hirdette: „Barbershop”. Voltak hagyományos, japán stílusú fogadók és boltok is, a mosott ruhákat, lepedőket a közelben teregették ki. Egy kereszteződéshez közel fotóstúdió állt üvegkirakattal, amely az időjárás tanulmányozásának magányos sztoicizmusával tükrözte vissza a napos őszi eget. Egy órabolt bejáratánál ott ült a szemüveges tulajdonos, épp dolgozott valamin, csöndben, erősen koncentrálva.
Az utcákat élénk tömeg töltötte meg, az emberek mégsem keltettek nagy zajt. Finom, visszafogott csöndesség uralta a helyet, olyan volt, mint a mély alvást óvó súlyos szemfedő. Azért volt csöndes a város, döbbentem rá, mert nem voltak zajos lovas kocsik, csak gyalogosok. De ez nem minden. A tömeg is csöndes volt. Mindenkit – férfiakat és nőket egyaránt – diszkréció és kedvesség lengte körül, elegáns és nyugodt. A nők különösen szépek és kecsesek voltak, még egy kicsit kokettáltak is velem. A boltokban vásárlók és az utcán beszélgetők udvarias hangnemben szólaltak meg, dallamosan és puhán. A hangjuk így nem annyira a hallás, mint inkább a tapintás érzékre hatott. A nők hangja különösen kellemes és megkapó volt, mint egy gyengéd simítás a bőrömön. Az emberek és tárgyak úgy jöttek-mentek, akár az árnyékok.
Rögtön felismertem, hogy a város atmoszférája nem természetes, hanem lakói érzékeny odafigyelésének eredménye. Nem csupán az épületek, az egyedülálló idegek teljes rendszere együtt dolgozott azon, hogy egyetlen, központi ideát valósítson meg. Mindenben, a levegő legkisebb rezdülésétől kezdve, ott volt a szigorú ragaszkodás a kontraszt esztétikájához, a szimmetriához, a harmóniához és egyensúlyhoz. Ez a törvényszerű idea azonban hihetetlenül bonyolult képletekből épült fel, így fenntartása nagy erőfeszítést igényelt, melybe beleremegett a város idegrendszere. Példának okáért, tiltott volt akár egyetlen szót is túl hangosan mondani, mivel az elpusztítaná a törékeny harmóniát. Bármit is tettek az itt lakók – az utcán sétáltak, megmozdították a kezüket, ettek, ittak, gondolkodtak, vagy akár ruhát választottak –, fájdalmasan nagy figyelmet kellett fordítaniuk rá, hogy biztosan harmonizáljon a hangulattal és fenntartsa a megfelelő kontrasztot és szimmetriát a környezettel. Az egész város egy veszélyesen törékeny kristály volt. Az egyensúly elvesztése, akárcsak egy pillanatra, apró szilánkokra törte volna. Minden egyén matematikai struktúrájára szükség volt a stabilitás megóvásához, és a kapcsolatok kontraszt és szimmetria által meghatározott, komplex hálója nagy erőfeszítéssel tartotta egyben az egészet.
Akármilyen rémisztőnek is hangzik mindez, ilyen volt a város. Egyetlen hanyag mozdulat összeomláshoz, pusztuláshoz vezetett volna. Kimerültség és félelem játszott a város idegein. A tervezés, mely oly esztétikusnak tűnt a felszínen, több volt, mint egyszerű ízlés. Egy sokkal ijesztőbb és sürgetőbb problémát rejtett magában.
Ettől a felismeréstől hirtelen szorongani kezdtem. Az engem körülvevő levegő elektromos feszültséggel telt meg, és én átéreztem az itt lakók fájdalmát, ahogy idegeik pattanásig feszültek. A város különleges szépsége és álombéli nyugalma eltompult és zavaróvá vált. Úgy éreztem, mintha kódot fejtenék, mely sötét titkokat tár fel előttem. Ködös figyelmeztetés, a félelem sápatag színe beborította a szívemet, de nem értettem pontosan, mit akar mondani nekem. Minden érzékszervem fokozottan működött. Elképesztő részletességgel láttam, szagoltam, hallottam, ízleltem az engem körülvevő világot. Holtak bűze töltötte meg a levegőt, és minden perccel nagyobb légnyomás nehezedett rám. Úgy tűnt, körülöttem minden gonoszságot hordoz magában. Valami furcsa dolog van készülőben! Valaminek történnie kell!
De a város nem változott meg. Az utca tele volt elegáns járókelőkkel, akik csöndesen, hang nélkül haladtak tova, pont, mint korábban. Valahonnan a távolból folyamatos, mély, gyászosan kitartott hangot hallottam, olyan volt, mint a kokyū húrjainak hangja. Mintha valakit furcsa ómen kísértene pillanatokkal egy nagy földrengés előtt, nagyon rossz előérzetem volt – csupán pár lépéssel előttem valaki elesik… és a harmónia, ami az egész város alapjául szolgál, összeomlik, káoszba taszítva mindent!
Úgy küzdöttem ezzel a rémes látomással, mintha rémálomból próbálnék kétségbeesetten felébredni. Minden tovamúló perccel kékebb és átlátszóbbá vált az ég. Az elektromossággal telt levegő nyomása egyre nagyobb és nagyobb lett. Az épületek bizonytalanul megnyúltak, hosszúvá és betegesen sovánnyá válva. Itt-ott bizarr toronyformát öltöttek. A tetők furcsán csont-hatásúak lettek, deformáltak, mintha hosszú, vékony csirkelábak lennének.
– Hát megtörténik!
Ahogy a szavak kiszabadultak az ajkaim közül, a szívem hangosan vert félelmében. Ekkor egy kis fekete patkány, vagy afféle, rohant az út közepe felé. Hihetetlenül tisztán láttam a körvonalait, minden részletét. Mi a csoda történik? Megragadott a furcsa, hirtelenjött gondolat, hogy a patkány elpusztítja a város harmóniáját.
És akkor… az egész világ megfagyott, és súlyos csönd telepedett mindenre. Mi jöhet még?
Elképzelhetetlenül különös és borzasztó látvány tárult elém. Macskák tűntek fel mindenhol, nagy csoportokban, megtöltve az utakat körülöttem! Macskák, macskák, macskák, macskák, macskák, macskák és semmi más, csak macskák! Bárhová néztem, mindenhol csak macskák! Bajszos macskapofák tűntek fel minden épület minden ablakában, megtöltve őket, akár egy képkeretet.
Reszkettem. A félelemtől nem tudtam levegőt venni és majdnem elájultam. Ez nem az emberek világa! Van itt bármi a macskákon kívül? Te jó ég, mi történt? Ez a valóság? Valami baj van velem. Vagy látomásom van, vagy megőrültem! Az érzékeim kibillentek egyensúlyukból. A világ széthullott körülöttem.
Rémült voltam. Valami végleges, vérfagyasztó pusztulás közeledett felém. Lehunytam a szemem, és a rémület átsuhant a szemhéjam mögötti sötéten.
De akkor hirtelen magamhoz tértem. A szívem lehalkította dübörgő ritmusát, és én kinyitottam a szemem, hogy megvizsgáljam az engem körülvevő valóságot.
A megmagyarázhatatlan látomás arról a rengeteg macskáról eltűnt. Semmi különleges nem volt a városban. Elhagyatott ablakok tátották üres szájukat az utcára. A tömeg eseménytelenül mozgott tova, ahogy az unalmas utca fehér porán átvilágított a napfény. Macskának még csak az árnyékát sem lehetett látni. A város hangulata teljesen megváltozott. Mindenfelé egyszerű, öreg boltok düledeztek. A déli naptól száraz utcákon ugyanazok a fáradt, poros emberek jártak, mint bárhol máshol. A misztikus, felkavaró hely, ami egy pillanattal ezelőtt még itt volt, nyomtalanul eltűnt. Teljesen más világ jelent meg helyette, mintha egy kártya fordult volna át, megmutatva másik oldalát. Nem volt más, mint átlagos, középszerű vidéki város. Nem ez volt-e U öreg kis városa, amit olyan jól ismertem? Ott, a borbélynál, a kinti, déli forgalom felé nézve a bolt nagy ablakában egy sor üres szék állt, vendég nélkül. Baloldalt a romos órabolt, ahol soha senki nem vásárolt, az ajtaja zárva, mint mindig. Minden pontosan olyan, ahogy emlékeztem – egy sosem változó, unalmas vidéki város.
Mire kitisztult a fejem, mindent megértettem. Bolond módon ismét hagytam magamat megcsalatni érzékeim hiányossága által, a félköríves járataim által. A hegyekben bolyongva teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Bár tudtam, hogy a hegy másik oldalán ereszkedem lefelé, rossz irányba fordultam és itt lyukadtam ki, U városában. Ráadásul pont az ellenkező irányból botlottam bele a városközpontba, mint ahogy vonattal érkezéskor. Minden feltételezésem a helyzetemet illetően teljesen átfordult, és hibás érzékelésem olyan világot láttatott velem, ahol az irányok tükörképek. Különálló univerzumot néztem egy másik dimenzióból, a táj másik oldalán, ahol a fel és a le, az oda és a vissza, a négy égtáj mind fordítva volt. Hétköznapi nyelven ezt úgy mondanák, hogy „megbabonázott egy róka”.

III.

A mesém itt véget ér, de a történet végpontja a búcsúzás furcsa, megoldatlan rejtélyemtől. A kínai filozófus Zhuangzi egyszer azt álmodta, hogy pillangó. Mikor felébredt, megkérdőjelezte saját létezését, azon töprengve, hogy vajon ő melyik: az álombéli pillangó, vagy az ember.
Ez az ősi feladvány megoldatlan maradt az idők során. Az illúzió univerzuma csak azok számára látható, akiket megbabonáz egy róka? Vagy azok is érzékelik, akik tiszta fejjel, logikusan gondolkodnak? Hol van a metafizikai sík a megszokott tájakhoz képest? Vajon pont a fordítottja annak, amit minden nap látunk? Vagy az elülső része? Talán senki sincs, aki választ adhatna ezekre a kérdésekre.
Az a mágikus város, az emberi világ határain kívül, befészkelte magát a fejembe. Még mindig emlékszem a bizarr helyre, ahol macskák sziluettje tölt meg minden ablakot, minden ereszcsatornát, minden utcát. Még ma is, több mint tíz évvel később, újraélem a rettegést, ha csak rágondolok. Olyan tisztán látom, mintha ismét előttem lenne.
Az emberek hidegen megmosolyogják a történetem. Azt mondják, egy költő őrült látomása, vagy értelmetlen hallucináció, amit messzire kalandozott gondolataim szültek. Mégis, állítom, hogy láttam a várost, ahol nem volt más, csak macska. Láttam a várost, ahol a macskák emberi alakot öltenek, és úgy járnak az utcán. Bár a logika és az érvek ellene szólnak, teljesen biztos vagyok benne, hogy valahol ebben a világban rátaláltam egy ilyen helyre. Semmiben sem vagyok ennyire biztos. A Föld teljes lakossága elém állhat és kigúnyolhat, de én nem vesztem el a hitem abban a különös településben, melyről az erdők legendái szólnak. Valahol, a világ egy eldugott zugában, van egy város, amit macskák szellemei laknak. Biztos vagyok benne.

 Pillér Emília Réka fordítása

 

 

1.

Ez a tizenhetedik napom alvás nélkül.

Nem mondom, hogy ez inszomnia. Körülbelül tudom, mi az. Valami olyasmim volt egyetemistaként. „Valami olyasmi” – azért fogalmazok így, mert nem tudom, pont az volt-e, amit az emberek így hívnak. Ha kivizsgáltatom magam, megmondták volna. De nem tettem. Az volt az érzésem, hogy semmi hasznos nem származna belőle. Nem volt különösebb okom rá, hogy így gondoljam. Csak megérzés volt. Nem mentem orvoshoz, és nem szóltam a családomnak, vagy a barátaimnak. Tudtam előre, hogy csak kórházba küldenének.

Akkor az „inszomniám, vagy valami olyasmim” egy hónapig tartott. Ez idő alatt alig aludtam valamicskét. Lefeküdtem este, és elhatároztam, hogy aludni fogok. Abban a pillanatban, szinte reflexszerűen, teljesen éber lettem. Minél erősebben próbáltam elaludni, annál éberebb és éberebb lettem. Próbálkoztam alkohollal, altatókkal, mind hiába.

Végül, mire pirkadni kezdett, éreztem, hogy talán elszunnyadok. De ez nem volt igazi alvás. Épp csak megérintettem az álom fátylát az ujjaimmal, miközben az agyam éberebb nem is lehetett volna. Éreztem egy leheletnyi bágyadtságot, de a tudatom ott maradt a saját szobájában, és engem bámult az áttetsző falon keresztül. A testem gyenge hajnali fényben úszott, miközben éreztem, a tudatom éberen figyelt és szuszogott mellette. Egyszerre voltam félálomban lebegő test és makacsul éber lélek.

Ez a félálmos bágyadtság egész nap folytatódott. Köd ült a fejemben. Nem láttam rendesen a körülöttem lévő dolgok távolságát, mennyiségét, milyenségét. A bágyadtság rendszeresen, hullámokban öntött el. A metrón, a tanteremben, a vacsora asztalnál. A tudatom elszakadt a testemtől. A világ csöndben kibillent a helyéről. Elejtettem dolgokat. A ceruza, táska, vagy villa zörögve esett a földre. Le akartam feküdni, aludni. De nem tudtam. Az éberség örökké ott volt velem, jeges, sötét árnyékként. Az én árnyékom. „Furcsa” gondoltam, ahogy a bágyadtság eltöltött, „a saját árnyékomban állok.” Bágyadtan sétáltam, bágyadtan ettem, bágyadtan beszélgettem. A legfurcsább az volt, hogy senki sem vette észre. Abban a hónapban hat kilót fogytam, és senkinek sem tűnt föl. Nem tűnt föl, hogy alvajáróként élek, sem a családnak, sem a barátoknak, sem a csoporttársaknak.

Szó szerint így volt. Alvajártam. A testem annyit érzékelt, mint egy vizihulla. A létezésem, az életem olyan volt, mint egy hallucináció. Jött egy erős fuvallat, és én azt hittem, elfújja a testemet a világ végéig, valami ismeretlen helyre, amiről még csak nem is hallottam előtte, ahol a testem és a tudatom örökre kettéválik. Össze akartam szedni magam, de nem találtam kapaszkodót.

És mikor eljött az éjjel, megint jött az éberség, és én nem tudtam ellenállni neki. Valami hatalmas erő láncolt hozzá. Nem tehettem mást. Ébren voltam egészen reggelig, nyitott szemmel belebámulva a sötétbe. Gondolkodni sem tudtam. Csak feküdtem, hallgattam az óra ketyegését, és néztem, ahogy a sötétség először elmélyül, aztán egyre kisebb lesz.

Aztán egy nap, minden figyelmeztetés, vagy különösebb ok nélkül, egyszer csak vége lett. Reggeli közben éreztem, hogy elvesztem az eszméletem. Szó nélkül felálltam, talán fel is löktem valamit. Azt hiszem, valaki beszélt hozzám, de nem biztos. A szobámba botorkáltam, ruhástul bemásztam az ágyba, és elaludtam. Huszonhét órán keresztül úgy maradtam. Az anyám megijedt, megpróbált fölrázni. Arcon is csapott, de én aludtam tovább, huszonhét órán át, megszakítás nélkül. És amikor felébredtem, megint a régi önmagam voltam. Talán.

Nem tudom, miért volt inszomniám, ahogy azt sem tudom, miért múlt el hirtelen, magától. Olyan volt, mint egy sötét felhő, amit a szél hozott valahonnan. Egy sötét felhő, tele baljós dolgokkal, amikről nem tudtam. Senki sem tudja, honnan jönnek, vagy, hogy hová mennek. Csak abban lehetek biztos, hogy nálam időzött kicsit, aztán tovább állt.

Akárhogy is, a mostani állapotom egyáltalán nem olyan, mint az inszomnia. Egyszerűen csak nem tudok aludni. Egy másodpercig sem. Ettől a ténytől eltekintve teljesen normális vagyok. Nem vagyok bágyadt, a tudatom tiszta. Tisztább, mint bármikor. Fizikailag is jól vagyok, van étvágyam, nem vagyok fáradékony. A mindennapi normalitás terminológiája szerint semmi baj nincs velem. Csak nem tudok aludni.

Se a férjem, se a fiam nem vette észre, hogy nem alszom. Nem mondtam nekik. Nem akarom, hogy orvoshoz küldjenek. Tudom, hogy semmi haszna nem lenne. Csak tudom és kész. Pont, mint korábban. Ez vagyok én.

Nem sejtenek semmit. A felszínen az életünk zavartalanul folyik tovább. Békésen és rutinosan. Miután elbúcsúzom a férjemtől és a fiamtól reggel, fogom a kocsit, és elmegyek vásárolni. A férjem fogorvos. A rendelője tízpercnyi autóútra van a lakásunktól. Egy egyetemi barátjával közös a hely. Így megengedheti magának, hogy technikust és recepcióst alkalmazzon. A társtulajdonosok gondoskodhatnak egymás túlköltéseiről. Mindketten jó orvosok, így annak ellenére is jól megy a bolt, hogy még csak öt éve üzemel, és mindenféle kapcsolati tőke nélkül nyitották meg. Majdhogynem túl jól megy. „Nem akarok ilyen keményen dolgozni,” mondogatja a férjem. „De nem panaszkodhatok.”

Én meg mindig azt mondom: „Hát nem is.” Így van. Hatalmas hitelt kellett felvennünk, hogy elindíthassuk a vállalkozást. Egy fogorvosi rendelő nagy befektetést igényel a felszerelés miatt. A verseny is kemény. A páciensek nem özönlenek csak úgy, abban a pillanatban, hogy kinyitod az ajtót. Sok fogorvosi rendelő csődbe ment a kevés beteg miatt.

Akkoriban fiatalok és szegények voltunk, és volt egy újszülött gyermekünk. Semmi garancia nem volt rá, hogy túlélhetünk egy ilyen kemény világban. De megtettük, így vagy úgy. Öt év. Nem. Tényleg nem panaszkodhatunk. Bár még mindig ott a hitel kétharmada, amit ki kell fizetni.

Mindig mondogatom a férjemnek: „Azért van ilyen sok páciensed, mert jóképű vagy.”

Ez a mi kis viccünk. Egyáltalán nem jóképű. Tulajdonképpen egészen fura arca van. Néha még magam is elgondolkodom, miért mentem hozzá egy ilyen furcsa arcú férfihoz. Voltak nála sokkal sármosabb barátaim.

Mi a fura az arcában? Nem tudom pontosan megmondani. Nem egy vonzó arc, de nem csúnya. Nem is az, amit az emberek karakteresnek hívnak. Igazából a fura az egyetlen jelző, ami illik rá. Vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy nincs különös ismertető jegye. De kell, hogy legyen az arcában valami, ami ezt okozza, és ha rájönnék mi az, megtudnám, mitől furcsa az összkép. Egyszer megpróbáltam lerajzolni, de nem ment. Nem emlékeztem, hogy néz ki. Ültem, ceruzával a kezemben, és egy vonalat se tudtam behúzni. Megdöbbentett a dolog. Hogy élhet valaki egy férfival ilyen sokáig úgy, hogy nem tudja felidézni az arcát? Felismertem, persze. Még fel is sejlett bennem egy-egy kép róla, olykor-olykor. De amikor le akartam rajzolni, rájöttem, hogy az arcából semmire sem emlékszem. Mit tehettem volna? Olyan volt, mint egy láthatatlan falnak ütközni. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: fura arca van.

 Ez az emlék sokszor szorongást ébreszt bennem.

De mégis, olyan fajta férfi, akit mindenki kedvel. Ez nagy előny a vállalkozásában, nyilvánvalóan, de szerintem bármiben sikeres lenne. Az emberek megbíznak benne. Sosem találkoztam ilyennel azelőtt. Minden barátnőm kedveli. És persze fontos nekem. Talán még szeretem is. De szigorúan véve nem kedvelem.

Akárhogy is, a mosolya olyan természetes, olyan ártatlan, mint egy kisgyereké. Nem sok felnőtt férfi mondhatja ezt el magáról. És gondolom egy fogorvostól elvárható, hogy szépek legyenek a fogai, és neki azok.

 „Nem az én hibám, hogy jól nézek ki.” Mindig ezt válaszolja, amikor a mi kis viccünkről van szó. Csak mi tudjuk, mit jelent mindez. A valóság elismerését, azt, hogy képesek voltunk eljutni idáig. Ez egy fontos rituálé nekünk.

Minden reggel nyolc ötvenkor áll ki a Sentrájával a parkolóból. A fiunk mellette ül. Az iskola útba esik a rendelő felel menet. „Légy óvatos” mondom búcsúzóul. „Ne aggódj” hangzik a kötelező válasz. Elindítja a motort, Haydnt, vagy Mozartot rak a lejátszóba, és együtt dúdol a zenével. Életem két „férfija” integetnek nekem, ahogy elhajtanak. A kezeik tökéletes szinkronban mozognak. Majdhogynem hátborzongató. Pontosan ugyanabba a szögbe dől a fejük, a tenyerüket felém fordítják, és pontosan ugyanúgy mozgatják egyik oldalról a másikra, mintha koreográfus tanította volna be őket.

Van saját autóm, egy Honda Civic. Egy barátnőmtől vettem két éve, majdnem ingyen. A lökhárító egy kicsit hajlott, és a kaszni dizájnja kissé kiment a divatból, néhol rozsdafoltok tarkítják. Több mint ötvenezer kilométer van benne. Néha, havonta egyszer-kétszer, majdnem lehetetlen elindítani. A motor egyszerűen nem hajlandó felpörögni. De nem annyira nagy a baj, hogy elvigyük megjavíttatni. Ha nem bánsz vele keményen, és hagyod pihenni úgy tíz percig, a motor hálás dorombolással beindul. Minden és mindenki kijön a formából néha. Ilyen az élet. A férjem úgy hívja a kocsimat: „a szamarad”. Engem nem izgat. Az enyém.

Elmegyek a Civicemmel a szupermarketbe. Bevásárlás után kitakarítok, és mosok. Aztán ebédet főzök. Odafigyelek, hogy a délelőtti feladatokat precízen és hatékonyan végezzem el. Ha lehet, a vacsorához szükséges előkészületeket is délelőtt csinálom meg. Így szabad az egész délutánom.

A férjem hazajár ebédelni. Nem szeret étterembe menni. Azt mondja, túlságosan zsúfolt, nem jó az étel, és a ruhái cigi szagúak lesznek tőle. Jobban szeret itthon enni, még a plusz utazást sem bánja. Mégsem készítek semmi különlegeset ebédre. Megmikrózom a maradékokat, vagy felforralok egy adag tésztát. Így kevés idő megy el vele. És természetesen jobb együtt enni a férjemmel, mint teljesen egyedül. Van kihez beszélni.

Mikor a rendelő még gyerekcipőben járt, sokszor nem volt előjegyzés a délutáni időszakra, így mindketten lefeküdtünk ebéd után. Azok voltak a legszebb idők. Minden csöndes volt, a lágy délutáni napfény bearanyozta a szobát. Sokkal fiatalabbak és sokkal boldogabbak voltunk.

 Persze most is boldogok vagyunk. Komolyan. Nem nehezítik viták az otthoni légkört. Szeretem és tisztelem őt. És biztos vagyok benne, hogy ő is így érez irántam. De apránként, ahogy telnek-múlnak a hónapok és az évek, megváltozik az életünk. Ez a dolgok rendje. Nem lehet ellene mit tenni. Manapság minden délutáni előjegyzés tele van. Amikor befejezzük az ebédet, a férjem fogat mos, és a kocsijához siet, hogy gyorsan visszaérjen a rendelőbe. Várja őt a sok rossz fog. Rendben van ez így. Mindketten tudjuk, hogy nem lehet minden tökéletes.

Miután a férjem visszamegy dolgozni, fogom a fürdőruhámat és a törölközőmet, beülök a kocsiba, és elmegyek a közeli fitness centrumba. Fél órát úszok. Beleadok mindent. Nem maga az úszás izgat, csak nem szeretnék elpuhulni. Mindig is szerettem az alakomat. Tulajdonképpen az arcom volt az, amit sosem kedveltem. Nem olyan rossz, de nem kedvelem. A testem más kérdés. Szeretek meztelenül állni a tükör előtt. Szeretem, amit látok: puha vonalak, kiegyensúlyozott vitalitás. Nem tudom pontosan mi, de úgy érzem, valami nagyon fontos nekem ebben. Bármi is legyen az, nem akarom elveszíteni.

Harminc éves vagyok. Amikor betöltöd a harmincat, rájössz, hogy nem a világ vége. Nem vagyok különösebben boldog az öregedést illetően, de néhány dolgot megkönnyít. Hozzáállás kérdése az egész. Egyet biztosan tudok: ha egy harmincas nő szereti a testét és fenn akarja tartani ezt az állapotot, azért bizony meg kell dolgoznia. Ezt az anyámtól tanultam. Ő régen elég karcsú volt, szép asszony, de már nem az. Nem akarom, hogy ugyanez velem is megtörténjen.

Miután kiúsztam magam, többféleképpen töltöm a délutánt. Néha elmegyek az állomásnál lévő bevásárlóközponthoz, és nézegetem a kirakatokat. Néha hazamegyek, bekucorodom a kanapéra és olvasok, vagy rádiót hallgatok, vagy csak pihenek. Aztán a fiam hazajön az iskolából. Segítek átöltözni neki az otthoni ruhájába és meguzsonnáztatom. Ha evett, kimegy játszani a barátaival. Még túl fiatal, hogy délután előkészítőre járjon, és nem küldtük zongoraórára, vagy ilyesmire.

„Hadd játsszon a gyerek” mondja a férjem. „Hadd nőjön természetesen.” Amikor a fiam kimegy a házból, eljátsszuk ugyanazt a kis dialógust, amit a férjemmel. „Vigyázz magadra.” „Ne aggódj.”

Ahogy közeledik az este, előkészítem a vacsorát. A fiam mindig visszajön hatra. Rajzfilmeket néz a tévében. Ha nem jön közbe valami vészhelyzet, a férjem hét előtt itthon van. Nem iszik, és nincs oda a kollegákkal közös esti programokért. Majdnem mindig egyenesen hazajön.

Vacsora közben mindhárman elmeséljük, mi történt velünk aznap. Mindig a fiam a legbeszédesebb. Az életében minden történés új és tele van misztériummal. Ő beszél, mi bólogatunk. Vacsora után azt csinál, amit szeretne – tévézik, olvas, vagy játszik valamit a férjemmel. Ha van házi feladata, bezárkózik a szobájába, és megírja. Fél kilenckor lefekszik aludni. Betakarom, megsimogatom a haját, jó éjt kívánok, és lekapcsolom a villanyt.

Ezután férj és feleség együtt van. Ő a kanapán ül, újságot olvas, és velem beszélget néha, a páciensekről, vagy arról, amit az újságban olvasott. Haydnt, vagy Mozartot hallgat. Engem nem különösebben zavar a zene, de sosem tudom megkülönböztetni a kettőt. Nekem ugyanolyanok. Amikor megmondom a férjemnek, azt mondja, nem számít. „Szép, csak ez a fontos.”

 „Ahogy te” mondom én.

 „Ahogy én” válaszolja mosolyogva. Nagyon elégedettnek néz ki.

Szóval ilyen az életem, vagyis ilyen volt, mikor még aludtam. Minden nap az előző ismétlése. Régen naplót vezettem, de ha két-három napig nem írtam bele, elfelejtettem, mi melyik napon történt. A tegnap akár tegnap előtt is lehetett, vagy fordítva. Néha elgondolkodtam, miféle élet az ilyen. Nem úgy értem, hogy üresnek találtam. Egyszerűen csak lenyűgözött a napok közti különbség hiánya. Hogy részese vagyok egy ilyen életnek, ami teljesen bekebelez engem. Hogy a lábnyomaimat még azelőtt elfújta a szél, hogy hátrafordulva megnézhettem volna őket.

Amikor feltámadt bennem ez az érzés, megnéztem magam a fürdőszobai tükörben. Egy-egy alkalommal tizenöt percig csak bámultam az arcom, miközben a gondolataim teljesen üresek voltak. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai tárgyra, és fokozatosan elszakadt a testem többi részétől, míg olyan dologgá nem vált, ami puszta véletlenségből egy időben létezett velem. És akkor mindig megrohamozott a felismerés: ez itt és most történik. Semmi köze a lábnyomokhoz. A valóság és én párhuzamosan létezünk ebben a jelen pillanatban. Ez a legfontosabb.

De már nem tudok aludni. És amikor abbahagytam az alvást, abbahagytam a naplóírást is.

2.

Tökéletesen emlékszem arra az éjszakára, amikor elvesztettem az alvás képességét. Szörnyű álmom volt, sötét és nyálkás. Nem emlékszem, miről szólt, de emlékszem az érzésre – szörnyű és félelmetes volt. A csúcsponton ébredtem fel, egy pillanat alatt teljesen éber lettem, mintha valami az utolsó pillanatban rántott volna vissza a valóságba. Ha még néhány másodpercig az álomban maradok, örökre elvesztem volna. Ébredés után egy ideig kapkodtam a levegőt. A karjaim és a lábaim megbénultak. Ott hevertem, mozgásképtelenül, hallgatva saját szaggatott légzésem, mintha egy hatalmas barlang mélyén feküdnék kifeszítve.

„Csak egy álom volt” mondtam magamnak, és vártam, hogy a légzésem lenyugodjon. Mereven háton fekve éreztem, hogy a szívem keményen dolgozik, a tüdőm lassú, fújtató összehúzódásokkal sürgeti felé a vért. Elgondolkodtam azon, mennyi lehet az idő. Rá akartam nézni az órára a párnám mellett, de nem tudtam eléggé elfordítani a fejem. Ekkor mintha megláttam volna valamit az ágy lábánál, valami halvány fekete árnyékot. Bennem rekedt a levegő. A szívem, a tüdőm, az egész bensőm megfagyott. Próbáltam jobban megnézni az árnyékot.

Ahogy próbáltam ráfókuszálni, az árnyék elkezdett alakot ölteni, mintha csak arra várt volna, hogy észrevegyem. A körvonalai határozottabbá váltak, elkezdett megtelni valamiféle anyaggal és részletekkel. Egy öregember volt, feszülős fekete ingben. A haja ősz és rövid, az arca beesett volt. A lábamnál állt, tökéletesen mozdulatlanul. Nem mondott semmit, de éber szemével engem nézett. Hatalmas szemei voltak, és láttam a vérerek vörös hálózatát bennük. Az öregember arckifejezése semleges volt. Nem árult el semmit. Olyan volt, mint egy ablak, ami sötétségre néz.

Tudtam, hogy ez már nem álom. Már ébren voltam. Nem csak úgy felébredtem, fokozatosan, hanem kipattant a szemem. Nem, ez nem álom volt. Ez a valóság. És a valóságban egy öregember, akit sosem láttam azelőtt, ott állt az ágyam végénél. Valamit tennem kellett, felkapcsolni a villanyt, felkelteni a férjemet, sikítani. Megpróbáltam megmozdulni. Harcoltam, hogy megmoccanjanak a végtagjaim, de nem történt semmi. A kisujjam se mozdult. Mikor világossá vált, hogy nem vagyok képes megmozdulni, reménytelen rettegés fogott el, egy ősi félelem, amilyenhez foghatót még sosem éreztem. Mint a fagy, ami az emlékek feneketlen kútjából emelkedik ki lassan. Próbáltam sikítani, de egy hang sem jött kis a torkomon, még a nyelvem se mozdult meg. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni az öregembert.

Most láttam csak meg, hogy van valami a kezében – egy hosszú, keskeny, kör alakú dolog, ami hófehér volt. Ahogy a tárgyat nézve azon gondolkodtam, mi lehet, elkezdett konkrét alakot ölteni, pont, ahogy az árnyék tette korábban. Egy kancsó volt, régimódi porcelán kancsó. Egy idő után a férfi felemelte, és elkezdett vizet önteni a lábaimra. Nem éreztem a vizet. Láttam és hallottam, ahogy a lábamra csorgott, de nem éreztem semmit.

Az öregember csak tovább öntötte a vizet a lábamra. Fura volt, mindegy, mennyit öntött rá, a kancsó nem fogyott ki. Elkezdtem aggódni, hogy a lábaim végül elrothadnak és elolvadnak. Igen, persze, hogy elrothadnak. Mi mást tehetnének, ha ennyi vizet öntenek rájuk? Mikor rájöttem erre, nem bírtam tovább.

Lehunytam a szemem, és minden erőmet egy velőt rázó sikolyba öntöttem. De az nem hagyta el a testemet. Hangtalanul vibrál bennem, belém hasítva, leállítva a szívemet. Egy pillanatra minden fehér lett, ahogy a sikoly bejárta az összes sejtemet. Valami meghalt bennem. Valami szétolvadt, vibráló ürességet hagyva maga után. Egy atomvillanás elhamvasztotta létezésem minden támaszát.

Amikor kinyitottam a szemem, az öregember már nem volt ott. A kancsó is eltűnt. Az ágy száraz volt, semmi nyoma nem volt annak, hogy a lábamnál bármi nedves lett volna. A testem viszont úszott a verejtékben, méghozzá ijesztő mennyiségűben, többen, mint amit emberileg lehetségesnek tartottam. És mégis, mindez a nedvesség, nem kérdéses, belőlem jött.

Megmozdítottam egy ujjamat. Aztán még egyet és még egyet. Utána a karomat és a lábamat. Köröztem a lábfejemmel és behajlítottam a térdemet. Nem úgy működtem, ahogy kellett volna, de legalább tudtam mozogni. Miután óvatosan megbizonyosodtam róla, hogy minden testrészem működik, felültem. A lámpa halovány fényénél végigjárattam a tekintetemet a szobán. Az öregember nem volt sehol.

A párnám melletti óra fél hármat mutatott. Csak másfél órája aludtam. A férjem zavartalanul pihent mellettem. Még a szuszogását sem lehetett hallani. Mindig így alszik, mintha teljesen leállt volna az agyi tevékenysége. Szinte semmi sem tudja felkelteni.

Kikeltem az ágyból, és a fürdőbe mentem. Bedobtam az izzadságtól ázott hálóingemet a mosógépbe, és lezuhanyoztam. Miután tiszta pizsamát vettem, lementem a nappaliba, felkapcsoltam az állólámpát a kanapé mellett, és egy ültő helyemben megittam egy egész pohár brandyt. Nagyon ritkán iszom. Nem mintha fizikailag nem bírnám az alkoholt, ahogy a férjem. Sőt, régen elég sokat ittam, de miután összeházasodtunk, egyszerűen leálltam. Néha, mikor nem tudtam elaludni, megittam egy korty brandyt, de azon az éjszakán úgy éreztem, az egész pohár kell, hogy megnyugtassa felborzolt idegeimet.

Az egyetlen alkohol a házban egy üveg Remy Martin volt, amit a szekrényben tartottunk. Ajándék volt. Nem emlékszem, kitől kaptuk, olyan régen volt. Vékony porréteg ült az üvegen. Nem volt rendes brandys poharunk, szóval vizespohárba töltöttem, abból kortyolgattam.

Azt gondoltam, transzban lehettem. Sosem tapasztaltam ilyesmit, de hallottam róla egy egyetemi barátomtól, aki átélte egyszer. Azt mondta, minden teljesen tiszta olyankor. Nem hiszed el, hogy álmodsz. „Amikor történt, nem hittem, hogy álom és most sem hiszem.” Pontosan így éreztem én is. Nyilvánvalóan álom kellet, hogy legyen, olyan, ami nem érződik annak.

A rettegés lassan elmúlt, de a remegés nem akarta elhagyni a testemet. A bőrömben volt, mint vízgyűrűk földrengés után. Láttam az alig észrevehető reszketést. A sikoly tette. A sikoly, ami nem találta a hangját, és még mindig belém volt zárva. Ettől remegett a testem.

Behunytam a szemem, és lenyeltem még egy adag brandyt. A melegség szétáradt a torkomból a hasamba. Az érzés elképesztően valóságos volt.

Hirtelen a fiam jutott eszembe. A szívem újra elkezdett hangosan verni. Felpattantam a kanapéról, és a szobájába siettem. Békésen aludt, egyik keze a száján, a másik az oldalán hevert. Pont olyan zavartalanul és mélyen aludt, mint a férjem. Megigazítottam a takarót rajta. Bármi szakította félbe olyan erőszakosan az álmomat, csak engem támadt meg. Egyikük sem érzékelt belőle semmit.

Visszatértem a nappaliba, bolyongtam egy keveset. Kicsit sem voltam álmos.

Elgondolkodtam egy újabb pohár brandy elfogyasztásán. Igazából annál sokkal több alkoholt szerettem volna inni. Még jobban fel akartam melegíteni a testemet, még jobban megnyugtatni az idegeimet, érezni akartam azt az erős, átható ízt a számban. Kis hezitálás után másképp döntöttem. Nem akartam részegen az új nap elé állni. Visszatettem a brandyt a szekrénybe, bevittem a poharamat a konyhába és elmostam. Találtam néhány szem epret a hűtőben, megettem őket.

Észrevettem, hogy a remegés majdnem teljesen megszűnt.

Azt kérdeztem magamtól, ki lehetett az öregember feketében? Soha életemben nem láttam őt. Furcsa volt az a fekete ruha, mint egy feszülős búvárruha, és mégis régimódi. Sosem láttam hasonlót. És az a bevérzett, sosem pislogó szempár. Ki volt ő? Miért öntött vizet a lábamra? Miért tett volna ilyet?

Tele voltam kérdésekkel, semmi válasz.

Amikor a barátnőm transzba esett, a vőlegényénél töltötte az éjszakát. Ahogy feküdt az ágyban és aludt, egy dühösnek tűnő, ötvenes férfi jött be, és kiküldte őt a házból. Mindeközben egy izmát sem tudta mozdítani. És, ahogy én, úszott az izzadságban. Biztos volt benne, hogy a vőlegénye apjának szelleme látogatta meg, és próbálta kiküldeni a házából. De aztán kért egy képet az apáról másnap, és azon egy teljesen más férfi volt. „Csak feszült voltam” mondta végül. „Az okozhatta.”

De én nem vagyok feszült. És ez a saját házam. Itt nem kéne semmi fenyegetőnek lennie. Miért kellett transzba esnem?

Megráztam a fejem. „Ne gondolkodj” mondtam magamnak. Nem vezet sehova. Volt egy valósághű álmom, semmi több. Talán valamiféle kimerültség fogott el. Előző nap teniszeztem, az lehetett az oka. Úszás után találkoztam egy barátommal a klubban, ő hívott meg egy meccsre, és egy kicsit túlfeszítettem a húrt, ez minden. A karjaim és a lábaim biztos elfáradtak és elnehezedtek egy idő után.

Amikor végeztem az eprekkel, elnyúltam a kanapén, és behunytam a szememet.

Egyáltalán nem voltam álmos. „Nagyszerű” gondoltam. „Nincs kedvem aludni.”

Arra gondoltam, olvasok, amíg fáradt nem leszek megint. A hálóba mentem, és levettem egy regényt a polcról. A férjem meg se rezzent, mikor felkapcsoltam a villanyt, hogy megtaláljam, amit keresek. Az Anna Kareninát választottam. Hosszú, orosz regényhez volt kedvem, és csak egyszer olvastam az Anna Kareninát, még nagyon régen, talán gimnáziumban. Csak néhány dologra emlékeztem: az első sorra: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”[1] Arra, hogy a főhősnő vonat alá ugrik a végén. És valahol az elején utaltak a végén lévő öngyilkosságra. Volt egy jelenet a versenypályán? Vagy az egy másik regényben volt?

Mindegy. Visszafeküdtem a kanapéra, és kinyitottam a könyvet. Hány éve volt, hogy így leültem, és kikapcsolódtam egy könyvvel? Igaz, gyakran töltök egy-másfél órát délután egymagam olvasással. De az igazából nem is olvasás. Mindig elkalandoztak a gondolataim. A fiamra, vagy a bevásárlásra gondoltam, vagy arra, hogy a hűtőt meg kell javítani, vagy, hogy mit vegyek föl egy rokon esküvőjére, vagy apám múlt havi hasi műtétjére. Ilyen dolgok hálózták be a tudatomat, megnőttek, és ezerfelé ágaztak. Egy idő után észrevettem, hogy letelt a szabadidőm, de egyszer sem lapoztam.

Anélkül, hogy észrevettem volna, hozzászoktam ehhez a könyvek nélküli élethez. Most belegondolva elég különös. Fiatalabb koromban az olvasás központi része volt az életemnek. Minden könyvet elolvastam az iskolai könyvtárban, és majdnem a teljes fizetésemet könyvekre költöttem. Még ebéd helyett is könyvesboltba jártam, hogy megvegyem, amit kinéztem magamnak. És ez így ment tovább az alsó és felső középiskolában is. Senki sem olvasott annyit, mint én. Öt gyerek közt a középső voltam, a szüleim mindketten dolgoztak, szóval senki sem figyelt oda rám igazán. Annyit olvashattam egyedül, amennyit csak akartam. Mindig beneveztem a könyvkritikai versenyekre, hogy a nyereményből még több könyvet vehessek. És legtöbbször nyertem. Egyetemen angol irodalmat hallgattam, jó jegyeket kaptam. A szakdolgozatom Katherine Mansfield-ről kiváló minősítést kapott, és a konzulensem arra bíztatott, folytassam tanulmányaimat. Én viszont ki akartam menni a világba, tudtam, hogy nem vagyok kutató alkat. Csak szerettem olvasni. És még ha akartam is volna tovább tanulni, a családom nem engedhette meg magának a tandíjat. Nem voltunk szegények, de két húgom követett engem, szóval diplomázás után egyszerűen a saját lábamra kellett állnom.

Mikor olvastam utoljára? És mit? Nem rémlik. Miért változik meg valaki élete ennyire? Hova tűnt a régi énem, az, aki a könyvek megszállottja volt? Mit jelentettek nekem azok a napok, az a majdnem abnormális passzió?

Azon az éjszakán teljes odafigyeléssel olvastam az Anna Kareninát. A nélkül forgattam a lapokat, hogy bármi másra gondoltam volna. Egyhuzamban olvasva egészen addig a jelenetig jutottam, ahol Anna és Vronszkij először látják egymást a moszkvai vonat állomáson. Azon a ponton betettem a könyvjelzőmet, és töltöttem még egy pohár brandyt.

Bár korábban nem tűnt föl, most elgondolkodtam rajta, milyen furcsa regény is ez. Nem látod a főszereplőt, Annát, egészen a tizennyolcadik fejezetig. Vajon ez szokatlan volt a Tolsztoj korabeli olvasóknak? Mit tettek, amikor a történet haladt tovább és tovább, részletesen bemutatva egy mellékszereplő, Oblonsky életét? Csak ültek és várták a gyönyörű főhősnő megjelenését? Talán igen. Talán az akkori embereknek rengeteg szabad idejük volt, legalábbis a társadalom azon részének, amelyik regényeket olvasott.

Észrevettem, milyen késő van. Hajnali három! És még mindig nem voltam álmos.

Mit tegyek? Egyáltalán nem voltam álmos. Olvashattam volna tovább. Nagyon érdekelt, mit történik a könyvben. De aludnom kellett.

Felsejlett az emlékezetemben különös esetem az inszomniával, és hogy hogyan meneteltem végig a napokon, egy felhőbe zárva. Nem, soha többé. Akkoriban diák voltam. Még megúszhattam az ilyen viselkedést. De nem most. Most feleség vagyok. Anya. Kötelezettségeim vannak. Meg kell főznöm a férjem ebédjét, gondoskodnom kell a fiamról.

De ha le is fekszem most, tudom, hogy szemhunyásnyit sem tudok majd aludni.

Megráztam a fejem.

„Nézzünk szembe a tényekkel” mondtam magamnak. „Nem vagyok álmos.” És el akarom olvasni a könyv maradék részét.

Sóhajtva az asztalon pihenő vastag kötetre pillantottam. És ennyi volt. Újra belevetettem magam az Anna Kareninába, és napfelkeltéig olvastam. Anna és Vronszkij egymást bámulták a bálon, és végzetes végkimenetelű szerelembe estek. Anna összetört, mikor Vronszkij lova elesett a versenypályán (szóval tényleg ebben volt a pálya), és bevallotta hűtlenségét férjének. Ott voltam Vronszkijal, amikor átugratott lovával az akadályon. Hallottam a közönség éljenzését. És ott voltam, amikor a lova elesett. Amikor az ablak mögött kifényesedett a táj a reggeli fényben, letettem a könyvet, és a konyhába mentem egy csésze kávéért. A fejem a regény jeleneteitől zsongott, és elviselhetetlen éhség gyötört, felemésztve minden más gondolatot. Vágtam két szelet kenyeret, megkentem őket vajjal és mustárral, és sajtot téve közéjük szendvicset készítettem. Eszméletlenül éhes voltam. Ritkán érzek éhséget. Most olyan éhes voltam, hogy még a légzés is nehezemre esett. Egy szendvics mit sem számított, úgyhogy csináltam még egyet és ittam egy újabb csésze kávét.

3.

A férjemnek nem mondtam semmit a transzról, vagy az álmatlan éjszakámról. Nem mintha eltitkoltam volna előle. Csak úgy tűnt, nincs értelme elmondani. Mit értem volna el vele? És mellesleg, egyetlen éjszakáról volt szó. Ez mindenkivel megesik néha.

Megcsináltam a férjem szokásos csésze kávéját, és adtam a fiamnak egy pohár tejet. A férjem pirítóst, a fiam müzlit reggelizett. A férjem átfutotta a reggeli újságot, a fiam az új dalt dúdolta, amit az iskolában tanult. Mindketten beültek a Sentrába és elmentek. „Vigyáz magadra” mondtam a férjemnek. „Ne aggódj” felelte. Integettek. Egy tipikus reggel.

Miután elmentek, leültem a kanapéra és elterveztem a napot. Mit csináljak? Mit kell elintéznem? A konyhába mentem, hogy ellenőrizzem a hűtő tartalmát. Bevásárlás nélkül is megleszek. Van kenyerünk, tejünk, tojásunk, és van hús a fagyasztóban. Sok a zöldség. Minden megvan, ami a holnapi ebédhez kellhet.

Dolgom volt a bankban, de nem olyan, amit azonnal el kellene intézni. Nem gond, ha elhalasztom egy nappal.

Visszatértem a kanapéhoz, és tovább olvastam az Anna Kareninát. Addig nem is vettem észre, milyen kevésre emlékszem a könyvből. Tulajdonképpen semmit sem ismertem föl, sem a karaktereket, sem a helyszíneket, semmit. Ennyi erővel egy vadonatúj könyvet is olvashattam volna. Milyen különös. Biztos nagyon megérintett első alkalommal, de nem maradt belőle semmi. Észre sem vettem, hogy a reszketés emléke, a dühöngő érzelmek csöndben elreppentek.

Mi a helyzet azzal az elképesztő mennyiségű idővel, amit olvasással töltöttem régen? Mit jelentett?

Megálltam és elgondolkodtam ezen egy kicsit. Nem láttam az értelmét, és hamarosan elvesztem saját gondolatmenetemben. Azon kaptam magam, hogy az ablak előtt álló fát bámulom. Megráztam a fejem és visszatértem a könyvhöz.

A harmadik kötet közepe táján porladó csoki forgácsot találtam a lapok között. Biztos csokoládét ettem, mikor gimnazistaként olvastam ezt a könyvet. Szokásom volt, hogy ettem olvasás közben. Most, hogy belegondolok, nem nyúltam csokihoz, mióta férjhez mentem. A férjem nem szereti, ha édességet eszek, és szinte sosem adunk a fiunknak sem. Nem is tartunk itthon semennyit.

Ahogy a megfehéredett, több mint tíz éves darabokat néztem, nagyon megkívántam a csokoládét. Szerettem volna csokit enni, miközben az Anna Kareninát olvasom, úgy, mint régen. Nem tudtam megtagadni a késztetést. Úgy tűnt, a testem minden sejtje kívánja az édességet.

Felvettem a kardigánomat, és lelifteztem. Egyenesen a közelben lévő édességboltba mentem, és vettem két táblát a legédesebbnek kinéző tejcsokiból.

A kanapéra visszatérve tovább olvastam az Anna Kareninát, miközben csokit ettem. Egyáltalán nem voltam álmos, sem kimerült. Örökké tudtam volna olvasni. Miután megettem az első tábla csokoládét, kibontottam a másodikat, és annak is eltüntettem a felét. Körülbelül a harmadik kötet kétharmadánál az órámra néztem. Tizenegy negyven.

Tizenegy negyven!

A férjem nemsokára hazaér! Becsuktam a könyvet, és a konyhába siettem. Vizet raktam a gázra, és elkezdtem melegíteni. Felkarikáztam néhány újhagymát, és a forró vízbe dobtam egy marék hajdina tésztát. Míg a víz melegedett, beáztattam egy kis szárított hínárt, felszeleteltem és meglocsoltam ecettel. Kivettem egy tömb tofut a hűtőből, és kockákra vágtam. Végül a fürdőszobába mentem fogat mosni, hogy megszabaduljak a csokoládé illatától.

Abban a pillanatban, hogy felforrt a víz, belépett a férjem. Azt mondta, kicsit korábban végzett.

Együtt megettük a hajdina tésztát. A férjem egy új fogászati felszerelésről beszélt, amit szeretne megvenni a rendelőbe, valami gép, ami sokkal hatékonyabban és gyorsabban távolítja el a lepedéket a páciens fogáról, mint bármi, amit eddig használt. Mint minden ilyen készüléknek, elég magas ára lenne, de hamar megtérülne a befektetés, mert manapság egyre többen jönnek szimpla tisztításért.

Megkérdezte, mit gondolok.

Nem akartam emberek fogán lévő lepedékről elmélkedni, pláne nem evés közben. A fejemben Vronszkij képe lebegett, ahogy leesik a lóról. Persze ezt nem mondhattam a férjemnek. Ő nagyon komolyan vette a gépeket. Megkérdeztem az árát, és úgy tettem, mintha mérlegelnék. Aztán azt mondtam: „Miért nem veszed meg, ha szükséged van rá? A pénzügyi része majd úgyis megoldódik. Végül is nem szórakozásra költenél.”

„Így van” értett egyet, „nem szórakozásra költeném.” És aztán csöndben tovább evett.

Két nagy madár csiripelt az ablak előtti faágon. Félig megfeledkezve magamról bámultam őket. Nem voltam álmos. Egy kicsit sem. Miért nem?

Amíg leszedtem az asztalt, a férjem leült a kanapéra egy újsággal. Az Anna Karenina ott hevert mellette, de úgy tűnt, nem vette észre. Nem érdekelték az olvasási szokásaim.

Miután elmosogattam, azt mondta, van egy kellemes meglepetése. Megkérdezte, van-e ötletem, mi lehet.

„Nem tudom” mondtam.

„A délutáni első páciens lemondta az időpontot. Fél kettőig nem kell visszamennem a rendelőbe” mondta mosolyogva.

Nem értettem, mi ebben olyan kellemes. Nem is tudom, miért nem értettem.

Csak mikor a férjem felállt, és a hálószoba felé terelt, csak akkor jöttem rá, mit akar. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Nem értettem, miért kéne szeretkeznünk. Én csak olvasni szerettem volna. Elnyúlni egyedül a kanapén, csokit majszolni, és olvasni az Anna Kareninát. Mosogatás közben egész idő alatt Vronszkijon járt a fejem, azon, hogy egy olyan író, mint Tolsztoj, milyen kiválóan bánt a karaktereivel. Csodás részletességgel mutatta be őket. De ez a precizitás valahogy elvette tőlük a megváltás lehetőségét. És így-

Lehunytam a szemem, és a halántékomat kezdtem masszírozni.

„Sajnálom, de egész nap úgy fáj a fejem. Milyen rossz időzítés” mondtam.

Sokszor voltak csúnya fejfájásaim, így a férjem szó nélkül elfogadta a kifogást.

„Le kéne dőlnöd kicsit” mondta. „Túlhajszolod magad.”

„Nem olyan vészes” válaszoltam.

A kanapén feküdt délután egyig, zenét hallgatott és újságot olvasott. Szóba hozta a fogászati gépet is, megint. Megveszed a legújabb masinát, és két-három éven belül elavul… Ezért folyamatosan cserélned kell mindent. Az egyetlen, aki jól keresett ezen, az a gépek forgalmazója. Ilyesmikről beszélt. Néha hümmögtem neki, de nem igazán figyeltem.

Miután visszament a rendelőbe, elraktam az újságot, és felráztam a kanapé párnáit, hogy újra kényelmesek legyenek. Aztán az ablakpárkánynak támaszkodtam, és felmértem a szobát. Nem értettem, mi történik. Miért nem vagyok álmos? A régi szép időkben voltak egész estés ébrenléteim, de sosem voltam ébren ilyen sokáig egyhuzamban. Normális esetben javában húznom kéne a lóbőrt ennyi idő után, vagy ha nem, hát elviselhetetlenül fáradtnak kéne lennem. De egy kicsit sem voltam álmos. A fejem tökéletesen tiszta volt.

A konyhába mentem, és megmelegítettem egy kis kávét. Azon gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Persze, el akartam olvasni az Anna Karenina maradékát, de úszni is szívesen mentem volna. Jó adag agónia után úgy döntöttem, úszni megyek. Nem tudom jól elmagyarázni, de meg akartam tisztítani a testemet azzal, hogy feszegetem kicsit a határait. Megtisztítani, de mitől? Ezen elgondolkodtam. Mitől kéne megtisztítani?

Nem tudtam.

De ez a valami, ez a ködszerű dolog egyfajta lehetőségként bujkált a testemben. Nevet akartam neki adni, de semmi sem jutott az eszembe – rettenetes vagyok a nevek kitalálásában. Biztos vagyok benne, hogy ez Tolsztojnak semmi nehézséget nem okozott volna.

Mindenesetre betettem az fürdőruhámat a táskámba, és mint mindig, elhajtottam a sportklubba. Rajtam kívül csak ketten voltak az uszodában – egy fiatalember és egy középkorú nő – de nem ismertem egyiküket sem. Egy unott tekintetű életmentő vigyázott ránk.

Átöltöztem, feltettem az úszószemüvegemet, és leúsztam a szokásos harminc percemet. De ez most nem volt elég, úgyhogy úsztam még negyed órát, a végén két teljes hosszsiklással. Kifulladtam, mégsem éreztem mást, csak azt, hogy majd kirobbanok az energiától. A többiek csak bámultak rám, mikor elhagytam az uszodát.

Még mindig három óra előtt jártunk, úgyhogy elmentem a bankba, és elintéztem a dolgaimat. Gondolkoztam rajta, hogy bevásárolok, de inkább egyenesen hazamentem. Otthon újra felvettem az Anna Kareninát, miközben megettem a maradék csokoládét. Mikor négykor hazajött a fiam, adtam neki gyümölcslevet, és saját készítésű gyümölcszselét. Aztán nekiláttam a vacsorának: felolvasztottam a húst, és felvágtam a zöldségeket; miso levest és riszt főztem – mindezt borzasztó gépiesen végeztem.

Visszatértem az Anna Kareninához.

Nem voltam fáradt.

4.

Tízkor feküdtem le; úgy tettem, mintha a férjem mellett aludnék. Ő szinte rögtön elaludt, amint lekapcsoltam a villanyt – mintha egy drót kötné össze a lámpát az agyával.

Bámulatos; ritkák az ilyen emberek. Sokkal többen vannak azok, akiknek problémái vannak az alvással. Az apám is ilyen volt, mindig arról panaszkodott, milyen éberen alszik. Nem csak hogy nehezen jött az álom a szemére, de a legkisebb zajtól vagy mozgástól felriadt.

A férjem nem – ha egyszer elaludt, semmi sem tudta felkelteni reggelig. Még friss házasok voltunk, amikor rájöttem, milyen furcsa is ez. Még kísérleteztem is vele, mi kell ahhoz, hogy felébresszem: vizet spricceltem az arcába, csiklandoztam az orrát, ilyesmi. Egyszer sem sikerült felkelteni – ha elég sokáig csináltam, sikerült kicsikarni belőle egy morgást, de ennyi. Sosem álmodott, legalábbis sosem emlékezett rá. Gondolom, nem kell mondanom, hogy sosem esett transzba – ő csak aludt, mint egy teknős a sárban.

Bámulatos. És nagy szerepe volt az éji rutinom kialakulásában.

Tíz perc fekvés után kimászok az ágyból, kimegyek a nappaliba, feloltom a padlólámpát, és töltök magamnak egy pohár brandyt. Aztán leülök, és olvasom a könyvem, szürcsölgetve az italom, ízlelgetve. Néha-néha eszek egy sütit vagy egy kis csokit, amit a tálalóban rejtegetek. Egyszer csak eljön a reggel – akkor becsukom a könyvet, csinálok magamnak egy kávét, és egy szendvicset.

A nappalok legalább ilyen szabályozottak.

Gyorsan megcsináltam a házimunkát, és a délelőtt többi részét olvasással töltöttem. Dél előtt egy kicsivel elkészítettem a férjemnek az ebédet. Miután egy körül elment, én is elmentem úszni. Egy teljes órát úsztam; miután már nem aludtam, fél óra sosem volt elég. A vízben teljes elmémmel az úszásra koncentráltam; csak arra gondoltam, hogyan mozogjak a leghatékonyabban, és tökéletesen szabályosan lélegeztem. Ha ismerőssel találkoztam, alig szóltam valamit, a kötelezőkön kívül. Minden meghívást visszautasítottam, otthoni teendőimre hivatkozva. Nem akartam senkivel sem kapcsolatba kerülni, vagy pletykákra fecsérelni az időmet. Az úszás után semmi mást nem akartam, csak hazamenni, és olvasni.

 Végigcsináltam a rutint: vásárlás, főzés, játék a gyerekkel, házasélet a férjemmel. Miután belerázódtam, már könnyű volt. Csak annyit kellett tennem, hogy elválasztom a testemet a tudatomtól. Míg a testem csinálta a dolgát, a tudatom szabadon lebegett a saját, belső világában. Gondolkodás nélkül vittem a háztartást, etettem a fiamat, beszélgettem a férjemmel.

Miután felhagytam az alvással, észrevettem milyen egyszerű dolog a valóság. Milyen könnyű fenntartani. Szimpla valóság. Szimpla házimunka. Szimpla otthon. Mintha egy egyszerű gépet működtetnél. Ha már tudod a módját, csak ismétlés az egész. Megnyomod ezt a gombot, meghúzod azt a kart. Beállítod a méretet, rárakod a tetőt, időzíted az órát. Ugyanaz a tevékenység újra meg újra.

Persze néha vannak variációk. Az anyósom együtt vacsorázott velünk. Vasárnap hármasban elmentünk az állatkertbe. A fiam elkapott valami hasmenéses betegséget.

De egyik esemény sem volt rám túl nagy hatással. Halk szellőként elsuhantak mellettem. Csevegtem az anyósommal, vacsorát főztem négyünknek, lefotóztam a medvét, meleg vizes palackot tettem a fiam hasára, és adtam neki gyógyszert.

Senki sem vette észre, hogy megváltoztam. Hogy teljesen felhagytam az alvással. Hogy minden szabad percem olvasással töltöttem. Hogy a fejem valahol több száz évnyire és több száz kilométernyire van a valóságtól. Mindegy, milyen gépiesen tettem a dolgom. Mindegy, milyen kevés érzelmet mutattam. A férjem, a fiam, és az anyósom ugyanúgy viselkedtek velem, mint azelőtt. Sőt, úgy tűnt, jobban kijönnek velem.

Eltelt egy hét.

Mikor a folyamatos ébrenlétem már második hete tartott, elkezdtem aggódni miatta. Egyszerűen nem volt normális dolog. Az embereknek szükségük van alvásra. Mindenki alszik. Egyszer, még évekkel ezelőtt, olvastam egy kínzási módszerről, ami abból állt, hogy az áldozatokat nem hagyták aludni. Ha jól emlékszem, a nácik csinálták. Bezárták az embert egy kis szobába, rögzítették a szemhéját, belevilágítottak az arcába, és zajongtak folyamatosan. Végül az áldozat megőrült, és meghalt.

Nem tudtam felidézni, mit írt a cikk, mennyi idő után őrül meg az ember, de nem lehetett több három-négy napnál. Az én esetemben már egy hét is eltelt. Ez egyszerűen túl sok. Mégis, tökéletes egészségnek örvendtem. Sőt, energikusabb voltam, mint bármikor.

Egy nap zuhanyzás után megnéztem magam meztelenül a tükörben. Megdöbbenve láttam, hogy a testem mintha kicsattanna a vitalitástól. Megvizsgáltam minden egyes porcikámat, a fejem búbjától a lábujjamig, de nem találtam nyomát sem feleslegnek, sem ráncnak. Természetesen nem volt már fiatalos hab-testem, de a bőröm sokkal fényesebb és hibátlanabb volt, mint korábban. Már-már nehéz volt összecsípnem egy kis húst a derekamnál, csodásan rugalmas volt.

Rájöttem, hogy szebb vagyok, mint képzeltem. Fiatalabbnak tűntem, annyira, hogy az majdnem sokkoló volt. Elmehettem volna huszonnégynek is. A bőröm sima volt. A szemeim fényesek. Az ajkaim teltek. Az árnyék, amit az arccsontjaim vetettek, és amiket igazán utáltam magamon, egyáltalán nem voltak szembetűnőek. Leültem, és jó harminc percig bámultam az arcomat a tükörben. Minden szögből megnéztem, tárgyilagosan. De nem tévedtem. Tényleg szép voltam.

Mi történik velem?

Talán orvoshoz kéne mennem.

Bezárnának, és egyik laborból a másikba küldenének, hogy kísérleteket végezzenek rajtam. EEG-t és EKG-t csinálnának, és vizeletvizsgálatot, és vérvizsgálatot, és pszichológiai felmérést, és ki tudja, mi mindent még.

Erre nem voltam képes. Csak magam akartam maradni, olvasni, és napi egy órát úszni. A szabadságomat akartam, leginkább azt. Nem fűlött a fogam semmiféle kórházhoz. És ha be is utalnának, ugyan mit találnának? Elvégeznének egy rakat vizsgálatot, gyártanának egy rakat elméletet, és ennyi. Nem akartam egy ilyen helyre kerülni.

Egy délután elmentem a könyvtárba, hogy belenézzek néhány könyvbe az alvásról. Az a kevés, amit találtam, nem sokat segített. Tulajdonképpen csak egyvalamit mondott mind: az alvás, pihenés. Mint amikor leállítjuk az autó motorját. Megnyugvás. Ez az alvás. Ember esetében ez az, ami pihenést nyújt a testnek és a léleknek. Amikor lefekszel, az izmaid ellazulnak, lehunyod a szemed, és nem gondolkozol tovább. A fölösleges gondolatok elektromos kisülések által felszabadulnak, álmokként.

Az egyik könyvben volt egy érdekes gondolat. Az író azt állította, hogy az emberi lények természetüknél fogva képtelenek megszabadulni néhány sajátos, berögzült gondolati, vagy fizikai sémától. Tudat alatt mindenki követi a saját belső indíttatásait, ez normális esetben nem tűnik el soha. Más szóval, az emberek az ösztönök börtönében élnek. És ami kordában tartja ezeket, az nem más, mint az alvás. Egyfajta terápiaként ellensúlyozza a jelenséget. Alvás közben természetes módon ellazulnak az izmok, amelyek ébrenlétkor csak egy meghatározott módon működhetnek. Ugyanez a helyzet a gondolkodással. Így nyugszanak meg az emberek. Az alvás elkerülhetetlen, akár a karma. Belénk lett programozva, és senki sem tehet ellene semmit. Ha valaki mégis megpróbálja, annak az élete kerül veszélybe.

„Ösztönök?” kérdezem magamtól.

Az egyetlen ilyen, ami eszembe jut magammal kapcsolatban, az a házimunka, a feladatok, amiket nap, mint nap, gépies automatizmussal elvégzek. Főzés, vásárlás, mosás, anyaság. Mik ezek, ha nem „ösztönök”. Becsukott szemmel is képes lennék megcsinálni őket. Megnyomni a gombokat. Meghúzni a karokat. Hamarosan elúszik a valóság. Ugyanaz a mozdulatsor újra meg újra. Ösztönök. Felemésztettek engem. Szükségem volt az alvásra, hogy kézben tartsam őket, hogy megnyugodhassak.

Ez lenne a válasz?

Még egyszer elolvastam a bekezdést, jobban odafigyelve. Bólintottam. Igen, ez az.

Akkor mégis mi ez a mostani állapot? Az ösztöneim felfaltak napközben, és én aludtam, hogy helyrehozzam a kárt. Az életem csakis ebből a körforgásból állt. Ez nem vezetett sehova.

A könyvtári asztalnál ülve megráztam a fejem.

Elég volt az alvásból! És ha megőrülök? És ha veszélybe kerül az életem? Nem fognak elemészteni az „ösztöneim”. Ha az alvás csak arra jó, hogy folyamatosan javítsa az elhasználódott részeket, akkor nekem nem kell többé. Nincs rá szükségem. A testem talán elhasználódik, de az agyam az enyém. Megtartom magamnak. Nem adom oda senkinek. Nem akarok „megjavulni”. Nem fogok aludni.

Új elhatározással léptem ki a könyvtárból.

5.

Már nem rémisztett meg az inszomniám. Mitől is lenne rémisztő? Gondoljunk csak az előnyeire! Este tíztől reggel hatig enyém volt a világ. Mostanáig minden nap legalább egyharmada elment alvásra. De többé már nem. A felszabadult idő csak az enyém, senki másé. Úgy töltöttem el, ahogy csak akartam. Senki sem szólt bele. Senki sem követelte. Igen, meghosszabbítottam az életem. Megnöveltem egy harmad nappal.

Sokan talán azt mondanák, hogy ez nem természetes. És talán így is van. Talán a jövőben valamikor meg kell majd fizetnem az árát. Talán a sors behajtja majd rajtam azt a pluszt, amit ezzel szerzek. Ennek az elméletnek nincs szilárd alapja, de cáfolni sem lehet, és én valahogy helyesnek érzem. Tehát az egyensúly fenntartása végett a kölcsönvett idő ki fog egyenlítődni.

Őszintén szólva az sem érdekelt különösebben, ha fiatalon halok meg. A legjobb, amit egy elmélettel tehetünk, hogy hagyjuk, had fussa le a maga köreit. Jelenleg hosszabb volt az életem, és ez csodálatos volt. A kezeim nem voltak üresek többé. Éreztem, hogy élek. Valóságos volt. A mindennapok nem emésztettek el. Vagy legalábbis volt egy olyan részem, amit nem emésztettek el – ettől éreztem a létezésemet olyan valóságosnak. E nélkül is el lehet vegetálni akár egy örökkévalóságon át, de annak semmi értelme, ezt tisztán láttam.

Miután ellenőriztem, hogy a férjem alszik, leültem a nappaliban a kanapéra, brandyt ittam, és olvastam. Háromszor olvastam végig az Anna Kareninát. Minden alkalommal felfedeztem valami újat benne. Ez a hatalmas mű tele volt rejtélyekkel és rébuszokkal. Mint a kínai varázsdoboz, a regény világában megannyi kisebb világ volt, amik újabb kicsi világokat rejtettek. Ezek együtt egyetlen univerzumot alkottak, ami csak arra várt, hogy az olvasó felfedezze. A régi énem csak egy apró részletét tudta feldolgozni, de most már képes voltam rá, hogy leássak a mélyére. Megértettem, pontosan tudtam, mit akart üzenni a nagy Tolsztoj, mit akart átadni ezzel a könyvvel. Láttam, ahogy az üzenete regénnyé kristályosodik ki, ami túlmutat az írón.

Bármennyire is koncentráltam, sosem fáradtam el. Miután jó párszor elolvastam az Anna Kareninát, elkezdtem Dosztojevszkijt. Könyvet könyv után olvastam, maximális odafigyeléssel, mégsem merültem ki. A legnehezebb bekezdést is könnyedén megértettem és mélyen átéltem.

Úgy éreztem, erre az életstílusra születtem. Az alvás elhagyásával megtaláltam magamat. A koncentráció képessége volt a legfontosabb. E nélkül élni olyan lehet, mint kinyitni a szemünket, de nem látni semmit.

Előbb-utóbb elfogyott a brandym. Majdnem az egészet egyedül ittam meg. Elmentem egy nagyobb bolt ínyenc részlegébe, hogy vegyek még egy üveg Remy Martint. Míg ott voltam, eszembe jutott, hogy vehetnék egy üveg vörösbort is. És egy szép kristály brandys üveget. Meg csokit és kekszet.

Néha olvasás közben nagyon felizgattam magam. Ilyenkor letettem a könyvet, és végeztem pár tornagyakorlatot, nyújtását, vagy csak körbesétáltam a szobában. A kedvemtől függően olykor éjszakai kocsikázásra mentem. Felöltöztem, beültem a Civic-be, és céltalanul bóklásztam a környéken. Volt, hogy beugrottam egy éjjel-nappali gyorsétterembe meginni egy kávét, de túl megerőltető volt más emberekkel lenni, ezért sokszor a kocsiban maradtam. Leálltam egy biztonságosnak tűnő helyen, és hagytam elkalandozni a gondolataimat. Akár a kikötőig is elmentem néha, és a hajókat néztem.

Egyszer kikérdezett egy rendőr. Hajnali fél három volt, egy lámpa alatt parkoltam a móló közelében. Zenét hallgattam, és az elhaladó hajók fényeit bámultam. Megkopogtatta az ablakomat. Letekertem. Fiatal volt, jóképű, és nagyon udvarias. Elmondtam neki, hogy nem tudok aludni. Elkérte a jogosítványomat, nézte egy darabig.

„Volt itt egy gyilkosság a múlt hónapban” mondta. „Három fiatal férfi megtámadott egy párt, megölték a férfit és megerőszakolták a nőt.”

Bólintottam, olvastam erről az újságban.

„Amennyiben nincs erre dolga, asszonyom, jobban tenné, ha nem időzne itt éjszaka.”

Megköszöntem neki, és azt mondtam, elmegyek. Visszaadta a jogosítványomat, én meg elhajtottam.

Ez volt az egyetlen eset, hogy valaki beszélt hozzám. Általában órákon át járom az utcákat éjszaka, és senki sem zavar meg. Aztán beparkolok a garázsunkba, a férjem Sentrája mellé, míg ő békésen alszik odafent a sötétben. Hallgatom, ahogy pattog a hűlő motor, és amikor már csönd van, felmegyek.

Első dolgom, hogy ránézek a férjemre, hogy megbizonyosodjak, tényleg alszik. És mindig alszik. Aztán megnézem a fiamat is, aki úgyszintén. Nem sejtettek semmit. Azt hitték, a világ olyan, mint bármikor. Változatlan. De tévedtek. Megváltozott, méghozzá olyan módon, amit el sem tudtak képzelni. Gyorsan és sokat változott. Már sosem lesz ugyanaz, mint régen.

Egy alkalommal megálltam, és jobban szemügyre vettem az alvó férjem arcát. Puffanást hallottam a hálószobából, hát besiettem. Az ébresztőóra a földön volt. Biztos álmában verte le, de meg sem rezzent, ugyanolyan békésen aludt tovább. Hát ágyúlövés kell ennek az embernek, hogy fölébredjen? Felvettem az órát, és visszatettem a helyére. Aztán karba tettem a kezem, és jól megnéztem a férjemet. Milyen régen volt? Talán évekkel ezelőtt, hogy néztem őt alvás közben.

Sokat csináltam, mikor még friss házasok voltunk. Ellazultam tőle. Azt mondogattam magamnak, hogy biztonságban vagyok, amíg ő ilyen békésen alszik mellettem. Ezért néztem, ahogy alszik.

Valamikor felhagytam vele, de mikor? Megpróbáltam felidézni. Talán akkoriban történt, amikor az anyósom és én azon vitatkoztunk, mi legyen a fiam neve. Valami bigott vallási felekezethez tartozott, és megkérte a papját, hogy „adományozzon” nevet a gyerekemnek. Nem emlékszem, minek akarták elnevezni, de nem engedtem, hogy valamiféle jött-ment pap „adományozzon” nevet neki. Akkoriban volt néhány parázs vitánk. A férjem nem foglalt állást egyikőnk mellett sem. Csak állt ott, és próbált lenyugtatni minket.

Akkor elvesztettem a hitemet abban, hogy a férjem a védelmezőm. Az egyetlen dolgot, amit igazán szerettem volna tőle, nem tudta megadni nekem. Feldühített. Persze mindez régen történt. Az anyósom és én rég kibékültünk. Én adtam nevet a fiamnak. A férjemmel találtuk ki, mi legyen az.

Mégis, azt hiszem akkortól fogva nem néztem őt alvás közben.

Most meg ott álltam és őt figyeltem, ahogy békésen alszik, mint mindig. Az egyik lába furcsa szögben lógott ki a takaró alól, úgy nézett ki, mintha másé lenne. Egy nagy, izmos láb. A szája nyitva volt, kis nyál csorgott az ajkán. Néha-néha megmozdult az orra.  Volt egy anyajegy a szeme alatt, ami zavart. Olyan nagy volt és közönséges. A csukott szemeiben is volt valami közönséges, lapos szemfedők emberi húsból. Úgy nézett ki, mint egy idióta. Erre mondják, hogy „úgy alszik, mint akit fejbe csaptak”. Milyen elképesztően csúnya. Alvás közben igazán otromba, gondoltam. Régen biztos nem ilyen volt. Biztos, hogy szebben aludt, amikor összeházasodtunk, feszes és éber arccal. Még mélyálomban sem volt ilyen paca.

Megpróbáltam visszaemlékezni a korábbi arcára, de nem ment. Csak abban voltam biztos, hogy nem volt ilyen ronda. Vagy áltattam volna magam? Talán mindig is így nézett ki alvás közben, de az érzelmeimtől szebbnek láttam. Anyám biztos ezt mondaná. Az ilyen típusú gondolkodás volt a specialitása. Mindig azt mondogatta, hogy a rózsaszín köd kettő, maximum három évig tart. Friss házasként persze, hogy szépnek láttam a kedvesemet, mondaná.

Szerintem nem lenne igaza. A férjem megcsúnyult az évek során. A határozottság eltűnt a vonásaiból. Erről szól az öregedés, és ő már öreg volt, öreg és fáradt. Kimerült. A következő években még rondább lesz, ez biztos. Nekem meg nincs más választásom, mint követni őt, elviselni, és odaadni magam.

Nagyot sóhajtottam, ahogy ott álltam. Sóhajhoz képest hangos volt, de persze ő meg sem rezzent. A világ leghangosabb sóhaja sem zavarhatná föl.

Visszamentem a nappaliba. Töltöttem egy pohár brandyt, és elkezdtem olvasni, de valami miatt nem tudtam rendesen odafigyelni. Letettem a könyvet, és átmentem a fiam szobájába. Kinyitottam az ajtót, és néztem, ahogy a fény rávetül a kis arcára. Pont ugyanolyan békésen aludt, mint a férjem. Ahogy mindig. Néztem alvás közben, a sima, majdhogynem jellegtelen arcát. Nagyon más volt, mint az férjemé. Végül is még gyerekarc. A bőre ragyogott, egyelőre nem volt benne semmi közönséges.

És mégis, volt benne valami, ami idegesített. Még sosem éreztem hasonlót vele kapcsolatban. Mi okozhatja? Ott álltam, karba tett kézzel, és gondolkodtam. Igen, persze, szerettem a fiamat, nagyon szerettem. De akkor is, valami tagadhatatlanul zavart, az idegeimre ment.

Megráztam a fejem.

Lehunytam a szemem, és úgy maradtam egy kicsit. Aztán kinyitottam, és újra megnéztem a fiamat. És akkor bevillant. Az zavart, hogy pont ugyanúgy nézett ki az alvó arca, mint a férjemé. És pont, mint az anyósomé. Makacs. Elégedett. A vérükben volt ez a fajta arrogancia, amit utáltam a férjem családjában. Igaz, a férjem jó volt hozzám. Kedves és gyengéd, és odafigyelt az érzéseimre. Sosem flörtölt más nőkkel, és keményen dolgozott. Komoly és mindenkivel előzékeny. Az összes barátom szerint szerencsés vagyok, hogy kifogtam őt. Én sem tudok hibát találni benne. Pont ez zavar néha. A hibátlansága rideggé teszi, nem hagy helyet a képzelőerőnek. Ez az, amit nem szeretek.

És ez a kifejezés ült a fiam arcán is, ahogy aludt.

Újból megráztam a fejem. Ez a kisfiú idegen számomra. Ha fel is nő, sosem tud majd megérteni engem, ahogy a férjem sem tudja megérteni, hogyan érzek most.

Szeretem a fiamat, ez nem kérdés. De éreztem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor már nem tudom ugyanilyen intenzitással szeretni. Ez nem vall valami jó anyára. A legtöbb anya sosem gondol ilyet. De én ott álltam, néztem, ahogy alszik, és pontosan tudtam, hogy egy nap meggyűlölöm majd.

Ez elszomorított. Becsuktam az ajtót, lekapcsoltam a folyosón a villanyt, és visszaültem a kanapéra a nappaliban, kezemben a könyvemmel. Néhány oldal után megint becsuktam. Az órára néztem. Majdnem hajnali hármat mutatott.

Eltöprengtem, vajon hány napja nem alszom. Az álmatlanság a múlt hét előtti kedden kezdődött. Ezek szerint ez a tizenhetedik nap. Egy szemhunyásnyit sem aludtam tizenhét napja. Ez nagyon hosszú idő. Már nem is emlékeztem, milyen érzés aludni.

Becsuktam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni rá, de csak éber sötétséget találtam magamban. Éber sötétség – ebből a halálra asszociáltam.

Talán haldoklom?

Ha most meghalnék, mennyit érne az életem?

Erre nincs válasz.

Rendben, akkor mi a halál?

Mostanáig úgy gondoltam az alvásra, mint a halál egyfajta modelljére. Úgy képzeltem a halált, mint egy hosszú alvást, ami sokkal mélyebb, mint normálisan. Alvás, minden tudatosság nélkül, örök nyugalom, teljes filmszakadás.

De talán tévedtem. Talán a halál egészen más állapot, mint az alvás, egészen más kategóriába tartozik – hatalmas, végtelen, éber sötétség, olyasmi, amit láttam.

Nem, az túl szörnyű volna. Ha a halál sem hoz megnyugvást, akkor mi oldoz föl az élet tökéletlenségében a mérhetetlen fáradtság alól? Senki sem tudja, mi a halál. Senki sem látta igazán, csak azok, akik már meghaltak. Egy élő sem tudhatja, milyen halottnak lenni. Csupán találgathatnak. Még a legjobb elmélet is csak elmélet. Lehet, hogy a halál valamilyen pihenés, de logikus érveléssel sem találhatjuk ki, hogy így van-e. Az egyetlen biztos módszer, ha meghalunk. A halál bármi lehet.

Szörnyű rettegés lett úrrá rajtam. A hideg végigszaladt a hátamon. A szemem szorosan összecsukva. Nem tudtam kinyitni. Belebámultam az előttem elterülő sötétségbe, a sötétségbe, ami sűrű és reménytelen volt, mint maga az univerzum. Teljesen egyedül voltam. Minden figyelmem erre összpontosult. Ha akartam volna, belenézhettem volna egyenesen a kozmosz velejébe. De úgy döntöttem mégsem. Korai lett volna.

Ha ilyen a halál, ha meghalni annyi, mint örökké ébren lenni és a sötétbe bámulni, akkor mit tehetek?

Végre valahára kinyitottam a szemem. Felhörpintettem a maradék brandyt a pohárból.

6.

Leveszem a pizsamámat, farmert, pólót és széldzsekit húzok. Lófarokba kötöm a hajam, ráhúzom a dzsekit, és felveszem a férjem egyik baseball sapkáját. A tükörben úgy nézek ki, mint egy fiú. Jó. Edzőcipőt veszek, és lemegyek a garázsba.

Beülök a kormány mögé, elfordítom a kulcsot, és hallgatom a motor zúgását. Normálisnak tűnik. Kezemmel a kormányon veszek néhány nagy levegőt. Aztán gázt adok, és kihajtok az épületből. A kocsi jobban megy, mint általában. Mintha jégen csúszna. Magasabb sebességre váltok, elhagyom a környékünket, és felhajtok az autópályára Jokohama felé.

Még csak hajnali három van, de így is sok az autó. Hatalmas teherautók húznak el mellettem, megremeg alattuk föld, ahogy kelet fele haladnak. Ezek a sofőrök sosem alszanak éjjel. Nappal pihennek, hogy éjszaka hatékonyabbak legyenek.

Micsoda pazarlás. Én éjjel-nappal dolgozhatnék, nem kell aludnom.

Nem természetes, lehet, de mi az, hogy természetes? Csak következtetni tudnak rá. Én azon már túl vagyok. A jövő embere. Az evolúció következő lépcsőfoka. A nő, aki nem alszik. A tudat kiterjesztése.

Elmosolyodom. A jövő embere. Az evolúció következő lépcsőfoka.

Az autórádiót hallgatom, ahogy a kikötő felé tartok. Klasszikus zenét szeretnék, de nem találok. Ostoba japán rock. Cukormázas szerelmi balladák, amiktől szuvas lesz az ember foga. Feladom a keresést és ezeknél maradok. Olyan érzésem lesz tőlük, mintha egy nagyon távoli helyen lennék. Távol Mozarttól és Haydntól.

Beparkolok az egyik fehér vonalakkal jelzett helyre az óriás parkolóban a part előtt, és leállítom a motort. Ez a legvilágosabb hely, a lámpa alatt, nyitott minden irányba. Egyetlen másik autó parkol csak itt, egy régi, fehér, kétajtós kupé – olyan, amilyet fiatalok vezetnek. Talán egy pár szeretkezik benne, mert nincs pénzük hotelszobára. Hogy elkerüljem a bajt, a szemembe húzom a baseball sapkát, és próbálom elrejteni női mivoltomat. Ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtókat.

Félig tudatosan hagyom, hogy a szemem felmérje az engem körülvevő sötétet, amikor hirtelen eszembe jut egy kocsikázás a barátommal, még egyetemista koromból. Leparkoltunk és elég intenzív csókolózásba bonyolódtunk. Nem tudott leállni, könyörgött nekem, hogy had tegye be. Visszautasítottam. Kezemmel a kormányon, zenét hallgatva próbálom felidézni a jelenetet, de nem emlékszem az arcára. Annyira távolinak tűnik.

Minden álmatlanság előtti emlékem elhomályosodik, egyre gyorsabban. Furcsa érzés, mintha az az énem, aki aludt, nem a valódi lett volna, és az emlékei igazából nem az enyémek. Így változnak meg az emberek. De senki sem veszi észre. Csak én tudom, hogy mi történik. Megpróbálhatnám elmagyarázni nekik, de nem értenék. Nem hinnének nekem. De ha hinnének is, fogalmuk sem lenne róla, mit érzek. Fenyegetés lennék a racionális világuk számára.

De változom. Nagyon megváltozom.

Mióta ülök itt? Kezem a kormányon. Szemem csukva. Bámulok az éber sötétségbe.

Hirtelen emberi jelenlétet érzek, és magamhoz térek. Van odakint valaki. Kinyitom a szemem, és körülnézek. Van valaki a kocsinál. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de az be van zárva. Sötét árnyak állnak minden oldalon. Nem látom az arcukat. Nem tudom kivenni, milyen ruhában vannak. Csak két árnyékot látok.

Ahogy körbevesznek, a kocsim aprónak tűnik, mint egy vajas doboz. Lökdösik. Egy ököl csap a jobboldali ablakra. Tudom, hogy nem rendőr. Egy rendőr nem öklözne bele az ablakomba és nem lökdösné a kocsit. Visszatartom a lélegzetem. Mit tegyek? Nem tudok higgadtan gondolkodni. Izzadok. Ki kell jutnom innét. A kulcs. El kell fordítanom a kulcsot. Érte nyúlok és elfordítom. Az indító köhög egyet.

A motor nem indul be. A kezem reszket. Lehunyom a szemem, és újra próbálkozom. Semmi. Mintha valaki végighúzná a körmeit a falon. A motor szenved. A férfiak, az árnyak tovább lökdösik az autót. A kilengés egyre nagyobb. Fel fognak borítani!

Valami nem stimmel. Csak nyugodtan végig kell gondolnom és minden rendben lesz. Gondolkodni. Lassan. Körültekintően. Valami nem stimmel.

Valami nem stimmel.

De mi? Nem tudom megmondani. A fejemet elönti a sűrű sötétség. Nem megyek vele semmire. A kezem reszket. Megpróbálom kivenni a kulcsot, aztán megint berakni. De a reszketés miatt nem találom el a kulcslyukat. Újra próbálkozom, és elejtem a kulcsot. Lehajolok, hogy megkeressem, de nem érem el. Az autó ide-oda hullámzik. Beverem a fejem a kormányba.

Nem lesz meg a kulcs. Hátradőlök az ülésben, és a tenyerembe temetem az arcom. Sírok. Ez minden, amit tehetek. Könnyek folynak végig az arcomon. Be vagyok zárva ebbe a kicsi dobozba, nincs kiút. Késő éjszaka van. A férfiak tovább lökdösik a kocsit. Fel fognak borítani.

Az úszó

Az úszó törzse átlósan tágul.
Két kinyújtott kar, hosszan, egymás mellett.
Az úszó szíve átlátszó, könnyű selyem, medúza.
Az úszó szeme hallja a harangszót.
Az úszó lelke látja a holdat a víz fölött. 

 

Bambusz

Valami földből feltörő, egyenes oszlop,
valami földből feltörő, keskeny-kék penge,
felhasítja a jeges tél-páncélt,
s mikor zöld levelei felragyognak a reggel üres útján,
könnyek hullnak,
elengedett könnyek hullnak,
most, bűntudattól görnyedt vállak fölött.
Reszketeg gyökerével szétterjed a bambusz,
földből feltörő, keskeny-kék penge.

 

Macskák

Feketénél feketébb macskák érkeznek párban,
megállnak a háztetőn, panasztól súlyos éjben,
farkuk hegyes végén habkönnyű holdsarló
imbolyog, ködös-elmosódva.
„Nahát, jó estét!”
„Nahát, jó estét!”
„Oá-oá” sír a gyermek,
„Nahát, a férfi e házban az ágyat nyomja.”

 

Egy béka halála

Megöltek egy békát.
Körben álló gyerekek felemelték kezüket.
Mind együtt emelték
bájos,
véres kezüket emelték.
Felkelt a hold.
A domb tetején egy férfi áll.
Kalapja alatt egy arc.

Ti békák

Ti békák!

A kusza puszta-zöld fű és nád között
fehér dudorok a békák.
Az esőtől nyirkos estében
brekegve sírnak a békák.

Az éj kegyetlen esővel és széllel
sújtja, ütlegeli a mélysötét földet.
A fagyos leveleken, a fűben
csöndben sóhajtanak a békák,
brekegve sírnak a békák.

Ti békák!

Nem is különbözünk annyira, ti meg én.
Lámpással a kezemben
figyeltem a sötét kert arcát,
figyeltem, fásult elmével, a füvet, a fákat,
hervadó leveleket az esőben.

 

Hajnal

A gyógyíthatatlan baj szőtte
fájdalom pókhálóját az arcra
A derék alatt semmi, csupán egy árnyék.
A derék fölött, növekvő rengeteg.
Kezének csontjai üszkösek.
Testének külseje teljesen összetört.
És újból feljött a hold.
A sápatag alkony-hold magasan járt,
fényében, mely akár a bonbori-lámpás,
feljajdult a fehér, torz kutya.
Tudd meg,
mikor jő a hajnal,
ugatásával ő veri fel a halott sikátorokat.

(bonbori-lámpás: hagyományos japán papírlámpás, hatszögletű feje lóghat zsinóron, vagy állhat póznán, jellemzően fesztiválokon, ünnepeken használják)

Pillér Emília Réka fordítása

Hagiwara Sakutaro (1886-1942)
A szabad vers és a modern stílusú költészet egyik meghatározó alakja Japánban. Gyakran szürrealistaként emlegetik.

 

 

 

 

A halál szakálla

A szakács megragadja az eget. Négy ujjlenyomatot hagy
—– lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön.
A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
A börtönben az álmokat az életnél is tovább őrzik.
Hogy megérintsem a kinti világot, mint a hímzés másik oldalát, egyetlen molylepkévé válok és átsuhanok az ablakon.
Ha a halál hosszan tekergő szakálla egy napra nem fojtogatna, végre rászállhatnék valami csodára.

Levetem kagylóhéjamat.

 

Egy ház illúziója

A szakács megragadja az eget.  Négy ujjlenyomatot hagy, lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön. A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
Üres, fehér ház, ahol senki sem lakik.
Emberek hosszú álmai vették körül a házat, réteget rétegre festve, majd elfoszlottak, akár a virágok szirmai.
A halál lassan megszorítja a kezem. Rétegről rétegre,
az éj leveti kagylóhéját.
Ez az a ház, ahonnan egy távoli világ távoli emlékeihez
gyönyörű szép út indul.

Pillér Emília Réka fordításai

 

 

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tankaés a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.

Májusi szalagok

a lég felkacag az ablakom előtt
sokszínű nyelvem árnyékot vet
levelek kavarognak maroknyian
nem értem
van ott valaki?
kinyújtom kezem a sötétbe
de csak               a szél haját simítom

 

Fakó

pislákolva, mint tűz a havon
csillogó ametiszt gombokkal
lassan közeledsz felém

A hegyi galamb elveszett hangokra figyel.
Napsugarak törnek át az ágakon.
Zöld terasz és szomjazó növények.
El ne felejtsem felhúzni az órát.

 

Zöld

reggel az erkélyről             hullámként ostromolva
mindent, mindent elborítva
úgy érzem, megfulladok ezen a hegyi úton
ahogy minden lélegzet a torkomon akad, de el nem esek
a szemem előtt lebegő város nyílik és zárul, mint egy körkörös álom
körbevesznek, elsöprő erővel törnek rám, míg összeroppanok
elhagyatottan

Pillér Emília Réka fordításai

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tanka és a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.