– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

– Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)

Először olyan nagy a csönd, hogy úgy kell meggyőznöm magamat – nem vagyok süket. Fekszem az ágyban, üveges szemmel bámulom a plafont és minden izmom megfeszül, ahogy lazítani próbálok. Szép lassan felélednek a zajok. Nem sokkal jobb, mint a csend. Motozást hallok. A falakból jön. Itt-ott megreccsennek az ezeréves bútorok. Vagy a padló. Valami nyikorog a kertben. A falióra túl hangosan ketyeg a konyhában. Visszhangzik… Győzködöm magam, hogy mindez teljesen normális. Öreg házak gyakran adnak ki ilyen hangokat. Hirtelen nagyon hiányzik az otthoni utcák folyamatos zümmögése.

Már éppen sikerülne elszundítanom, amikor egy hangos puffanás hallatszik kintről. Első gondolatom, hogy rohanni kéne, gyorsan és messzire. De nem teszem. Tovább fekszem, megmerevedve. Két lehetőségem van. Egy: úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit és alszom. Annyira feszült vagyok, hogy tudom, ez nem fog menni. Kettő: felkelek és megnézem, mi történt. Ez sem hangzik túl kellemesen, de jobb ötletem nincs. Ráharapok az ajkamra, és kikászálódok a takaró alól. A hideg padlóhoz érő talpamtól kezdve felszalad a libabőr a lábamon, mint harisnyán a szem. Felállok, kinyitom a hálószoba ajtaját, és kidugom a fejemet. A folyosón szinte nappali világosság van, mert az ablakon bevigyorog a hold. Még villany se kell.
A puffanás a nappali felől jött, hát elindulok a folyosón.
Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem itt, most mégsem tűnik ismerősnek a ház. Alacsonyabb a plafon, szűkebb a folyosó. A polcok sötét zugaiban ismeretlen tárgyak húzzák meg magukat. A nagymama mindig tudta, mi hol van. Most az sem tűnik egyértelműnek, hogy mi az, ami kézzel fogható, és mi az, ami csak árnyék. Inkább nem nézek a polcokra.
A nappaliban tornyokban áll a doboz és a mindenféle kacat. Tegnap éppen csak elkezdtem a szortírozást. A nagymama egy életen keresztül gyűjtötte ezt a rengeteg holmit. Nekem talán egy, vagy két hetembe kerül majd kiválogatni a használható dolgokat és kidobni minden mást. Körbejáratom a tekintetem, hogy megkeressem, mi okozhatta a puffanást.
A kanapéról megviselt, félszemű maci bámul vissza rám. Emlékszem rá. Kicsinek különböző történeteket találtam ki arra, hogy mi történhetett a másik szemével.
A falakon fekete-fehér képek lógnak. Távoli családtagok vannak rajtuk, régi ruhákban, természetellenesen merev pózokban. Még az arcukat sem ismerem. Aztán meglátom a nagymamát. Egy földúton áll, kofferrel a kezében. Szél lengeti a szoknyáját és ő mosolyogva pillant hátrafelé, a válla fölött. Göndör haja vadul kavarog az arca körül. Kísértetiesen hasonlítunk egymásra – anya szerint az ő vérvonalát örököltem.
Elszakítom a tekintetem a nagymamáétól, és végre kiszúrom, mi a baj az összképpel. A sarokban szanaszét hevernek a könyvek. Tegnap raktam külön őket, párat haza akarok vinni. Vajon mitől dőlt föl a gondosan elrendezett kupac? Közelebb lépek. Mozgást látok a szemem sarkából és azonnal elönt a pánik. Majdnem visszatérek az A tervhez, a futáshoz. Szerencsére hamar felfogom, mit látok. Egy macskát.
Sziszegve fújom ki a levegőt. Tehát van logikus magyarázat. Nem mintha kételkedtem volna benne.
A macskák mindig könnyen beszöktek a házba, mivel sok a rosszul záródó ablak. A nagymama szívesen etette őket, bár egyik sem volt az övé. Ezeknek a vidéki macskáknak nincs gazdájuk, sokan elkergetik őket, de a nagymama szerette gyűjtögetni nekik a maradékokat. Így volt kiről gondoskodnia.
Letérdelek a fekete kis jószág mellé, mivel az láthatóan nem fél tőlem.
–  Jaj, cicus. Megijesztettél – mondom neki megrovóan.
–  Sajnálom – feleli a macska.
Fuldokolva riadok fel. A hajnal szokatlan, szürkés fényt vet a szobára. Pislogva mászom ki az ágyból. Csak a vén faliórát hallani, a ház most megint csöndes. A folyosó is ártalmatlannak tűnik, mintha gúnyolódna rajtam. Fejcsóválva belépek a konyhába kávét főzni. Rozsdás tűzhely, lepattogzott zománcú hűtő, koszos-sárga csempe ódivatú virágokkal. Ez csak egy öreg ház.
Előkeresem a kék pöttyös bögrét. Repedezett a szája, mégsem innék másból. Ez az enyém, mindig ebben kaptam a kakaót, és valami gyerekes kötődés fűz hozzá. Miközben kávét töltök, az éjszaka emléke visszakúszik a gondolataim közé. Bögrével a kezemben újra végigsétálok a folyosón, és bekukkantok a nappaliba.
Egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő, és megszorítom a bögrét. A kiválogatott könyvek tornya összedőlve hever a sarokban. Túl gyors mozdulattal fordítom el a fejem, a macskát keresve. Rájövök, hogy valószínűleg nem fogom megtalálni. Hideg bizsergést érzek a tarkómon. Tekintetem összeakad a nagymamáéval. Mintha a saját szemembe néznék, ahogy magamra mosolygok.

 

 

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…