– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

– Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)