Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…