Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

– Jó reggelt – köszön anya.

– Ohayo – nyögöm, és elsunnyogok mellette.

Ráborulok a mosdóra, és próbálom kimosni a szememből a fáradtságot és a kanjikat. Anya utánam jön, megáll a fürdőszoba ajtóban.

– Reggeli? – kérdi.

– Hai – vetem oda.

– Nagyon vicces – jegyzi meg, mire kérdőn nézek fel rá. Nem értem, mire gondol. Megrázza a fejét, és kimegy a konyhába. Meghallom a kávéfőző szürcsögését. Zene füleimnek.

Ma reggel valahogy nem akar helyreállni az egyensúlyérzékem – általában esetlen vagyok ébredés után, aztán hamar rendbe jövök. De ma nem. Visszabotladozok a szobámba, közben vagy kétszer meg kell kapaszkodnom egy-egy könyvespolcba, hogy el ne essek.

Azért sikerül felöltöznöm, de az út ki a konyhába legalább olyan keserves, mint a szobámba vezető. Furcsán érzem magam. Ezt megmondom anyának is.

– Kibun ga hen.

Anya sóhajt. – Nincs korán a hülyéskedéshez?

– Nani? – kérdezem. Nem értem, mi a gondja.

– Hagyd már abba. Amikor angolul szórakoztok az öcséddel, azt még megértem valahogy, de ez a japán! Mintha halandzsáznál.

– Nihongo? Dou iu imi? – kérdezek vissza újból, de valami motoszkálni kezd a fejemben. Nagyon furcsán érzem magam. Tudom, hogy valami nincs rendben, de nem jövök rá, mi az.

– Okaasan, nankia hen desu. Wakaranai demo kibun ga okashii – magyarázom kétségbeesetten anyának, mire ő dühösen felém fordul.

– Ne beszélj japánul! – kiabál rám.

Végre fény gyúl a fejemben. Szóval ez a gond! Mégsem érzem jobban magam. Hiszen ez lehetetlen. Én magyarul beszélek. Magyarul akarok beszélni.

– Fukanou! Hangariigo de itteitai! – mondom ki hangosan is, amire gondolok. De megint japánul. Megrémülök. A szám elé kapom a kezem. Anya szeme villámokat szór.

– Nagyon elegem van ebből a bolondozásból. Először a rajzfilmek, most meg ez. Talán nem kellett volna engednünk, hogy ilyeneket tanulj.

Könnyek szöknek a szemembe. Nem értem. Egyszerűen nem értem.

Magyarul, szuggerálom saját magam. Mondd magyarul.

– Watashi – kezdem, de elharapom. Nem jó.

Nem értem.

Valami baj van a fejemmel. Beverhettem, hiszen szédülök is.

Igen, ez lesz az. Valami különös afázia.

De hogyan magyarázzam el anyának?

– Okaasan – kezdem, megint japánul. Elkeseredettségemben kicsordul a könnyem. Nem tudom megszólítani a saját anyámat a saját anyanyelvemen. Nem megy. Nincsenek meg a szavak. Csak vonások, kanjik vannak mindenütt.

– Okaasan – suttogom.

Anya majdhogynem hozzám vágja a reggeli rántottát, és kiviharzik a konyhából. Kinyitom a szám, hogy utána kiáltsak, de nem megy.

Egyszerűen elfelejtettem, hogyan kell.

Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

– Ohayo – köszön anya.

Nem értem, mit mond…

Én vagyok az egyetlen, aki nem először jár itt. A többiek szájtátva bámulják az ajtókat, ablakokat, mindent és mindenkit, de én nem.

Ovis koromban sokat jártam itt anyával. Végtelen folyosókon sétáltunk, a falak fölém görnyedtek és alig láttam a plafont. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltűnhetek benne, porszem leszek, és többé nem találnak meg. Görcsösen kapaszkodtam anyába. Magas árnyékok mentek el mellettünk és nekem mindig azt kellett mondanom „jó napot kívánok”, nem simán „jó napot”, mert anya szerint az nem udvarias. A tanító néni lányától elvárják, hogy udvarias legyen, ne kiabáljon, ne szaladgáljon, és „jó napot kívánok”-kal köszönjön.

„Mutass példát a többieknek,” mondta anya ma reggel. Én igazán próbálok. Nem bambulok, türelmesen várom, hogy megérkezzen a tanár néni. Nagyon nehéz egy helyben állni. Futni szeretnék. Ezek a falak ismernek engem. Érzem, ahogy néznek, a tarkómon érzem. A magas árnyékok rám villantják sárga fogaikat, megállnak és odajönnek hozzám. A többi gyerek elhúzódik, de én nem tehetem. „Jaj, hát milyen nagy vagy már,” mondják rám kacsintva, mintha belelátnának az életembe. A többiek nevét nem tudják, de az enyémet, azt igen.

Elkezdem gyűrögetni a szoknyámat, és dülöngélek, nem bírok megmaradni. Végig figyelni fognak. Figyelni fogják, hogy tényleg példát mutatok-e, hogy rosszat mondok-e, hogy szaladgálok-e, hogy mennyire szépen eszek, mindent, mindent figyelni fognak. Még akkor is figyelni fognak, amikor már nagy és fura szagú gimis leszek, pedig az olyan sokára lesz, hogy fel sem fogom, mikor. A felismerés nehezebben ül a vállamon, mint az iskolatáska. Lebiggyed a szám, de tudom, hogy nem sírhatok. Én nem sírhatok. Mert figyelnek, és anya szomorú lenne, ha pont én sírnék.

Elkezd szipogni mellettem egy kislány. Nyelek egyet és odafordulok hozzá. „Elestél?” kérdezem. „Hiányzik az anyukám,” hüppögi. „Jó neked, hogy a tiéd itt van.” Nyitom a szám, hogy elmagyarázzam, hogy nem jó, mert engem figyelnek, mert nekem mostantól mindig résen kell majd lennem, pedig nem hiszem, hogy tudnék példát mutatni, de muszáj lesz… Végül nem szólok semmit. Megrántom a vállam, és szótlanul elfordulok. Nem magyarázhatom el, még meghallanák a falak.

 

 

 

 

A lábam megáll félúton, ahogy felfele mászom a vonat magas lépcsőjén. Elég kitekert pozíció, de észre sem veszem. Nem rég mosták fel a padlót, vizesen csillog, és mindent betölt az a szag. Mosószer és fertőtlenítő keveréke, de nem a tisztaságérzést keltő fajta, hanem az a terjengős, nehéz, savanyú pára. A legelső érzelem, amit kivált belőlem, a megdöbbenés. Azt hittem, csak pletyka, hogy ezeket a békebeli zötyögőket kitakarítják néha. Ez azonban egy másodperc alatt tovatűnik és a következő emlék olyan erővel könyököl utat magának, hogy majdnem letántorodom a szerelvényről.

Pontosan ismerem ezt a szagot. A plafon magas és pókhálós, hullik a vakolat, minden horrorfilm-zöldre van festve, de az ősrégi linóleum itt is ugyanolyan. Lehetetlen kimosni a beleégett mocskot, hiába öntik rá azt a sok orrfacsaró löttyöt. Egyáltalán nem érzem sterilnek. Pedig ha valahol, hát itt annak kéne lennie. Dögmeleg van, így a felszálló pára még elviselhetetlenebb, hiába fekszem egy szál hálóingben. Hallom, hogy a többi ágyon nehezen lélegeznek. Két nénivel vagyok együtt. Az egyikük lassan, sípolva veszi a levegőt, egyébként teljesen mozdulatlanul fekszik. A másik felől egyenetlen sóhajokat hallani. Néha halk nyögések közepette befordul a fal felé, majd vissza. Éberen hallgatom őket, nem tudok aludni. Próbálok úrrá lenni az iszonyomon. Érveket hozok fel magamnak, miért nem nagy dolog ez az egész. Én csak pár éjszakát töltök bent. Vannak, akik régebb óta itt vannak, és sokáig itt lesznek még. Ha minden jól megy, hamarosan elfelejthetem az egész kalandot, továbbléphetek. A folyosón szembejövők nagyobb része nem ilyen szerencsés. A logika mindig apa hangján szól a fejemben. Most mégse tud teljesen megnyugtatni. Akadozik, mint a régi bakelitek otthon. Mögötte fehér zajként suttog az összes sztereotip gondolat, ami ilyen helyzetben átfut mindenki agyán. Miért én? Miért most? Meg úgy egyáltalán miért? Ezekre apa sem tud válaszolni, és persze nincs sok értelme rágódni rajtuk. Nem tudok koncentrálni, nagyon zavar a szag. Rátelepszik a bőrömre, elnyomja a tusfürdőm és a parfümöm illatát. Olyan szagom lesz, mint a néniknek. A gondolattól bizseregni kezd a gerincem. Mivel sikeresen kiborítottam magam, kikászálódom az ágyból, hogy sétáljak kicsit a folyosón. A sok fehér köpenyről eszembe jut, hogy még nem választottam ruhát a szalagavatóra. Az egész egy rémálom, mert sehol sincs egy értelmes ruha, ami nem habos-babos, köves, strasszos borzadvány. Nem akarok képviselőfánknak öltözve keringőzni. Ha mondjuk-

Egy dühös öreghölgy a kistáskájával kedvesen taszajt rajtam egyet. Pislogva félreállok az útjából. A cipője tépőzárként serceg a frissen mosott padlón. Kezdek hozzászokni a szaghoz, de azért olyan fülkét keresek, ahol nagyrészt felszáradt a víz. Lepakolok és kinyitom az ablakot. A vonat rángatózik párat, kicsit kéreti magát, aztán elindul. Az ablak nyílásán át hideg levegő csap az arcomba. A szemerkélő esőtől a betonnak furcsa, édeskés illata lesz. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy megteljen vele a tüdőm.

Hiányzik belőle a nád és az iszap, de így is ismerős. Szabit látom, ahogy egyre gyorsulva totyog lefele a lejtőn, ami a parthoz vezet. Most még alacsonyabb nálam és egyáltalán nem érzékeli a különbséget járda és autóút között.  Utána kiabálok, mert anya rám bízta őt, nem most, hanem nagyon régen, és ez olyan felelősség, amit már ötéves fejjel is nagyon komolyan vettem. Megfordul és megvár. Nem olyan, mint a barátnőim kistestvérei, akik állítólag undokak, meg gonoszak, meg hazudósak, meg ilyesmi. Persze Szabi sem egy szent, egyszer elszopogatta az egyik Barbie babámat, igen, elszopogatta, nem elrágta. Lejött a haja, és minden tiszta nyál volt. Nem jó erre hazajönni a suliból. De bocsánatot kért, úgyhogy rendben vagyunk. Szeretem, hogy csöndben végig tud ülni egy mesét, ha kap mellé kakaót. És szeretem, hogy megáll, ha szólok neki. Odaérek mellé, és beletúrok a most még világító szőke hajába. Élvezem a tekintélyt, ami a szemén keresztül engem övez. Együtt futunk tovább a partig. Az erős szél miatt a víz messze kicsap a partra. Szabi először bizonytalanul tapicskol a pocsolyákban, de hamar megjön a kedve a játékhoz. Visongva rohangál fel-alá, egy darabig követem, aztán kifulladva lehuppanok egy nagyobb kőre. Sajnálom, hogy nincsenek kacsák, pedig hoztunk kenyércsücsköt nekik. Szabi feltűnik mellettem a markában három apró kagylóval. Pont jók a közös gyűjteményünkbe, magyarázza, kicsit még babásan selypítve. Ugyanígy nyújtja majd felém az Imígyen szóla Zarathusztrát, mert van benne egy bekezdés, ami pont passzol ahhoz, amiről a legutóbb beszélgettünk, és mindenképp olvassam el, mert órán mondták róla, hogy-

„Elnézést, szabad ez a hely?”

Elvarázsolva bólintok az ajtóban toporgó lánynak. Félszeg mosollyal megköszöni és leül velem szemben. A tovahömpölygő felhőket nézem, amíg befészkeli magát az ülésbe. Hallom, ahogy a táskájában kotor, aztán egy műanyag tető kattan. Odapillantok és látom, hogy egy doboz kaját nyitott ki. Szégyenlősen felnéz rám, már-már elnézést kér, majd nekilát. A lencsefőzelék kellemesen kesernyés, babéros illata először alig érezhető, csak egy sejtés a szokásos eau de MÁV mellett. Pár perc múlva határozottabb lesz, végül olyan erős, hogy óhatatlanul megindítja a nyálelválasztásom. De ennék egy kis lencsét!

Anya csinálja a legjobb lencsefőzeléket a családban. Sok mustárt rak bele, ezt imádom. Vidáman tüdőzöm le a tűzhely felől áramló illatokat, miközben virslit karikázok. A többi hozzávaló, ami az ebédhez kell, már mind felkockázva áll az asztalon. Anya szereti, amikor a keze alá dolgozom, mert úgy a szokásosnál is gyorsabb, amivel szerintem simán verné Jamie harminc perces kajáit. Itt harminc perc alatt egy négyfogásos ebéd fele elkészül, a többit meg úgyis csak be kell vágni a sütőbe. Anya elégedetten ül le mellém, beleiszik a reggeli kávé maradékába és rágyújt. Apróságokról beszélgetünk, be-bekapva egy virslikorongot a tányérról. A család hamarosan megérkezik, hogy körbeülje a nagy faasztalt, amit a nagymamától örököltünk. Alig férünk el, stokikat és íróasztalhoz való székeket is ki kell hozni. Három különböző készletből vannak tányérok, mert porcelánt nem örököltünk. Az egész olyan toldozott-foldozott látványt nyújt, de mi nem bánjuk. Hangosak vagyunk, és mindenki egyszerre beszél. Apa krumplit lop a nagybátyám tányérjáról, én elcserélem Szabival a virslimet hagymára, anya pedig kétszer annyit szed az unokatesóimnak, mint amennyit kérnek, aztán noszogatja őket, hogy egyenek már rendesen. Később előkerülnek a sütis dobozok, legalább egy hordónyi kávé, és indul a világmegváltás. Az unokatesóim és én gyors tempóban fánkot tömünk a szánkba, mikor szóba kerül az egyetem és a jövőnk. Fejrázva rángatjuk a vállunkat, jelezvén, hogy teli szájjal sajnos nem lehet beszélni. Szabi jól szórakozik ezen. Most még. Fellélegzünk, amikor tovább terelődik a szó, jöhet a munka, politika, könyvek, akármi. Még azután is cseng a fülem, miután elmentek. A lencse illata sem megy ki a fejemből, kiosonok éjszaka, hogy nassoljak belőle. A hűtőnél összefutok anyával. Kinevetjük egymást, elfelezzük a maradékot és pizsamás lencsefőzelék partit csapunk. A kislámpa derengő fényénél a kanapén kucorogva már nem csak apróságokról beszélünk. Anya szerint nem kell annyit aggódni a jövő miatt, jó sínen vagyunk, csak tudni kell, hol akarunk leszállni.

Hol is akarok leszállni? Egy pillanatra elönt a pánik. Ugye nem mentem túl? A vonat már lassít, épp időben cihelődöm fel. Lelépve a peronra körbejáratom a tekintetem. Belém markol a szorongás, megbénítja a lábaimat. Nem az idegen látvány zavar, hanem a szagok. Egy ismeretlen város ismeretlen elegye, számomra tökéletesen üres. Hirtelen visszakívánkozom a fertőtlenítőtől bűzlő vonatra, beletelik pár percbe, hogy erőt vegyek magamon. Jó mélyen belélegzem ezt a hideg kísértet-szagot, fogom a táskámat és elindulok.