1.
Széttárom karjaim
a naplementének,
hullámként elborít
a holnap.
2.
Széttárt karomban
naplemente,
fejem fölött összecsap
A holnap hulláma.
***
Nyár,
hűvös könyvtári folyosó,
békésen vibráló
ablak rejtette zöld.
Mikor itt jártál,
Itt voltam én is,
Dolgos hétvégéken.
Megérintem az asztalod.
Milyen jóleső hideg!
Tengerzúg a múlt,
Mélyzöld imbolyog,
Most is kételyekkel élek.
***
1.
Mindig is szerettem
a messze-dolgokat,
mert összeköti őket
a távol.
2.
Mindig is szerettem
a messzeségbe nézni,
mert az ottaniakat
összefűzi a távol.
***
Nyíló napraforgók pörögnek,
szalad a bicikli,
kalapom karimájának csöppnyi árnyékára
fényt vet a folyó.
Csak a te szavadat őriztem,
a külvilág láthatatlan volt,
ó, azok a menthetetlen bódult idők!
***
Miért, hogy együtt vagyunk, kéz a kézben,
egy szót nem bírunk kimondani mégsem?
Miért ez a torokszorító érzés?
Miért? Miért? – csak erre gondolok.
Ami törékeny, eltörhet,
ami elromolhat, örök aggodalom.
***
Mélybe hulló emberek,
meddig zuhantok?
Mintha lassítva nézném
mélybehulló emberek
mélybe hullását.
***
Nyugodt éjszaka,
megnyugszom én is,
a körvonalak, a súly –
mindet elnyeli az éj.
láthatatlanná válok,
csak a szívem marad.
