És a lány apja tényleg nem hazudott. Ahogy lemosták a halottat, lovasok értek a bárkához.
Komótos trappban, mintha csak sétalovaglást tartanának.
No de mit tesz az udvari drill? A „sorsüldözött apa” megrázta magát, és előre sietett, hogy hízelkedve fogadja a hölgyeket. Kiskosár, nagykosár, jaj, a kesztyűm…, tényleg nem látta senki? A három viháncoló szőke hol felkapta a mondatok végét, hol elnyelte a végződéseket – talán Dániából vagy még messzebbről jöttek.
Szegény-aranyos-gyermek,-ugye-nem-sokat-szenvedett?
Összecsücsörítették az ajkukat, aztán keresték tovább a kesztyűjüket. Éhesek voltak, szomjasak voltak, és megérdemeltek egy kis figyelmet.
Itt-még-egy-tiszta-pohár-sincs? Hát-nem-hiszem-el!
Sjön megvonta a vállát, és fölállt, hogy az öböl mögött sírhelyet keressen.
Riolda pedig a halott lány kezét fogva azon igyekezett, hogy a beszélgetésből egy szót ne mulasszon el. Tényleg főrangú lenne a halott lány apja? Honnan jöttek ezek a szomjas, ostoba tehenek?

És ki az új normann herceg?
A három tésztaképű tényleg Dániából érkezett: unokatestvérek voltak: szerették a sört, szerették a társaságot, és most el voltak ragadtatva a csodás normann kertektől. Sok a halott persze – a háború szörnyű, igen, igen – no, de a napsütés mindenért kárpótol! No, és az udvariasság!
A „sorsüldözött mindenre buzgón helyeselt, talán kicsit lelkesebben is, mint az igazi hercegek. Ő csak egy ír trónbitorló öccse volt – és mióta az eszét tudta, üldözte a sors. – fel-alá utazgatott, itt is, ott is megfordult: terjesztette a műveltséget és a jómodort.
Az angelbriandi mozaikokat láttátok-e, hölgyeim?
A dán lányok viháncolva felnevettek. Kiderült, már jól belovagolták a környéket.
És itt, a hajón sem töltötték az időt feleslegesen: megcsodálták a halott lány karkötőjét, fésűjét, nyakláncát, ezüst pohárkáját, és mikor mindennel végeztek, rámeredtek Rioldára: – Meddig marad itt a tündér? Azt várja, hogy eltemessék a lányodat?
A „sorsüldözött” elnevette magát. – Ugyan! Nem mindenki tündér, akinek fekete haja van. Higgyétek el, semmi különös sincs ebben a kislányban!
Ám a három tésztaképű semmi pénzért nem hagyott volna kipróbálatlanul egy ilyen ritkaságot.  Most hogy biztosak lettek benne, hogy Riolda nem fog hirtelen tüzet okádni, megütögették a karját, meghúzogatták a haját, és már a száját akarták szétfeszíteni, mikor kintről megint lódobogás hallatszott.
A három lány vigyorogva felpattant, a nyomukban ott lépkedett a „sorsüldözött”.
– Hallom, micsoda bánat ért, testvérem! Országom nevében mondom, hogy úgy való, a szegény gyermekedet mi is meggyászoljuk illendően. Mintha a mi kislányunk lenne.
Új tavasz, új ország, de régi közhelyek. A-legnagyobb-bánattal… örökre-megtört-szívvel… szemünket–a-jövőre-függesztve… Riolda nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az új kegyelmes urat ő is szemügyre vegye.
Henrik! A halott lány most már egyedül maradt – talán mindörökre.

Most kéne észnél lennem, töprengett Riolda. Sürögni-forogni, az új herceg lába elé borulni, és persze restelkedni, hogy egyáltalán életben vagyok.
Henrik, az új herceg tekintete óvatosan körbejárt mindenkin.
– Ki ez a fekete lány a rongyokban? Csak nem a lányod szolgálója?
A „sorsüldözött” már éppen magyarázkodni kezdett– óvatosan, hogy akkor se maradjon szégyenben, ha Riolda koldus, akkor sem, ha valakinek-a-valakiije – de egy hosszabb szónoklattól megkímélte a herceget a sors.
Ruganyos járású, szőke nő lépett hozzájuk. Riolda csak a hátát látta: nem viselt az út porát összesöprő, térdig szutykos köpenyt, de mindenki érezte, itt az új herceg felesége.
Hát persze hogy fáradt, hát persze hogy szomjas!
Térültek-fordultak a dán lányok, tolongtak, forogtak, csicseregtek, udvariaskodtak, addig-addig, míg a hercegné kezébe nyomták a halott lány ezüstpohárkáját. Henrik felesége kortyolt a vízből, a tömeg hirtelen szétnyílt, és ekkor már Riolda is láthatta az arcát: igen, Hildi.
A kipróbált, a megbízható: a régi hercegné.
Ezek szerint Hildi hajója meg sem érkezett Dániába? Vagy a hercegné el sem indult – talán meghúzódott valakinél, mert tudta, hogy az arabok hazatérnek, ő pedig majd a kezét nyújthatja a győztesnek… csakis a fiai érdekében?
Ahogy a pillantásuk összetalálkozott, Hildi odaugrott hozzá.
– Szentséges ég! Riolda! Drága kis barátnőm! Hogy sikerült megmenekülnöd? – és mint a dán lányok, ő is végignyomorgatta a derekát.  – Fel sem ismertelek volna, ha nincs ez a borzas, fekete hajad! Hogy milyen sovány vagy! Rád férne egy kis édesség, drága gyermekem!
Rioldának elképedni sem maradt ideje, a dán lányok rohantak, hogy égen-földön valami édességet találjanak. Riolda csak suttogva merte Hilditől megkérdezni: – Hol vannak a gyerekek?
A hercegné magabiztosan mosolygott. – Megvannak, persze! És itt az ideje, hogy összeszedd magad, mert többé nem hagyhatod el a fiaimat.
A tekintete Sjönre tévedt. És bár mosolygott a szeme, de a szemöldöke jelezte, hogy meggondolatlannak látja Riolda választását. Ostobának és meggondolatlannak.
Sjön viszont el volt bűvölve ettől határtalan jóindulattól, ettől a nemes egyszerűségtől, ettől a gyönyörű asszonytól! És Rioldába belehasított a félelem: előbb-utóbb Sjönnek is elmagyarázzák, hogy nem egy ravasz, kis jöttment való hozzá, hanem egy megbízható normann szépség, egy tenyeres-talpas, egy igazi…
De ebben az újdonsült udvarban még senkinek sem volt bátorsága ilyen messzire tekinteni. Henrik megint ott forgolódott-tapogatózott körülöttük: megveregette Sjön vállát, megcirógatta Riolda homlokát, és hozzátette, mindig öröm ilyen életrevaló fiatalokkal találkozni… Fiatalokkal, akik becsülettel, fiatalokkal,akik mindig csak előre…
No, de vajon miért olyan fontos a hercegi párnak, hogy őt, az ír cselédet maguk mellett tartsák? Talán a hajam miatt, gondolta Riolda. A koronaékszereken kívül mi bizonyíthatná jobban az uralom állandóságát, mint egy, a hercegi gyermekek között sertepertélő, szokatlan külsejű dada?
– Gyere te is, Riolda! A fiúk már nagyon várnak!
És udvarhölgyeire támaszkodva Hildi hátravonult a sátrakhoz.
Az új herceg – miután  mindenkit jól lakatott udvariassággal – szónoklatot tartott. A család szent dolog, jó doloh, megmásíthatatlan dolog. Télre tavasz jön, tavaszra nyár, de csak akkor, ha néhány jó katona biztosítja a megfelelő kerékvágást.  Az emberek meg akarják tömni a hasukat, aztán eltemetni a halottaikat. Ő is ezt akarja, mert jó katona, derék katona, és benne van a kerékvágásban. Azért vette el a régi hercegnét feleségül, hogy a hősi halált halt Vilmos fiai akadálytalanul léphessenek a trónra. Mert ahol rend van, ott törvény van…
Riolda hátrább lépett, mert úgy érezte, a herceg felnyársalja a pillantásával.
Tábor, gyűrű, halálos kaloda.
– Gyere Sjön! Nézzük meg a gyerekeket!
Sátrak. Lótrágya és illatszer-szag. Izgalom és hazugság kipárolgása.
Elejtett szóvégek, dánul viháncoló gyereklányok. Vajon a katonák is mind dánok? És dánok lesznek majd a tanácsadók?
– No, nézzétek csak, ki van itt!
A hercegné most nem állt fel, egy széken ült előregörnyedve, talán megint gyereket várt. De még émelyegve is mosolyt erőltetett magára, és rábökött a sátor mélyén játszó két fiúcskára.
A fiúk hegyes állúak voltak, rémültek és sápadtak. A fülük botját sem mozdították Riolda hangjára. Nem is csoda: nem Vilmos fiai voltak.
De megtorpanni már nem volt idő. Riolda az udvar figyelő tekintete előtt ujjongva ölelte őket magához.