Két koraeste meg egy reggel az négy késődélután-mérték

A Duna bádogszín mocskos kocsmapult. Szomjasak vagyunk. Ki így, ki úgy.

Esett. Ráérősen, melankolikusan, mint a beázások első szakaszában, amikor még tart valamennyire a födém. Ennyi víz nincs. Mennyi van? Sok nem kell, az biztos. A fél liter bőven elég a két liter borhoz. Csak két liter? Legalább fehér?

Az elméleti matematikusok vidám emberek. Azon vitatkoznak, miután leülnek a konvektor és a piros, a hajdani boldog cigarettázások emlékét felidéző, ezer helyen kiégetett futóval borított asztal mellé, hogy vajon kiszámolható-e, s főképpen miként, hogy adott idő alatt, adott területre mennyi esőcsepp hullik egy átlagos zivatar alatt.

Nem lényegtelen. Ha tudnánk, biztosak lehetnénk abban, hogy nem vagyunk egészen véletlenül.

A leghátsó asztalnál fiatal pár tapogatja egymást szemérmesen, ahogy egy hallatlanul elegáns boltban vesz kézbe az ember egy kimondhatatlanul drága tárgyat, olyan jóvátehetetlenül, ugyanakkor legyőzhetetlen kíváncsisággal.

A pultos nő kezei között sértett csörömpöléssel készül egy kávé.

A munkanélküli zöld Tigázos kabátban, ökölbe szorított kézzel álldogál oldalt, s megbarnult fogakkal elropogtat pár fáradt káromkodást. Néha késsel rohangál a vendégek között, de mindig van, aki megszereti dohányzás közben, a bejárat előtt, ott szokott ismerkedni, elmondja, hogy dolgozni akar, s ha elhiszik, akkor behívják és ihat. A pultos nő nem szereti. Számára ismeretlen.

Az országos hírű prímás késében van, számára készül kapkodva a kávé, koncertje lesz szemben, a talponálló sarokban feketéllik öltönyében, kedvesen biccent a matematikusok felé.

Azok már új problémán töprengenek. Úgy látszik, az esőcseppek ügyét biztosra vehetjük. Közelítő értéken: kurva sok. Bár borból esne annyi. Most a golyókra koncentrálnak, golyóból mennyi van, s azok közül hány piros, mennyi kék? Hogy hol, az véletlenszerű.

A szerelmesek emlékeznek. Alig húsz évesek. Van mire.

A munkanélkülinek lenne módszere a golyós problematikára, mesterlövész volt, erről mesél most legalábbis egy aranykeretes szemüveget viselő, öltönyös, korosabb úriembernek, aki vagy gimnáziumi igazgató vagy filozófus, olyan végtelen türelemmel hallgatja a ködös tekintetű, állítólagos mesterlövészt, mintha az maga volna a hamvasi példaszövegben a bölcs által szemlélt fa, mely utóbbinak autarkeiája van.

Fogynak a borok és a függvény alatti tartomány. Csak a szóda nem fogy. Konvergálunk.

Az ifjak is. Az asztal alatt. Miközben arról beszélnek halkan, hogy jöhetne már a tavasz.

Az országos hírű prímás felhörpinti a feketét, fizet, biccent, majd mosolyogva elrohan a szemközti koncertterem felé. Hangszerét magához öleli, hogy adott idő alatt minél kevesebb eső érje az adott út során.

Helyét a támaszkodónál nemsokára egy lódenkabátos, kócos, zilált szakállú férfi foglalja el, vágyakozva belenéz az üres csészébe, aztán lemondóan felmorran, és olajbogyó-fekete ujjaival óvatosan elemeli a kockacukrot, körbenéz, majd a szájába ejti, mielőtt beköszön.

Ő a másik, akit a pultos nő nem hajlandó megismerni, vissza se köszön, pedig tíz éve tudja, hogy kicsoda.

Már két ismeretlenes a hely.

Az elméleti matematikusok jó úton haladnak. Újabb kancsót rendelnek, újabb papírokat, miken újabb lehetséges képletek íródnak majd az elkövetkező két liter alatt.

Az idős, szemüveges úr végighúzza arcán finom ujjait. Konyakjába mélyed, s mélyen megszánja a munkanélkülit. Tulajdonképpen szégyelli magát, amiért számára nem jelent gondot, hogy rendesen igyék. Kettejük közt most valamiféle titkos barátság alakul, mely nem igényli a további találkozásokat, sem a levelezést, a telefonhívásokat, a párbeszédet sem, az is lehet, hogy nem is látják egymást már soha többet, mégis eltéphetetlenül összekötődtek itt, mint egy elméleti probléma és annak hipotetikus megoldó képlete, örökre így lebegnek már ketten a világóceánban, mint két megfulladt muslinca a fröccs tetején.

A szerelmesek szedelőzködnek. A lódenkabátos kihívóan ácsorog a pultos nővel szemben, sértetten nézi a zöld kabátos munkanélkülit, a lelke legmélyén érzi, hogy miatta nem ihat most, mert ravaszul elhappolta előle a jótékony öreget. Az öreg kiissza konyakját, aztán rendel még a lódenkabátosnak meg a mesterlövésznek egy-egy sört, és fizet. A mesterlövész munkanélküli előzékenyen asztalához invitálja a lódenkabátos munkanélkülit, majd mosolyogva hátradől. A két matematikus igen közel jár már a lényeghez a konvektor előtt. Meredten, bűvölten egyszersmind diadalittasan néznek egy számsort az egyik jegyzetlapon.

Ekkor kivágódik az ajtó, berobban egy fiatalember, kezében vonó, sietve közli, hogy a prímás megbízásából érkezett, felkapja az ajtó mellé támasztott rozzant, szürke esernyőt, amit az otthagyott, gyorsan és elnézést kérő grimasszal köszönömöt kiállt, majd lóhalálában távozik. Az esernyőt nem nyitja ki, látni a műanyag függönyön át, de szabad kezét a feje fölé emeli, ahogy elrohan a kis templom plébánosa előtt, ki talán a Krisztus sebeit számolja épp, egy másik algebra szerint, s a tócsák közt lavírozva eltávolodik a koncertterem felé.

Elindulnak lassan, a szerelmesek, az öreg, csak a két ismeretlen marad, meg a részeg matematikusok.

Isznak, mert mind igencsak szomjasak.

És az utcán, a Duna felől érkező felhőkből csak zuhog, megoldás nélkül esik az eső.

A próbálkozások, vagyis a megfogalmazásra, azaz az írásra tett kísérletek után, melyek mind kifulladtak egy-egy – néha lendületes, megrázó és kielégítő – beszélgetésben, a dolog kibeszélésében, a kvázi megkönnyebbülésben, hogy ebben az értelemben tehát a dolog mégis égetően fontos, ebből következően valóban létezik, szükségszerű megoldása is ismert, ha az maga valamint kiterjedt összefüggésrendszere bővebben nem is kifejthető – hiszen az általa létrehozott és képviselt problematika éppen abban áll, hogy a dolog állandó mozgásban, alakulásban és „megbeszélésben” van, ezért egyértelműen rögzíthetetlen -, nem is fölfogható és ezért valójában leírhatatlan is, eljött végre a csönd, a semmitnemmondani akarattalan hallgatás, melyben a dolog maga is felszívódott, talán már korábban eliminálódott a párbeszédekben, a vitákban, a megbeszélésekben, a különféle értelmezések során, darabjaira hullott, megült a különböző kontextusok réseiben, molekuláris szinten működött csak tovább, hazahordták zakójuk gallérján, körmük alatt vagy húgyfoltos alsójukon a vitapartnerek, hordják azóta is, szerte a világban, amerre járnak, egymás bőrére kenik, benne van a nyálukban, a levesükben, a véráramuk keringeti, néha áthatol a szíven is, de mindez már valóban csöndben és észrevétlenül zajlik, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában áll meg a szíve.

Ez egészen elementáris.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű. Semmit nem mondani. Megoldás. Minden kényszer nélkül kussolni, mintha csak egy másik számrendszerben számolna az ember, amit a többiek nem értenek, amivel nem is kalkulálnak, hiszen számukra az egy a legkisebb szám, a milliárdot kimondani pedig olyan nekik, mintha képzeletben – legalábbis, de néha egészen praktikusan – felnégyelhetnének valakit, akinek látása undorral tölti el őket és borzongva, öklendezve húzódnak el mellőle, még ama felnégyelés közben is öklendeznek – képzeletben – és védőruhát és alkalmas eszközt, motoros fűrészt vagy nagy tűzerejű gépkarabélyt használnak, precízen és pontosan, amilyen adekvátan tudnak kombinálni az egymilliárddal is – képzeletben -, és közben nem is veszik észre, hogy mekkora a csönd.

Kurva nagy.

Egymilliárdan vannak. Vagy többen. Egymilliárdan kimennek a térre. Egymilliárdan felmennek a hegyre. Elmennek Mekkába. Elmennek Jeruzsálembe. Ez már négy milliárd. Sokan vannak. És egyre többen mennek ki a térre, fel a hegyre, el Mekkába, el Jeruzsálembe. Egyre. Többen. Valószínűleg az a dolog mozgat minket, miszerint fel kell hívnunk a többiek figyelmét, hogy az a dolog nem halasztható tovább, azonnali hatállyal megoldást kell találni rá, hogy mindenki megismerje és megértse ontológiáját és feltételezhető következményeit, melyek végzetesek is lehetnek, ha a dologról továbbra sem veszünk tudomást, elfordítjuk a fejünk és a legjobb esetben – képzeletben és öklendezve – csak felnégyelünk, hovatovább felkilencedelünk, felezredelünk és felmilliomodolunk, mindez együtt is kevés a dolog érdekében, sokkal többre volna szükség, miközben azonban tisztán látszik, hogy maga a dolog nem vesz róluk tudomást, elfordítja a fejét és egyáltalán nem éredekli az ontológiánk, valamint várható következményeink. Ebből persze az következne, hogy a dolog volna maga a csend. Tévedés.

De erről nem mondhatok többet.

(A dolog menthetetlenül elaprózta magát. A dolgot magát kéne megygyőzni arról, hogy tarthatatlanul sokan van. Kicsit túlbeszélt minket. Túltárgyalt. Bő lére eresztett. Aztán meg hányaveti. És lusta. Nem tud magával mit kezdeni. Célképzet nélküli. Igazán megállhatna a saját két lábán. Felnőhetne végre.)

És ez az egész rózsaszín papíron.

A reggeli félhomályban nézve, tekintettel az alig derengő fényre, egy könnyű, szatén alsó is lehetne akár, amit lezser és nemtörődöm mozdulattal dobott válla fölött hátra az ágyból a nő vetkőzés közben, miközben már alaposan benne voltak a dologban, és aztán ott is felejtette az eksztázis után, meztelen seggére húzta fel a farmert, azt hitte kézirat, nem a bugyija, van, aki rózsaszín papírra ír, ha furcsa is, hát nem nyúlt utána, egyébként is kedvelte, amikor a nadrág varrása bevágott alul és közvetlenül érte a vagina érzékeny felületét, hát már ezért is megéri bugyi nélkül menni haza, gondolta – képzeletben -, de minden hiába, az a rózsaszín, kissé gyűrt, letépett szélű folt nem női alsónemű volt, hanem egy levél, nem is volt nővel már két hete, még csak nem is beszélt nővel, pláne olyannal, aki ebben a hidegben meztelen pinával indulna haza.

Az írott szó törékeny önvédelmi fegyver.

Ellenben hatásos öngyilok. Ha az ember a leírtat maga ellen fordítja – és miért ne tené, kérdem én -, nincs is más dolga tovább, a felhasított, amúgy is hártyavékony öntudat gyorsan kivérzik, s már az első bemetszésnél bomlani kezd. Jól tudta ezt ő is. Amikor a levelet megírta, persze magának, a szeszek, édességek, csókok és egyéb kemikáliák okozta bódulat dacára is pontosan tudta, hogy amit cselekszik, kész őrület. Miért? Tragikus események beláthatatlan sora követi majd egymást, mely történések felett minden uralmat elvesztett már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, mely ököllel betört átlátszó, de cserepekre hullott felület alatt egy kisszériás – aránylag értékes – rézkarc látható, mint valami fundamentum, valami emlék vagy a Tízparancsolat, ami a beszakadt üveg mögött részleteiben, megtépve bár, de némiképp – nagy vonalakban – még felismerhető.

Ő öklözött bele.

Tisztára, mint a jazz. Színtiszta improvizáció, hiába nem tudja európai ember megtanulni az improvizáció játékszabályait, kötelmeit, retteg a kényszerűségtől, ezért a szabad mozgást is meg kell terveznie, de e tervezettségben sem képes kimondani szabadságának határait, egyszerűen továbbépít, lebont, ráemel, rávakol, még a mészárlásokat is meg kell konstruálnia. Bizonyos kultúrákban az ember egy vérhassal könnyedebben mozog, mint itt a demokráciával.

Te, lehet, hogy ez mégis egy bugyi…

Nem tudni, hogyan került elő, de a végzetes dolgok eredete megismerhetetlen – lám, már nem “kurzívolja” a dolgot, ez vajon most jót vagy rosszat jelent? -, mint a balsejtelem, mely szintén az ismeretlenből szivárog elő, és elönt, akár a kéjgáz, határozottan légnemű a félelem és rózsaszín, nem fekete, nem is szürke, mint az öltönye, ami ott lóg a rokkant szekrény ajtajára akasztva, az ablakkal szemben a reggeli fényben.

Fel kéne öltözni.

Írni kéne. Megírni azt a dolgot. Kávét főzni. Valakit megbántani. Talán ez a dolgunk. Rávilágítani mások hibáira. A termék maga a hiány: sebészi produktum, az emberből kimetszett titok. Mindenkinek van valami titka. Amit érez, tud, de képtelen elmondani. A megfogalmazástól gyógyulást remélünk, de sejtjük, ha magunkkal igazán őszinték vagyunk, hogy a leírt csak a titok egyik lehetséges megnyilvánulását mutatja be, s milliárd alakváltozásra képes egyetlen mondat artikulált felmondása alatt. Rettentő elszántnak kell lenni ahhoz, hogy a feltárás legalább valamely részeredményre vezessen, a vizsgálat rögzíteni tudjon akárcsak egy lehetséges formai megnyilatkozást. Szakbarbárság. Vakbuzgóság. Szent őrület. Szex.

Kifinomult szellemek nehezebben élveznek el.

Az összpontosítás hamar elfárasztotta, a kávé lefőtt, az ablak bepárásodott. A dolgok nehezen változnak. Végre kezdett magához térni, kilépni a kontextusból, leült, a csészét bal tenyerére tette, jobbjával cigarettát kotort a dobozból, a szájába vette, öngyújtót keresett a fotel mellett roskadozó, négy éve saját maga által összeszerelt meglehetősen divatos, natúrpácolású svéd komód tetején, a cigarettához emelte és rágyújtott, nézve a maga elé tartott kávé finom szálakban kibomló gőzeit, mint egy nő haja, gondolta közben, odalátta a két szemét, dióbarnák voltak és ábrándosan-nedvesen az állandó gyönyör és élvek sós vizeiben lebegtek, mintha mindig az altestén járna a keze, és sosem tudna koncentrálni semmire, ami nem a kielégülés, az állandó határsértés, dezertálás a valóságból, bárhol, ágyban, kávéházban vagy egy színház második sorában a nézők között, folytonosan és befejezetlenül, öntudatlanul remegő szájszélébe harapna, és mindig azt mondaná, hogy ahhh…

Ahhh! Persze nem minden megvetés nélkül.

A nők alkalmasak arra, hogy helyes irányba tereljék a dolgokat. A férfi mindenképpen szembesül azzal, hogy élete, amit a nő előtt élt értelmetlen, üres és felesleges, amely felismeréssel sosem volt baja, a tájékozott ember nem tulajdonít fontosságot saját sorsa alakulásának, tisztában van vele, hogy bármikor kiéghet egy izzó, elfogyhat a kávé, véget érhet egy igen kedves és mulatságos filmsorozat – búcsút intenek egymásnak rajongott zenekarunk tagjai -, azon viszont meghökkent, hogy a nő járásához igyekezett hozzáigazítani lépéseit, mintha maga is az értelemre várna, azaz valamiféle képzett rendre, ismétlődésekre, az elméleti képzés után némi gyakorlatra a mindennapokban, sőt úgy tűnt, egész korábbi élete alatt csak erre várt, hogy valaki metrumot adjon az álmainak, mint valami metronóm szoknyában, klikk-klakk, a kopogó tűsarkak mértéket mutassanak a jobbára mocskos, néha egészen megdöbbentően aljas képzelgéseinek, célt adjanak az önzésnek is, miszerint nem mulatságból öl, hazudik, hanem mert családja van, amire – képzeletben – ráteríti individuumát, mint valami plédet a nőre a televízió előtt, hogy meg ne fázzon, betakarja abba a rendbe, melyet a nőnek köszön, s amiért a nő hálásan elismeri, hogy remek ember, jobbat nem is találhatott volna, még akkor sem, ha néha pornót néz az interneten, és bár pontosan tudja, hogy az a pléd egyfajta szövetmintája csak a férfiegónak, azok az álmok, amikből a férfi megfonta, pléddé csomózta egész nő-előtti életét, nem értek véget vele, legfejlebb anyagiasultak – mondjuk kiteríthetőek vagy kiteregethetőek-, mérhetők és osztályozottak lettek, eszközszerűen alkalmazhatók, elfogadja ezt a csiri-csáré szertartásosságot – micsoda kompakt kis kiegyezés! – ahogy a mézeskalács szívet – aminek küllemét, állagát, színét de még ízét is utálják a férfiak – a búcsúban.

A nő él. A férfi képzeleg.

Belekortyolt. A férfi sosem bújna a saját plédje alá. Be se takarózik. Jobb dolga van. Képzelgése folytonos, házasságban vagy magányosan, s nem is érti, hogy a nő álomodása megszűnt vele, realizálódott minden fantáziakép, bevanvásárolva, megvanfőzve, kivanmosva, egy állandóan sistergő üzemi konyha az élet, amiben nem lehet álmodozni, esetleg – képzeletben – összevetni a valamikor volt, valaha álmodottat a megtapasztalttal, mely látható és tapintható való voltaképpen nem létezik, maga a képzelet, ráadásul örökös fortyogásban, valamiféle állandóan változó és formából formába öntött massza, ama dolog – legyen bár bármi is – folytonosan kialakuló képe, mely kép sosem szivárog elő éles és kontúros formában a hívóból, ahogy fotográfiák esetében ez igen jól működik, hiszen működése folytonosságán van a hangsúly, nem eredményein, ez maga a férfi, a labor vagy a laborálás megszakíthatatlan folyamatainak szépen és összefoglalva körbeírt, definitív lényege. (Meg néha egy mammut vagy brilliáns.)

Nem is tudom, melyikünk üzemibb konyha az üzeminél?

Hát ezért nem lehet nője neki sem, jobbára elképzeli, megbeszéli a dolgot, miközben pontosan tudja, hogy ezáltal despiritualizálja a dolgot magát, ahogy a munkahelyén a feladatait, melyek így leválnak róla, nők és munkaügyek, semmi köze hozzájuk tovább, innentől kezdve minden kizárólag elintézhető, de sem befejezni – lsd. kivanmosva – sem elképzeli nem lehet, elrongyolódik és visszakerül a por köforgásába, szétesik, ahogy egy rossz minőségű kamerával készített fénykép, érdekes, gondolta akkor, letéve a csészét a konyhakredencre, a finom, apró részletek a digitális képeken felnagyítva nagyobb négyzetekre hullanak, merő kubizmus, Picasso megőrült volna az eljárásért, bármilyen kézenfekvő is az az állítás, hogy az ilyen megoldásoknak a tömegkultúrában a helye, ellenben szembetűnő, hogy egy negatív esetében a túlnagyított képen porrá hullik a téma, szemcsék milliárdjai – ! – vibrálnak az ember szeme előtt, semmi euklédeszi geometria nem mutatkozik, s ez a homály inkább férfias, ez az őrület erősen maszkulin és kozmikus.

Hiszen ez nyilvánvaló!

A nap már erősen sütött, ezért be kellett a függönyt húzni. Az a dolog elkerülhetetlenné teszi a szembesülést. (A jófrancba! Mondd már el, mi az a dolog!!!) Nem lehet nem beszélni a mélyszegénységről, a termőföldről, a kihaló nyelvekről, a világvégéről, a fociról, a nőről, közös dolgainkról. Nem hagyhatjuk figelmen kívül, hogy a dolog természetéből adódóan akkor is létezik, ha mi sem ellene sem érte semmit nem teszünk. Pontosan tudta, hogy kár volt megneveznie – képzeletben -, hogy mi minden lehet, mert a dolog lényege éppen abban áll, hogy bármi lehet, illetve bárminek az összessége és összefüggésrendszere, értékelve elválasztva és megkülönböztetve összefoglalva, ahogy az archaikus analógiás logika működött még a dialektika előtt. A lét legnemesebb kérdései…

Párlatok.

Na igen, ritkán fordult elő vele, hogy már reggel megkívánja a szeszt, de most pontosan így esett, hát visszament a konyhába, és töltött egy fél Unicumot. Érdekes. Tegnap este még – amikor az a rózsaszín izé, aminek sem eredetét, sem mibenlétét (bugyi vagy levél) nem tudta meghatározni, az asztalára került – arra jutott, hogy a legjobb semmit nem mondani, s most, mintha e bölcs belátás, mint a köd, elpárolgott volna, éppen annak a dolognak körbeírása, meghatározás izgatja s teszi határtalanul bőbeszédűvé, mely dolog szétszóratását – megfogalmazhatatlanságát immár a képzeletben is – bebizonyította, elfogadta, abban megnyugodott, amikor álomra hajtotta a fejét.

Nő és az igazság.

Ez a kettő üldöz elavás után, ébredve, részegen. Megszerezni, s akarattalanul birtokolni. Hogy észre se vegyék, tulajdonolni mégis egy életen át, a hozzájuk fűződő viszonyunk pontosítása nélkül, néha még valódi közösséget sem vállalva velük, leszívni, kifújni, elengedni, mint a cigarettafüstöt, mégis fürdőzve, lebegve benne, ahogy most ő is az ablak előtt, rákönyökölve a radiátorra, nyeglén és bódultan, mint egy kamasz, mint egy kialakulatlan egyén, aki nem tudja még, hogy a valóság zajlik, mi csak követjük az eseményeket, egymás történéseit, az első lépésünk is mindig csak második valaki más első lépése után, jobb is lenne lemaradni néha, megállni, nem reagálni semmire, noha az is maga a forradalom, a tetemrehívás, a „válasznélkülhagyás”, a transzparens elvonulás, saját bölcsességünk, belátásunk és mértékletességünk tornamutatványa.

Zárlat az agyban.

Hát elnyomta a cigit, a csikket kidobta az ablakon, és elolvasta azt a levelet az íróasztalon, felvette, sorról-sorra olvasta el, amiután megdöbbeve széttárta kezeit, mert pontosan az volt megírva benne, amit eddig ezen az ólomnehéz reggelen megélt szűk szobájába zárva, másnaposan és álmosan, minden mondat, mintha csak most írta volna meg, miután már megtörténtek a dolgok, pedig még tegnap éjjel, és részegen… Talán épp ennek kellett csak kiderülnie.

Világvége december 21.

Most konolyan? A kérdések láncolata – ahogy az atomok molekulákká – kijelentéssé áll össze, sok kérdés: nagy felkiáltás, gondolta, és remegett a keze.

Hát akkor vége. Bugyi vagy levél…?

A dolog lényege nem más, mint mindazon fogalmak, esetek, tettek, dolgok összetett sokasága, amit elhallgatunk, amik nem történtek meg soha, de ami – ahogy a kettőből a három keletkezik, látható és láthatatlan, hatalmas és semmiség között – folytonosan kialakul, és válik valamivé, amiről nem lehet már „semmitsemmondani”, ahogy eltervezte reggel, mert az maga a mondás, amiben megmutatkoznak (a hajtókákról, ajkakról, töltéskavicsról, az elfekvő hajléktalan gennyes sebéből, a lebombázott házak romjai alatt utoljára felköhögő haldoklók hajáról, egy húszezresről, egy – aránylag jó árban eladható – rézkarcról, milliárdokról sem összepipettázhatóan) az élő és valós igazság momentumai, a lényeg, ami olyan – képzeletben – mint egy másnapos reggel, s amiben nem eldönthető, hogy mely részlet felejtődött el – volt – előbb, ahogy minőségbéli különbségek léteznek persze, de sürgősségük tekintetében egyaránt fontosak s egy rendszer alkatrészei, amint nem lehet bizton kijelenteni, hogy egy gépkocsi inkább a motor vagy inkább a karosszéria okán lehet-e gépkocsi, pedig tudjuk, hogy előbbivel nyilvánvalóan bármi inkább lehet autó, mint utóbbival.

Kurva életbe! Ennyit a világvégéről. A szabadság bebetonozása diktatúrához vezet.

Valóban ennyi az élet. Hogy megtudja, levél vagy rózsaszín bugyi… Hogy kié lehetett volna egy rózsaszín bugyi az íróasztalon, ha lett volna – volt-e – olyan, aki vetkőzés közben hátradobja legömbölyödő válla felett, s aztán fáradt kielégüléssel anélkül induljon haza ebben a hidegben, ezek jártak a fejében, ahogy a levelet – s egyúttal a női alsóról való szorgalmas fantáziálgatásait is – az asztalra ejtette, majd magára öltve kabátját, fütyörészve kilépett a lépcsőházba, hogy elinduljon megkeresni azt, akié lehetne, ha volna ilyen – a milliárd között képzeletben -, ezen elhatározásával tragikus események beláthatatlan sorát indítva el, mely történések felett minden uralmat elvesztette már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, de mindez már csöndben és észrevétlenül zajlik majd, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában megáll a szíve.

Kérlelhetetlenül és reménytelenül hullott a hó a hegyek között, mintha el is akarná temetni az erdő szélén álló apró házakat. Mindent belepett a hideg, fájdalmas fehérség. Mintha az ég szégyellte volna a falut.

Szégyelli talán, mondta Csőkös Csaba, a kisvasút kazánházának fűtője hazafelé a ropogós fagyban. Nem is mondta, gondolta csak. Nem érzett fájdalmat, de beszélni már nem tudott. Hát csak gondolkodott. Szégyelli, olyan szegény…

Este még kiment a vonathoz, ami nem járt már egy éve. A síneket meghagyták ugyan, de a mozdonyt csak akkor fűtötték fel, ha turistacsoport érkezett. Ritkán vetődött erre idegen. Csőkös Csabát különös vonzalom fűzte ehhez az öreg masinához. Ugyan csak a vasút melléképületének kazánjában dolgozott, mégis mindig úgy képzelte, hogy a mozdony bendőjében rakja a tüzet. Lapátolja a szenet, aztán kiereszti a gőzt, a szomszéd faluig elhallatszik a vonatfütty, s már indul is, lassan, komótosan pöfékelve a fenyők között… A vezetőfülkét bearanyozza a lángolás, meleg is van a tűztől, jól esik a menetszél még késő ősszel is. Csak nézte a tüzet a kazánházban mindig, és így álmodozott. Ma már az a kazánház se üzemel. Nincs vonat, nincs masiniszta, bezárt a resti is meg a fölötte lévő panzió. Csőkös Csabának már semmi dolga nincs ahelyt, mégis mindig visszajár. Megáll a vonatfordító előtt, és gondolkodik. Azon az estén is elmélkedni ment oda, kigondolni valami jót. Ami megfordítja legalább az ő sorsát, meg az asszonyét, aki rendes is, jó lelkű és dolgos, de a semmiből ő se tud így élni tovább. Ahogy ott állt a hóesésben, hátát a mozdony vasának döntve, mintha el akarná tolni azt a tonnányi kivégzett vasat, eszébe is jutott valami jó. Hogy nem jutott eszébe előbb? Hiszen itt a megoldás karnyújtásnyira. A melléképület, a kazán és a resti mögött volt a gáztározó, ami ellátta a falut. Még a szocializmus alatt építették, amikor az elvtársak vadászni jártak ide, azóta működik, havonta feltöltik rendszeresen. Csupán egy kis gázt kéne leszívnia, annyit éppen, hogy észre ne vegyék, s akkor legalább a kosztpénz kikerekedik. Csak a szerszámokért ment haza, s már fordult is vissza, a gyerekeknek se adott csókot a homlokukra, amit pedig sosem mulasztott el lefekvés előtt. Azt mondta, havat kell a szállodánál lapátolnia… Az asszony úgyse tudja, hogy a szálloda télen zárva van, mert ebben a hóban az se jön fel a hegyekbe, akinek dolga volna itt. A műszerekhez meg a lefejtéshez értett, segített többször is gázosoknak. Nyugodtan, hozzáértően látott neki. Az arcán megelégedett mosoly játszott, olyan furcsa, vidám derengés, mint az első tavaszi napsütés. Tudta, hogy jó lesz ez így, eszébe sem jutott, hogy lopni bűn. Az asszony jutott eszébe, meg a gyerekei, meg, hogy jóra fordulnak lassan a dolgai majd. A vonat is elindul talán, ha itt a tavasz, ha megjönnek a városiak, és lesz megint pénz a szénre elég. Talán a resti és a panzió is kinyit, s lesz munkája megint. Befűt, s majd azt képzeli újra, hogy a vonat kazánjánál áll, a lángok perzselve nyaldossák az öreg vas hasát, pirosas sárga fénnyel töltik meg a fülkét, a lelkét s talán az egész világot is. Úgy ropognak odabent a széndarabok, hogy szinte hallja most is, érzi a forróságot az arcán, vakítanak a lángok, s a nyomásmérőn látja, hogy mindjárt indulhatnak a fák között a kilátó felé. Mondja is Csőkös Csaba, hogy indulás, hallja a füttyöt is, de éles, hideg hang az, furcsállja is, hogy nem olyan, amilyet a vonatnál megszokott. Aztán csak egy dörrenést hall, a lángok az arcába csapnak, végignyargalnak a karjain. Túlfűtöttem a mozdonyt, gondolja magában, és véres ujjaival megtépázott arcába kap. Már a nyomait is elfedte a hó, mire magához tér a tározó mellett. A falu messze, nem hallhatták a robbanást, vagy ha hallották is, hát nem nagyon törődtek vele. Egyedül van. Fekszik a betonon. Nézi a lángokat. Lassan felfogja, mi történhetett. Fájdalmat nem érez. Kitapogatja arcán a sebeket, füle csonkját, szája tépett széleit. Nem érti, miért nem fáj egy kicsit se neki. Nézi vért. Nézi a nyomokat. Nem tudja, mit rontott el, de tudja, hogy vétkezett. Mentőt se hív, csak ül magában, miután feltápászkodott valahogyan, hátát a kőnek veti, mintha attól félne, rászakad. A szemében valami hatalmas bánat gomolyog, valami hideg és fagyos rettenet, ami ellep mindent, minden szépet, ami volt, mint odakinn házakat a hó.

Mindjárt otthon vagyok, gondolta, mert beszélni nem tudott, ahogy a ház felé vonszolta magát. Mindjárt otthon… Úgy feküdt le, véresen. Bebújt a paplan alá, mintha el akarna tűnni, belesüppedni a halálba végleg; a nem létbe temetkezve tudta elviselni csak ezt a kínt. A lelke sajgott, ahogy még alvó asszonyára nézett utoljára, mielőtt elájult a dunyha alatt.

Úgy szégyellte magát, ahogy az Ég azt a kis eldugott, eltemetett falut.

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

Lassan összeszedelőzködött. A rendőrség már elvonult. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.

Mintha megkeményedett volna a bőre. Mintha letörne róla a bánat gyönge kocsánya, ha elmosolyodik. Ezen gondolkodott, ahogy a szemetes felé gázolt a hóban. Tíz évig nyitott volt bármire, ami igaz. Amit annak tartott. S most, amikor mindenki valami lelki megtisztulásra várt, ő bezárta lelkét, szívére gombolta minden dacát és dühét, s bizalmatlanná vált a legelemibb, félreérthetetlen jóval szemben is. Hát mi ez? Hazugság volt a jóság? Hazugság volt a derű? Csak lustaság volt minden, amit a mások megértésének hitt? Akkor ez volna ő? A szembenállás, az önmaga arcát babráló ideges önzés? Álarc volt a szeretet? S most, a változás évében a derű burkából, a megértés álarcából kikel a romlottság, a szenny és a feslett álnokság maga? A gonosz mímese volt eddig? Hát miféle tréfa ez?

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Csönd volt. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne mosni.

Az utca fölé kifeszített lámpák vészjóslóan lengtek jobbra-balra a hideg szélben. A vendéglős kilépett az utcára, komótosan előkereste a kulcsait, aztán lehúzta a rolót. A szemközti ház harmadik emeleti erkélyén megjelent az öreg hölgy, letette a hamutartót, aztán rágyújtott. Szenvedélyesen szívta a füstöt, letüdőzte mélyen, mintha magába akarná fojtani. Alig valami párát lihegett vissza az éjbe minden szippantása után. A vendéglős elment. Cipője messze kopogott már a gimnázium előtt. Megint egy órával hamarabb zárt, bár nem volt vendége, az igaz. Az öreg hölgy sem járt már az étterembe. Az utóbbi időben leszokott arról, hogy úrinő legyen. Csak a dohányzás maradt meg neki, meg utána a kis pohár likőr. Nem is szenvelgett ezen. Elviselte a hideget, a konyhaszagot. A körmeit sem lakkozta már. Főzés közben úgyis lepattog a lakk a gőzben. A vendéglőssel egyébként is megégette már magát. Egy darabig csapta neki a szelet. Külön főzette az orját, csak neki. Hiába volt már vénember, egészen belepirult, amikor elékanyarította a felmelegített porcelánt, és ahogy még az ántivilágban szervírozták, külön kis alpakka edényből csorgatta bele a forró levest. Az öreg hölgy nézte, hosszan és bódultan azt az erős férfikezet, ahogy az alpakkát fogja, nézte a zsírcsöppeket az aranyló lé tetején, nézte a férfi ujján az arany pecsétgyűrűt, és boldog volt megint. A ropogós asztalkendőt a combjára terítette, megigazította összefogott haját, aztán finoman előrehajolt. A vendéglős nézte. Nézte, ahogy a nő óvatosan a kanál után nyúl, tétován megfogja, elmeríti a sáfránnyal megszínesített lében, nézte, ahogy az ajkához emeli az öblös kanalat. Külön neki alpakkából volt az is. Volt egy ilyen kis színjátékuk minden délután. Aztán beszélgettek, váltottak pár szót, holmi semmiségekről, közben egymás szemét kutatták mohón. A vendéglős befestette őszülő haját, az öreg hölgy elkezdte lakkozni a körmeit. Egy darabig úgy tűnt, lesz is a románcból valami, de aztán, egy őszi napon a vendéglős közölte, hogy az orja elfogyott, nemhogy külön az asszonynak főzve nincs, de nincsen úgy általában, lekerült az étlapról minden, ami macerás.

Az öreg hölgy elnyomta a cigarettáját, megfordult, és visszament a lakásba, ahol sárgás fénnyel világított egy bronz falikar.

Véres kézfején szétdörzsölt egy marék havat, aztán papírzsebkendőt keresett, beletörölte.

A rendőrök fáradtak voltak, de készségesek. Egyedül a törzsőrmester morgott magában: “franc essen a forgalmazásaikba, mit jönnek nekem azzal, hogy ne káromkodjak a rádióba, hát nem csúszhat ki a számon véletlenül egy bassza meg?” “Hát pont leszarom” – tette hozzá, mint rangidős. A kollégája felvette a tanúvallomást, kitöltötte az űrlapot, aláíratta a helyszíni jegyzőkönyv lapjait. A mentőorvos kábán állt az esetkocsi előtt. Néma kék fény vibrált az arcán. A kávéja gőze is kéken foszladozott. A vendéglős hozta ki termoszban az italt. Felnézett a harmadik emeleti erkély felé, aztán visszament műanyag poharakért.

Ez az év a vége? Ez a kezdet. Az elsüllyedt roncsok felszínre emelkednek. Kísértethajók lepik el a tengereket. A Titanic megrázza magát, és felemelkedik a hullámsírból. Megroppant teste súlyos darabokban lebeg a végtelen vízen. Holtak lelke emeli tengerszintre az elmerült hajók ezreit. Emlékek tűnnek el, mert amire emlékeztettek immár újra valóságosak, egyidejűek és megtapasztalhatók.

Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül. Az álmok hasadását éljük.

Amikor hazafelé tartott, álmosan baktatva a jeges, durván ezüstözött tócsák között, és szokása szerint bicentett a festő emléktáblája felé a sarkon, mindent megértett. A tinta savanyú illata csapott az arcába. Az írógépszalag-keserű felismerés. Minden, amiben eddig elmerült, ami ellepte, magába nyelte, az a végtelen képzelet: nincs. Elpárolgott. Felszívódott a beton hasadékain át, karmolások nedvedző sebében, csókra nyíló rúzsos ajkak hasítékaiban, az altesti törésben, a papírlapok rostjaiban, az elpattant üvegen végigkúszó repedésben. A maga pőreségében áll immár minden. Csoportok szerveznek jelrendszereket, de a jelek már nem hordoznak közösségeket. Úgy ment tovább, valami titkos rettegéssel a szívében az emléktábla előtt. Csak két sarokkal később lépett elé az a hajléktalan.

A holttest még ott feküdt, fekete műanyaggal takarva a hol megiramodó, hol elaléló szélben. A zsák szélét mindig felkapta, ezért a rangidős egy követ rugdosott oda. Lassan belepte a hó, ami akkor még zsíros, súlyos darabokban szakadt. Lassan befödte a vért a betonon. A vendéglős kiállt az étterem bejárata elé dohányozni, onnan nézte a helyszínelést. Aztán elsétált a hulla mellé tett termoszért, megkérdezte, hogy elveheti-e, s mikor fakó hangon válaszoltak neki, hogy a palack nem tartozik a tárgyi bizonyítékok közé, sietve felemelte, és elosont vele, mintha lopta volna. Az öreg hölgy a harmadik emeleti ablakból látta, s ahogy a férfi mögött becsukódott a vendéglő ajtaja, kilépett erkélyére és gyufát keresett.

Ez az ember rám várt, gondolta, amikor a szeles kapualjból kilépett elé. Megtorpant, meg sem próbált kitérni. Zavartan a háta mögé nézett, hátha onnan is érkezik valaki. A hajléktalan szótlanul várakozott. A két szeme, mintha kikaparták volna. Gúnyos arccal nézte az érkezőt. Kezeit lassan csípőre tette, szinte hetykén, kihívón állt szemben vele. Fogatlan szája, mint tömlő végén a tömítő karika, fagyosan tapadt a csöndre.

A mentőautón már kikapcsolták a villogót. Lassan gurult a belsőbb utcák felé. A rendőrök is szedelőzködtek. Legvégül a hullaszállító indult el, mert túl nagy volt a test. Nem könnyen tudták belepaszírozni a tepsibe.

Lassan összeszedelőzködött. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

Az idős hölgy előkészítette a likőrt. A vendéglős lezárta a gázt. A bevételt eltette szürke velúr tárcájába, és elindult a kijárat felé.

Nem tudta felidézni a történteket. Csak álltak egymással szemben. Aztán mintha kinyílt volna a kapu, kés villant, a hajléktalan összecsuklott ugyanolyan némán, ahogyan ott állt az előbb, és mintha, igen, valaki elfutott… Határozottan csak erre emlékezett. Ezt mondta a vallomásában is. Látta, kérdezte az őrmester. Megrázta a fejét. Ismeretlen tettes, írta fel a rendőr a füzetbe. Így volt… Csak így lehetett. Egy másik hajléktalan. Egy dühös lakó. Egy bitang. Érthetetlen… Egy másodperc alatt… A kést meg sem találták… Lehet, hogy nem is kés volt, talán csavarhúzó vagy üveg.

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Valami koppant a szemetes alján, de nem nézte meg, mi az. Valami fém, esetleg üveg. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne végre mosnia.

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.