KáKiss megtörölte a szemét, aztán lassan feltette az objektívsapkát. Vállára dobva a fekete fotóstáskát átgázolt a főleg papírból és tarka, olajfoltos textíliából összecsomósodott szeméthalmokon az öreg bérház cselédlépcsője felé. A munkával végzett. A szerkesztő boldog lehet. A szivárgó, terjedő, csöndes gyűlölettől lassan parázsló nyomor képei készen voltak. Cigányok, románok, magyarok… mindegy, egyként oszlanak el ezekben a peremkerületi, sötét utcák mentén penészesedő, leselejtezett házakban. A lépcsőn is rongyok, mindenütt, mintha széttéptek vagy felrobbantottak volna egy bálázót. A szövetdarabok mentén, mintha csak útmutatásul szórta volna ki őket valaki, lesietett a földszintre, és kifordult a kapu felé, hátra se nézett, pedig az udvar belsejében két aprócska gyerek tologatott némán egy műanyag kerekekre szerelt lovat, mely éppolyan üveges szemekkel – mondhatni tárgyilagosan – nézett a világba, ahogy a vele játszadozó gyermekek a betonon. Amikor becsukta az öreg, kopott és pár helyen ki tudja mikor és miféle ismeretlen, ősi és állati erők által beszakított tölgyfa kaput, megállt, és mélyet, nagyon mélyet szívott kitágult orrlukian a friss levegőből, mint aki szánt szándékkal próbálta eddig visszatartani a lélegzetét. Valahogy szánalmat sem érzett, amikor végre kijutotta fojtó bűzből és kilépett a kora esti, őszi utcára. Arra gondolt, hogy ezt a kilátástalanságot persze meg lehet számolni, feltérképezhető, elmondható, még elviselni is lehet, csak elfelejteni nem. Még elérte a buszt. Ott rakta el a gépét, miután felmutatta a bérletét. Komoly arccal leült, és a kilakoltatás előtt álló családról készült képeket rejtő digitális kamerát visszasüllyesztette a műanyag táska sötétjébe. Csendesen eleredt az eső, de ebből alig vett észre valamit. Elkenődött a rossz idő is a koszos ablakon. Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez. A bűzhöz. A romkocsmákban reá leselkedő költők harapásához. A halálhoz. A római romnál leszállt, onnan gyalog ment haza. A sarki bár még nyitva volt. Amikor belépett, először a sötét ütötte meg, szinte arcul csapta, mintha ököllel húztak volna be neki. Aztán csak elnyelte ez a kinti éjszakánál mélyebb, ragacsosabb feketeség. Aztán az illat. Szirupos, majdnem pacsuli kölni szaga. Arról a nőről párolgott tunyán, valami ostoba, félszeg nyugalommal, akit először nem láthatott a hirtelen sötét miatt, de aki belépése óta figyelte fénytelen, riadt szemeivel. Lassan próbálta kibontani maga előtt a képeket. Idővel alkalmazkodott az apró, piros lámpácskák vibráló fényeihez, melyek, mint a sötétkamrájában a sercegő neon, a kurvák ágya felett lebegő hangulatvilágítás vagy a külvárosi bérkaszárnya semmirekellő lakónak kifagyott, véres szemei, ijesztő derengésbe vonták az asztalokat, a pultot, a páraként feltűnő, majd a sötétebb sarkokban ismét felszívódó férfiak vigyorát. Közelebb lépett. Jó csaj volt. Megnézte az arcát. Az alapozó kissé megkérgesedett a bőrén, mely a krém alatt valószínűleg hamvas volt, üde és ruganyos. A rúzsa olcsó, gondolta, el is kenődött, amikor ivott. A szemfestéke feketén kunkorodott halántéka felé, mint egy elkapkodott aláírás a saját beismerő vallomása alatt. Nézte ezt az elhamarkodott arcot, és beleszeretett. Egy üveg pezsgőt rendelt az izgága pincértől, és leült a lány elé. Iszol, kérdezte KáKiss, és töltött. Nézte ezt a megkérgesedett szépséget a lány arcán, ezt a nyomort, melyben együtt szikkadt ifjúságának ártatlansága majdani vénsége minden megbánásaival. Nézte és beszélt hozzá. Nem érdekelte semmilyen reakció. A lány beletöredezett a sminkjébe. Az ilyen lányok elbűvölhetők. A többiek meg nem érdekesek. Hát beszélt, időnként elhallgatott, a földre tekintett és megforgatta ujjai közt az öngyújtóját, lassan és szinte mellékes mozdulatokkal, elgondolkodva, de nem válaszra várva, inkább azon emberek modorában, akik tisztában vannak azzal, hogy önző módon csak a saját hangjukat akarják hallani, s ebbéli eltökéltségüket nem is rejtik véka alá. Néha felpillantott a lányra. Ilyenkor mélyen a repedések mögé látott. A lány rövid szoknyát hordott és fekete harisnyát. Nézte és beszélt hozzá. Aztán megcsókolta. És az az arc, beborítva a szörnyű pacsulival, meg a piros fénnyel, a felhólyagosodott krémmel csak nézte, ámulta és tűrte. Le akarlak fotózni, súgta nem sokkal később a lány apró fülébe. Nem messze lakom, feljössz? A szemhéj redőnye leszaladt, a szemfesték összesűrűsödött, s az apró ráncokban úgy gyűrődött, mint a hatalmas, lomha de kérlelhetetlen kéreglemezek. Fel, mondta halkan a lány. Meztelenül? Kérdezte azután. Igen, meztelenül, válaszolta KáKiss, és fizetett. Csöndben mentek az utcán a Szőlő utca 45. felé. Kimérten, elszántan kopogott a tíz centis magas sarok. KáKiss előkereste a lakáskulcsát, kinyitotta a kaput és ugyanolyan némán, ahogy jöttek, bementek. A lakásban bort bontott, rágcsálnivalókat keresett, és rágyújtva egy cigarettára elővette szekrényéből az öreg Nikont, s pár doboz negatívot is. Kirakta sorban a szürke kupakos, műanyag patronokat a dohányzó asztal peremén. Ülj le, mondta a lánynak, aztán betöltötte a filmet a gépbe. A lány leült, lerúgta cipőit és keresztbe tett lábakkal várakozott. Kérsz bort, kérdezte. Kérek, mondta a lány. Igyál, de lassan, kicsit döntsd balra a fejed, instruálta KáKiss, miközben egészen közel hajolt, hogy az arc legapróbb részleteit is befogja a kamera. Gyönyörű… Anyáddal laksz, érdeklődött kicsit később, szenvtelenül, amikor kivette a blúz alól a lány melleit. Nem, van sajátom. Van miből. Telt volt a hangja, mint az emlők, melyek az állólámpa fényében egészen elsápadtak, szinte áttetszővé anyagtalanodtak. Te fotós vagy, kérdezte azután. Fotós, igen, felelte KáKiss, és exponált megint. Az jó lehet, mondta a lány. Én felszolgáló vagyok. Anyám szövőnő volt, aztán munkanélküli. Hatan laktunk egy szobában. Mindig káposztaszagot éreztem. Nem is tudom, honnan jött? Mindennek olyan szaga volt. A harmadikon laktunk, a gang végén. De az albérlet már jó. Van hova bújni. Csak a pasim hiányzik. Vidékre jár melózni. Vagy nem is a pasim. Nem tudom, micsoda nekem. Tényleg, eszmélt fel hirtelen, még a nevemet sem tudod. A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. A nyomor sokaknak maga a kéj. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő. Inkább csak struktúrák, fekete-fehér pontok, kicsit életlen, szemcsés fragmentumok, de már nem visszakövethető, megfejthető és megnevezhető alakok. Olyan volt a lány arca, mint az a hasadás a bérház vastag tölgyfakapuján. Jóvátehetetlen és sötét. Szeretlek, mondta a lány. Úgy fordult ki belőle a szó, mint másból az első falat egy szokatlanul hosszú, italos éjszaka után. Nem értette. Nem érdekelte. Csak látni akarta. Amikor megcsókolta, akkor is csak kontúrokat csókolt és árnyékokat. Nem az éhezés. Nem a rohadó hús. Nem a széttépett, mocskos rongydarabok. Egy kiszolgáltatott mosoly. Ez kitapintható, ugyanakkor éteri. A rothadás. Szilárd és légnemű. Ártatlan. Nem tudta, meddig akarja fotózni még. Mintha semmissé akarná tenni, hogy itt járt egyáltalán. Azt akarta, hogy minden expozíció után tűnjön el belőle valami. Nyoma se maradjon, mire végez a sorozattal. Élvezte a munka minden pillanatát. Mennem kell, szólalt meg a lány pár óra múlva, kissé bizonytalanul, mintha arra várna, hogy KáKiss marasztalja majd. Korán kelek, tett hozzá, de nem mozdult, nem nyúlt a blúza, a szoknyája vagy a cipője után. Korán van, nyögte KáKiss, és eltette a gépet. Megemelte a borospalackot, meglötyögtette benne az italt, és elmosolyodott. De… ahogy gondolod, mondta, és töltött egy búcsúitalt. A lány szomorúan szedelőzködni kezdett, álmosan, fáradt mozdulatokkal öltözködött. Még koccintottak, aztán lekísérte a lépcsőházban és kiengedte a kapun. Már derengett az ég. Könnyű, kávéillatú reggel ígérkezett. Egy darabig még hallható volt a kihalt utcán kopogó két tűsarok, aztán felitta azok zaját is a csönd. Meg kellett volna kérdeznem, honnan kerül elő az a csomó rongy, tépett textil, mocskos ruha minden nyomortanyán, gondolta KáKiss, és egy mozdulattal becsukta maga mögött a kaput. Csendes pergéssel eleredt az eső, és elmosott minden nyomot.