A próbálkozások, vagyis a megfogalmazásra, azaz az írásra tett kísérletek után, melyek mind kifulladtak egy-egy – néha lendületes, megrázó és kielégítő – beszélgetésben, a dolog kibeszélésében, a kvázi megkönnyebbülésben, hogy ebben az értelemben tehát a dolog mégis égetően fontos, ebből következően valóban létezik, szükségszerű megoldása is ismert, ha az maga valamint kiterjedt összefüggésrendszere bővebben nem is kifejthető – hiszen az általa létrehozott és képviselt problematika éppen abban áll, hogy a dolog állandó mozgásban, alakulásban és „megbeszélésben” van, ezért egyértelműen rögzíthetetlen -, nem is fölfogható és ezért valójában leírhatatlan is, eljött végre a csönd, a semmitnemmondani akarattalan hallgatás, melyben a dolog maga is felszívódott, talán már korábban eliminálódott a párbeszédekben, a vitákban, a megbeszélésekben, a különféle értelmezések során, darabjaira hullott, megült a különböző kontextusok réseiben, molekuláris szinten működött csak tovább, hazahordták zakójuk gallérján, körmük alatt vagy húgyfoltos alsójukon a vitapartnerek, hordják azóta is, szerte a világban, amerre járnak, egymás bőrére kenik, benne van a nyálukban, a levesükben, a véráramuk keringeti, néha áthatol a szíven is, de mindez már valóban csöndben és észrevétlenül zajlik, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában áll meg a szíve.

 

Ez egészen elementáris.

 

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű. Semmit nem mondani. Megoldás. Minden kényszer nélkül kussolni, mintha csak egy másik számrendszerben számolna az ember, amit a többiek nem értenek, amivel nem is kalkulálnak, hiszen számukra az egy a legkisebb szám, a milliárdot kimondani pedig olyan nekik, mintha képzeletben – legalábbis, de néha egészen praktikusan – felnégyelhetnének valakit, akinek látása undorral tölti el őket és borzongva, öklendezve húzódnak el mellőle, még ama felnégyelés közben is öklendeznek – képzeletben – és védőruhát és alkalmas eszközt, motoros fűrészt vagy nagy tűzerejű gépkarabélyt használnak, precízen és pontosan, amilyen adekvátan tudnak kombinálni az egymilliárddal is – képzeletben -, és közben nem is veszik észre, hogy mekkora a csönd.

 

Kurva nagy.

 

Egymilliárdan vannak. Vagy többen. Egymilliárdan kimennek a térre. Egymilliárdan felmennek a hegyre. Elmennek Mekkába. Elmennek Jeruzsálembe. Ez már négy milliárd. Sokan vannak. És egyre többen mennek ki a térre, fel a hegyre, el Mekkába, el Jeruzsálembe. Egyre. Többen. Valószínűleg az a dolog mozgat minket, miszerint fel kell hívnunk a többiek figyelmét, hogy az a dolog nem halasztható tovább, azonnali hatállyal megoldást kell találni rá, hogy mindenki megismerje és megértse ontológiáját és feltételezhető következményeit, melyek végzetesek is lehetnek, ha a dologról továbbra sem veszünk tudomást, elfordítjuk a fejünk és a legjobb esetben – képzeletben és öklendezve – csak felnégyelünk, hovatovább felkilencedelünk, felezredelünk és felmilliomodolunk, mindez együtt is kevés a dolog érdekében, sokkal többre volna szükség, miközben azonban tisztán látszik, hogy maga a dolog nem vesz róluk tudomást, elfordítja a fejét és egyáltalán nem éredekli az ontológiánk, valamint várható következményeink. Ebből persze az következne, hogy a dolog volna maga a csend. Tévedés.

 

De erről nem mondhatok többet.

 

(A dolog menthetetlenül elaprózta magát. A dolgot magát kéne megygyőzni arról, hogy tarthatatlanul sokan van. Kicsit túlbeszélt minket. Túltárgyalt. Bő lére eresztett. Aztán meg hányaveti. És lusta. Nem tud magával mit kezdeni. Célképzet nélküli. Igazán megállhatna a saját két lábán. Felnőhetne végre.)

 

És ez az egész rózsaszín papíron.

 

A reggeli félhomályban nézve, tekintettel az alig derengő fényre, egy könnyű, szatén alsó is lehetne akár, amit lezser és nemtörődöm mozdulattal dobott válla fölött hátra az ágyból a nő vetkőzés közben, miközben már alaposan benne voltak a dologban, és aztán ott is felejtette az eksztázis után, meztelen seggére húzta fel a farmert, azt hitte kézirat, nem a bugyija, van, aki rózsaszín papírra ír, ha furcsa is, hát nem nyúlt utána, egyébként is kedvelte, amikor a nadrág varrása bevágott alul és közvetlenül érte a vagina érzékeny felületét, hát már ezért is megéri bugyi nélkül menni haza, gondolta – képzeletben -, de minden hiába, az a rózsaszín, kissé gyűrt, letépett szélű folt nem női alsónemű volt, hanem egy levél, nem is volt nővel már két hete, még csak nem is beszélt nővel, pláne olyannal, aki ebben a hidegben meztelen pinával indulna haza.

 

Az írott szó törékeny önvédelmi fegyver.

 

Ellenben hatásos öngyilok. Ha az ember a leírtat maga ellen fordítja – és miért ne tené, kérdem én -, nincs is más dolga tovább, a felhasított, amúgy is hártyavékony öntudat gyorsan kivérzik, s már az első bemetszésnél bomlani kezd. Jól tudta ezt ő is. Amikor a levelet megírta, persze magának, a szeszek, édességek, csókok és egyéb kemikáliák okozta bódulat dacára is pontosan tudta, hogy amit cselekszik, kész őrület. Miért? Tragikus események beláthatatlan sora követi majd egymást, mely történések felett minden uralmat elvesztett már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, mely ököllel betört átlátszó, de cserepekre hullott felület alatt egy kisszériás – aránylag értékes – rézkarc látható, mint valami fundamentum, valami emlék vagy a Tízparancsolat, ami a beszakadt üveg mögött részleteiben, megtépve bár, de némiképp – nagy vonalakban – még felismerhető.

 

Ő öklözött bele.

 

Tisztára, mint a jazz. Színtiszta improvizáció, hiába nem tudja európai ember megtanulni az improvizáció játékszabályait, kötelmeit, retteg a kényszerűségtől, ezért a szabad mozgást is meg kell terveznie, de e tervezettségben sem képes kimondani szabadságának határait, egyszerűen továbbépít, lebont, ráemel, rávakol, még a mészárlásokat is meg kell konstruálnia. Bizonyos kultúrákban az ember egy vérhassal könnyedebben mozog, mint itt a demokráciával.

 

Te, lehet, hogy ez mégis egy bugyi…

 

Nem tudni, hogyan került elő, de a végzetes dolgok eredete megismerhetetlen – lám, már nem “kurzívolja” a dolgot, ez vajon most jót vagy rosszat jelent? -, mint a balsejtelem, mely szintén az ismeretlenből szivárog elő, és elönt, akár a kéjgáz, határozottan légnemű a félelem és rózsaszín, nem fekete, nem is szürke, mint az öltönye, ami ott lóg a rokkant szekrény ajtajára akasztva, az ablakkal szemben a reggeli fényben.

 

Fel kéne öltözni.

 

Írni kéne. Megírni azt a dolgot. Kávét főzni. Valakit megbántani. Talán ez a dolgunk. Rávilágítani mások hibáira. A termék maga a hiány: sebészi produktum, az emberből kimetszett titok. Mindenkinek van valami titka. Amit érez, tud, de képtelen elmondani. A megfogalmazástól gyógyulást remélünk, de sejtjük, ha magunkkal igazán őszinték vagyunk, hogy a leírt csak a titok egyik lehetséges megnyilvánulását mutatja be, s milliárd alakváltozásra képes egyetlen mondat artikulált felmondása alatt. Rettentő elszántnak kell lenni ahhoz, hogy a feltárás legalább valamely részeredményre vezessen, a vizsgálat rögzíteni tudjon akárcsak egy lehetséges formai megnyilatkozást. Szakbarbárság. Vakbuzgóság. Szent őrület. Szex.

 

Kifinomult szellemek nehezebben élveznek el.

 

Az összpontosítás hamar elfárasztotta, a kávé lefőtt, az ablak bepárásodott. A dolgok nehezen változnak. Végre kezdett magához térni, kilépni a kontextusból, leült, a csészét bal tenyerére tette, jobbjával cigarettát kotort a dobozból, a szájába vette, öngyújtót keresett a fotel mellett roskadozó, négy éve saját maga által összeszerelt meglehetősen divatos, natúrpácolású svéd komód tetején, a cigarettához emelte és rágyújtott, nézve a maga elé tartott kávé finom szálakban kibomló gőzeit, mint egy nő haja, gondolta közben, odalátta a két szemét, dióbarnák voltak és ábrándosan-nedvesen az állandó gyönyör és élvek sós vizeiben lebegtek, mintha mindig az altestén járna a keze, és sosem tudna koncentrálni semmire, ami nem a kielégülés, az állandó határsértés, dezertálás a valóságból, bárhol, ágyban, kávéházban vagy egy színház második sorában a nézők között, folytonosan és befejezetlenül, öntudatlanul remegő szájszélébe harapna, és mindig azt mondaná, hogy ahhh…

 

Ahhh! Persze nem minden megvetés nélkül.

 

A nők alkalmasak arra, hogy helyes irányba tereljék a dolgokat. A férfi mindenképpen szembesül azzal, hogy élete, amit a nő előtt élt értelmetlen, üres és felesleges, amely felismeréssel sosem volt baja, a tájékozott ember nem tulajdonít fontosságot saját sorsa alakulásának, tisztában van vele, hogy bármikor kiéghet egy izzó, elfogyhat a kávé, véget érhet egy igen kedves és mulatságos filmsorozat – búcsút intenek egymásnak rajongott zenekarunk tagjai -, azon viszont meghökkent, hogy a nő járásához igyekezett hozzáigazítani lépéseit, mintha maga is az értelemre várna, azaz valamiféle képzett rendre, ismétlődésekre, az elméleti képzés után némi gyakorlatra a mindennapokban, sőt úgy tűnt, egész korábbi élete alatt csak erre várt, hogy valaki metrumot adjon az álmainak, mint valami metronóm szoknyában, klikk-klakk, a kopogó tűsarkak mértéket mutassanak a jobbára mocskos, néha egészen megdöbbentően aljas képzelgéseinek, célt adjanak az önzésnek is, miszerint nem mulatságból öl, hazudik, hanem mert családja van, amire – képzeletben – ráteríti individuumát, mint valami plédet a nőre a televízió előtt, hogy meg ne fázzon, betakarja abba a rendbe, melyet a nőnek köszön, s amiért a nő hálásan elismeri, hogy remek ember, jobbat nem is találhatott volna, még akkor sem, ha néha pornót néz az interneten, és bár pontosan tudja, hogy az a pléd egyfajta szövetmintája csak a férfiegónak, azok az álmok, amikből a férfi megfonta, pléddé csomózta egész nő-előtti életét, nem értek véget vele, legfejlebb anyagiasultak – mondjuk kiteríthetőek vagy kiteregethetőek-, mérhetők és osztályozottak lettek, eszközszerűen alkalmazhatók, elfogadja ezt a csiri-csáré szertartásosságot – micsoda kompakt kis kiegyezés! – ahogy a mézeskalács szívet – aminek küllemét, állagát, színét de még ízét is utálják a férfiak – a búcsúban.

 

A nő él. A férfi képzeleg.

 

Belekortyolt. A férfi sosem bújna a saját plédje alá. Be se takarózik. Jobb dolga van. Képzelgése folytonos, házasságban vagy magányosan, s nem is érti, hogy a nő álomodása megszűnt vele, realizálódott minden fantáziakép, bevanvásárolva, megvanfőzve, kivanmosva, egy állandóan sistergő üzemi konyha az élet, amiben nem lehet álmodozni, esetleg – képzeletben – összevetni a valamikor volt, valaha álmodottat a megtapasztalttal, mely látható és tapintható való voltaképpen nem létezik, maga a képzelet, ráadásul örökös fortyogásban, valamiféle állandóan változó és formából formába öntött massza, ama dolog – legyen bár bármi is – folytonosan kialakuló képe, mely kép sosem szivárog elő éles és kontúros formában a hívóból, ahogy fotográfiák esetében ez igen jól működik, hiszen működése folytonosságán van a hangsúly, nem eredményein, ez maga a férfi, a labor vagy a laborálás megszakíthatatlan folyamatainak szépen és összefoglalva körbeírt, definitív lényege. (Meg néha egy mammut vagy brilliáns.)

 

Nem is tudom, melyikünk üzemibb konyha az üzeminél?

 

Hát ezért nem lehet nője neki sem, jobbára elképzeli, megbeszéli a dolgot, miközben pontosan tudja, hogy ezáltal despiritualizálja a dolgot magát, ahogy a munkahelyén a feladatait, melyek így leválnak róla, nők és munkaügyek, semmi köze hozzájuk tovább, innentől kezdve minden kizárólag elintézhető, de sem befejezni – lsd. kivanmosva – sem elképzeli nem lehet, elrongyolódik és visszakerül a por köforgásába, szétesik, ahogy egy rossz minőségű kamerával készített fénykép, érdekes, gondolta akkor, letéve a csészét a konyhakredencre, a finom, apró részletek a digitális képeken felnagyítva nagyobb négyzetekre hullanak, merő kubizmus, Picasso megőrült volna az eljárásért, bármilyen kézenfekvő is az az állítás, hogy az ilyen megoldásoknak a tömegkultúrában a helye, ellenben szembetűnő, hogy egy negatív esetében a túlnagyított képen porrá hullik a téma, szemcsék milliárdjai – ! – vibrálnak az ember szeme előtt, semmi euklédeszi geometria nem mutatkozik, s ez a homály inkább férfias, ez az őrület erősen maszkulin és kozmikus.

 

Hiszen ez nyilvánvaló!

 

A nap már erősen sütött, ezért be kellett a függönyt húzni. Az a dolog elkerülhetetlenné teszi a szembesülést. (A jófrancba! Mondd már el, mi az a dolog!!!) Nem lehet nem beszélni a mélyszegénységről, a termőföldről, a kihaló nyelvekről, a világvégéről, a fociról, a nőről, közös dolgainkról. Nem hagyhatjuk figelmen kívül, hogy a dolog természetéből adódóan akkor is létezik, ha mi sem ellene sem érte semmit nem teszünk. Pontosan tudta, hogy kár volt megneveznie – képzeletben -, hogy mi minden lehet, mert a dolog lényege éppen abban áll, hogy bármi lehet, illetve bárminek az összessége és összefüggésrendszere, értékelve elválasztva és megkülönböztetve összefoglalva, ahogy az archaikus analógiás logika működött még a dialektika előtt. A lét legnemesebb kérdései…

 

Párlatok.

 

Na igen, ritkán fordult elő vele, hogy már reggel megkívánja a szeszt, de most pontosan így esett, hát visszament a konyhába, és töltött egy fél Unicumot. Érdekes. Tegnap este még – amikor az a rózsaszín izé, aminek sem eredetét, sem mibenlétét (bugyi vagy levél) nem tudta meghatározni, az asztalára került – arra jutott, hogy a legjobb semmit nem mondani, s most, mintha e bölcs belátás, mint a köd, elpárolgott volna, éppen annak a dolognak körbeírása, meghatározás izgatja s teszi határtalanul bőbeszédűvé, mely dolog szétszóratását – megfogalmazhatatlanságát immár a képzeletben is – bebizonyította, elfogadta, abban megnyugodott, amikor álomra hajtotta a fejét.

 

Nő és az igazság.

 

Ez a kettő üldöz elavás után, ébredve, részegen. Megszerezni, s akarattalanul birtokolni. Hogy észre se vegyék, tulajdonolni mégis egy életen át, a hozzájuk fűződő viszonyunk pontosítása nélkül, néha még valódi közösséget sem vállalva velük, leszívni, kifújni, elengedni, mint a cigarettafüstöt, mégis fürdőzve, lebegve benne, ahogy most ő is az ablak előtt, rákönyökölve a radiátorra, nyeglén és bódultan, mint egy kamasz, mint egy kialakulatlan egyén, aki nem tudja még, hogy a valóság zajlik, mi csak követjük az eseményeket, egymás történéseit, az első lépésünk is mindig csak második valaki más első lépése után, jobb is lenne lemaradni néha, megállni, nem reagálni semmire, noha az is maga a forradalom, a tetemrehívás, a „válasznélkülhagyás”, a transzparens elvonulás, saját bölcsességünk, belátásunk és mértékletességünk tornamutatványa.

 

Zárlat az agyban.

 

Hát elnyomta a cigit, a csikket kidobta az ablakon, és elolvasta azt a levelet az íróasztalon, felvette, sorról-sorra olvasta el, amiután megdöbbeve széttárta kezeit, mert pontosan az volt megírva benne, amit eddig ezen az ólomnehéz reggelen megélt szűk szobájába zárva, másnaposan és álmosan, minden mondat, mintha csak most írta volna meg, miután már megtörténtek a dolgok, pedig még tegnap éjjel, és részegen… Talán épp ennek kellett csak kiderülnie.

 

Világvége december 21.

 

Most konolyan? A kérdések láncolata – ahogy az atomok molekulákká – kijelentéssé áll össze, sok kérdés: nagy felkiáltás, gondolta, és remegett a keze.

 

Hát akkor vége. Bugyi vagy levél…?

 

A dolog lényege nem más, mint mindazon fogalmak, esetek, tettek, dolgok összetett sokasága, amit elhallgatunk, amik nem történtek meg soha, de ami – ahogy a kettőből a három keletkezik, látható és láthatatlan, hatalmas és semmiség között – folytonosan kialakul, és válik valamivé, amiről nem lehet már „semmitsemmondani”, ahogy eltervezte reggel, mert az maga a mondás, amiben megmutatkoznak (a hajtókákról, ajkakról, töltéskavicsról, az elfekvő hajléktalan gennyes sebéből, a lebombázott házak romjai alatt utoljára felköhögő haldoklók hajáról, egy húszezresről, egy – aránylag jó árban eladható – rézkarcról, milliárdokról sem összepipettázhatóan) az élő és valós igazság momentumai, a lényeg, ami olyan – képzeletben – mint egy másnapos reggel, s amiben nem eldönthető, hogy mely részlet felejtődött el – volt – előbb, ahogy minőségbéli különbségek léteznek persze, de sürgősségük tekintetében egyaránt fontosak s egy rendszer alkatrészei, amint nem lehet bizton kijelenteni, hogy egy gépkocsi inkább a motor vagy inkább a karosszéria okán lehet-e gépkocsi, pedig tudjuk, hogy előbbivel nyilvánvalóan bármi inkább lehet autó, mint utóbbival.

 

Kurva életbe! Ennyit a világvégéről. A szabadság bebetonozása diktatúrához vezet.

 

Valóban ennyi az élet. Hogy megtudja, levél vagy rózsaszín bugyi… Hogy kié lehetett volna egy rózsaszín bugyi az íróasztalon, ha lett volna – volt-e – olyan, aki vetkőzés közben hátradobja legömbölyödő válla felett, s aztán fáradt kielégüléssel anélkül induljon haza ebben a hidegben, ezek jártak a fejében, ahogy a levelet – s egyúttal a női alsóról való szorgalmas fantáziálgatásait is – az asztalra ejtette, majd magára öltve kabátját, fütyörészve kilépett a lépcsőházba, hogy elinduljon megkeresni azt, akié lehetne, ha volna ilyen – a milliárd között képzeletben -, ezen elhatározásával tragikus események beláthatatlan sorát indítva el, mely történések felett minden uralmat elvesztette már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, de mindez már csöndben és észrevétlenül zajlik majd, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában megáll a szíve.