Kiültem a Fiume teraszára Békéscsabán. Azt javasolták a színházban, menjek oda. Ízletes, bőséges, olcsó az orjalevesük. Az ilyesmi bizalmi kérdés. Az ember nem adhatja oda akárkinek a gyomrát, csináljon vele amit akar. Az orja egyébként is ritkaság. Mindössze két helyet tudok, ahol még létezik. Igaz az is, hogy egyszerűen nem lehet középszerű lélekkel enni. Úgy van vele az ember, mint az írással vagy a borral, bele kell merülni. Zsíros, mocskos, önfeledt lesz, aki jól eszi. A csontot muszáj kézbe venni, közel menni hozzá, szembe nézni vele, és ki-ki alapon nekikezdeni. Mértékletességgel az orját lehetetlen élvezni is. Kell hozzá némi humor, öngúny, az élet igazságaiban való jártasság és főképpen tehetséges oralitás. Azontúl olyan vendéglős is kell hozzá, aki nem csak a lakbérre főz, hanem merő életszeretetből. Nem is nagyon készítik sehol, mondom, sok hasonló életigenlő ételünkkel együtt ki van zárva a pluralizmusból, a sokszínűségből és a fenntartható fejlődésből is. Jól jön tehát a tanács, hol megmunkáltabb az étel, hol van még némi kölcsönösség szakács és vendég között, hol akad valami korántsem demokratikus, ám mégis a méltányos jó érzésre és emberi viszonyokra elgondolt gasztronómia?

A Fiumében lakott Munkácsy is. A márványtábla ezt adja hírül. Szerencsés fickó volt ez a Munkácsy, hogy nem manapság kell a tábláját fölpatkolni a falra, ma egy jelentős városunk jelentős irodalmi orgánumának névadó költője nem kaphat olyat. Nincs rá keret. De az ember ne bosszantsa fel magát minden csip-csup (szir-szar) ügyön, mindjárt ehet, a fák lombsátra jó kis árnyat ad, jön az orja, szinte már érezni is az illatát. Az étlap jó. Ragadós címsorok jönnek a szemek elé, egyik cupákosabb, mint a másik, velők, csülkök, főtt, rántott sertéslábak, egészen új megvilágításba kerül minden, ami az asztalon kívül esik. Választani nem volna könnyű, ha az ember nem tudná pontosan, hogy mennyit ehet el abból, amennyit elihat. A pincérek fürgék, az idősebbje tüsténkedős, a fiatalabbja ruganyosabb. Cigarettára gyújtva is minden olyan, mintha még emberszámba vennénk a másikat. Botor világ! Az ember átszellőzik ilyenkor, érdeklődő lesz, kíváncsi, gyanútlan, fegyvertelen. Újságot nyit, hátradől. Tájékozódna. De dőreség az is. Tájékozódni tájékozódjon az, aki megy valahová, de mi már úgysem megyünk. Jön az újságból a tájékoztatás. Hogy egyszer betelik a pohár. Ennek is meg annak is. (Én meg mindig kiiszom… Le vagyok maradva. Mentálisan és politikailag is.) Meg hogy előbb utóbb elcsattan egy pofon. Az már igaz. Mert ahhoz, hogy bármiben elismerjenek, valahogy sokkal “többnek”, potensebbnek kell látszanod, mint ami vagy. Az orjalevesnek minimum kéne valami fantázianév. Meg el kéne felejteni belőle a leszopogatható, zsíros csontokat. A tormával sem kell vesződni többé, a húst bele lehet adjusztálni a lébe, úgyis egy helyre megy. Gasztro-pornó. Az ember örüljön annak, hogy legalább meleg. Igenis, minek vesződni némi tehetséggel, ha megy középszerből is?! Nem is kardinális kérdés. A pornó és a középszer is bír valami kultúrával. A zacskós levesnek is megvannak a maga érdemei. A publikum szereti. A színházakban is zacskós levest kéne játszani. Olcsó, laktató, pár órára megtölti a hasat. Több marad a nem tudom mire. Lapozom a lapot, jön az idősebb pincér, kérdi, bánom-e, ha ő közben megterítene? Fene bánja! Ördögbe a közélettel, úgyse lesz belőle egyik se már, se köz, se élet, jöjjön a tányér, a villa, kés, kanál, szépen elrendezve, szalvéta mellé, paprika, bors, savak. Ha én színházat csinálnék, gondolja az ember, mert az ember az olyan, hogy egy Fiume teraszán várva az orját mindenhez ért, akkor az évadomban biztosan lenne velős pacal. Zsírosan, szaftosan, paprikásan. De hát már minden diéta, nem csak a híres pozsonyi. Jön a leves. Ruganyosan hozza a fiatalabb. Hatalmas lavórban áll előttem az asztalon, mellé a hús, égnek meredő remegős csontocskákkal, szép sorban, mint egy széttett lábú tánckar, egészen tetszetős. Ez beletrafált! Ez is csak színház! Merítek mélyen, a répák közé, hozzácsapom a tésztát, olyan, mint honi konyhán az olasz spagetti valamint a közhangulat, megszívta már magát a lével, omlós és éppen csak tartja magát, ám ez jelen esetben dicséret, levesben a tészta kissé már ájultan jó, ha tudniillik kicsit már összeesett. A lé derűs, gyöngyözik, mint a Balaton könnyű esőben, a répák édesek, otthoni ízek, kétszer is eszem belőle, az ízén túl már csak az önálló merítés élménye miatt is, mindig egy kicsit, mert ebből is látszik, hogy komolyan vagyok véve – nyomatékosan használt rút, de fontos germanizmusok: vagyok, aki képes eldönteni, mennyit és hogyan, mikor, milyen adagokban eszik -, és főleg megadva a kedélyét, módját az evésnek, bízik eltökéltségemben a leves elfogyasztása terén. A hús friss, kellően zsíros, porcogók, inak, remegők, olvadozzanak csak! Előbb késsel, villával, merthogy szertartásosnak látszani mindig elég jóindulatra ad okot, s a tormás falatokhoz alkalmasak is ezek az eszközök, később már kézbe véve, ahogy muszáj, amíg a tánckarból csak egy halom megbecstelenített csont marad. Némi kézmosás és szárítkozás után újra az árnyak között, maradék darazsakkal hadakozva, kik gyűlnek a húsra, leülhet az ember, kezében újra egy újság, mert csak nem tanul, hogy nem az a dolga. Nem az a dolga. Nem az a dolga. Ez kattog az agyamban, ahogy most Zalánra, Kovács Frigyesre, Kobzosra gondolok, kik ugyan nem ma kezdték, de elkezdik ma is újra meg újra, hogy megtudják, elmondják, hogy mi volna az ember dolga végül. Mi a dolga annak, aki főz? Mi a dolga annak, aki a földet műveli? Mi a dolga színészeinknek, íróinknak? Van-e dolgunk, azontúl, hogy még felismerjük az évszakokat? Olyan zavaros lett mostanában minden. Ül az ember a Munkácsy emléktáblája alatt, kergeti maga körül a darazsakat, és nézi hogyan bontják fel a sétálóutat. Aztán kér egy túrós palacsintát. Nem mintha éhes maradt volna. Úri hetykeségből! S a drága pincér megkérdezi, hogy tejfellel hozhatja-e? Könnyek szökése! Talán húsz éve, lófaszt (már bocsánat, de a férfias döbbenet elragadtatása kivédhetetlenül jelentkezik…), harminc, a Siposban ettem utoljára ilyet! Azóta mindenen van valami vanília. A marhapörköltön is. Emléktáblákon és közintézményeken, jelképeken és idézett verssorokon. Bezárt színházakon és az az ellen tüntetőkön. Pofonokon és feljelentéseken. Munkácsyn is ott a világhír vaníliája, élete további részleteit a zacskós levesbe nem főzik bele. Hiába, no! Magyarnak lenni a legjobb a világon, csak itthon kurva nehéz! Például, hogy más szóba se kerüljön, kereskedők írnak könyveket, és írók terjesztik azokat. Ej-ej, mindig képesek vagyunk elrontani a szépet, tessék, egészen megkeseredett a számban az íz, mintha ecetet itattak volna velem. Hagyjuk is! Szedelőzködik az ember, egy ilyen jó délutánozás után is mennie kell, nem maradhat mindörökre vendég, akit az egy levese mellett is tartanak valamire. Az ember szusszan még egyet a hírek felett a palacsinták után, megtörli száját, amivel mocskosakat beszélt magában, kifizet ötszáz forintot az orjáért meg az időutazásért, elköszön, s pár őszinte jó szó, dicséret után, mit elmondott pincérjeinek, meg egy percre valami szépbe emésztve magát, elindul a színház felé, hol pár tehetséges színész az ő darabját olvassa majd, s ha emléktáblában nem is, de abban bízik, hogy munkájának íze, zsírja is van, nem csak pártfogói és hirdetményei. A jó orjához is elég volna ennyi, mégsem megy semmire szegény ebben a modern gasztronómiában, ami drága, de legalább rövidke élményt jelent, mert időhiányában kiveszett lassan minden, amiből az élet áll, s ha bár maga is csak egy ilyen kis levesmerítésnyi vacak izé, mégis milyen laktató belemerengeni egy adag tormás orja felett.