December harmincadika van. Egy nap Szilveszterig. Késő délután lehet. Metromegállóban ül.

Keresztrejtvény fölé görnyed. A papír megsárgult rajta, a rejtvényt megfejtették párszor, ceruzával. Kezében golyóstollat himbál, az sem mai darab már.

Tekintete a metró irányába téved, de nem várja. Inkább csak réved, gondolatai sem nem a szerelvénnyel, sem nem a rejtvénnyel vannak.

Szürke, kibolyhosodott macskanadrág kandikál ki a hosszú szoknya alól. Bőr bakancsát még a tavalyi hó kezdhette ki, keresztbe tett lábát is úgy himbálja, mint a tollát. Ahogy előbbre hajol, két, vékony, hosszú, barna fonat libben előre a válla mögül. Ügyet sem vet rájuk. Sem a körülötte hömpölygő tömegre. Vékony kabátot visel, az időjárásnak nem épp megfelelőt. Sárga színű, koszos, viseletes. Zsebei oldalt már óriásira nyúltak, talán tele is vannak tömködve. A kabát redőiben látszik csak, hogy egykoron milyen vidámsárga színe lehetett.

Kerüli a tekinteteket, ahogy forgatja a fejét az idegenek között. Kiürül a peron, minden utas felszállt már.

Egy félbehagyott kakaós csiga hever nejlonzacskóban az egyik műanyag ülésen. Szeme most rátalál. Nagyot nyel a látványra. Visszatereli figyelmét és tekintetét az ölébe fektetett papirosra. Nagy erőfeszítésébe telik. Végül beír valamit a vízszintes tizenegyes üres helyre: kakaós csiga. Megint nagyot nyel. Üres helyet keres a rubrikák között, de nem talál többet. Oldalra írja, a papír szélére, a csiga mellé: éhes vagyok.

Ekkor újabb embertömeg érkezik, szégyenében hirtelen áthúzza, amit legutoljára írt. Azt reméli, az érzés is megszűnik.

 

(Illusztráció: Socrates Rizquez – Enamel on Other)