Műhelytitkok

Azt hittem, a női nemnek minden titkát ismerem,
ám még hogyha festőként dolgoznék aktképeden
sem tudnék telerajzolni elég vásznat s papírlapot,
hisz’ testedre nézve máris teljesen részeg vagyok.

Eszembe jut Daphné és mindenféle szép nimfaalak:
édeni tündérkerteket nevelnék, hogy meghódítsalak
és kecses vonalaiddal legyél a legszebb virág benne;
hogy kismadárként költözz és rakj fészket szívembe,

így enyhítve a sóvár lázat és kerge, izgága gyötrődést,
érintéseddel horgolva sebemre újabb finom kis öltést,
mígnem bénult rabjává leszek a gondolatnak egészen,
hogy meztelen mennyországod kapujánál heverészem.

Horizontomon minden más sziget s orom ködbe vész:
nem látom, csak a pillanatot, ahogyan közelembe érsz
és kovakővé dermedt tagjaimból szikrákat csihol ujjad,
míg elmémbe magad édes fülbemászó bogárként fúrtad.

Reneszánsz hölgyek, múzsák melletted mit sem érnek;
dívák és bálványok fölé magasodik tiszta eredetiséged,
aminek minden kortyát kiszikkadt ajkakkal szomjazom.
Csókod égi látomás és tűzkeresztség, öled forró irgalom.

Minden ízed puha izommárvány, miből faragni nem lehet
gyönyörűbbet, ami a hamvas bűbájt és vágyittas kellemet
selymes császári lepelként takarja sok gyönge hajlatában,
amihez ha hozzásimul a férfi: sistergő, őrjítő villanyáram

szabadul fel pórusaiból s a jámbor műértő már csak csodálni
tudja a Természet élő remekművét, noha nem tudja megállni,
hogy legalább egyszer meg ne tapintsa, valódi-e ő tényleg,
reménykedve, hogy egy nap asszonya birodalmába léphet.

Mint szitakötő a gyantába fagyott emlékeimbe varázslatod,
és ha akarod, szenvedélyemet te is borostyánkőbe zárhatod,
hogy aranyfényben várjuk azt a tökéletes Apokalipszis-percet,
amikor buján álmodhatjuk együtt a drága s önfeledt szerelmet!

 

Ne szeress engem

Ne szeress engem, kérlek: hidd el,
hogy nem én vagyok a te embered.
Dúvadként fogok kitörni karjaidból,
hogy dühödten lázadjak föl ellened,
mert nekem az érintés és a kedves szó
már csak távoli táj és délibábos idegen,
amíg nem tűröm, hogy a remény polipként
tapadjon meg makacsul reszketeg szívemen.

Ne szeress engem: valódi lényemet
dús sörték és sündisznótüskék védik;
ha valaki hozzám nyúl, az ujja nyomban
lángvörösre gyullad s patakokban vérzik,
üde virágoskertemet amíg falként veszi
a szúrós sövény, bogáncs és tövis körbe.
Teknőspáncélba öltöztem egészen, alatta
pedig vastagon takar a rinocéroszok bőre.

Ne szeress engem, mert az én nyelvem éles,
mint a kés hegye és akaratlanul is megvág:
szavam kard, kezem penge, szemem dárda,
amely megannyi törhetetlen pajzsot vert át,
csókom pedig maga a méreg, amiről nem
lehet leszokni, bármennyire rossz is az íze.
Nem párra fogsz bukkanni bennem, csupán
egy önmagát sajnáltató, szomorú zenészre.

Ne szeress engem, mert lehet, hogy amit te
látsz belőlem, puszta álarc, erőltetett mosoly;
a sok bohóckodás és kényszerkabaré mögött,
a díszletek árnyékában visítozó, égető pokol
azonban senkit sem érdekel és neked is csak
az a felem kell, amelyik az égbolton szárnyal,
hiszen nincs talán asszony a Földön, aki ilyen
terhet, hogy a társam legyen, boldogan elvállal.

Ne szeress engem; amúgy is annyira nehéz
már feltörni keblem, akár a megfagyott diót,
noha egykor puha s lágy voltam, mint a méz
és inkább vettem észre mindenben csak a jót,
most viszont itt áll a határ s őrszemeim óvnak,
hogy országomba többé be senki se léphessen,
ha viszont mégis erre téved a kíváncsi vándor:
az alvó bestiát odújából azonnal fölébresztem.

Ne szeress engem, mert a közelemben lenni
csupa nyugtalanság, átok, bűn és szenvedés;
másképp nem lusta hernyóként araszolnának
napjaim, mint sok összehúzódás és elernyedés,
amíg csak naivan hiszed, hogy tudnál szeretni;
hogy más vagy és az akadályt könnyen veszed,
mégis visszatennél a polcra és elfelejtenél, hiszen
gyümölcsömből sikert és pénzt facsarni nem lehet.

Ne szeress engem, mert már nem kell nekem:
mert eddig kellett volna az, hogy szeressenek,
mégsem jöttek a tündérek, hogy, mint Oidipuszt
vagy Teiresziászt, saját alvilágomban vezessenek,
ezért nem hagyhatom, hogy útvesztőbe csaljon
és kővé dermesszen ismét egy kósza vonzalom –
örülhetek, ha a vágyakozást még holtában is
legalább kincsesládám mélyén megtarthatom.

Ne szeress engem, ha nem akarod, hogy
szép testedet torz lelkem fogával széttépje,
aztán mint a sebzett kutya, aki önmagába
mart, húzódjon nyüszítve a sarokba félre,
hogy ott próbáljon legalább némi csontot,
amin még rágódhat, kétségbeesve keresni.
Ne szeress engem, kérlek. Mert félek és mert
nem merek többé, ahogy kell, igazán szeretni.

 

Százezerszer sebzett szív

Lábat belém, jajj, hányszor töröltek;
ok nélkül velem mennyiszer pöröltek,
a Gúny keze engem hányszor vágott pofon,
hányszor nem voltam én senkivel sem rokon,
a víz alá gonoszul le milyen sokszor nyomtak;
a Taigetoszról le gondolatban hányszor dobtak,
sorsomra egyedül hányszor hagytak,
barátként meg mily sokszor tagadtak,
tűket hányszor szúrtak zúgó agyamba,
kedvtelésből hányszor hoztak zavarba
és hátamba éles pengét mennyit döftek;
hányszor csúfoltak mindenféle dögnek,
meg bivalycsordástul hányszor
tapostak át dühös paták rajtam
és tömlöcbe vetve milyen sok
szeretet-böjtöt végigkoplaltam
vagy le hányszor nézték kemény munkámat?

Hányszor voltam versenyre nevelt tenyészállat
vagy koldus, akibe a kölykök is belerúghatnak;
akit nyers őszintesége miatt mondanak vadnak
és hányszor húzták ki alólam a széket,
a csónakomba hányszor fúrták a léket
vagy elvtelen tettekre hányszor sürgettek;
amikor hittem, fel engem hányszor ültettek,
éjszakánként hány vigyorgó lidérc kísértett,
utcán összevert testem mennyiszer vérzett,
hányszor vágytam mindezt úgy feledni,
hányszor csókolt incselkedve a Semmi,
hányszor kövezett meg engem a tömeg,
hányszor voltam fiatal arccal is én öreg,
a paradicsomból hányszor űzött ki az Isten,
hányszor rabolták el féltve őrzött kincsem,
idegenek átkát ártatlanul hányszor kaptam,
a lélek háborújában meg hányszor haltam
és gomolygó poklomat kamráról kamrára,
lánccsörgetve s üvöltözve mennyit jártam?

Máglyára kötözve a Véget mennyit vártam
vagy a pogányok hány dárdát vágtak belém
és mennyiszer zokogtam életem százezer
puskával lyuggatott és rojtosra lőtt sebén,
reménykedve, hogy egyszer legalább
néhány közülük örökre beforr majd;
hogy nem kell hallgatnom tovább
a gőgös és hűvös túlvilági csatazajt,
de most is, bár úgy fáj minden ízem,
tagom, porcikám, idegszálam, sejtem:
e százezer gyötrő bánatot mégiscsak
összeszúrt szívemnek mélyébe rejtem.

 

(Illusztráció: John William Waterhouse: Hylas and the Nymphs, 1896)