Csikós Attila összes bejegyzése

Született 1969-ben, Szombathelyen. Jelenleg Budapesten él. Eddig hat kötete jelent meg. Az utolsó Nincs pardon címen a Fekete Sas Kiadónál. Publikált többek között az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő, az Új Holnap, a Hitel, a Kalligram folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa. Két összeillő ember című darabja jelenleg Székesfehérvárott látható. A Békéscsabai Jókai Színház drámapályázatának közönségdíjasa Trió című darabjával, melyből rádiójáték is készült.

Hátország

Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés.

Tegnap ébredt álmából bennem a kétely. Hogy van-e jogom még írni… Nem érzem úgy – és sose érezzem ezt az eltökélt elégedettséget! -, hogy az embernek ab ovo joga van mindenről véleményt mondani. Néha már szükségszerűnek sem érzem, s amikor a kintre csak legyintek, s a bentre meg rámélázok fájdalmasan, tudom, hogy jó nyomon vagyok. Amikor képes vagyok befelé figyelni. Ritkán sikerül, belátom. Olyankor úgy érzem, nem muszáj nekem bármit is mondanom. Bölcsebb a figyelem, a csend, a bor, bölcsebb az Isten. Az is igaz persze, hogy az ember belefárad. Lusta is kimondani, amit jó volna kimondani. Könnyebb a bor, könnyebb a csend, néha könnyebb az Isten is – legalábbis könnyebb azt hinni, hogy ők vannak valóban a sekély beszéd helyett. Áltatom magam? Lehet. De látom, hogy kopnak le számról a szavak. Azt mondom, amikor magyarázni próbálom léhaságomat, azért, mert már nincs senki, akit érdekelne a gondolat. De lehet, hogy már… engem nem érdekel? Azaz: nem törődöm vele? Tehát eltökélt elégedettséggel – amivel másokat zavaróan és kuszán beszélni hallok – én magam elhallgatom, amit mondanom volna muszáj. Könnyű lelkiismereti sértések ezek a mondatok.

Ma reggel régi barátom átküldte nekem jó pár régi cikkemet. Átolvasásra, közlés előtt. Régen sokkal többet politizáltam. Már nem is tudom, hogy a mondanivalóm volt-e több vagy a nagyravágyásom. (Hogy én is latba vethető vagyok.) Nem számít. Hiszen ma már nem, vagy alig vállalom a bajvívást a szavakkal. Megpróbálom a koromhoz illő nyugalommal és zakóval szemlélni a dolgokat. Ha jól csinálom, lehetek közügy. (közszemérem, közerkölcs…) Amit ebben a modorban írnék – idővel – nem lenne más, mint közérdekké gyurmázott személyeskedés – az elhibázott élet, a belátó mód (létező grammatikai alak) gyötrő sértettsége. Francba! Szóval két választásom van: részt venni a zajban vagy úgy tenni, mintha már tudnám, mi a csönd. Okoskodás vagy tunyaság?

Ha jó az a csönd, ha elég szalonnás, ha elég sűrűn áll a pohár falán, ha eléggé alma illatú, ha elég nagy lánggal ég, akkor lehet bölcsesség, mint egy régi pince csöndje. Akkor lehetek én. Az író, aki végre okot talál önmagára. Mentséget a lustaságra. Erőt a betűvetésre. Hát most nincs az a sűrű, éjszakás, illatos csönd.

Azért kanyargok így a szövegben, mert erre van út. Az egy patetikus marhaság, hogy az író szerkeszti, amit ír. Az írás szerkeszti őt.

A kitett ponttal készen vagyok. (“Versem végén megváglak!”)

“Az író olyan, mint a havasi kürt. Csak messziről szép.” Mondta Mikszáth vagy Tömörkény. (Ebben a pontatlanságban van minden bűnünk, okuljatok.) Az írónak nem szabad mondatai elé állani, mert visszahúzzák a földre, és kiderül róla, hogy haszontalan, ha köznapi dolgokban serénykedik. Megeszik azok, akik összegyűltek a mondatok körül. Lehet ma Adyt idézni a liberalizmusról, lehetett József Attilát citálni a munkásmozgalom okán, Wass Albertet hozni megvédeni a nemzetet – mindez már csak konc, amit Belőlük a tömeg meghagyott felmarcangolásuk után. Szép ereklyék, de igaztalanok. Hiányzik belőlük az egész. Az a kevés, amitől remekek lettek műveik. A tömeg se álljon az írók megmaradt mondatai elé. A gondolat nem ekevas, hogy arra szántsunk vele, amerre nekünk jól esik (újragondolva a Kassák-i sort.). Figyelni kéne inkább, olvasni, átérezni, megérteni. Hogy mit érzett az a zsidó fiú, akit nyilasok tereltek végig a Király utcán a Duna part felé. (Márait érdemes olvasni itt, a negyvennégyes naplója pontos képet ad.) Hogy mit érzett az a birkapásztor gyerek, akit a paraszti jussot felvásárló zsidó bérlő éheztetett. (Sinka elmondja majd.) Apropos, Sinka! Mit érzett Sinka, hogy parasztként se népi se urbánus nem lehetett egy eltudományosodott irodalomban? Hát persze, a többséget egyik se érdekli már. (A többség, a “lakosság”, a “tömeg”, a nép avagy a nemzet.) Arra sem emlékszik, hogy él. Ki mondja el, hogy mi érez most, hogy miért lett “ilyen”? (Dühös, sértett, emlékezetéből kitagadott, fáradt és szegény.) Hogy alig száz év alatt elkopott a szájáról a szó. (Leradírozták?) Vers is, meg Himnusz is, meg ima is, meg a köszönés, meg a megbocsátás, még a csönd is elkopott róla egészen. Csak van. Szótalan, irodalomtalan, imátlanul. Ez a tömeg, magányos, szinte egyetlen ember. A népmesei legkisebb fiú. És csak messziről szép, mint az író, pedig hangja sincs. Az ő léte és némasága ma sokak hátországa. Lehet hivatkozni rá. Innen is. Onnan is. Eleven metafora. Azt lehet mondani, hogy ami van, csak miatta van, vagy azt, hogy ami van, attól éppen őt kell megvédeni. Ki érti? Ez az ember, egykori mondák és balladák hőse már biztosan nem. Régen még értette volna. Értette Aranyt is, Adyt is. De azóta annyi minden történt, s ahányszor ami történt, annyiszor annyit elfeledtettek már vele. És most mindenki a hazát, a demokráciát akarja megvédeni vele és általa. És lassan a hasonlat is elhiszi, hogy ő maga a vers. Hogy szólni több joga van ma, mint bármelyik írónak – mivel az írók szétírták már az igét – az nem is kétséges, ám hogy módja van-e hozzá így elvékonyítva, nos az jelenleg titok. Akik elvékonyították, s vékonyítják, mindenesetre kinevetik, mert “suttyó és ostoba” szegény.

Ez volna a “hát” az ország előtt.

Akkor most beleugrom.

A rendszerváltás óta nem nőtt, hanem szűkült a megszólalásra méltók köre. (Nem a megjelent, publikált írásokra gondolok, abból van elég. A megmért, terjesztett, olvasott, meglátott, megvitatott, látható, érezhető, megfogadható szerzők száma csökkent, ahogy keskenyedett a kultúra alatt a föld.) Igen, keveseket engedtek közel. Az is igaz, hogy a kevésben a rosszabb is jobbnak mutatkozik. (A kontraszelekció is legalább száz éves bajunk… A középszer közmegnyugvást jelent.) A méltóságosok közt is egyre több lett a harag. A haragosok közt is egyre több lett, aki rosszabbul élt. És azok közül, akik szellemi vagy – Uram bocsá’! – anyagi valóságukban rosszabbul éltek, egyre kevesebben tudták vagy akarták megírni, hogy mi itt a baj. A sértettség és valódi fájdalom, tehetetlenség és bosszú. A múlt felfejtése helyett, a rétegek feltárása helyett valami kapaszkodás és csapkodás mindenfelé.

Sajnos, már negyvenévesen sem látszik oly tisztán az élet, mint húszévesen. De az sem biztos, hogy hetvenévesen valóban bölcsen kereknek látja valaki. Két vagy három generáció szívódott fel nagyon költőien, s lettek néma, tettelen mártírjai annak, ami történt harminc év alatt. Akik voltak, megmaradtak. Akik jöttek, olyanná lettek. Varjúvá változott fiúk. (Értse mindenki úgy, ahogy akarja, varjakká lettünk, nem árt, ha legalább szabadon károghatunk.)

Amikor ma felbolydul minden, mert Dörner György lett az Új Színház Hátországa, akkor mindaz lepergett előttem, amin az előbb végighaladtam. S a kérdés: jogom van-e bármit mondani. Miszerint amit régi írásaim szerint hevesen, ám legalább fiatal erővel ki mertem mondani, ma, negyven múltán látom-e még egyáltalán valahogyan. Tűnődöm…

Jogom van.

Nem, nem örülök a döntésnek. Nem azért, mert magam nem tapasztaltam még udvarias megütközést, ha valami magyar értékről, vonásról beszéltem kissé átszellemülten vagy szenvedélyesen.(Tapasztaltam ilyet, de hát ezekről vallani, gondolkodni valahogy nem ildomos, mintha az ezer év is csak napi aktualitás lenne, a történelmi igazságok és hazugságok valója pedig puszta pártpolitika, amiről pedig nem beszélgetnek egy jobb társaságban se. Mert azzá sikerült tenni. ) Nem is azért, mert nem látom úgy magam is, hogy két évtized szinte valahány színházigazgatójának felelőssége, hogy a magyar drámairodalom és a kortárs magyar dráma olyan helyzetben van, amilyenben. Nem is azért, mert azt hiszem, hogy ez a színház túl nagyot szólna. (Szeretem a nagy durranásokat. Ezzel nincs is semmi baj.) Sokkal inkább azért, mert attól félek, hogy nem történik majd semmi sem. (Ha nem színházról beszélnénk, hanem valóban harcmezőről, elég pontosan meg lehetne jósolni mindenfajta hadi dinamikát. De színházról beszélünk.) Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés. Egymásra mutogatás. Köpködés. Innen. Onnan. Politika. Kufárok. Jegyüzérek. Én nem mondom, hogy nincs értékelhető gondolat Dörner György pályázatában, mert van. Rengeteg fontos gondolat – a Franciaországban működő gyakorlat honi bevezetésétől (a díszletek, jelmezek az állami fenntartású intézmények közötti “újrahasznosítására” gondolok), egy erős, mai, magyar drámai évad felállításáig. Én nem mondom, hogy nem becsülöm, ha valakinek küldetése van. (De profundis! Az ember a sorsát, a küldetését maga váltja be. Egymaga. Köré épül a létező, ha vers, ha tánc, ha színház az a megmutatható.) De azt mondom, nem azt kell “kijavítani”, ami jól működik. Jó társulattal, valódi, jó nemzetközi kapcsolatokkal, jóféle arculattal. Nem oly régen jobboldali közírók kapták fel a fejüket a hírre, miszerint Jordán Tamás külön támogatást kapott verskórus programjára. Én örömmel hallottam. És nagy tisztelettel nézem, hogy valaki pouvoir-ját, kapcsolatait, művészi elismertségét efféle feladatokba öli bele. Ha több száz, több ezer diák mondja Ady verseit, valóban megvalósul mindaz, amiért egy költő fontosnak, és jogosnak tarthatja, hogy ír, még ír. Így a csatatérből is színház lehet. Ahogy Vidnyánszky gondolja tele energiával a mozdíthatatlanul életuntat is. Így érdemes. A magyar irodalomnak, a magyar nyelvnek, e kultúra minden tudásának a mindennapokban, minden ember napi életében kéne megmutatkozni, s élhetővé lennie. Nem valami, már bocsánat, rezervátumban. Mert félek tőle, hogy aminek mindenhol, minden színpadon hangot kéne kapnia, az eztán valóban hátországi szerepre kényszerül, mintegy önmagát zárva el. A kultúráért néha harcolni kell, de a kultúrát csatakiáltással berobbantani a világba nem lehet. A kultúrát, s különösen a nemzeti kultúrát, ha hittel és elszánással is, de főleg szeretettel nevelni és ápolni kell. (Tudom, hogy sokak számára ez a szó “nemzeti”, már önmagában meghökkentő, ám legyen, egy egy ország saját entitása azonban akkor sem szükségszerűen konvergál a világtrend felé, még akkor sem, ha az is értékesen működik.)

Hosszú-hosszú évek óta ügyes sakkjátszmák zajlanak a teátrumok körül (is). Várható volt, hogy valaki asztalt borít.

A hallgatás ára, hogy a ki nem mondott szavakkal teleüvölti a fülünk. Mert a hosszú évek csöndje még nem a bölcsesség csöndje volt. Ez valóban bántó. Ám szélhűdött riadtságból lenácizni egy teljes (még nem is működő) színházat megint csak nem elfogadható. Sem a tervbe beírt Nyírő, sem Németh, sem Petőfi nem érdemli, sem azok, akik esetleg megvalósítják ezeket az elképzeléseket. Ugyanis ez nem igaz. (S akik most en gros lenáciznak sokakat, akik néha valóban szélsőséges indulattal szólnak, azok e percben jó szóra szomjasan várják – hiányolják – a “jobboldaliak”, a “nemzetiek”, a “konzervatívok” megszólalását, dühét, s főleg a szakmai értékrend megvédése okán; ám 2006-ban vagy Alföldi Róbert szintén egyutas kinevezésekor nem igyekeztek posztulálni semmit, sem szakmai, sem emberi értékek jogán. (Persze, ma már mindenki egyértelmű válaszokra, határozott kiállásra vár – itt is, ott is. De elfogytak az egyértelműségeink.)

S itt látszik, ebből látszik maga a jelenvaló. Az elvékonyított, végsőkig kifeszített ideg. Hogy hazugságokkal, a gondolatot és az őszinte szembenézést nélkülöző döntésekkel nem lehet nevelni, mert nincs mód az okulásra. Csak bosszúra. Az pedig sem hátországa, ám főleg országa nem lehet semminek. Ezért érzem úgy, hogy mégis jogom van szólani. Valami ellen ugyanis nem lehet élni. Halni is csak valamiért érdemes…

Intellektuális finomkodás vagy valódi veszteség?

 

gondolatok a kulturális “újrakeresztelkedésről”


 

Verejtékezünk. Mindhiába. Nem a munkába izzadunk bele, csak a szellemi kánikulába; állunk bár, de árnyék, hűs víz nélkül dologtalanul is cefetül vagyunk. Felperzselődik mindaz, amit évtizedek, évszázadok alatt, gondos kertépítéssel, földmunkával létrehoztak eleink? Ki tudja. Az látszik, hogy az élő talaj szárad, a gazolás után a kultúrnövények zöme is a sarló elé került, új vetés, palántázás nincs. A szellemi ember, hogy ne urizáljunk az értelmiség kifejezéssel, ami 1949 óta amúgy is érthetetlen, s hol megalkuvót, hol feltörekvőt, hol valami társadalomtól teljesen elszakadt, öncélú és egoista létformát jelöl, tehát a szellemi ember immár végleg tehetetlenül áll, és csak legyint az ugarra, az elkórósodott világra, a saját önmegtartó erejét, népi – azaz nemzeti, s ab ovo és minden létező társadalmi kiterjesztésében magyar – kultúrát elszívó, felemésztő, összezavaró, kifárasztó és eltikkasztó hőségriadóra is.

 

2006. őszén nem is annyira a politikai kurzusváltásra vártam – vártam persze arra is -, ám sokkal jobban bíztam a kultúra-váltásban, abban, hogy az 1945. után – minden értelemben – lefejezett, 56′ után megbüntetett, 69-től elálmosított és lerészegített, a nyolcvanas években felcukkolt, a rendszerváltáskor felriadt és első ijedtségében eszméletvesztett magyar kultúra – bár minden korszaknak megvoltak a maga fontos, néha zseniális szellemi áramlatai, s nemkülönben fantasztikus alkotói, gondolkodói, s éppen ezért nem emberekről gondoltam leírni a negligáló jelzők sorát, hanem politikai észszerűségekről és hatalomtechnikai módszerekről, melyek a mindig “megfelelő” közhangulatot idézték elő – a magyar kultúra megnyilatkozásainak mai, élő sokféleségében, ám törzsökös valóságában új életre kelhet végre. Mert a politikai szemléletváltás, melynek eredménye lehet a gazdasági mechanizmusok hosszú távú, a nemzeti érdekek alapján való újragondolása és rendbeszedése, aligha elegendő feltétele a sikernek, aligha fog megváltó erővel bírni (a gazdaságban és – visszahatóan – a politikában) az immár elengedhetetlen és valódi összefogást biztosító kulturális egység létrejötte nélkül. Nincs politikai siker, nincs gazdasági váltás, ha nincs változás a gondolkodásban, nincs változás a gondolkodás elterjedtségében és szabadságában. Itt én most nem a demokrácia fontosságáról beszélek, hanem az egyszerű magyar paraszt, a városi polgár módjára gondolok csak, amivel a világot magának – és így bárkinek – leképezheti, megfogalmazhatja, megértheti, rendbeteheti, mely módot ismeri, érti, olvassa már ezer esztendeje legalább, mert az övé. Legyen bár kalapos király, ferencjóska vagy bármilyen diktátor, a magyar kultúra elevenségét alig sikerült elvennie bárkinek is. De fáradt, s elfáradt nagyon. Az “egyszeri ember” a kommunizmust még csak-csak “túlélte”, és titokban mondta még A walesi bárdokat is, a szocializmust átúszta valahogy Csurka, Gyurkovics darabjaival, a rendszerváltás őrületét kiheverte, s bár már kezdett felejteni verset, dalt és imát, a demokráciát is – félreértve bár, de – igyekezett még elviselni valahogy, bár a piacgazdaság lehetőségei közt lassan már el-elmerül… s való igaz, saját kultúráját lassan hátrahagyva már egyre inkább önmagára gondol, a maga javára, a megélhetésre. Szózat, Himnusz, Szeptember végén, A Dunánál ebben a kínszenvedésben már valóban csak úri passzió, pár kivételesnek megadatott ünnepi nosztalgia. Sajnos. Még feláll a többség, ha meghallja, hogy “Isten, áldd meg a magyart…”, de már-már csak remélve reményt, s nem reménytelin. S ember és ember közt nő az űr, ha egy helyen énekelnek is.

 

Abban történészeink igen nagy többsége egyetért, legyenek bár a “hagyományos” honfoglalás tan hívei, vagy ősibb, más tájolású eredetelméletek kutatói, hogy a magyarság alapvetően nem vérségi nemzet, s ha rokon törzsek, nemzetségek alkották is szövetét, a nyelv, a kultúra – dallamkészlet, szókincs, hitvilág, motívumvilág – adta meg az összetartozás valódi alapját és erejét. Ebben a kultúrában lehetett csak elviselni, kivédeni a germán nyomást, ellene menni a tatár hadaknak – ha ők maguk békét is ajánlottak testvéri nekünk -, csak ez adott elég bizonyosságot felépíteni, ami rombadőlt. Minden népnek másban van az ereje. Hol a puszta szellem, hol a virtus, hol a tenger, hol a sokaság, hol csak a fegyver, hol a merő sértődött indulat a létezés fundamentuma. A mi erőnk mindig ez a sajátos kultúra volt; ettől lett olyan a földművelés, az állatokkal való viszony, ettől olyan a város is, s még csak nem is hasonlít ahhoz, ami Európában bárhol megszemlélhető. Ez a kultúra nem társadalomtudományi kategória, szemlélet inkább, valami egyéni mód, ahogy az ember a világra tekint. Ahogy a magyar nyelvben szinte minden szó tulajdonnév – ahogy Babits írja -, a magyar ember is kicsit mindig máshogyan tekinti a dolgok sorát, ahogy az éppen kigondolható. Máshogyan, de valahogy – még ma is – ugyanúgy, ahogy ősei. Ebből lett Balassa, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Sinka, Weöres, a Rengeteg erdélyiek, de ebből lett Esterházy, Nádas és Parti Nagy is. (Utóbbiak esetében a küzdelem övék, az is sajátjuk, ha küzdenek valamivel.) És ma, ez a magával örökös vitában álló valamikori Egy, minek részei még különbözőségeikből adódó összeugrasztottságukban is hajlamosak voltak elsimítani nézeteltéréseiket, ez a magyar kultúra most izzadva és dologtalanul áll, sem álcsatákat nem vív, sem valódi harca nincs, csüggedt és erőtlen, és ha közmunkába állna, akkor sem tudna már semmi érdemlegeset végrehajtani.

 

Az értékrend rossz volt, az elmúlt húsz év alatt elromlott teljesen. Kiegyensúlyozatlan nagy monolittá vastagodott. Igaz. Nem lehet kultúrát en grosso csak irodalomnak vagy színháznak tartani, ahogy nem lehet az irodalmat, mint olyat körbe zászlózni Esterházy műveivel. (Igaza van Vidnyánszky Attilának: Mostanában döbbenettel vegyes szomorúsággal kell szembesülnöm olyan provokatív hecckampánnyal bizonyos lapok és magukat kritikusnak tekintő személyek részéről, akiknek feladata elsősorban a művészi alkotások értelmezése és korrekt értékelése volna. Ehelyett öntelt és arrogáns attitűddel pálcát törnek azok felett, akiknek a véleménye eltér az övéktől, vagy egyszerűen a létezésük az ő köreik túlburjánzó befolyása szempontjából konkurenciát jelent.) De máshogyan kéne gondolkodnunk néha magunknak is, s jó lenne nem elfeledni, hogy nem elég belevenni a Himnusz első sorát az Alkotmányba, amikor sem az Isten neve, sem az áldás funkciója nem ismeretes már az emberek előtt. S az sem jó mód, ha erőszakkal “hitesítjük” Uram bocsá’ hitelesítjük az embereket. A hit, az áldás kultúra dolga megint. Amiből fakad, abban van is. Kultúra nélkül a törvények sem betarthatók, csak kijátszva elviselhetők, s inkább a büntetés lehetőségéből adódik, ha elfogadja őket a társadalom, s nem valami belső, érzett, élő kultúrából következik a jogkövető viselkedés. “Barbárokra” szokás így rákényszeríteni valami rendet, mit ők maguk ugyan “nem értenek”, de további civilizált életükhöz elengedhetetlenek e rend feltételei. Helyes, ha élünk az erőinkkel, az erőnkkel, de önmagunk gyarmatosítása éppolyan kelletlen állapotokat szülhet, amilyeneket megélt Magyarország már annyiszor.

 

Az emberre rátapad az elcsigázottság, amikor azt látja, hogy az Írószövetség csak küszködik továbbra is, s az ígéretek és a munka ellenére nem kap segítő kezet, a színházakban írásművek helyett inkább már csak írásjeleket kéne, lehetne játszani, s leginkább a kérdőjelet, ahogy a film területén is csak az emberek forgatják a szemük, kapcsolatot keresve Hollywood meghatározó producerével, ahelyett, hogy a tárca keresné hozzájuk az utat, értelmes, fontos műhelyek szűnnek meg, bevégezte a jobboldal egyetlen irodalmi, közéleti orgánuma a Nagyítás, és nem okolhatók ezért a balliberális káderek, bál van az Operában, a Nemzeti Kulturális Alap körül, az írók maguk fizetik a köteteiket, az újságok nem foglalkoztatnak írót, a leírt szó súlytalan (csoda?), a színészek maguk gründolják össze a pénzt, ha valami mást – de mondjuk ki, tisztelettel a jó társulatok felé, valami értelmeset akarnak játszani -,  omlanak a falak, de nem épül helyettük semmi, s harcos, nemzeti érzelmű – fránya szavak, már ezt is külön kiemelni kell – bölcseink is csak a homlokukat ráncolják, ha megkérdezem, mit reméltünk mást, még 2006. végén, a gyalázatossá tett évforduló után… Ma már az értelmiség is csak a nőről, a sörről, meg a fociról beszélget, s azt sem tudja, a másikkal mi van… Mi van a szobrászokkal, nem tudja író, sem színész. Mi van a színházban, nem tudja festő és kőfaragó. (A nagy vihart kavart pekingi képzőművészeti kiállításról, annak anyagáról nem tud még a kulturális újságíró sem, nemhogy a tisztelt publikum. A viharról feltehetőleg igen.) A Tűzrakteret bezárhatják, s ezzel elvész egy működő rész a mai magyar kulturális valóságból, s nincs helyette más. (Nem muszáj esztétikailag egyétérteni azzal, mit létrehoztak, de nem volna muszáj tönkretenni sem, s különösen nem azt, ami valóban életképes alternatívát, másolható modellt jelent egy elszegényített, kispénzű világban.) Mi van az országban? Nincs író, aki elmondhatná, ha csak nem politikai haragiratban az ellenfél felé, nincs, mert ami van, az már kimondatott.

 

Aki még veszi a fáradtságot, hogy valamit összerakjon abból, ami még nem elvégeztetett, annak írása közlésre méltatlan, lévén nem eléggé liberális vagy éppen közosztálybelien kimért, színházban játszani végképp nem lehet, amit írt, lévén a törvény azt a színházat támogatja, amely nagy nézőszámot produkál, a “ma” tehát akkor sem jut el a nézők nagy számához, ha érdekelné is őket a jelen, lehetne ez a jelen nemzeti is, de úgy se derül, ki, hogy az-e, a lapokban se versek, se irodalmi igényű tárcák nincsenek, a lapokról nem számol be senki sem, híreket mondanak, de már a híreknek sincs túl sok hallgatója, mert a hallgató és a néző nagyon jól tudja, hogy sem a valóság, sem a nemzeti nem csak az, ami két sorban beolvasható, ami idézet valakitől, aki valamikor mondott egy nemzeti gondolatot, a valóság nem hír, nem mottó, hanem az élet, ami roppant gyorsan elmúlik, hát ideje volna berendezkedni, ha kell hitelből is, ha már öröm sincs, se ma, se valóság, legalább kenyér legyen…

 

Én nem a művészt féltem. Aki rózsadombi villára gyűjt, ne menjen alkotónak, sem gondolkodónak. Nem is a támogatást, de profundis! a pénzt keveslem. Azt is értem, hogy a rendszerből ezer lyukon át ömlik ki a közvagyon. Tudom, hogy túl sokan vagyunk. Belátom, hogy rengeteg a középszerű káder, akik örökölték csak a művész, az alkotó, az értelmiségi mindenfajta címeit. Tudom, hogy volt ízlésterror, nem is egy korszakon át, van kánon is, ami nem az. Érzem, hogy nincs igazság. De néha azt is érzem, ki sem derülhet soha, mert az egész magyar kultúrát, mintha az csak liberális társadalomtudósok és részeges legendagyártók játszótere lenne, odadobták volna koncnak, amíg a politika komoly és fontos, felnőtt problémákon dolgozik. Az írók érdektelen és kevéssé zavaros ügyekkel foglalkoznak, vagy zavarosakkal ugyan, de legalább jól élnek továbbra is, mindenesetre alig van köztük egy Belzebub, aki a maga módján, de mívesen mondja el, amit látni vél. Talán csak az egy Csurka, meg az egy Esterházy, az ördögbe is, mert nekik mindent lehet!

 

(Egy példa erejéig visszatérve a pekingi tárlat anyagára, látszik, hogy a kánonba bevett, azt “kimondó” galériások megsértődtek a válogatás szubjektív voltán, s mintha elfeledték volna, hogy évtizedeken át éppen az ő művészettörténészeik voltak a legegyoldalúbbak, s zártak ki mindent a hivatalos magyar képzőművészetből, ami nem az általuk megírt esztétika szerint üzemelt. Ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kiváló festőik, szobrászaik. A magyar képzőművészet mégis csak a magyar képzőművészet, s ez, ha elsőben azt is kell jelentse, hogy megerősítik a különösen magyar vonásokat a bárhol megtapasztalható motívumokkal és folyamatokkal szemben, azt is feltételezi, hogy a modern, ha tetszik nemzetközi áramlatok hatására létrejött magyar munkákkal is foglalkoznak. De mindkét esetben csak részleges eredményekre számíthatunk. Valahogy valami nem kerek, ám nem is szögletes, senki sem érti… Ha Szőcs Géza úgy is nyilatkozott egy – egyébként igen kerek és frappáns – levelében, hogy ha valóban rajta múlt volna a kiállítók névsora, akkor Szervátiusz Tibor is kiállított volna, akkor még inkább jogos a kérdés: miért nem? Mindezt csak azért írtam le, mert úgy tűnik, ha nem tisztán látszik, hogy nem az a baj, hogy bármifajta válogatásnak, ami alapján ma a magyar “kulturális élet” szerveződik, valamiféle szempontrendszere van, hanem az, hogy éppen nincs semmilyen… )

 

Úgy tűnik, a kultúra valami finomkodó izé, valami kényeskedő, úrhatnám szórakozás, amit illemből és kellő erkölccsel ugyan, de néha végre kell hajtani, mintha karácsonyi ebéd volna, vagy bérmálás, vagy évnyitó. Pedig a kultúra más. Nem bolondokháza, ha akadnak is bolondjai. A kultúra – még – nem műemlék épület. Még él. Belefáradva a darálásba, abba, hogy csokornyakkendőnek vagy kockás ingnek nézik, és úgy is viselik, belefásulva abba, hogy a kultúremberek között is csak afféle passzió.

 

A kultúra az, amiben élünk – élhetnénk -, az, amivel elszabadulhatunk onnan, ahol ottfelejtett minket valaki. Egészen konkrétan, gazdaságilag is, s nem csak álomba esve lefekvés után. (Sic!) A kultúra az, ami maradékának köszönhető a tavalyi Fidesz győzelem. Hogy a nagy többség úgy érezte, valamiből – valamely politikai kultúrából – elég. Nem színház volt, választóerő. Ez is a kultúra része. Érdemes volna erre is gondolni, amikor meggyújtjuk azt a nagy-nagy tüzet.

 

Amit körül dologtalanul állunk, és magunkban, keserűen és visszatarthatatlanul izzadunk.

Összefogyás

 

A tűrőképességének a határához érkezett a magyar társadalom. Nem is annyira a fizikai, a dologi, az anyagi megpróbáltatások a legelviselhetetlenebbek – ámbár igen sokak számára immár ezek sem elviselhetőek -, sokkal inkább a lelki, mentális, hangulati állapotok váltak tarthatatlanná, esetekben tűrhetetlenné. Az út, az a húsz év, amin a rendszerváltás óta gyalogolunk, az utolsó nyolc évnyi erőltetett menettel mintha elvette volna minden erőnk. Mintha az is igazlódni látszana, hogy kormányváltás – szerintem – szükséges, de nem elégséges feltétele a katarzisnak, a lelki felszabadulásnak. Úgy tűnik, az élet, a lélek könnyülése nem a politikai programoktól függően jön el. (Dilettáns írók közhelygyűjteményeiben szerepelnek efféle konklúziók, de úgy tűnik, a magunk sorsában meglehetősen dilettánsok vagyunk valamennyien…)


 

A romló életkörülmények között, az ilyen vagy olyan okok miatt egyre nehezebb anyagi helyzetben élők, vegetálók “beterelése” a jog, a szabályzott, “rendes”, rendezett élet, már-már svájcias “önmérsékletű”, thonet székes, blondel keretes polgári szalonra hajazó jog-labirintusába, a jogkövető magatartás egyre konzekvensebb megkövetelése, az ilyen-olyan hatóságok szigorú, szigorodó eljárása, az elvonások mértéke, a “mértékek növekedése” és mértéktelensége, a flegma, lekezelő – és nem pusztán határozott vagy következetes – , néha egészen rideg kormányzati működés és kommunikáció, a kultúra, a mindennapi kultúra negligálása, az egyre egyszerűbb helyett az egyre bonyolultabb hivatali működés, a valós – és ismerten létező – jogtalanságok, törvénytelenségek feltárására, megszüntetésére irányuló szándékok emberségesen néha már megvalósíthatatlan kierőszakolása (például a rokkantnyugdíjjal visszaélők esetében a fűnyíróelv alkalmazása) még a kormány érezhető felelőssége, feladatainak elképesztő tömege, jó szándékú munkája ellenére is – attól függetlenül vagy éppen amiatt (?) – hovatovább elviselhetetlen közhangulatot teremt: abelátásra, mérlegelésre, megértésre alkalmatlan, lehetetlen állapotot hoz létre, rossz irányú folyamatokat generál.

 

Minden fronton háború zajlik.

Minden irányból támadás.

Lassan már mindenki mindenki ellen. (Ahol tűz van, nem elvárható öltözék a zsakett, nem számonkérhető az etikett…)

 

Tűz van.

Persze, a tudatlanság, a tájékozatlanság, a rosszindulat, a hatalmi irigység, a kapzsiság, a hübrisz, a hazaszeretet hiánya, az ebből fakadóan megértés és empátia nélküli politikusi, értelmiségi megszólalások, és a kapkodás, a türelmetlenség, a “káderhiány”, a szűklátókörűség, a bigottság mind igen-igen jó égésfokozók. Ahogy a félelem, a kiszolgáltatottság, a kisemmizettség, a megalázottság is…

Ebben a háborgásban talán csak a Titanic zenekara érezné jól magát. Mert “a zenész az csak zenél.”

 

Ha az ország szekrény volna, azt mondanám, hogy több már nem fér bele. Nem lehet belegyömöszölni a legszebb estélyit se már. Nincsen már helye. Ha az ország szekrény volna, azt mondanám, hogy ki kéne pakolni a beleszuszakolt, belegyűrt holmik garmadát, és ki kéne szellőztetni a polcokat. Meg kéne nézni, hogy mink van, mi az, amit már úgysem hordunk soha. Ami nem is a miénk.(Könnyű volna, ha az ország szekrény volna… Képzelődnöm pedig szabad, elvégre annyira nincs mibe kapaszkodnom, hogy már azt sem tudom néha, hogy csak játszom-e hogy írok vagy az írás még mindig komoly munka-e?)

 

A rendrakás (is) kultúra dolga, persze, ahogy kultúra kérdése egy ország alkotmánya is – már az is, ha van neki olyan, s főleg az, hogy milyen. Merészet mondok, de azt hiszem, ami most készül, nem az, amire vártunk, akik vártuk, hogy “új” alkotmányunk legyen. Persze sokan vannak, akiknek az is elég, hogy nem a “régi” működik, van, akinek az is sok, hogy a Szent Korona belekerült, vannak, akiknek elég lenne alaptörvénynek egy bevásárló centrum házirendje, és vannak, akik szívesebben vennék, ha a német alaptörvény lenne a magyar alkotmány, ahogy olyanok is vannak, akik szerint mindenki “csinálja azt, amit akar”. (Én magam úgy vélem, hogy a Szent Korona tan pompás – kulturális, lelki – paradigma, melynek szellemében – tekintettel a kulturális sokszínűségre, nemzet és nemzetiségek fogalmaira, a környezethez való viszony alapvetéseire – a környezetvédelemre! -, a demokratikus berendezkedés és működés mikéntjére, a népképviseletre, az államigazgatásra, az önkormányzatiságra, az alapvető emberi jogokra etc. – egy igen modern, hovatovább innovatív, szabad, korszerű alaptörvényt lehetne megszövegezni, ha a Szent Korona nem csak félreértett, így sajnos valójában oktalan és következmények nélküli “kitűző” volna a Hitvallás egyéb mondatain, mint Edda jelvény a szimatszatyron annak idején, hanem a magyar kultúrából fakadó, azt évszázadokon át meghatározó, korántsem urizáló és archaikusan magyarkodó, szellemi alapvetés. Gondolkodási modell, miszerint hogyan viszonyul egy nép a világhoz s benne önmagához.) De a gondolkodás módja, mikéntje, módszertana is kultúra kérdése csak. Most tehát csak tömjük azt a szekrényt, a hont, ha szekrény volna a haza, ki-ki a maga holmiját, szennyesét, értékét akarja beleerőszakolni, már recseg-ropog, de majd csak befér, a végén rázárjuk az ajtót, aztán béke lesz.

 

Kérdés, hogy ezt rendnek tekinthetjük-e? Kérdés, hogy a szükség- és látszatmegoldások – egymásnak sokszor ellentmondó megnyilatkozásokban működő – rendszere valami élhető, nyugodt világ létrejöttét eredményezi-e vagy csak feszült és kedélytelen társadalmat teremt?

 

Jelen állapotban messzebb kerültünk az origótól – messzebb a “fehér” gazdaságtól is -, mint gondoltuk annak idején. Hiába “bűn”, hiába “tilos”, aki ma élni akar, annak “ügyesnek” kell lennie. Szemfülesnek és talpraesettnek. Én úgy vallom, félre értés ne essék, az nem a kormány “bűne”. Így van ez ma mindenhol. Portugáliától, Kínán át a fényes Svájc szalonjaiig. Egyre nehezebb hinni, egyre nehezebb élni. Egyre nehezebb jól, azaz helyesen élni mindenütt. A világ éppen átalakul. Hazánk is, Magyarország is, s van ebben szükségszerű, van ebben rossz mindenkinek. (Hogy a rosszban, a fájdalmasban, a gyalázatosban mennyi szerepe van a “kényszerítő-simogató” európai gazdaságpolitikának, a fenntarthatatlan “fenntartható fejlődés és növekedés” elméletének, a nemzetközi pénzvilágnak, az elmúlt nyolc év kisemmiző működésének, a maják jóslatának, a saját hazájukat – nem a kormányt, a hazát! – pocskondiázó újságíróknak, művészeknek, Lázár János kontextustól függetlenül bántó mondatának, a magyar kormány cselekedeteinek, az értelmiség árulásának, az átkos negyvennek, Trianonnak, Mátyás megmérgezésének, Szent István döntésének, az utcán eldobott cigarettacsikknek – nem tudom. Nyilván mindnek hatalmas szerepe van.) De nem kéne mindig olyan nagyon sürgetni a szükségszerűt. Nem lenne muszáj a determináltat se “most és azonnal” bekövetkezni látni. Lehetne több hittel, szeretettel, szellemmel, több kultúrával…

 

Az inkvizíció a hit csődje.

A szigor az emberségé.

A diktatúra a hatalom bukása.

 

Én remélem, hogy a hatalom, régi jó értelemben mondva a szót, sem itthon, sem a világban nem bukik el.

 

Mert az is igaz, hogy vannak már felismerések. Vannak jó irányok.

 

Kérdés, hogy feléjük indulunk-e el?

Kérdés, hogy el tudunk-e indulni egyáltalán?