Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

 

Lassan összeszedelőzködött. A rendőrség már elvonult. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

 

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.

 

Mintha megkeményedett volna a bőre. Mintha letörne róla a bánat gyönge kocsánya, ha elmosolyodik. Ezen gondolkodott, ahogy a szemetes felé gázolt a hóban. Tíz évig nyitott volt bármire, ami igaz. Amit annak tartott. S most, amikor mindenki valami lelki megtisztulásra várt, ő bezárta lelkét, szívére gombolta minden dacát és dühét, s bizalmatlanná vált a legelemibb, félreérthetetlen jóval szemben is. Hát mi ez? Hazugság volt a jóság? Hazugság volt a derű? Csak lustaság volt minden, amit a mások megértésének hitt? Akkor ez volna ő? A szembenállás, az önmaga arcát babráló ideges önzés? Álarc volt a szeretet? S most, a változás évében a derű burkából, a megértés álarcából kikel a romlottság, a szenny és a feslett álnokság maga? A gonosz mímese volt eddig? Hát miféle tréfa ez?

 

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Csönd volt. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne mosni.

 

Az utca fölé kifeszített lámpák vészjóslóan lengtek jobbra-balra a hideg szélben. A vendéglős kilépett az utcára, komótosan előkereste a kulcsait, aztán lehúzta a rolót. A szemközti ház harmadik emeleti erkélyén megjelent az öreg hölgy, letette a hamutartót, aztán rágyújtott. Szenvedélyesen szívta a füstöt, letüdőzte mélyen, mintha magába akarná fojtani. Alig valami párát lihegett vissza az éjbe minden szippantása után. A vendéglős elment. Cipője messze kopogott már a gimnázium előtt. Megint egy órával hamarabb zárt, bár nem volt vendége, az igaz. Az öreg hölgy sem járt már az étterembe. Az utóbbi időben leszokott arról, hogy úrinő legyen. Csak a dohányzás maradt meg neki, meg utána a kis pohár likőr. Nem is szenvelgett ezen. Elviselte a hideget, a konyhaszagot. A körmeit sem lakkozta már. Főzés közben úgyis lepattog a lakk a gőzben. A vendéglőssel egyébként is megégette már magát. Egy darabig csapta neki a szelet. Külön főzette az orját, csak neki. Hiába volt már vénember, egészen belepirult, amikor elékanyarította a felmelegített porcelánt, és ahogy még az ántivilágban szervírozták, külön kis alpakka edényből csorgatta bele a forró levest. Az öreg hölgy nézte, hosszan és bódultan azt az erős férfikezet, ahogy az alpakkát fogja, nézte a zsírcsöppeket az aranyló lé tetején, nézte a férfi ujján az arany pecsétgyűrűt, és boldog volt megint. A ropogós asztalkendőt a combjára terítette, megigazította összefogott haját, aztán finoman előrehajolt. A vendéglős nézte. Nézte, ahogy a nő óvatosan a kanál után nyúl, tétován megfogja, elmeríti a sáfránnyal megszínesített lében, nézte, ahogy az ajkához emeli az öblös kanalat. Külön neki alpakkából volt az is. Volt egy ilyen kis színjátékuk minden délután. Aztán beszélgettek, váltottak pár szót, holmi semmiségekről, közben egymás szemét kutatták mohón. A vendéglős befestette őszülő haját, az öreg hölgy elkezdte lakkozni a körmeit. Egy darabig úgy tűnt, lesz is a románcból valami, de aztán, egy őszi napon a vendéglős közölte, hogy az orja elfogyott, nemhogy külön az asszonynak főzve nincs, de nincsen úgy általában, lekerült az étlapról minden, ami macerás.

 

Az öreg hölgy elnyomta a cigarettáját, megfordult, és visszament a lakásba, ahol sárgás fénnyel világított egy bronz falikar.

 

Véres kézfején szétdörzsölt egy marék havat, aztán papírzsebkendőt keresett, beletörölte.

 

A rendőrök fáradtak voltak, de készségesek. Egyedül a törzsőrmester morgott magában: “franc essen a forgalmazásaikba, mit jönnek nekem azzal, hogy ne káromkodjak a rádióba, hát nem csúszhat ki a számon véletlenül egy bassza meg?” “Hát pont leszarom” – tette hozzá, mint rangidős. A kollégája felvette a tanúvallomást, kitöltötte az űrlapot, aláíratta a helyszíni jegyzőkönyv lapjait. A mentőorvos kábán állt az esetkocsi előtt. Néma kék fény vibrált az arcán. A kávéja gőze is kéken foszladozott. A vendéglős hozta ki termoszban az italt. Felnézett a harmadik emeleti erkély felé, aztán visszament műanyag poharakért.

 

Ez az év a vége? Ez a kezdet. Az elsüllyedt roncsok felszínre emelkednek. Kísértethajók lepik el a tengereket. A Titanic megrázza magát, és felemelkedik a hullámsírból. Megroppant teste súlyos darabokban lebeg a végtelen vízen. Holtak lelke emeli tengerszintre az elmerült hajók ezreit. Emlékek tűnnek el, mert amire emlékeztettek immár újra valóságosak, egyidejűek és megtapasztalhatók.

 

Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül. Az álmok hasadását éljük.

 

Amikor hazafelé tartott, álmosan baktatva a jeges, durván ezüstözött tócsák között, és szokása szerint bicentett a festő emléktáblája felé a sarkon, mindent megértett. A tinta savanyú illata csapott az arcába. Az írógépszalag-keserű felismerés. Minden, amiben eddig elmerült, ami ellepte, magába nyelte, az a végtelen képzelet: nincs. Elpárolgott. Felszívódott a beton hasadékain át, karmolások nedvedző sebében, csókra nyíló rúzsos ajkak hasítékaiban, az altesti törésben, a papírlapok rostjaiban, az elpattant üvegen végigkúszó repedésben. A maga pőreségében áll immár minden. Csoportok szerveznek jelrendszereket, de a jelek már nem hordoznak közösségeket. Úgy ment tovább, valami titkos rettegéssel a szívében az emléktábla előtt. Csak két sarokkal később lépett elé az a hajléktalan.

 

A holttest még ott feküdt, fekete műanyaggal takarva a hol megiramodó, hol elaléló szélben. A zsák szélét mindig felkapta, ezért a rangidős egy követ rugdosott oda. Lassan belepte a hó, ami akkor még zsíros, súlyos darabokban szakadt. Lassan befödte a vért a betonon. A vendéglős kiállt az étterem bejárata elé dohányozni, onnan nézte a helyszínelést. Aztán elsétált a hulla mellé tett termoszért, megkérdezte, hogy elveheti-e, s mikor fakó hangon válaszoltak neki, hogy a palack nem tartozik a tárgyi bizonyítékok közé, sietve felemelte, és elosont vele, mintha lopta volna. Az öreg hölgy a harmadik emeleti ablakból látta, s ahogy a férfi mögött becsukódott a vendéglő ajtaja, kilépett erkélyére és gyufát keresett.

 

Ez az ember rám várt, gondolta, amikor a szeles kapualjból kilépett elé. Megtorpant, meg sem próbált kitérni. Zavartan a háta mögé nézett, hátha onnan is érkezik valaki. A hajléktalan szótlanul várakozott. A két szeme, mintha kikaparták volna. Gúnyos arccal nézte az érkezőt. Kezeit lassan csípőre tette, szinte hetykén, kihívón állt szemben vele. Fogatlan szája, mint tömlő végén a tömítő karika, fagyosan tapadt a csöndre.

 

A mentőautón már kikapcsolták a villogót. Lassan gurult a belsőbb utcák felé. A rendőrök is szedelőzködtek. Legvégül a hullaszállító indult el, mert túl nagy volt a test. Nem könnyen tudták belepaszírozni a tepsibe.

 

Lassan összeszedelőzködött. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

 

Az idős hölgy előkészítette a likőrt. A vendéglős lezárta a gázt. A bevételt eltette szürke velúr tárcájába, és elindult a kijárat felé.

 

Nem tudta felidézni a történteket. Csak álltak egymással szemben. Aztán mintha kinyílt volna a kapu, kés villant, a hajléktalan összecsuklott ugyanolyan némán, ahogyan ott állt az előbb, és mintha, igen, valaki elfutott… Határozottan csak erre emlékezett. Ezt mondta a vallomásában is. Látta, kérdezte az őrmester. Megrázta a fejét. Ismeretlen tettes, írta fel a rendőr a füzetbe. Így volt… Csak így lehetett. Egy másik hajléktalan. Egy dühös lakó. Egy bitang. Érthetetlen… Egy másodperc alatt… A kést meg sem találták… Lehet, hogy nem is kés volt, talán csavarhúzó vagy üveg.

 

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Valami koppant a szemetes alján, de nem nézte meg, mi az. Valami fém, esetleg üveg. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne végre mosnia.

 

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

 

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.