A tűrőképességének a határához érkezett a magyar társadalom. Nem is annyira a fizikai, a dologi, az anyagi megpróbáltatások a legelviselhetetlenebbek – ámbár igen sokak számára immár ezek sem elviselhetőek -, sokkal inkább a lelki, mentális, hangulati állapotok váltak tarthatatlanná, esetekben tűrhetetlenné. Az út, az a húsz év, amin a rendszerváltás óta gyalogolunk, az utolsó nyolc évnyi erőltetett menettel mintha elvette volna minden erőnk. Mintha az is igazlódni látszana, hogy kormányváltás – szerintem – szükséges, de nem elégséges feltétele a katarzisnak, a lelki felszabadulásnak. Úgy tűnik, az élet, a lélek könnyülése nem a politikai programoktól függően jön el. (Dilettáns írók közhelygyűjteményeiben szerepelnek efféle konklúziók, de úgy tűnik, a magunk sorsában meglehetősen dilettánsok vagyunk valamennyien…)
A romló életkörülmények között, az ilyen vagy olyan okok miatt egyre nehezebb anyagi helyzetben élők, vegetálók “beterelése” a jog, a szabályzott, “rendes”, rendezett élet, már-már svájcias “önmérsékletű”, thonet székes, blondel keretes polgári szalonra hajazó jog-labirintusába, a jogkövető magatartás egyre konzekvensebb megkövetelése, az ilyen-olyan hatóságok szigorú, szigorodó eljárása, az elvonások mértéke, a “mértékek növekedése” és mértéktelensége, a flegma, lekezelő – és nem pusztán határozott vagy következetes – , néha egészen rideg kormányzati működés és kommunikáció, a kultúra, a mindennapi kultúra negligálása, az egyre egyszerűbb helyett az egyre bonyolultabb hivatali működés, a valós – és ismerten létező – jogtalanságok, törvénytelenségek feltárására, megszüntetésére irányuló szándékok emberségesen néha már megvalósíthatatlan kierőszakolása (például a rokkantnyugdíjjal visszaélők esetében a fűnyíróelv alkalmazása) még a kormány érezhető felelőssége, feladatainak elképesztő tömege, jó szándékú munkája ellenére is – attól függetlenül vagy éppen amiatt (?) – hovatovább elviselhetetlen közhangulatot teremt: abelátásra, mérlegelésre, megértésre alkalmatlan, lehetetlen állapotot hoz létre, rossz irányú folyamatokat generál.
Minden fronton háború zajlik.
Minden irányból támadás.
Lassan már mindenki mindenki ellen. (Ahol tűz van, nem elvárható öltözék a zsakett, nem számonkérhető az etikett…)
Tűz van.
Persze, a tudatlanság, a tájékozatlanság, a rosszindulat, a hatalmi irigység, a kapzsiság, a hübrisz, a hazaszeretet hiánya, az ebből fakadóan megértés és empátia nélküli politikusi, értelmiségi megszólalások, és a kapkodás, a türelmetlenség, a “káderhiány”, a szűklátókörűség, a bigottság mind igen-igen jó égésfokozók. Ahogy a félelem, a kiszolgáltatottság, a kisemmizettség, a megalázottság is…
Ebben a háborgásban talán csak a Titanic zenekara érezné jól magát. Mert “a zenész az csak zenél.”
Ha az ország szekrény volna, azt mondanám, hogy több már nem fér bele. Nem lehet belegyömöszölni a legszebb estélyit se már. Nincsen már helye. Ha az ország szekrény volna, azt mondanám, hogy ki kéne pakolni a beleszuszakolt, belegyűrt holmik garmadát, és ki kéne szellőztetni a polcokat. Meg kéne nézni, hogy mink van, mi az, amit már úgysem hordunk soha. Ami nem is a miénk.(Könnyű volna, ha az ország szekrény volna… Képzelődnöm pedig szabad, elvégre annyira nincs mibe kapaszkodnom, hogy már azt sem tudom néha, hogy csak játszom-e hogy írok vagy az írás még mindig komoly munka-e?)
A rendrakás (is) kultúra dolga, persze, ahogy kultúra kérdése egy ország alkotmánya is – már az is, ha van neki olyan, s főleg az, hogy milyen. Merészet mondok, de azt hiszem, ami most készül, nem az, amire vártunk, akik vártuk, hogy “új” alkotmányunk legyen. Persze sokan vannak, akiknek az is elég, hogy nem a “régi” működik, van, akinek az is sok, hogy a Szent Korona belekerült, vannak, akiknek elég lenne alaptörvénynek egy bevásárló centrum házirendje, és vannak, akik szívesebben vennék, ha a német alaptörvény lenne a magyar alkotmány, ahogy olyanok is vannak, akik szerint mindenki “csinálja azt, amit akar”. (Én magam úgy vélem, hogy a Szent Korona tan pompás – kulturális, lelki – paradigma, melynek szellemében – tekintettel a kulturális sokszínűségre, nemzet és nemzetiségek fogalmaira, a környezethez való viszony alapvetéseire – a környezetvédelemre! -, a demokratikus berendezkedés és működés mikéntjére, a népképviseletre, az államigazgatásra, az önkormányzatiságra, az alapvető emberi jogokra etc. – egy igen modern, hovatovább innovatív, szabad, korszerű alaptörvényt lehetne megszövegezni, ha a Szent Korona nem csak félreértett, így sajnos valójában oktalan és következmények nélküli “kitűző” volna a Hitvallás egyéb mondatain, mint Edda jelvény a szimatszatyron annak idején, hanem a magyar kultúrából fakadó, azt évszázadokon át meghatározó, korántsem urizáló és archaikusan magyarkodó, szellemi alapvetés. Gondolkodási modell, miszerint hogyan viszonyul egy nép a világhoz s benne önmagához.) De a gondolkodás módja, mikéntje, módszertana is kultúra kérdése csak. Most tehát csak tömjük azt a szekrényt, a hont, ha szekrény volna a haza, ki-ki a maga holmiját, szennyesét, értékét akarja beleerőszakolni, már recseg-ropog, de majd csak befér, a végén rázárjuk az ajtót, aztán béke lesz.
Kérdés, hogy ezt rendnek tekinthetjük-e? Kérdés, hogy a szükség- és látszatmegoldások – egymásnak sokszor ellentmondó megnyilatkozásokban működő – rendszere valami élhető, nyugodt világ létrejöttét eredményezi-e vagy csak feszült és kedélytelen társadalmat teremt?
Jelen állapotban messzebb kerültünk az origótól – messzebb a “fehér” gazdaságtól is -, mint gondoltuk annak idején. Hiába “bűn”, hiába “tilos”, aki ma élni akar, annak “ügyesnek” kell lennie. Szemfülesnek és talpraesettnek. Én úgy vallom, félre értés ne essék, az nem a kormány “bűne”. Így van ez ma mindenhol. Portugáliától, Kínán át a fényes Svájc szalonjaiig. Egyre nehezebb hinni, egyre nehezebb élni. Egyre nehezebb jól, azaz helyesen élni mindenütt. A világ éppen átalakul. Hazánk is, Magyarország is, s van ebben szükségszerű, van ebben rossz mindenkinek. (Hogy a rosszban, a fájdalmasban, a gyalázatosban mennyi szerepe van a “kényszerítő-simogató” európai gazdaságpolitikának, a fenntarthatatlan “fenntartható fejlődés és növekedés” elméletének, a nemzetközi pénzvilágnak, az elmúlt nyolc év kisemmiző működésének, a maják jóslatának, a saját hazájukat – nem a kormányt, a hazát! – pocskondiázó újságíróknak, művészeknek, Lázár János kontextustól függetlenül bántó mondatának, a magyar kormány cselekedeteinek, az értelmiség árulásának, az átkos negyvennek, Trianonnak, Mátyás megmérgezésének, Szent István döntésének, az utcán eldobott cigarettacsikknek – nem tudom. Nyilván mindnek hatalmas szerepe van.) De nem kéne mindig olyan nagyon sürgetni a szükségszerűt. Nem lenne muszáj a determináltat se “most és azonnal” bekövetkezni látni. Lehetne több hittel, szeretettel, szellemmel, több kultúrával…
Az inkvizíció a hit csődje.
A szigor az emberségé.
A diktatúra a hatalom bukása.
Én remélem, hogy a hatalom, régi jó értelemben mondva a szót, sem itthon, sem a világban nem bukik el.
Mert az is igaz, hogy vannak már felismerések. Vannak jó irányok.
Kérdés, hogy feléjük indulunk-e el?
Kérdés, hogy el tudunk-e indulni egyáltalán?