Nem tudom, miért kell írnom a francia szocialista bánatról, de kell. Egyrészt: nem rossz dolog ma, Sarko alatt, pikárd szocialistának lenni. Őket nem lehet MSzMP-múlttal erdőbe kergetni, mert utoljára 1871-ük volt: a Commune, a Père Laschaise-ben agyonlőtt fegyvertelen családapákkal, meg mindenfélével. Azután „csak” De Gaulle-juk volt, de a hosszú lábú főnök még anarchistának is engedett lenni, csak Garde ne legyen!

A Front Nationale általános jelenlegi hanyatlásával és Brigitte Bardot testi (klasszikus) kvalitásainak több évtizedes hanyatlásával nehéz a helyzet: a múlt havi egyik L’Objet Sarkót temeti (szokványos rossz vicc a címlapon: Game over? Akarja folytatni? Igen – nem). Président Sarkozyt „Sarko”-nak nevezni nyelvileg szerintem nem magyar utalás, hanem szerb-balkáni: Sarko, mint Mirko, mondjuk. És a volt belügyérre, noná, hogy menni fog, a francia felnőtt is fülkében szavaz.

A jelszó egy kérdés: Mi a bánat?[1] Hát csak annyi, hogy Európa, lassan, sunyin, szépen megy jobbra. Amivel nincsen semmi gond, ahogy rovásírással szoktuk mondogatni, so far, so good. És akkor én annyira bíztam a békaevőkben! (les mangeurs de grenouilles) Ha már az Európai Unió, amiről még a ’80-as években annyit álmodtam, alapjait egy „francúz-deutsch” megbékélésben vetette meg, hátha – gondoltam a bánat előtt – 2011-ben is jelent ez valamit. És a francia belpolitika is hátha visszavált.

Évekkel ezelőtt nem sikerült a váltás: hiába volt a gyönyörű-okos Segolène Royal, ez a nem egyszerűen szocialista, de ragyogó-szép-érett nő (!), istenkísértés volt a francia szocialisták mersze – őt megtenni az elnöki kampányban jelöltnek. Ugyanis az észérvek tényleg a tizennyolc év fölötti francia nők szavazatára irányultak, arra a francia női bátorságra, hogy háromszáz éves köztársaság és demokrácia után „megeshetne” végre egy női elnök is a sok Chirac, Mitterand és a többi unalmas pasas után.

És ez számítás, ez a vidám, de irreális számítás nem jött be.

Azóta tudjuk, egész Európában a problémák elfedése különböző címszavak alatt történik: „arab tavasz”, „gazdasági világválság”, a „Távol-Kelet kiszámíthatatlansága”. Ezek a problémák azért fontosak, hogy a saját problémáinkat ne vethessük fel. Például ne kérdezzünk rá arra, hogy Európának csak egy lassú-sunyi jobboldali perspektívája van-e, vagy lenne baloldali is. Ami a franciákat illeti, a francia szocialista baloldal vesztett – egy amerikai szállodaszobában. Érdekes, hogy két héttel ezelőtt a francia közvélemény vélekedése az volt, hogy a hatvankét éves IMF-elnököt a harminckét éves szobalány „közvetítésével” (?) Mr. Sarko vitte be az erdőbe. Ugyan én Magyarországról utálom az összeesküvés-elméleteket, de gondoljuk meg: a mostani francia elnök az őt megelőző kurzus alatt az a belügyminiszter volt, akinek egyetlen komoly feladata a külvárosok forradalmának, a kis- és nagytestvérek – nem szabad kimondani, hogy – „arab tavaszának” a kezelése volt, és akinek a kezében volt elnökké választása előtt minden belpolitikai információ. És mióta Sarko az elnök, nem lázonganak a külvárosok.

Én a magam magyarországi magyar nézőpontjából egy szokványos rezsimváltást és stílusváltást vártam, a Sarko-i jobbközép helyett egy francia szocialista kormányt. Csak azért, hogy egy élhető francia szocialista kormány azt tanítsa Európának, hogy minden utak nemcsak jobbra visznek. És most megint itt vagyunk egy hálószoba-történetben. Bár az kérdés, hogy egy luxusautókban furikázó IMF-elnök mennyire képes képviselni és megjeleníteni az elnyomottakat. De nem! A szocialista jelző a franciáknál nem a szegény, nyomorult magyar nyugdíjas szinonimája. Szocialistának lenni nem jelent többet, mint szolidárisnak lenni mindazokkal, akikkel csak lehet. Azt csak a mi magyar tapasztalataink sugallják, hogy a szocialista jelző egyet jelent a szegénnyel.

De térjünk vissza a hálószobába! Már egy magyar sláger-prózaírónál, Szilasi Lászlónál is felbukkant a Szentek hárfája című regényében az orális szex népszerű motívuma. Strauss-Kahn történetében én is éreztem némi déjà-vu-t, mert igen emlékeztetett a szintén prezidenciális Bill Clinton úr és Monica Lewinsky történetére. A két történet között azért alapvető különbségek is vannak: egyrészt Bill már beiktatott elnök volt, másrészt csak Hillary-t veszíthette, de még őt sem sikerült neki. Ez a szituáció hihetetlenül pontatlanul (!) illik Strauss-Kahn úrra, aki csak elmebetegségben kényszeríthette volna ki, egy évvel a számára kedvezőnek ígérkező francia elnökválasztás előtt, az aktust a teljesen idegen Monicájától. De vezessük be az azonosság nézőpontját is! Ugye, mindenki emlékszik arra, hogy a Clinton-botrány után, hetekkel később Monica előállt egy kiskosztümmel, rajta az elnöki sperma DNS-nyomaival. És itt is! A hírek szerint van kiskosztüm vagy blúz, a volt IMF-vezérigazgató férfiúi nyomaival.

Ezek a nők miért őrzik meg olyan gondosan ezeket a ruhadarabokat? (Mert hát én másnap kimosnám őket.)

És bizony francia szocialistaként innen nehéz is visszatápászkodni a szocialista bánathoz. És ez azért baj, mert egy nagyhagyományú és csodálatos nemzet évekre elveszítette a jogát a nyugat-európai politikai szocializmus valóságossá tételére. Csak vágyakozni tudok egy női keresztnévre, egy magas, gótikus nőre, aki vékony és szilfid, ízléses minden szocialista européer számára, és csak a nevét tudom suttogni: reviens, Segolène.

Jöjj vissza, Ségolène!