Szigeti Csaba összes bejegyzése

A füvek-fák elveszett evangéliuma (Száz Pál fitolegendáiról)

Amikor Száz Pál könyvét először vettem a kezembe, azt hittem, olyan kötetről van szó, amely a sok évszázados múltra visszatekintő herbáriumok vagy füveskönyvek modern változata. Megnéztem hát legelső nyomtatott Herbariumunkat, Melius Péterét 1578-ból. Teljes címe: Herbarium. Az faknac fvveknec nevekroel, természetekroel és hasznairól / Magyar nyelwre, és rendre hoszta az doctorok koenyveiboel az Horhi Melius Peter. Csak annyi a közös a két könyv között, hogy Meliusé egy latin nyelvű, ABC-rendbe szedett anyagfelsorolással kezdődik (a megnevezések német és magyar megfelelőivel társítva), Száz Pál könyve ugyanígy, csak természetesen magyar nyelven, az ABC formális osztályozása szerint adja a Füvekfák rengye elemeit. A gyógyhatású füvekkel teli kert metaforája bevonult a kora újkori memento mori irodalmába. Balassi Bálint idős, betegeskedő szülei lelki és testi vigasztalása fordította le például német nyelvből a Beteg lelkeknek való füves kertecske című munkát, amelyben a füves kertecske csak metafora. A fordítás 1572-ben jelent meg Krakkóban. A könyv története azonban igen hasonlít Száz Pál könyvének történeteire: korábban csak 19. századi másolatból ismertük a szöveget, mert az egyetlen megmaradt és ismert példányt a Sárospataki Református Könyvtárból 1945-ben a szovjetek elrabolták. A rendszerváltozás adta új politikai konstelláció kellett ahhoz, hogy Nyizsnij Novgorodból hazakerüljön, és végre megbízható szövege napvilágot láthasson. Sokkal közelebb áll Száz Pál könyvének szellemiségéhez Lippay János 1664-ben megjelent vaskos kötete, a Posoni kert. Kiben minden kerti Munkák, Rendelések, Virágokkal, Veteményekkel, Fákkal, Gyümölcsökkel és Kerti Csömötékkel való baimolódások: azoknak nemek, hasznok, bé-csinálások bővségessen Magyar nyelven le-irattatnak, kivált-képpen azok, az kik esztergami Érsek Urúnk ő Nagysága posoni kerteben talaltatnak. Ez a könyv már sok tekintetben közelít Száz Pál könyvének anyagához. Három fő részre oszlik: a virágos kertről, a veteményes kertről és a gyümölcsös kertről. Az egyes növényeknél előbb leírást olvashatunk róla, majd az ültetés idejéről, a gondozásáról, és gyakran az étkezésben történt felhasználásról, ritkán a gyógyításban játszott szerepéről ír a könyv. De ez tudós és praktikus munka, Kertész Könyvecske, amely a gazdálkodóknak szól. Belenéztem természetesen a Lúdas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihálynak és Diószegi Sámuelnek közös munkájába, amely már a teljes címében hozza a szuper-tudományosságot. Magyar Fűvész Könyv, melly a’ két magyar hazábanm találtatható növényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné alkotmánya szerént, Készűlt, és nyomtatódott Debreczenben, 1807. A régi, a történeti anyagban ez áll a legtávolabb Száz Pál könyvétől. Előszava ki is kel a korábbi herbáriumok ellen, mondván, hogy „Azok közzűl eggynek sem az a’ tzélja hogy a’ plántát az olvasóval megesmértesse, hanem az, hogy a’ nevénél fogva már nétalám esméretes növevénynek, orvosi erejéről beszéljen” (IV. p.).
Első látásra némileg megtévesztő, hogy teljes anyagát, a beszélők valamennyi szövegét fonetikus átírásban közli. Mintha néprajzi szöveggyűjteményt olvasnánk! A tájnyelv és a fonetikus átírás az olvasás során csak a legelső oldalakon okozhat némi nehézséget, de csekély jártasságra szert téve, néhány oldal után már szövegértési nehézséget nem jelent, mert természetessé vált. Minden nyelv természetes állapota a dialektális állapot, az irodalmi nyelv bizonyos értelemben artificiális, mesterséges nyelv. A tematikus néprajzi szöveggyűjtemény elgondolását erősíti a köszönetnyilvánítás az adatközlőknek, azoknak, akik a törtínetjeiket ëmeséztík, négy idős asszonynak és két idős férfinek. De az adott, az egyes szövegek már nem köthetők a hat beszélő valamelyikéhez.
Olykor pontosan tudható a beszélő neme. Ha a kislánykorára utal vissza, ugyanúgy tudható a neme, mint néhány szöveg erős kiszólásaiból tudható, hogy a beszélő csak férfi lehet. Sőt: vannak tematikus és nyelvhasználatbeli visszatérések, de olyan erősen ám, hogy ezek csak egy és egyetlen beszélőre vezethetők vissza. Csak a tárgyalt kötet alapján nem tudható, hogy a hat beszélő közül pontosan melyikhez. Ugyanígy áll a helyzet a szövegeken belüli hallgatóval, a megszólítottal: olykor fijam, de leggyakrabban te gyerëk. Neki, a gyereknek szólnak a tanítások, lett légyen szó füvekfákról, litániákról, imádságokról, bibliai »mesékről«, vagy a vie vécue, a megélt élet eseményeiről és tapasztalatairól.
A kötet belső tagolása az egyházi évkör szakaszait követi: a Karácsonnyal kezdődik, Vízkërëszt, Gyërtyaszentölő, Gyümölcsójtó, Husvít, Szentgyörgy, Pünközsd, Úrnap, majd a Hétfájdalmú, Szenkërëszt, Szemmihál, a különös Szen(t)Vëndëlmus és a Mindënszentëk zárja az évkört. Ez pontosan az a szerkezet, amelyre a magyar vallásos néprajz oly nagy alakja, Bálint Sándor fűzte volt fel a népi vallásosságot bemutató kis könyvét! (Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában, Magvető, Budapest, 1981.) Helyben vagyunk hát: a Fűje sarjad mezőknek kötet a népi vallásosság »füveskönyve«, a népi hiedelem- és hitvilág szövegcsokra.
Hogy mennyire a népi hit és hiedelemvilágról van szó, napnál világosabban mutatják a könyvben szereplő, olykor versként tipografizált imádságok, amelyek változatok Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék egyes anyagaira. Például Száz Pál könyvének 204. oldalán ezt az imádságot olvashatjuk:

                        Áll könnyetës könnyben
Térgyig vírben
Majelőát őáldott szentfia
Holjártá holjártá énáldott szentfiam
Holjárék holjárék énáldott szentanyám
A hóhérok három napig üldöztek
Harmadnapra megfogtak
Kőoszlopho kötöztík
Vasvesszővē vertík
Vasustorrā ustorozták
Főldifüsttē füstőllik
Szenthaját szentszakállát
Vasgereblyévē gereblyéztík
Bűnös nyēvvē köpdöstík
Vasdárdávo dárdázzák
Töviskoronávo koronázzák
Míreggē étetik
Ecëttē itassák
Főfővittéka koponyahëgyre
Főfőfeszítettík magos kërësztfáro

De olvasható itt egy olyan szöveg is ugyanebből a nemből, amely a félelemről és a halál-közeli állapotról beszél, rendkívül expresszív nyelven. Olyan nyelvezeten, hogy nem állhatom meg a teljes beidézését, dőlt betűkkel írva magát az imádságot, a 159. oldalról. „Mirë lemënt a nap, Öregapád ágynok esëtt, lebetegëdëtt. Há csaknem megigíztík! Fő nem tutták këjtenyi. Lázos vót, férebeszít, nem tudott magárú. Esztán ēnímút. A szíve dobogott, de úgy alutt, mintha a főtámodást várná. Má mindënki odavót. Jajistenem, jóistenem, ha má attad, ha megtartottad, ē në vëdd! De nem lëhetëtt lelket vernyi bele. Má azon gondúkoztak, temessík-ë! Hugyan, hugyan nem, vígű csak megmaratt. Hetednap főkēt hajnāba, tejet kírt, mintha csak Esztán vót csak tudva. Együttek érte a halottak, hogy ēvëgyík a íletëm. Adide a lelked! Nem adom! Ha nem adod, gyere velünk, ēvësszük erővē. Azzā ēragattattak, kivittek a pusztábo. Ott vót ëggy feneketlen tó. Kicsavarták kezemlábom. Olyan vót a vize, mind a szurok. Bedobtak, megfútam. Osz kivëttek, bezártok ëggy ígő házbo, porráígtem. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, ripityomra törtík csontomot, vasgereblévë szántották vírës húsomot. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, fölakasztottak egy nyársro, megfútam. No, csak kivësszük a lelket belülled! Vasvesszőkkē ustoroztak, tövissē koronáztok, ígő szurokkā itattak, dárdávo fődöftek. Akkor főfeszítëttek egy fakanálro, egy életlen kisfejszévē fődarabótak, kezem kitíptík, szëmëm kiszúrták, koponyám betörtík, lábom levágták, szívem kivágták, csak meeglējjük a íletöd, monták. Vírëm kicsurgatták, fekete fődre lefolyatták, vírëm szëme përëg számolatlan, gyütt ëgy varjúcsorda, mind fölëttík. Fájdalmas anyám, vëdd kezedbe lelkem, ēgyüttek hetedhét sátányok, apríccsák húsomot, dëríkig vírbe állok, nyárson sütnek parázson, kileccër kilënc vas szëggē áltolütnek, csuma szíjja vírëmët, göthös ëszi húsomot. Parázson sistërgëk, onnan is kivësznek, levagdājják húsomot a nyëhërák, miszlikbe vágnok, pokolbéli szëcskavágón ledaránok, katlanba raknak, megfőznek gulásnok, magam levibe fortyogok, odadobnak a kutyáknok, csontom összezúzzák, gyünnek a bábasszonyok, sírnak-rínak, könnyükkē mosogassák, kétfogukkā kóstúgassák, ítetem mégsë lelík. Csontyaimot tűzre vetik, elígetik, de a íletëm csak kigurúll a izgók közű, parázs físzkibű, bepottyan ëggy hörcsöglukba észrevítlen. No akkor addig mozgolóttam abba a szűk, fekete lukba, míg megleltem a lílekajtót, kibújtam, nos itt vagyok, íllek! “Egíszbe vagyok, egíssígbe, nem fíllek sëmmit.”
Térjünk vissza a könyv szerkezetéhez! Ha a szövegek »diakronikus« rendjét az egyházi évkör kiemelkedő napjai adják ki a naptári rendben, akkor a »szinkróniát« a kötetbeli műfajok jelentik. Magának a könyv egészének az alcíme: phytolegendárium, vagyis legendagyűjtemány. A phyto- előtag jelentése pedig a mai fitotékákból, a gyógynövényboltokból lehet ismerős. A legendáriumnak mindössze öt műfaja van: a phytolegenda, a phytoanekdota, a phytoaforizma, a phytoenigma és a phytoikon. Mag mivoltát, műfaji összetevőit illetően az anekdota, az aforizma és a legenda jelentése többé-kevésbé egyértelmű, a két utolsó műfaj mibenléte nehezebb. Az enigma (e kötetben is) vagy rejtély, esetleg valamilyen csodával kapcsolatos titok, vagy pedig egyszerűen a folklórból is jól ismert találós kérdés. Az ikon viszont annál titokzatosabb; a Fűje sarjad mezőknek kötetből számomra annyi derül ki, hogy a rövid terjedelmű ikonok mögött kép vagy valami képszerű áll. Annyi bizonyos, hogy nem vagy aligha nevezhető elbeszélő műfajnak.
E műfajok mindegyik darabja teli van dinamizmussal és vitalizmussal. De most nem erről kívánok elmélkedni, hanem arról, hogy a könyv egészéből miféle kép kerekedik ki az úgynevezett történelemről.
Ami felületesen nézve a legfeltűnőbb – és valljuk be, igen mulatságos vagy szórakoztató –, az a bődületes anakronizmusok sorozata. És ezek az anakronizmusok olykor nevetésre késztető blaszfémiához vezetnek. Például a 244. oldalon ezt olvassuk Krisztus seggbe rúgásáról: „Amikor Krisztusurunk a kërëszttē mënt föl a koponyahëgyre, hogy megfeszíccsík, má igën odavót, nagy kínokba vót. […] Nem vót ott sënki Krisztusurunkkā, mënny má, jó segberúgták a katonák. Az apastalok mind ēbújtak, be vótak szarva”. Vagy: a Paradicsomkertben „Nem vót még akkor kombájn, de még csak csíplőgíp se.” (259. p.) Ádám fia, Ábel, amikor apja már igen öreg volt, talán már a halálán volt, egy patikáriust hozott, hogy gyógyítsa meg, de az nem tehetett semmit. Ábel a patikáriust „Mekfokta, kipöndörítette, röpűt vissza Szodomábo, vonatra së köllött mënnyie.” (258. p.)
No, hát szó sincs semmiféle anakronizmusról! Csak akkor lehetne szó, ha a Nietzsche-féle történelem-betegség betegei vagyunk, elfeledkezvén természetes történelemellenességünkről és történelemfelettiségünkről. Ebben a »történelemben« a Természet vagy a Világ, ha úgy tetszik, a káoszt követő Kozmosz kezdete a teremtés, a Paradicsomból történt kiűzetés pedig az emberiségtörténet kezdete, s mindkettőt több phytolegenda meséli el a kötetünkben. A kiűzetés a végesség, a halálra ítéltetettség, a munka és a kényszermunka, a fájdalommal szülés kezdete: ez a megérkezés a senkifőggyére, ahol az egyre halmozódó szemétkupacban kibelezett és betört képernyőjű televízió nézi a dallaszt. És a vége – mind az emberiségtörténetnek, mind a természetnek (a világnak) – az Utolsó Ítélet lesz, a nagy tűzgömb után. (Mert Jakob Böhme óta a kozmoszt a tűz hozta létre, és a tűzben fog elhamuhodni.) „Mer [Atyámteremtőm] ēgyün itínyi íllőköt és hóttakot, és országának nem lesz víge, ammëny. Akkor gyün ē a utósó rencërváltozás. De ez má nem rencër lëssz, hanem rend” (264. p.). E kezdet és e vég csak egy mintha-idő kezdetén és végén áll, mert az időt körülfogja az örökkévalóság, a Mindent pedig ellenpárja, a Semmi, mely utóbbi neve itt a Nincsen. A Világ neve pedig – utaltunk már rá, és a legelső szöveg alapján is – Senkifőggye. Sokjelentésű kifejezés. mert jelenti a Föld felszínének egészét (valahogyan úgy, ahogyan annak idején jegyezte be a tiburi Bibliája margójára Szenci Molnár Albert: „bizontalan heleken búdosunk”), jelent sivatagot (ahová például Keresztelő Szent János vagy Jézus Krisztus kivonult), jelenti a kitelepítettek számára az idegen földet, és jelenti a felvidéki, a Vág melletti, még pontosabban a Holt-Vág melletti mocsaras részt, bozótos, elvadult helyet. Vagyis az ember a legelső emberpár óta, mind a mai napig, a senkiföldjén lakik, bárhova menjen is a földkerekségen. Kínálkozik ennek a képzetnek egy remek párja: Bánki Éva számos kötetében, de különösen a Magyar Dekameronban a Határvidék ugyanez, ugyanilyen többjelentésességgel.
Az emlékezés – hál’Istennek, teljesen ahistorikus, teljesen történetietlen – egyidejűségében vagy közös idejűségében él Ádám és Éva, Káin és Ábel, Noé, Salamon és Szibilla királyné, Krisztus és Heródeselftárs, Sztálinelftárs és Hitlerelftárs, Beneselftárs és Gotvaldelftárs (a Gonosz földi hatalmának minden megvalósítója vagy vezére »elftárs«), Krisztus története mellett és ebbe beékelődve ebben a pán-emlékezetben ott van Marad lakóinak mára megmaradt minden tette, szenvedése, öröme, túlélése. És épp csak érezhetni, hogy a »történelmi« időben mikor merre járunk: amerikai táborban-e vagy német Konzentrationslagerben, a Gulágon, s a kitelepítés borzalmát éljük-e vagy a kolhozosításét (amit nálunk téeszesítésnek neveztek). Mert, s éppen ez az érdekes, e biblikus alapozottságú naiv világkép szinte mindent képes abszorbálni, szinte mindent képes beépíteni magába, még egy Lébus nevű elbeszélt mellékalakon keresztül a chaszidizmus alapelemeit is.
Az említett pánvitalizmus példájaként amikor a füvekfák könyvében a (növény)telepítésről van szó, egy pillanat alatt benne vagyunk abban az őrületben, amit az 1940-es évek második felében az összevissza- és kitelepítések jelentettek. Mert a növényekben is ugyanaz a nedv kering, mint az emberekben (no, ez egy kedves marhaság), a növények és az emberek is ugyanúgy megszületnek, virágoznak, és elfonnyadnak-meghalnak. A két világ teljesen összefonódik, ahogyan az ember történelme is követi a növények kettős rendjét, a halált osztó mérges füvekét és a gyógyító, életet segítő gyógyfüvekét.
Itt még Atyámteremtőm is, amikor besétál a Paradicsomkertbe, és egy diófa alatt elüldögél, a Bibliát olvasgatja! Tetszik nekem ez a szerzői távolságtartás a saját munkájától: nézzük meg, mit is írtunk egykoron! Hogy kicsoda a szerzője a Fűje sarjad mezőknek kötetnek, ami a füvekfák rendjéről beszél, nem kérdés: hát Száz Pál. De gyönyörűen elrejtőzik a könyv mellékleteként működő (ragyogó) CD mögött, mint ahogy gyönyörűen elrejtőzik a beszélők mögött. Nagyon finom szerzői játék ez.
És ott van egy mítosz a sok közül, az egész kötet mögött: az elveszett Paradicsom, a Mindenkifőggye mítosza. Erre az elveszett Paradicsomra utal a virágok evangéliuma, ami a kiűzetés után egy herbárium, egy füveskönyv formájában valaha megvolt. Ennek történetét az Ërbárius című phytoanekdota meséli el a 238-240. oldalon. Közvetlenül a II. világháború vége után, amikor a rosszvilág helyett a mégrosszabb jött, Öregapád – aki mindannyiunk öregapja, mint ahogy Öreganyád mindannyiunk öreganyja – búcsúba ment Szentantalba. Egy gyóntató barát elalvás előtt odament hozzá, és átadott neki custodiára, megőrzésre egy ládikát, benne üvegcsékkel és gyógynövényekkel, no meg ëgy kézzē írott könyvecskével. Avvót a páter ërbáriusa. Marad falu határában a hatóságok az öreget megállították, és lopott holminak vélvén, elkobozták a ládikát. Azóta sem került elő a virágok evangéliuma. Elveszett.
Befejezésképp ennek a népi hitvilágnak és világklépnek a roppant beolvasztási erejéra adok rövid példákat. Ezek a jelenlegi helyzet három sarokpontjáról beszélnek.
Ez első legyen a modern ősbűn, az úgynevezett spontán privatizáció. „Mer privatizávo van má mámo még a legkissebb gyükér is a főd sötíttyibe. Oszt azóta rohad.” (295. p.)
A második legyen az a mikrotörténet, amely elbeszéli, hogy a természetvédők, a zöldek élőlánccak hogyan próbáltak egy kiserdőt megmenteni. „Ekkor kikötöttík ëgymást a jegënyefák törzsihë, de azé csak kivágták íkët, mármind a fákot. Node amikor má a főfeszíttísre kerűt vóna a sor, mer má semmi nem akart hasznányi, egyik së válókozott. Pedig ipp olyan hajaszakállos, torzonborz legínyek vótak, min Krisztusurunk, mëg Dzsonlënon. Ajjé, kiment má a feszíttís a divatbú Krisztusurunk idejitű! Igy osztán kivágták a Hótvágot.” (270-271. p.)
A harmadik is torokszorító. Egy imaginárius virágfajtáról szól, amelynek a neve Migráncsvirág. „Kituggya, hogy ez a migráncsvirág is miféle, mire ír. Hátha benne lakik a lílek këgyelme. Mer bizony nem tudhassuk, te gyerëk, ha ëggy nap kopogtat valaki, hogy szállást kírne, nem-ë a Krisztusurunk járjo e világot a Szempétërrē. Nem tudhassuk, nem-ë a Szüzmárjácsko az, burkábo a Kisjézussā. Mer bizony menekűtek azok is Hëródës elű a pusztábo. […] Hát még talán, te gyerëk, azt taláná mondanyi Krisztusurunk, bekopogtattam és tik nem nyitottatok ajtót, hajlíktalan vótam és tík hajlíkor nem attatok, éhes vótam és tík ënnëm nem attatok, szomjas vótam és tík innom nem attatok. Há mi lënne akkor, te gyerëk?”

(Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek, Phytolegendárium, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2017)

„Jobb aranyat csinált a császárénál is.” (A Nicholaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise)

A Balassi Kiadó mintaboltjában tegnap (2018. január 15.-én) volt e kötet legelső bemutatója. Én a könyv korrektúrapéldányát kaptam meg kiprintelve, mohón álltam neki alapos elolvasásának. A kötet sokkal fontosabb, mintsem első pillantásra tűnik, különösen, ha valaki érdeklődik a 16-17. század eszmetörténetének és praxisának igen homályos zugai iránt. E könyv már hosszú ideje készült, és elgondolója, Fazekas Sándor szerint – igen bölcs belátás ez – átmeneti fázist jelent, mert még mindig bőségesen kutatandó tárgyterületet alkot. Filológiai erénye, hogy az alcímben megjelenő alkímiai mise szövegének szerzőjét különválasztja majdnem száz évvel későbbi utódjától, Nicolaus Melchiortól, aki csak a szöveg tartalmával egyetértő birtokosa vagy tulajdonosa volt a mise kéziratának. A birtoklásért, a tartalmi egyetértésért és nyilván – erre utal a főcím – a kipróbálásáért, az aranycsinálásért a fejével fizetett, a sok legenda között ez az egyetlen bizonyosság, a lefejezés.

 

Úgy szeretném bemutatni e kötetet, hogy megpróbálom elmesélni, milyen más olvasmányok közé épült be nálam a tavalyi év karácsonyán, s hogy mit módosított az alkímiáról kiképződött megelőző véleményemen. Az első olvasmány emlékezetem szerint 1977-re vagy 1978-ra keltezendő, egyetemista koromra. A szegedi József Attila Tudományegyetem könyvtárában fölfedeztem C. G. Jung egyik könyvét, azt hiszem, a Psychologie und Alchemie lehetett, svájci kiadvány, gyönyörű ábrákkal és metszetekkel. Két vagy három rövid fejezetet, csekély középiskolai német nyelvtanulásom folytatásaként, kínkeservesen folytattam azzal, hogy kockás füzetbe, kézzel írtam bele a fordítást. Óriási ökörségnek tartottam az egészet, tudniillik mind a kollektív tudatalatti jungi elgondolását, mind pedig azt, hogy összehozta e kollektív tudatalattit alkímiai eljárásokkal vagy műveletekkel, de igen érdekes ökörségnek. Ma már, tavaly karácsonykor, örültem annak, hogy magyar fordításban a Fazekas Sándor által szerkesztett kötetben helyet kapott C. G. Jung egyik alkímiatörténeti tárgyú tanulmánya, a Melchior Cibiensis és a mise alkímiai átirata. És meg kell mondani, az átalakítási eljárások maguk is érdekeltek: a bölcsészkar előtt ötvösséget tanultam Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában, és például a zománcégetésnél éreztem valamit az anyag átalakításának misztériumából.
A másik olvasmány már felnőtt koromra esik, 1995-re vagy 1996-ra. Szabad időm bőségesen volt, elkezdtem hát egy szerelemellenes olvasmányt (tapasztalatom szerint a filozófiai és a történelmi olvasmányok a legalkalmasabbak a szerelmi szenvedély lehűtésére), a fiatal Leibniz egyik írását. Bár én a Dissertatio de arte combinatoriát (Értekezés a kombinatorikus művészetről, 1666) kerestem, melyet a szerző szemtelenül fiatalon, húsz éves korában írt és nyomtattatott ki, egy Leibniz-összkiadás első kötetében ott találtam a De Transsubstantione című értekezést is, vagyis Az átlényegülésről avagy A színeváltozásról című rövid, tehát házi fordításra alkalmas szöveget. Ugyan mit sem értettem belőle, de a benne fölvetett régi teológiai (eukharisztiai) kérdés világos volt: mit jelent a kenyérnek Jézus testévé változása és a bornak Jézus vérévé változása, vagyis valamely fizikai test átlényegülése egy spirituális testbe, vagy – miután Leibniz protestáns volt – Krisztus testének és vérének a jelképébe? (Jóval később olvastam e kérdés leibnizi „megoldásának” világos értelmezését Christiane Frémont könyvében: L’être et la relation. Lettres de Leibniz à Des Bosses, deuxième édition revue et corrigée, Age Classique, Vrin, 1999, a III. fejezet). Amikor ezt Leibniz megírta, 22 éves volt. A szövegben természetesen egy szó nem fordult elő alkímiáról. De jól jött ez az olvasmány 2002 és 2003 (rettenetes, borzasztó, kegyetlen) telén, amikor hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra gyomorforgatóan undorítóvá vált világ, pontosabban legszemélyesebb környezetem ellenében, megvédendő valahogyan magamat, lefordítottam a kettős látású Alexandre Koyré Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német 16. században című könyvecskéjét, benne egy Paracelsusról szóló fejezettel. Sok évvel később, 2015-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.) Alexandre Koyré, aki egyébként máig nagy hírű tudománytörténész is, eszmetörténeti munkáit kettős fordított látásmóddal írta meg: azokban a szövegekben, melyeket a közvélekedés szerint ‘gőzös agyú’ szerzők írtak – mint akár Paracelsus, akár Jacob Böhme, a germán teozófus, vagyis istenismerő, aki szabadon és igen gyakran él egyéb más mellett az alkímia nyelvezetével is –, a 16-17. századi racionális világképet kereste, míg a 17-18. századi racionalista szerzőknél (például Newtonnál) az irracionális alapokat kutatta. És Koyré terjedelmes, 1929-ben megjelent monográfiáját – Jacob Böhme filozófiája – lefordítva már alaposan benne voltam az alkímia nyelvezetében. Koyré tehát két dologról győzött meg: az alkímia kőkemény tudomány volt, ennek gyakorlása tudósi tevékenység. Teljesen téves a modern kémia gyermeteg előfutárának tekinteni, mintegy tudomány-előtti gondolkodásmódnak és gyakorlatnak venni, és az sem véletlen, hogy többnyire orvosdoktorok foglalkoztak vele, olykor asztrológusok. Persze, az alkímia bonyolult, sőt meglehetősen zűrzavaros módon összefonódott különféle áramlatokkal. Kötetünkben erről beszél Hamvas Endre Ádám tanulmánya, melynek címe: A Symbola aureae mensae duodecim nationum: Michael Meier, a hermetikus-paracelsusi és a rózsakeresztes tradíció, és olvasható e latin nyelvű Meier-könyvből egy részlet a könyv forrásszövegeket közlő részében (Michael Meier: Tizenkét nemzet aranyasztalának felajánlásai /…/). Koyré tanulmányai – másodjára – arról győztek meg, hogy az alkímia nem csak praxis, nem csak anyagátalakító gyakorlat volt, hanem a teológia alternatív nyelve is.
Végül, az idő fonalán a Melchior-könyvet megelőző utolsó olvasmány Mircea Eliade Kovácsok és alkimisták című könyve volt (fordította Vargyas Zoltán, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2004). Eliade egyrészt végigvezeti olvasóját a fémek kinyerésének és alakításának hosszú-hosszú történetén, hogy az utolsó három fejezetben eljussunk a koraújkori európai alkímiáig. Ezzel engem megerősített Koyré kijelentésében, amely szerint az alkímiában nem a modern kémia előfutárát kell látnunk, hanem egy hosszú történet betetőzését. Másrészt megnyugtatott a könyv végén, a P pont alatt a C. G. JUNG ÉS AZ ALKÍMIA című bemutatás (a könyv 261-267. oldalán). Eliade szerint ugyanis a tudománytörténészek igen kedvezően fogadták Jungnak az alkímiára vonatkozó tételeit. Maga Jung is rekonstruálta a melchiori alkímiai mise szerkezetét, vagyis a megfeleltetéseket a mise rendje és az alkímiai eljárások rendje között. Visszatérve Eliade könyvéhez, én eddig – Leibniztől indíttatva – a krisztológiai síkot beláttam az alkímiában: Krisztus a tökéletes ember; ha az ember (általános) természetét kutatjuk, Krisztus természetét kell kutatnunk; és ennek egyik módja az eukharisztika megértése, akár az anyagok átváltozásainak a megértésén keresztül. Vagyis valamiképp az alkimista gyakorlat összefügg a megváltás tettével, Krisztus testén és vérén keresztül. De Eliade ennél jóval tovább ment, nem csak az ember, de a világ egészének a megváltásáig. Kissé hosszabban idézem: „Az alkímia egy kozmikus, s egyben spirituális dráma „laboratóriumi” kivetítése. Az opus magnumnak egyszerre volt célja az emberi lélek megváltása és a Kozmosz meggyógyítása. Az alkimisták szerint, mondja Jung, a kereszténység csak az embert, de nem a természetet váltotta meg. Márpedig az alkimista arról álmodik, hogy a világot a maga teljességében gyógyítsa meg: az ő elképzelésük szerint a Bölcsek Köve a világot meggyógyító filius Macrocosmi, Krisztus pedig a Mikrokozmosz, vagyis csak az ember Megváltója. Az opus végső célja az apokatasztázis, a kozmikus üdvözülés: ezért azonosítják Krisztussal a Lapis philosophorumot.”

Ez bizony nagyon derék és nem csekély célt kitűző motiváció. És hogy a melchiori misében benne van egy alkímia és teológia közötti megfeleltetés vagy analógia, azt jól bizonyítja a mostani kötetben két-három helyen is felhangzó rosszallás: alkimista misét szerkeszteni és celebrálni szentségtörés, a szent mise megcsúfolása.
Mindezeknek, és még mennyi másnak, Keserű Bálint igen szerény című tanulmánya (Alkímiai ősgalériák az 1600-as évek első feléből) ad valódi, mert „belső” történeti távlatot. Első arcképcsarnoka 1550-ből való, és Hermész Triszmegisztosztól Albertus Magnusig sorolja föl a 10 legnevesebb alkimistát; ebben még nem kap helyett – kronológiailag érthető módon – Nicolaus Melchior. Casaubon ide vagy oda (ő mutatta ki, hogy Hermész iratai nem egy Mózes előtti bölcsesség vagy tudás foglalatai, hanem a Krisztus utáni 2-3. századból való az „egyiptomi álom”), világos, hogy az európai alkímia mennyire Hermész alakja jegyében alakult Zoszimosztól Melchiorig. És nem csak egy 1617-ben megjelent lista az érdekes, amelyben az utolsó alak, egy bizonyos Anonymus Sarmata kiléte lényeges (Michael Sendivogius volt ez a névtelen, 1566-1636), de az is, hogy a névsorban a hungarus Melchior Paracelsus Bombastus helyére kerül.

(Jobb aranyat csinált a császárénál is.” A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Fazekas Sándor, Balassi Kiadó, 2017, 273 p.)

 

Illusztráció forrása:

Eight roundels containing laboratory scenes, connected by chains to a book held by two alchemists in a larger, central roundel

 

Alchemists Revealing Secrets from the Book of Seven Seals, The Ripley Scroll (detail), ca. 1700. 950053

 

Földényi F. László: A melankólia dicsérete

Mivel megjelenésekor és azt követően igen komoly sikere volt, jól emlékszünk még Földényi F. László Melankólia című könyvére. Csak magyarul négyszer jelent meg ezidáig. Joggal merül föl a kérdés, milyen a viszony a Melankólia és az idén megjelent A melankólia dicsérete között?
Bár vannak közös pontok, a két könyv egymástól alapvetően különböző: a szemléletük és a közelítésmódjuk más. Közös bennük az a hangsúlyosan, többszörösen elismételt tapasztalat, amely szerint a melankólia fogalmilag megragadhatatlan, nem adható meg semmiféle közelítésből sem a definíciója, ennél fogva csak a létezése bizonyos. De léte az antikvitástól napjainkig igen jól nyomon követhető. Ezt tette meg a Melankólia című könyv, Arisztotelésztől Émile Cioranig. A melankólia dicsérete című könyv többszörösen bevezető fejezetében Túl tudáson és érzésen címmel kapjuk meg a korábbi, a Melankólia című könyv szerzői összefoglalását. Vagyis az idén megjelent mű  ̶ szemben a korábbival, amely a melankólia kulturális történetével foglalkozik  ̶ teljesen független, önálló könyv, amolyan autour de la melancholie, a melankólia körül tett utazás. Amíg a korábbi könyv szövegrészleteket értelmez, addig ez az új kötet, többnyire, képzőművészeti alkotásokat. Olyan művészetfenomenológia ez, melynek valódi tárgya a test és a lélek kapcsolata. Innen ered nagyon erős szubjektivitása is, a hangsúlyos egyes szám első személy.
Legösszefogottabb része két geometriai alakzat „történetének” elbeszélésére épül. Mind a kettőt a múlt század végének képzőművészete tette kiemeltté és hangsúlyossá, no meg a film. Az egyik az a fantasztikus geometriai alakzat, amely Albert Dürer 1514-ből való polihedronja, híres-nevezetes Melancholia 1. című rézkarcán látható. A még ugyan az euklideszi geometriába beleférő, de teljességgel „értelmezhetetlen” tárgy ez, főszereplője lett Stanley Kubrick tényleg zseniális 2001: Űrodüsszeia című filmjének. Azt még valaha megemésztettem, hogy a Franco-éra költője és esszéírója, Dámaso Alonso szerint a petrarkista szerelem alapjai geometriai alapok, de ez a polihedron maga az elmebaj, maga az őrület, a folie mélancolique et geométrique.
A másik geometriai alakzat a könyv címlapján is látható, Giorgione da Castelfranco A vihar című festményének egy részlete. Keletkezését általában 1505-re szokás tenni, legfeljebb „1506 körül”. Giorgione körül minden roppant titokzatos. 1937-ben a Nyugatban Elek Artúr így fogalmazott: „Ugyanilyen bonyolult magyarázatokba csavarták bele az értelemkutatók Giorgione másik hitelesnek elfogadott festményét, a röviden »Viharnak« nevezett kis képet, amely néhány év óta a velencei Accademiában függ. Marcantonio Michiel leltárában ezt a rövid leírást adja róla: – A vászonra festett tájacska a viharral, a cigányasszonnyal, meg a katonával Zorzi de Castelfranco keze műve volt.”[1] Két henger áll egy téglatest alakú síremléket (?) borító kőlapon, a második oszlop olyan, mintha „a levegőben” lebegne.
Hogy e két alakzatot összehozza egymással, Földényi F. Lászlónak össze kellett hoznia a Velencében járó Dürert Giorgionéval. Az I. fejezet címe a következő: Dürer meglátogatja Giorgionét a műtermében, és A vihar láttán mély melankólia vesz rajta erőt.[2]Ugyanitt olvasható, hogy „Mégis, e találkozást néma csend övezi a művészettörténetben. Ami érthető: nincsen rá semmilyen adat. Ám ez önmagában nem cáfolja, hogy találkoztak volna.” Nos, a továbbiakban Földényi F. László már az 1505 őszétől 1507 elejéig tartó időszakon belül (ekkor volt Dürer Velencében) kettejük találkozását megtörténtnek veszi, holott a filológusi erélynek azt kellene mondatnia a szerzővel, ha nincs a találkozásra adat, akkor legfeljebb hipotézisként gondolható el, amiből további következtetés nem vonható le.
Mivel a melankóliát a szerző szerint az definiálja, hogy nem definiálható, így mind a két geometriai test könnyen hozzákapcsolható a melankóliához. Dürer polihedronja ugyanúgy, mint Giorgione két hengere. Ez utóbbi, „A vihar” című festmény azért is érdekes, mert hangulatában Elek Artúr számára épp a fordítottját közvetítette, mint Földényi F. László számára. Az előbbi így fogalmazott 1937-ben: „Giorgione a szépnek legmagasabbrendű megjelenítését kereste: a szép emberi alaknak és körötte a bájos természetnek halk dallamú harmóniáját. Költői álom: a csöndnek, a békének, a boldogságérzésnek megállítása egy lélegzetnyi időre.” A vizuális toposzokból minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható.
A fogalmi gondolkodás hálójához már az antikvitástól kezdve szorosan hozzátartozik egy topikus rács, olyan imaginárius szövegtár, amelyből könnyedén lehívhatók a loci communes, a közös helyek, amelyek néha közhelyek. Bármilyen szép költői vagy filozófusi megfogalmazásban is, de ilyen közhely A melankólia dicséretében a két végtelen, más megfogalmazásban a két semmi, ismét más megfogalmazásban a két örökkévalóság gondolata. Mint oly sok minden más, a kettészelt semmi elgondolása is odatapad a melankólia jelenségeihez, egy remek Nabokov-idézettel. „Az életet megelőző és az azt követő ismeretlen a mitikus érzékenység gyökere. Nem kell ehhez filozófusnak lenni, ez az érzékenység mindenkiben ott lappang, hogy bizonyos helyzetekben fellobbanjon, és mindent elsöprő élménnyé váljon. »Egy szakadék fölött ringatózik a bölcső – írja Vladimir Nabokov az emlékirata legelső mondatában  ̶, és a józan ész azt mondja, hogy létezésünk rövid fényvillanás csupán a sötétség két örökkévalósága között.« (Nabokov, 19. o.) E szakadék iránti érzékenységben gyökerezik a melankólia”[3] Amikor a halál könyörtelenségén gondolkodtam, évekig, engem is megfogott a két semmi vagy a két örökkévalóság gondolata, amelyet ott találtam Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeményében. Lassan jöttem rá, hogy toposzról van szó, olyan közhelyről, amely éppenséggel elzárja az utat a gondolkodás előtt. És csatlakoztak mindehhez példák, újabb és újabb szöveghelyek, majd összeszedtem a toposz általam ismert legfőbb irodalmi állomásait, példáit, hogy ezzel járjam le eddigi legutolsó könyvemet.[4] A melankólia dicsérete könyvnek tehát újabb példát köszönhetek, a Nabokovét.
Maga a toposz vagy közhely Epikuroszhoz vezethető vissza, de legismertebb megszövegezését Lucretiustól kapta, hogy azután végigvezethető legyen irodalmi és filozófiai szövegeken Schopenhauerig és Heideggerig, Kosztolányi Dezsőig és Borges. Alapja egy nem keresztény típusú vigasz volt (Lucretiust sok évszázadon át csak „a pogány”-ként emlegették). Ugyanez a toposz jelenik meg Szabó Lőrincnél, de ugyanúgy, mint Nabokovnál, az élet a fénnyel lesz azonos, a két semmi az éjszakával, a feketeséggel. Szabó Lőrinc Két éjszaka közt című költeménye így szól:

Két semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat:
mult s jövő közt, az érző jelenen,
rajtad suhog át perc s történelem,
s addig van csak a kísértet idő,
addig a tudat, a mindent tükröző,
addig csupán a lázas-bús anyag,
míg rásütöd arany lámpásodat.
Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent
bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.

Mindkét szövegben, Nabokovnál és Szabó Lőrincnél közös a sötétség – fény metaforika, és háttérbe szorult mindkettőben a két nemlét, a két végtelen, a két semmi fájdalommentessége, amely fájdalommentesség a sztoikus vigasz alapja volt – szemben az élettel, mely merő fájdalom. Annál érdekesebb viszont e költemény szerzői önkommentárja! „KÉT ÉJSZAKA KÖZT – A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek, mint arany fénysávról, fénycsíkról a két fekete semmi közt: míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.”[5] A nemlét, vagyis a semmi, és a lét, vagyis a valami közötti, emberi léptékkel csak a halálon keresztül átléphető határtól való félelem ellenében szolgál vigaszul a kettéosztott vagy kettévágott örökkévalóság toposza. Mert „az élet, mely vérrel ázott és merő seb” (Kosztolányi Dezső) ellenében vigasz a születésünk előtti és a halálunkon túli semmi. Csakhogy időnek és örökkévalóságnak nincs semmi köze egymáshoz, fogalmilag az örökkévalóság (vagy a semmi) nem vágható ketté, mint egy alma, ráadásul miként szelelődne folyton ketté minden egyes születéssel és minden egyes halállal? Továbbra is a fény – sötétség, világosság – feketeség metaforikájánál maradva, ennek pszichikai hátterét számomra megnyugtatóan rögzítette a Bouvard és Pécuchet egyik jelenete (első kiadása 1881). A két férfi séta közben a patakparton egy kutya bűzlő, bomló tetemére lelt, miként Baudelaire-nél a sétáló szerelmespár az Egy dög című költeményben (Une charogne, 1857). A kiemelés tőlem való – Sz. Cs.): „Pécuchet sztoikusan így szólt
:̶  Valamikor olyanok leszünk, mint ez.
Hatalmába kerítette őket a halál gondolata. Erről beszélgettek visszatérőben.
Ha jól meggondoljuk, halál nincs is. Az ember belevész a harmatba, a szellőbe, a csillagokba.
Része lesz a fák nedvének, a drágakövek csillogásának, a madarak tollazatának. Visszaadja a Természetnek, amit az kölcsönzött neki – s az a Semmiség, amely előttünk áll, semmivel sem rettentőbb a mögöttünk levő Semminél.
Megpróbálták elképzelni mély éjszaka, fekete lyuk, állandó ájulás formájában – akármi is többet ér, mint ez az egyhangú, képtelen és reménytelen létezés.
Összefoglalták kielégítetlen szükségleteiket. Bouvard mindig lovakra, fogatokra, burgundi óborokra és engedékeny szépasszonyokra vágyódott, valami fényes palotában. Pécuchet becsvágya a filozófiai tudás volt.”[6]E rövid részlet iróniája szerintem remek: nehéz a nemlétről irónia nélkül csak megszólalni is.
Nos, nem egészen alaptalanul úgy gondoltam, a kettészelt semmi eredendően és mélyen pogány gondolat, pogány toposz. De nem! Megvan ennek a keresztény változata is, de ez a változat némileg meglepő. Edward Young Éjtzakáiban is megvan a semmi (a könyvben ez az örökkévalóság) kettéosztása, de nem az egyes ember vonatkozásában. Volt már egy örökkévalóság, de a teremtés előtt. És lesz még egy, az Apokalipszis után. A teremtéssel Isten megteremtette az (emberi) időt. Nem véletlen, hogy a gondolatmenet a Kilenczedik éjtzakában kerül elő, amelyik fejezet címe: Halhatatlanság. „Óh Te két örökké-valóságnak felséges Monarchája! mellynek az egygyike vólt már minekelötte a’ lelkek ’s az ember teremtetett vólna. Te, a’ kinek szeme látja, keze vezérli, lehellete lelkesíti az egész természetet! méltóztassál megilletni engem’, mikor akarok beszélleni a’ léleknek halhatatlanságáról, a’ mellykedvesebb az embernek az ő életénél, de a’ mellynek drágalátos árát tsak az érzi, a’ki szeret téged’.”[7] Úgy tűnik, a Paradicsomban még nem volt idő, és csak az áteredő bűnt követő büntetés ítélte az embert az időre, a történelemre, a halálra.

[1]  Elek Artúr: A giorgionei titok, Nyugat, 1937, 2., szám.

[2]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017, 43. p.

[3]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 31-32. p.

[4]  Szigeti Csaba: Macska a fa alatt, Kortárs Kiadó, Budapest, 2016, 260-286. p.

[5]  Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, szerkesztette, a szöveget gondozta, az utószót és a lábjegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, II. kötet, 501. p.

[6]  Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet, fordította Benedek Marcell, Franklin-Társulat kiadása,, Budapest, [1921], 231. p.

[7]  Yung’ éjtzakáji és egyéb munkáji, mellyek magyar nyelvre fordíttattak Pétzeli Jó’sef révkomáromi prédikátor által,[1787], Harmadik Kiadás, Wéber Simon Péter és Fijának kőltségével és betűivel, Pozsonyban, 1815, 154-155. p.

 

Földényi F. László:
A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.

A rege kétféle poétikája (részlet)

A magyar rege főbb történeti állomásai. 1854-ben Ipolyi Arnold a főműve, a Magyar Mythologia bevezetőjében szentelt két oldalt a regének is, bár csalódással állapította meg, hogy pogány magyar ősvallási nyomok szinte alig felfedezhetők bennük. Érdemes az ő pontokba szedett nyomvonalán haladni! A Kisfaludy Sándor-féle 1807-es (és a második, 1818-as kiadással jelölhető) kezdetek után ő 4 csomópontot mutatott be. Évtizedekkel később Toldy Ferenc A magyar költészet kézikönyvének második, átdolgozott kiadásában így írt a Kisfaludy-regék sikeréről: „Időközben (1820) a Marczibányi-Intézet a lefolyt években megjelent legjobb magyar könyvek jutalmazásáról tanácskozván, s 1818-ról az elsőség jutalmát (400 vft) Kisfaludy Regéinek itélvén oda, a nádor elnöklete alatt az egyetemi nagy teremben tartott jutalomosztásra meghítt költő személyesen meg nem jelenhetvén, a nádorhoz intézett hálairatában jutalmát egy magyar zsebkönyv megalapítására ajánlotta fel, melynek következtében indúlt meg aztán öcscse Károly szerkesztése alatt az Auróra 1822-re, s abban Sándornak némely újabb művei is, ú. m. 1822-ben: Dobozi Mihály és hitvese, rege, s néhány apróbb versezeten kívül egy Magyar nemzeti ének; 1823-ban: Szentmihályi Remete, rege”.[1]Az első „B. Mednánszky Alajos, erzählungen, sagen, legenden aus d. vorzeit Ungarns, Pest, 1829, a szerző által szedett s nagyobbára Vág utazásában, meg b. Hormayrral kiadott Taschenbuch f. d. vaterländ. geschichte – 1820-30, 10. köt. közzétett, remek feldolgozásban előadott regék összes kiadása.”[2] A gyűjtemény magyar nyelven csak 1832-ben jelent meg, két fiatal tanár fordításában,[3] s e kötet különösen is fontos, mert a 173-191. oldalon olvasható az a Szolnok’ Védlői című prózában írott rege, amely egyik lehetséges forrása volt (Chiovini) Egri Antal verses regéjének, a Sinka halmának (Mednyánszky Alajos elbeszélésének a szövegét a függelékben adom). Érdekes Ipolyi Arnold ama megjegyzése, amely szerint e regék családi hagyományok köré épültek ki. Bajza József nekiesett, no nem magának a gyűjteménynek, hanem magyar fordításának, a könyv előszavát igen nagy alapossággal összevetve a német eredetivel arra a következtetésre jut, hogy a rossz fordítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.[4] Egyébként az 1840-es évek második felére kialakult bizonyos összekapcsoltság egyes költők és egyes költői műfajok között. Mivel Erdélyi József már alapos dolgozatot tett közzé Tompa Mihály verses regéiről, a dalköltő Tompáról értekezve csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy a verses regéket és mondákat is a dalköltő hevülete fűti. „Mondani sem kell pedig, hogy itt nem Tompa, a népmondák irója, értetik, hanem Tompa, a dalköltő, mert elsőbbi szakja után, ő annyira jeles a regékben, mint Garay a balladákban, mint Petőfi a népdalokban, mint Vachott S. a gyöngéd mélységben, mint Vörösmarty igen sokban.”[5]
A következő jelentős állomás a magyar rege 19. századi útvonalán Pulszky Ferenc munkásságának egy része. „Pulszky Fer. előbb az 1840 Athenaeum 2, 11 és 1840 Emlényben kiadott néhány regéje; utóbb újabbakkal bővítve Pulszky Teres. Tagebuch und Erzählungen kiadva. Első közlésük alkalmával a szerző máris egyike volt az elsőknek nálunk, ki a regék mythosi jelentősége felmutatásával járt el.”[6] S bár Ipolyi Arnold nem tartotta mérföldkőnek, be kívánom iktatni e sorba gróf Majláth János kötetét, melyet még 1825-ben fordított magyarra Kazinczy Ferenc, de nyomtatásban csak 1864-ben látott napvilágot, Kazinczy Gábor kiadásában.[7] Ipolyi utalása a következő folyóiratszámra vonatkozik: Athenaeum, Tudományok’ és szépmüvészetek’ tára, 1840. Második félév, 11. szám, Pest, augustus’ 6. 1840, 161-169. hasáb. Az 1864-ben megjelent kiadásban több előszó olvasható, kezdve Kazinczy Ferenc 1825-ben kelt előszavától egészen a lányával együtt öngyilkosságot elkövető Majláth János méltatásáig. A legrégebbi a fordítótól, Kazinczy Ferenctől való, még 1825-ből.
Az Ipolyi Arnold által kijelölt következő állomás „Tompa Mih. népregék és népmondák (2. kiad.). Pest, 1846, költőileg feldolgozva; köztük sajátlag egy népmonda (a mese a javor fáról) a többi rege. A cél nem annyira a rege gyüjtés, mint annak művészi előadása lévén, nehéz a valódi eredeti rege s a hozzáadott költői vonások teljes kiismerése, miért természetes, hogy használatukban az ovatosság ennek többnyire felemlitését megkivánta.” Bizony, itt is megjelenik a rege történeti hitelének és a költői fikciónak a kérdése. Edvi Illés Pál már 1829-ben hangot adott kételyeinek a regék „valódiságát” illetően. „A’ mi végre legfőbb, a’ Magyar-község még magát a’ poësist sem kedveli. A’ költeményben ő nem talál egyebet hazugságnál. Esmérek több Úri személyeket, kiket a’ legszebb versek sem interesszálnak, sőt Irójára-is nem kisebb megvetéssel néznek, mint valami karakteretlen Komédiásra. A’ régi időkből Bárdusokat, az újabbakból Improvizátorokat nem nevezhetünk; nem sok lelkes, eredeti nép-mondákat, regéket, népdanákat-is. Avagy Argirus, Stillfrid, Markalf, Klimius Miklós, Hármas história, Farkas Antal erkőlcsi Iskolája, és a’ Komáromban termő, ’s falun kofák által árultatni szokott Istóriák legyenek-e azok? Ezekből áll t. i. a’ Magyar Köz-nép’ mulatságos Könyvtára, és ha már ez is eredeti volna! A Helikoni kedvtöltésben igen szívesen sürgettetik a’ Magyar danák’ és regék öszsze-szedetése. Ugy-de hol léteznek e’ félékből az öszsze-szedésre ,éltók? Melly regéket újabb Iróink közölnek, azok’ eredeti vóltáról többnyire kételkedhetünk; és, én részemről, kívánnék-is arra a’ vidékre vagy azon Magyar lakosokhoz útasítatni, kiknek szájában élve tenyészik firól-fira, az-az Irótól előmbe adott rege.”[8]
Ipolyi Arnold a verses rege fél évszázados magyar történetében a negyedik kiemelkedő gyűjteménynek Lisznyai (Damó) Kálmán Palóc dalok című könyvét tekinti, ő a második kiadásra hivatkozott 1852-ből (az 1. kiadás egy évvel korábban jelent meg). E kötet alapozta meg Lisznyai Kálmán igen nagy népszerűségét a következő néhány évtizedben, e kötet közkedveltsége kiáltott a folytatás, az Új palóc dalok (1858) után. Majd a pogány magyar hitvilág kutatója a maga elégedetlenségét fogalmazta meg a regék és a történetiség homályos kapcsolatát illetően. A regék úgynevezett történelmi hitelének a kérdése már az 1820-as évektől foglalkoztatta mind a költőket, mind az olvasókat. A Szép-literatúrai ajándék egy prózában írott Leány vár című regéje kapcsán a S. A. E. H. álnév mögé rejtezett szerző lábjegyzetben kötelességének tartotta közölni: „Ez a’ Leány vár, mellyről legnagyobb régiség tiszteletével emlékezik T. Moldoványi Úr, Tud. Gyűjt. 1824. X. köt., mellyet ha talán megszemlélt volna a’ Tudós Úr, tapasztalván annak sem nyilak, sem puskák ellen hasznos voltát, sőt még a’ szabad kézi dobás ellen sem; – talán illy rége (sic!) írásra előbb vetemedett volna, mint a’ fellyebb emlitett helyre iktatásra.”[9] Grynaeus Alajos a maga verses regéje egy Remete nevű helységben játszódik. Ő pedig a következő lábjegyzetet érezte csatolandónak: „Remete falu Unghvár Várm. Verchivinának közepette, hires a’ vas készitő Intézetről, Ts. Huttner János Urnak bőlts felügyelése alatt.”[10] Később a regék történelmi hitelességének a kérdése elvi síkon is felmerült. Például: „Mennyire nyerne ez nem csak szépirodalmi, de tudományos becsében is, ha az eredeti alapot kijelölve birnók. Ide tartoznak ismét számos prósai s költői feldolgozások szétszórva irodalmunk különféle lapjain, melyek lelhelyük szerint idézvék.” Végezetül és összefoglalóan utal a 19. század első felében keletkezett és folyóiratokban szétszórtan publikált műre. A későbbiekre nézve normatív műfaji kikötésnek tűnik e művek „egyszerű rövidsége”. „Különösen figyelmeztetek még azon, szinte többnyire csak mellékesen vett regéinkre, de melylyek több hűséggel egyszerű rövidségükben, mint egy kútfejük s lelhelyük mellett, nagyobbára az illető helyek, történeti személyességek és tények leirása kiséretében, melyekhez tapadnak, felhozvák.”[11]
Az előszavak és az iskolás poétikák tanulságai. Egyrészt feltűnő, hogy a regegyűjtemények előszavai milyen kevés – már-már semmi – információt adnak a műfaj jellegzetességeiről, tanácsolt kötelező vonásairól. Másrészt viszont az iskolai traktátusok és poétikai kézikönyvek viszonylag egységes képet adnak a rege műfaj preskriptív (előírt) vonásairól, egyfelől expressis verbis megfogalmazva, másfelől a már létező, és mintadaraboknak tekintett „legjobb” művek kijelölésével. Röviden időrendben tekintsük át ezt a területet is!
Kisfaludy Sándor a műfaj történetében úttörő munkájának szerzői előszava, mint már utaltunk rá, a műhelymunkára igen kevés fogódzót ad. Az 1807-ből való Előszó az elején azt a kérdést veti fel, hogy miért vonzó „a’ Mostaniak” számára „a’ Régiség”? A megsokszorozott kérdésekre egyértelmű választ a költő nem ad, , ahogyan arra a kérdésre sem, hogy „Millyenek legyenek Regéim érdemekre nézve”? Költői munkáinak hatását illetően viszont lényegeset jelentett ki Kisfaludy Sándor: „Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a’ Magyar nemzeti természetéből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közűl csak a’ Mohácsi veszedelmet emlittem, – a’ Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az hogy a’ Magyar igen hajlandó a’ szomorúságra. Sőt még örömét és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a’ nemzeti magyar Táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a’ köznép’ énekeinek szomorú nótája. A’ Magyar felől igazán mondhatni, hogy – sírva táncol.”[12] A továbbiakban Pope-ra és általános esztétikai megfontolásokra hivatkozott.
 A Regék a’ magyar elő-időből második kiadásához időben igen közeli az 1819-ben megjelent rövid írás, amelyre már Edvi Illés Pál is utalt, vagyis a felhívás a regék és danák gyűjtésére a Helikoni kedvtöltésben. Ennek címe A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről. Majdnem a teljes szövegét idézem, csak azt a részt hagyom ki, amelyik azzal a példával él, mely szerint Molière – a komédia hatását lemérendő – fel szokta olvasni gazdasszonyának. :”Az oly dalok és regék, mellyek a’ köz[n]épnél egy egész tartományban mindenek’ nyelvén forognak, ’s firól fira szoktak szállani, megérdemlik a’ gondolkodó ember’ figyelmét. Lehetetlen, hogy valami egy nagy sokaságnál; ha szintén ezen sokaság a’ nép allja volna-is, közönséges kedvességet találhasson, ha oly tulajdonsággal nem-nir, a’ mi által az emberi sziv’ gyönyörködtetésére alkalmas. Az emberi természet minden okos teremtményekben egy és ugyan az, ’s a’ mi azzal megeggyez, az minden rendü és karu emberek között talál kedvelőket és tsudálókat. /…/ Semmi sem mutatja-meg inkább az igaz gondolatnak és természeti irásnak a’ tekervényes gondolat ’s Gothus tzifraságu irés felett való tökéletességét, mint az, hogy az első minden rendbéli embereknek, az utólsó pedig tsak az ollyanoknak tetszik, a’ kik holmi magokat elbizó kitsiny lelkektől mesterséges izlést tanultak, vagy inkább izléseket meg vesztegették. Homer’ és Virgil’ versei minden józan eszü olvasó előtt, mihelyt a’ nyelvet érti, kedvességet fognak találni, még sok ollyanok előtt is, a’ kik Martiál Epigrammájit, nem tsak szépeknek nem tarthattyák, hanem még azt sem foghattyák meg, miképen lehetnek ollyan emberek, a’ kik azokat szépeknek találják. Az ollyan dal vagy rege, melly egy egész nemzet’ köznépét gyönyörködteti, bizonyosan találtat magában a’ fellyebb való olvasóknál-is szépséget, kivévén az ollyanokat, a’ kik vagy buták, vagy a’ tettetés gyakorlása által természeteket megvesztegették. Oka ez: mert ugyan azon természeti képek, mellyek azt a’ közemberrel kedveltetik, a’ legelmésebb olvasónak-is szépeknek fognak látszani. Az ollyan regéket és dalokat tehát, melyekről itt szó van, igen érdemes volna nem tsak azért, hogy a’ nemzet természetét festik, hanem a’ benne elrejtett szépségekért is illendő megválagatással öszve szedni.”[13] Egyébként ritkán, de olykor megjelennek rege-ellenes hangok is, különösen az 1820-as évek végétől, mióta a verses és prózaformájú regék oly igen elszaporodtak. Mint majd látni fogjuk, a regében idővel kanonizálódott, hogy szerelmi szálat kell beszőni a múlt általános elképzelését festő háttér előterébe. Bajza József lapjában, aki az 1920-as évek legvégén és a ’30-as évek elején maga is írt verses regéket, 1831-ben a Kritikai pálya-ágak című versciklus 6. darabjában kifejezetten rege-ellenes, bár úgy tűnik, nem egyetlen meghatározott, meg nem nevezett regéről van szó, hanem ennek egyik műfaji sablonjáról. Az epigramma a szerelmi szál beszövése ellen irányul a regékben Szerzőnév nincs.

Regék

                        Sallangos machinák hősid sors-csípve kidőlnek
                            ’S hamvaikon czifrán pöffedez a’ szerelem.[14]

Mind a szerelmi szál beszövése, mind a hősi halál felmutatása kötelező sablonnak tűnik. A rege hőse a végén meghal, de szíve szakadtán kedvese is utánahal, mint majd ezt az egyik részletező elemzés során látni fogjuk. Ismerünk azonban olyan kritikát is, amely egy bizonyos rege egy bizonyos részletére irányul, és az ironikus megjegyzés nem a történeti hitel hiányára irányul, hanem tárgyi-természeti hibára. „Versben a’ hibát nem vesszük olly hamar észre, ha másképen a’ tárgy érzetünkre tud hatni. Az 1826iki Hébében álló »Mari« a’ többi képek köztt egy olly hibás detailt mutat az Olvasónak, mellyet mikor észrevettem, bosszankodnom kelle, hogy a’ Költő vala szegény Lajos’ hullámbamerültének oka. »Egy ifju messze költözött. Mari a’ szirtről kémlelé, mint tűn a’ csónak hab között« ’s a’ t. Minekutána messze vágyott az ifju költözni, ’s a’ tó is zajgó szélűnek van irva, tehát igen bizonyos, hogy a’ tó sem kicsiny volt, annyival is inkább[,] mivel azon őt a’ szélvész is utolérte; ennek következésében kár volt a’ szegény ifjut csónakba ültetni, legalább ültethette volna dereglyére vagy más bátorságosabb hajóra, ’s így nem borúlt volna Lajos olly hirtelen a’ vizbe; jóllehet igaz, hogy így a’ Rege nem lehetne annyira romantisch[,] mint így leve. Ha pedig csakugyan tócskán evezett az ifju, nem lehet hinni, hogy azon egy pillanatban olly dühös vihar termett, hozzáértvén azt, hogy szélvészben Lajos aligha szállott vízre. Már itt egy jó Képíró, a’ valóságos Schilleri szellemből írott Mari nevű kis Regének ideája után képet rajzolván, nehezen festene csónakot; mert ez olly művészi ügyetlenséget árúlna-el, mint ha valaki a’ Troja falain kívül állott falovat egy természeti ló nagyságra, ’s a’ körüle volt vitézek’ lovait ugyan akkorára festené.”[15]
Nos, elérkezvén a leíró-normatív tan- és kézikönyvekhez, melyeknek tárgyát kifejezetten poétikai szabályok ismertetése alkotja, első darabunk Bitnitz Lajos kézikönyve. E poétikát a rege szempontjából remek érzékkel fedezte fel Szajbély Mihály, értelmezésekor az ő tanulmányára fogunk támaszkodni. Az A’ Rege és Novella című rövid terjedelmű cikkely teljes egészében így szól: „Azon költői elbeszélés, melly a’ polgári élet’ szerelemmel ’s csudálatossággal vegyes eseteit adja elő, ha tárgya az előidőből vétetett, regének, ha a későbbi időből, novellának neveztetik. Mind a kettő román[,] kisebb mértékben is ezért törvényeik is amazéval megegyeznek, csak hogy ezekben a’ történetnek gyorsabb folyamatja vagyon, és ezek inkább csak árnyékképek, mint sem kidolgozott festések. Hangjok a’ czélzott behatásra nézve különbféle lehet. Ha a’ tárgy nagyobb kiterjedésű[,] a’ versmérték helyett prosával élhetni, de ez nem mívolti jegye a’ regének és novellának. (Kisfaludy Károly, G. Majláth János[,] Szent Miklósy és mások.”[16])

Jól látható a definiálásra törekvés, valamint a követendő mintapéldák felsorolása költőneveken keresztül. Ami azonban a legfontosabb ebben a viszonylag korai rege-poétikában, nem más, mint az, hogy a”rokonműfajok” között a regét nem a mondára nyitja rá (mint azt Erdélyi Jánosnál és Ipolyi Arnoldnál már láttuk), hanem a prózaformájú és történeti tárgyú novellára.[17] Nem ő volt az egyetlen: például Zimmermann Jakabnál is olvasható a novellával való rokonítás, igaz, csak egyetlen mondatban. Az elbeszélés, „Ha az életnek szerelemmel s csodással vegyes eredetét festi, regének, vagy novellának mondatik.”[18] Ami pedig a történelmi tárgyat illeti, Szajbély felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század első feléinek regéit az egykorú történetírás felfogásaival és teljesítményeivel kell összekapcsolni (és nem mai történelmi ismereteinkkel). És innen már csak egy lépés ahhoz, hogy a Walter Scott nyomán rendkívül népszerűvé vált történelmi regénnyel való összefüggést is belássuk. E tárgyban bízvást ajánlhatunk az olvasónak egy adatgazdag és koncepciózus, friss összefoglaló tanulmányt is.[19] 1857-ben Tatay István összefüggéseket már ilyen irányban keresett. „A rege leginkább abban különbözik a regénytől, hogy nem egész életkört, s az egyénnek ebben és kívüle levé minden viszonyait tárgyazza, hanem csak egyes sajátos nemű eseményeket, s ezeknek huzamos hatását azon egyénre, mellyre különösen vonatkoznak. Anyagát többnyire az ős kor homályából meríti, mellyet a legegyszerűbb nyelven ad elő minden bonyolódás és kitérések nélkül. Többnyire könnyű csinálatlan versekben szokott előadatni, azonban a prózai előadást sem zárja ki.”[20] Érdemes megjegyezni a rege hangnemére vonatkozó ki- vagy megkötést, mellyel már eddig is találkozzunk: a könnyű csinálatlan verseket és az egyszerű cselekményvezetést. És itt egy kis kitérőt kell tennünk, immár nem a történeti tárgyú novellával, hanem a történelmi regénnyel való rokonságról. 1829 – erőteljes nyitánya a magyar Walter Scott-kultusz történetének. Ekkor jelent meg az Ivanhoe, hat kis kötetben, Thaisz András fordításában. Mint ismeretes, a történelmi regény legelején a skót szerző a szigetország történelmét a hastingsi csatától a regény cselekményének jelenidejéig, vagyis 1193-ig. Az Első Tzikkelyben már ott találjuk a modern történelem-fogalmat, akkor tűnik fel, amikor a regényíró a korra vonatkozó források és adatok szűkösségére panaszkodik. „A’ dolog ezen állapotját szükségesnek találtam olvasójimnak előre tudtokra adni, nehogy felejtség, hogy ambár nagy Historiai történetek, mint háboru, vagy pártütés az Angolszászoknak, mint külön Nemzetnek fenállását, II-dik Wilhelm uralkodásának folytában, nem jegyzik meg” (kiem. tőlünk – Cs. A., Sz. Cs.).[21] Nos, a mű elején felvázolt történelmi események valóban adatolhatók, mint a hastingsi csata, Oroszlánszívű Richard király harca Bertran de Born (trubadúr) nagyúr ellen, a király fogsága stb. A 12. század történelmi miliőjét azért vázolja a regényíró, hogy ez után megjelenhessenek a fiktív alakok, az általa kitalált személyek, a maguk cselekedeteivel együtt: Gurth és Wamba, a két szász disznópásztor, Cedric, és leánya, a szép Rowena, a zsidó yorki Izsák és lánya, a szép Rebeka, az ellenszenves jellemű Templomos Lovag, és mind a többiek. A mű végén az igazságosztó Oroszlánszívű Richard király megjelenik, vagyis a fikciós cselekménybonyolítás végén színre lép a történelemben valóban adatolható alak. E regényben a történelem („a nagy Historiai történetek”) tényei adatolhatóak, a történet vagy cselekmény (story) kitalált. Ez utóbbi a regényen belül a rege, a felvázolt és bemutatott történelmi miliőbe ágyazva. Lukács György máig megkerülhetetlen európai műfajtörténeti munkája az 1930-as évek közepén keletkezett, és világosan bemutatja, hogy a „középszerű” (és hozzáteszem: kitalált) alakjai – a történelmi rege fiktív világa – állnak Scottnál a középpontban, a „történelmileg jelentékeny” alakok – az adatolható történelem nem kitalált világa – mellékszereplők, ideiglenesen lépnek fel a műben.[22] De nem kell időben előre szaladnunk Lukács György könyvéig. A Magyar Szépirodalmi Szemle 1847-es évfolyamában igen mélyenszántó tanulmány olvasható A történeti regény címmel, amely elbeszéléselméleti kérdések tömegét vetette föl, abból az ontológiai nézőpontból, amely szerint a múlt (és vele együtt a történelem) az időben már megsemmisült, és csak nyomjelzések maradtak utána. És rákérdez a 19. század derekára már körvonalazódni kezdődő történetírás és a történeti regény viszonyára, tudván, hogy mind a „történetbúvár”, mind a regényíró számára a múltbeli események adatai ugyanazok, ám e két jelenbeli terület, a történetírás és a történelmi regény írásának gyakorlata egyfelől roppant közeli egymáshoz, másfelől viszont elkülönböződni akar egymástól.
A „gyermekies egyszerűség és természetesség” követelménye megvan azoknál is, akik a regét nem a novellával tartották rokonnak, hanem a mondával. Egy 1843-ban megjelent költészettan így fogalmaz a Tündérrege és Monda című cikkelyben: „’A Tündérrege olly költött történetet jelent, mellynek kifejlődését csodás eszközök – bűvölés, bájolás, a’ babona és képzelődés szülöttei – boszorkányok, tündérek, óriások ’stb. – eszközlik. /…/ Különös formák nincsenek elibe szabva, gyakran prosai öltönyben jelenik meg. Az előadás gyermekies egyszerűséget ’s természetességet leheljen.
Monda alatt értünk valami nem hiteles, nem históriai adaton épült, hanem nemzetségről nemzetségre, szájról szájra átment, bizonyos helyhez, meghatározott időhez vagy históriai személyhez köttetett történetet, vagy annak elbeszélését. A’ csodás elem benne nem olly nélkülözhetetlen, mint a’ Tündérregében, mindazáltal efféle vegyület nélkül ritkán jelentkezik. Rá is illik az, mi a Tündérregére: vagy önálló versezet, vagy beszélyi költemények – Ballada, Epos – tárgyát teszi.”[23]
Ezek után összefoglalható a rege „iskolás” felfogásának néhány jellemzője vagy követelménye! A verses rege az epikus költészet egyik fajtája vagy műfaja. Célja többnyire a szórakoztatás, de ezzel együtt „beadagolja” az olvasónak a nemzeti múlt iránti lelkesedést, valamint általános történelmi ismereteket ad. A szórakoztatás mint cél számos epikus műfajjal közös. Amikor Thaisz András elhagyta Walter Scott előszavát, hogy a maga Elő-szó című írásával cserélje föl, nyíltan kimondja, hogy fordításának célja a magyar olvasóközönség szórakoztatása volt. „/…/ a’ mulattató Munkák igen nagy szűkiben vagyunk; pedig tsak ezek által terjesztetik legsikeresebben a’ nyelv ’s élesztetik az Olvasás’ kedve /…/.[24] Még világosabban beszél a szórakoztató olvasmányok életkortól függő hatásáról a Cs. Zs. nevű szerző 1841-ben Az ifju’ és férfi’ képe című elméledésében, mondván, hogy az ifjak olvasmányai közé tartoznak a regék, a a férfiakhoz „poros krónikák, ’s más komoly-tartalmu könyvek” illenek.[25]
A regének három alfaja ismeretes: a tündérrege, a történeti vagy hősi rege és a hitrege. Az általunk vizsgált vagy épp csak érintett művek zöme történeti rege alosztályába tartozik.A rege tárgyai vagy ürügyei lehetnek „/…/ a nép szemlélődése alá eső képek, romok, természeti tárgyak (sziklák, folyók sat.) jelvekűl fogadtatván el, róluk mondás, mesés hagyományok keletkeztek s alapját tevék symbolicájokkal az allegoriáknak.”[26] Ami a „rokonműfajait” illeti, hozzá a monda és a rege áll. A poétikákban változik, hogy olykor a regéknek követelnek némi „történelmi hitelt” és a mondának nem, vagy megfordítva. De valamely múltbeli és történelminek érezhető miliő festése a műben kötelező.
Cselekménye legyen egyszerű (nem regényszerűen bonyolított), hangnemét a „csinálatlan versek” határozzák meg, érzelmi hatása – láttuk a Kőszeg-rege esetében – „a keserüséggel vegyült öröm”, melynek egyikét, az örömöt a hősiesség felett érezzük, a másikat, a keserűséget a hős (és kedvese) halála fölött.
Eredete a köznép beszéde, nemzedékről nemzedékre, firól fira, szájról szájra terjed, ami fölgyűjtendő és költői (művészi) formába öntendő.
Az „iskolás” rege példája: a Sinka halma 1863-ból.  1863-ban két vékony könyv jelent meg Egri Antal tolából, a műfajmegnevezése szerint két néprege, az egyik címe Sinka halma, a másiké Törtel. Mi csak az előbbivel foglalkozunk, részletesen, mert szó szerint iskolapélda. A költő a verses regéjét Zagyvarékas lakosainak ajánlotta: „Emlékül Rékas-helység lakosainak ajánlva a szerzőtől”.
2013-ban egy rövid költeményét és a két verses regét, köztük a Sinka halmát is újra kiadta leszármazottja, Chiovini Balázs.[27] Magánkiadás, könyvesbolti forgalomba nem került, de a két 1863-ban megjelent könyvecske elérhető az Interneten, de a Sinka halma eredetije megvan a Szabó Ervin Könyvtárban is. Chiovini Balázs a könyvet rövid előszóval látta el, benne olvashatók a szerzőre vonatkozó legfontosabb adatok.[28] Ami az 1863-ban megjelent szöveg és a 2013-ban újra kiadott szöveg egymáshoz való viszonyát illeti, ezutóbbi rontott az eredeti megjelenés szövegén. Mert az ükunoka olykor modernizálta a textust, és ezzel sokszor elrontotta az eredetileg helyes szótagszámot. Példák erre:

1863    Mintha mind a kettő vándormadát vóna:
2013    Mintha mindkettő vándormadár vóna:
1863    Ő azt, bár nem pihen, – láthatlanul, végzi.
2013    Ő azt, bár nem pihen, – láthatatlanul, végzi.
1863    Legelöbb s legutóbb azt csókolgatja meg.
2013    Legelöbb s legutóbb azt csókolja meg.
1863    Gyáván a szökésről suttogott mindnyája.
2013    Gyáván a szökésről suttog mindnyája.
1863    Látván hogy amazok már mind elszöktenek.
2013    Látván hogy amazok már mind elszöktek., stb.

Ideje összefoglalni a Sinka halma cselekményét, Arany János szép szavával a „meséjét”! A verses rege nyolc énekből áll. A mű intonációja – mint Arany Jánosnál is gyakran – borongás a semmítő idő felett. Ezt követi, még mindig az I. énekben, az események időpontjának rögzítése (1552), a főhős, Sinka Gábor bemutatása, és egy paraszti idill közte és kedvese, Rózsika között. A II. ének a történelmi hátteret festi, vagyis Szolnok várának török elfoglalását. A III. Sinka Gábor első ütközetét beszéli el a törökkel. Ahogyan Jókai Mór az Eppur si muove. És mégis mozog a Föld című regénye első fejezetében 1872-ben szembe szembe fogja állítani a történetírást mint hivatalos kollektív emlékezetet az ebből kihagyott népi (és íratlan) emlékezettel, így tett Egri (Chiovini) Antal is:                        Szájról szájra megy az, a mi meg nincs írva:

Mert mindent megírni vajjon ki is bírna?
Sok szép dolog történet a magyar hazába’,
Mi följegyezve nincs krónikák lapjára.

Itt térünk tehát vissza az általában vett nemzeti történelem, a végvári harcok egyik epizódjának teréből a magánélet terébe; a szerelmi szálról már tudunk, most a hősi szál elbeszélése következik. Sinka Gábor, aki eddig csak karikás ostorát használhatta a maga partizánharcában, egy arra portyázó magyar lovascsapatnak és vezetőjének elbeszéli, hogy miként jutott volt lovakhoz és kardhoz a legyőzött törököktől. A vitézek maguk közé fogadják, ünnepélyesen magyar szablyát nyomnak a kezébe (ez a motívum ismerős lehet Petőfi János vitézéből). Az V. énekben a magyar vitézek, parancsra, Eger felé veszik útjukat (ez a történetírásból ismert, mert még messze vagyunk az Egri csillagok megírásától), ahová Sinka segédletével futárt küldenek, aki a lehető leggyorsabban viszi el a hírt Szolnok elestéről és Eger fenyegetettségéről. A következő énekben a törökök meg is indulnak Eger ostromára, míg Sinka Gábor a török hátországban marad, folytatandó partizánharcát. A VII. ének az ő csatáját beszéli el 9 elkóborolt török ellen, majd a befejező énekben megismétlődik Rózsikával az idill egy halmon. Innen Sinka ismét csatába indul, súlyosan megsebesül, visszatér a szerelmi találkák helyszínére, a halomhoz, ahol hősi halála beteljesedik. Rózsika is utána hal bánatában. A legutolsó strófa szerint

Rékas mellett ma is áll még e kis halom,
A szolnoki utról esik jobb oldalon,
Nem hányta még szét az enyészet hatalma,
E halomnak neve most is Sinka halma.

         A következőkben a korabeli (19. századi) történetírás álláspontját szembesítem a regés (és részben fikciós) elbeszélésekkel. Ezt, vagyis a tárgytörténet történetét azzal kell kezdeni, hogy visszatérünk Ipolyi Arnoldhoz, pontosabban a magyar rege műfajának egyik általa fontosnak tartott pontjához. Mednyánszky Alajos báró 1832-ben megjelent, próza formájú regéket tartalmazó gyűjteményéhez, amelyben – láss csudát! – olvasható egy Szolnok’ Védlői című elbeszélés, mely az 1552-es török várfoglalást beszéli el, az utóéletével együtt, középpontjában Nyári Lőrinc várkapitány alakjával.[29] Függelékben közlöm Mednyánszky Alajos regéjének teljes szövegét. Természetesen a nép emlékezetében élő Sinka Gáborról itt egy szó nem esik. Meglepő, hogy Mednyánszky Alajos e munkában hősként ábrázolta a várkapitányt, és hosszan ecsetelte ennek sztambuli raboskodását, majd szerencsés megszabadulását. Ezen túl, igen részletező módon, de nagyjából úgy meséli el a várfoglalás előzményeit és lefolyását, ahogyan azt a 19. század derekán szaktörténész leírta. Ám itt nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal! Én igen kedvelem a »történetbúvár« és a »régiségkutató« kifejezéseket, mert jól érzékeltetik, hogy a 19. század vége előtt (nagyjából a pozotivista látásmód megjelenése előtt) nem beszélhetünk szigorú forráskritikát alkalmazó, tárgyilagosságra törekvő szaktörténészekről. Sem a francia Jules Michelet, sem a skót Thomas Carlyle, sem a német Leopold von Ranke, sem a magyar Szalay László még nem nevezhetők modern értelemben vett szaktörténészeknek, szaktudósoknak. Sok van még bennük a derék, kedves amatőrökből, csak úton vannak a történelemtudomány művelése felé.
 Mivel Szalay Lászlónak a Magyarország’ története 4. kötetében a szolnoki várostrom bemutatása példaszerűen rövid, a teljes vonatkozó részt közlöm: „Ali basa Palástról ’s Budáról Szolnok alá sietett. A’ vár gazdagon volt felszerelve; az őrség ezer négyszáz magyar, német, cseh, spanyol főre ment, Nyári Lőrincz’ parancsnoksága alatt. September’ 2.án, a’ vár’ bekeritésének nyolczadik napján, Amhád vezír’ hadai is felérkeztek a’ bánságból ’s a’ megfélemlett őrség más nap éjtszaka gyalázatosan megfutamodott. September’ 4.én vár és parancsnok Amhád’ kezében voltak, kit a’ három évvel azelőtt roppant költséggel épült ’s a’ Zagyva’ és Tisza’ vizei által is oltalmazott erősségnek birtoka olly annyira megörvendeztetett, hogy nem gondolt vele, midőn Nyáry is az őrség után szökött. A’ kanczellár’, Oláh Miklós’ pártfogása kegyelmet szerzett a’ nyomorú várnagynak, kit, hogy számot adjon, Nádasdy Tamás hadi törvényszék elébe állítatott. Amhád jancsárokból és lovasokból álló őrséget hagyva Szolnokban, Ali basával, ’s az ehhez csatlakozott bosniai és szendrői szandzsákokkal, ugy Jahjaoghli’ fiaival, a’ pécsi és székesfehérvári begekkel (sic!), öszvesen százötvenezer emberrel Eger felé indult.”[30] E beállítás, Nyáry Lőrinc várkapitány szökése a „gyalázatosan megfutamodott” katonái után, igen eltér (Chiovini) Egri Antal hősi beállításától.         Időben közelebb áll a Sinka halma keletkezéséhez bizonyos Mártonffy Károly szintén rövid elbeszélése, aki – figyeljünk a dátumra! – 1861-ben Jókai Mór lapjában, a Vasárnapi Újságban sorozatként közölte Pontok Magyarország multjából című írását, mely sorozat többnyire adatolható és pontszerű történeti (múltbeli) anekdotákat tartalmazott. Az írás alcíme figyelemre méltó: (Költőknek, művészeknek). Így szól: „Ugyanezen gyászos 1552-ik évben Amhát nagyvezér egyesitvén hadait Ali budai basáéval, Temesvár, Lippa, Solymos s több vár bevétele után hóditása tárgyául Szolnokot tüzé ki. 20,000-nyi elősereggel az alá Ali basa meg is érkezett. A várat Nyáry Lőrincz védelmezte mintegy 800 emberrel, e közt voltak németek és spanyolok is. Ali már 8 nap táborozott Szolnok alatt, de azt megtámadni nem merte. Nyáry katonái közt, miután azok külön nyelvűek voltak, egyenetlenség ütött ki, melyet Nyáry elnyomni nem tudott. Midőn pedig tengernyi népével maga Amhát is Szolnokhoz közel jutott, a vár-őrzők megfélemlettek, s egy éjszaka a várból mind kiszöktek. Észrevevén Nyáry ezen gyalázatosan tettet, ő is lóra ült, s a várból népe után indult, de eszébe jutván esküje, inkább választotta a hősies halált, mint azon gyalázatot, mely őt élve érni fogta volna – a várba egymaga visszament. Hajnalban a törökök a várban uralkodó csendről, egynehány ház lángbaborulásából, melyeket a futó katonák gyujtottak fel, azt a mi történt, gyanítván, a várat megrohanják, s minden ellentállás nélkül abba bementek, Nyáryt a kapuban találták, ki is, mennyire egyes embertől telhetik, harczot indított, de élve fogságba esett, s Konstantinápolyba küldetett, – honnan később kiszabadult.”[31]
Igen, a szolnoki török várostrom alkalmas anyag, de műfaji szempontból és ebben a formájában nem regére, hanem költői (és történeti) novellára vagy elbeszélésre (a francia irodalomtörténetben nouvelle historique-ra vagy conte historique-ra), egykorú elnevezéssel költői beszélyre alkalmas tárgy. A történelmi rögzítettség mellé ezért kellett egy népi hős (Sinka Gábor), valamint vele a hősies és a szerelmi mellékszál. (Chiovini) Egri Antal ezzel mindenben úgy járt el, ahogyan a korábbiakban áttekintett poétikatankönyvek tanácsolták neki.
Ám megmaradt még a szerzői műfajmegnevezés, a „néprege” kifejezés kérdése! Láttuk, hogy bár többen megkérdőjelezték a regék szájhagyományban élő elevenségét, a magyar 18. század zömmel úgy képzelte, hogy a regék cselekményét a köznép beszéli, vagyis a nyeranyaga szájról szájra, atyáról fiúra, nemzedékről nemzedékre öröklődik. És a köztük lévő mindenféle, óriási különbség ellenére ebben (Chiovini) Egri Antal és Arany János is osztozott egymással. Azonban ennek a köznépi eredetnek a meglétét, amit a költő csak megversel, ritkán adatolhatni, ennél sokkal elképzelhetőbb, hogy a rege a költőjének a fikciója, találmánya, leleménye, koholmánya. Sokkal adatolhatóbb a fordított út: Pálóczi Horváth András, Faludi Ferenc vagy Petőfi Sándor „népdalai” idővel elhagyták szerzőjüket, a költő neve lemaradt a műről, a dalok enyhén átformálódtak, – baranyai falusi lakodalmakban gyerekkoromban még énekeltek férfiak olyan Petőfi-dalokat, melyek szerzőjével az éneklők nem voltak tisztában. Elvileg mindkét út előfordulhat: az út a köznéptől a (mű)költőig, és vissza, a (mű)költőtől a köznépig. Szóltunk már az eredeti rege alműfajáról: vélhetőleg onnan ered, hogy a költő a személyes tanúságtételével kívánja igazolni műve köznépi eredetét. Nem tudhatni, milyen mértékben szerzői mítosz a köznép által beszélt és a költő által tőle hallott néprege.
Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. Szeretném megköszönni a Tomka Mihálytól kapott igen becses adatot, amely igazolja, hogy volt valamilyen, ráadásul a Sinka halmával összehangzó szóbeszéd Sinka halmáról Zagyvarékason. 1860 nyarán a községi bíró és a közjegyző beszámolójának a legvégén a következők olvashatók: „Régi romok Rékas község határában nincsenek, sem valamely históriai nevezetességek nem találtatnak. Népmonda egyetlen, az úgynevezett Sinka-halmáról él a török járatból a nép száján, mely szerint a község déli részén egy domb Sinka néven mai napig hívatik azon néphőstől, aki állítólag a szolnoki várban uralhó török őrizetet túlságos testi erejével ijesztgetvén, közülük többet elfogdosott, s azokat a nevezett dombra hurcolván, egyenként kivégezte s ott elásta. Kelt Rékason, június 29. 1860.”[32] És mindez három évvel az előtt, hogy (Chiovini) Egri Antal kiadta volna Sinka halma című regéjét!
A költő eljárásai ezek után könnyen rekonstruálhatók. Történeti háttérként vette Szolnok várának 1552-es török elfoglalását, és ezt összekapcsolta a Sinka Gáborról szóló népregével. Ami az ő török elleni vitézkedéseit illeti, ez valóban néprege (a dokumentumban „népmonda”) tárgya volt. Mivel a községi bíró és a jegyző Sinka történetével kapcsolatban szerelmi szálat nem említ, feltételezhető, hogy ez (Chiovini) Egri Antal fikciója vagy leleménye volt. Ebből írta meg verses és történeti tárgyú népregéjét, amelynek hármas alapja volt: a történeti alap (a vár elfoglalása), a regei alap (Sinka Gábor alakja) és a fikciós alap (szerelme Rózsikával). Olyan iskolapélda ez, amely mindenben betartja a történeti tárgyú néprege 19. századi követelményeit.

[1] Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, Második, átdolgozott kiadás, Harmadik kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 13. p.

[2]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[3]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők, Hartleben Konrád Adolf’ tulajdona, Pesten, 1832.

[4]  Bajza József: Mednyánszky regéi magyarúl, in: Bajza József összegyűjtött munkái, Harmadik, bővített kiadás, sajtó alá rendezte Badics Ferenc, IV. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1899, 136-142. p.

[5] [Erdélyi János:] Névtelen: Lyrai költészet. Magyar Szépirodalmi Szemle, kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten, 1847, 13. sz., sept. 26, 193. p.

[6]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[7]  Magyar regék és népmesék, Gróf Majláth János után Kazinczy Ferenc, kiadta Kazinczy Gábor, Heckenast Gusztáv tulajdona, Pest, 1864.

[8]  E/dvi/ I/llés/ P/ál/: Beleszollás, a’ Színjátékok eránt folytatott vetekedésbe, Felső Magyar-országi Minerva, 1829, Első füzet, Januáriusz, 12-13. p.

[9]  S. A. E. H.: Leány vár. Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel ’s költségével, 1825, 191. p.

[10]  Grynaeus Alajos: Az Emlék-halom. Eredeti rege. in: Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Márton’ betűjivel és költségével, 1826, 87. p.

[11]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[12]  Kisfaludy Sándor: Regék a’ magyar elő-időből, Budán, a’ Királyi Magyar Universitás betűivel, 1818, VI, X-XI. p.

[13]  [Névtelen:] A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről, in: Helikoni kedvtöltés a’ magyar literaturának némelly barátjai által, Pesten, Trattner János Tamás betűivel ’s költségével, 1819 eszt, 81-82. p.

[14]  Kritikai lapok. Kiadja Bajza, Pesten, Trattner-Károlyi könyvműhelyében, 1831, I. Füzet, 158. p.

[15]  Kiss Sámuel: Képző művészség és költés, in: Élet és Literatúra, Második kötet, Pesten, Petrózai Trattner Mátyásnál,1827, 83-84. p.

[16]  Bitnitz Lajos: A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel, 1827, 416. p.

[17]  Szajbély Mihály: A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában, Irodalomtörténet, 1999, 3. szám, 424-440. p., de különösen 426-427. p.

[18]  Zimmermann Jakab: Magyar irodalom, nyomatott Benko Antal Betűivel, Bécsben, 1843, 147. p.

[19]  Lajtai L. László: Nemzeti tárgyú történetírás és történelmi rege kapcsolata Magyarországon a 19. század középső harmadában, Irodalomtörténeti Közlemények, 2017, 2. szám, 201216. p.

[20]  Tatay István: Költészeti és szónoklati remekek, magyar prosodiával, metrikával, s a költői és szónoki beszédnemel és fajok rövid elméleti fölvilágosításával eme’ nemek és fajok szerint osztályozva, Kilián György egyetemi könyvárus tulajdona, Pesten, 1857, 309. p.

[21]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Első Rész. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi Utszában, Pesten, 1829, 16-17. p.

[22]  Lukács György: A történelmi regény, Magvető Kiadó, Budapest, 1977, 33-81. p.

[23]  Tooth István: Költészet-tan. Kézi-könyvül, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1847, 35. p.

[24]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi utszában, Pesten, 1829, VIII-IX. p.

[25][25]  „Az ifju novellák, regék ’s szinművek olvasásában találja élvezetét; mert mindenikben talál pontokat, mellyek féligmeddig, vagy egészben rá illenek, ’s indulatit vagy csilapitják, vagy viharra költik; a’ férfi ezeket meg nem vetve, poros krónikák, ’s más komoly tartalmu könyvek’ olvasásában leli kedvét, mellyek higgadt véralkatát vagy megszoritják, vagy megtágitják.” Cs. Zs.: Az ifju’ és férfi’ képe, in: Koszorú, Szépliteraturai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Nyomt. Trattner-Károlyi, uri utsza 152,Pesten, 1841 49. p.

[26]  [Erdélyi János:]  Lyrai költészet, in: Magyar Szépirodalmi Szemle, Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten 1847, 13. szám, sept. 26, 193. p.

[27]  Chiovini (Egri) Antal: Sinka halma, Törtel, Goldbox Nyomdaipari Bt., h.n., é. n.

[28]  A mű szerzőjéről sajnos vajmi keveset tudunk. Szinnyei József lexikona mindössze ennyit: 1820-ban született Egerben, Chiovini Balázs 1824-ről tud. Vélhetőleg szülőhelyéről vette föl az Egri Antal szerzői nevet. Részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban (honvéd főhadnagy volt), szép ügyvédi karriert futott be. 1889-ben hunyt el Bessenszög-Szent-Ivánban, Chiovini Balázs szerint 1901-ben. Gulyás Pál álnév-lexikonából tudható, hogy polgári neve Chiovini Antal volt, az Egri Antal ál- vagy költői név (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 136. p. Ügyvédi pályafutásáról szinte évente értesülünk a Naptárak név- és címtáraiból. Polgári neve először 1851-ben tűnik fel, a Losonszi Phőnix kötet végén, az előfizetők között (Losonczi Phőnix. Történeti és szépirodalmi emlékkönyv az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegítésére, kiadja és szerkeszti Vahol Imre, I. kötet, Pest, 1851, 279. p. Majd a tiszti név- és címtárakban, először 1854-ben, „sgd: Chiovini Antal”, vagyis a főszolgabíró segédjeként, a megyei közigazgatási hatóságokon belül „Szolnokmegyében” (Vas Gereben Nagy naptára 1854-ik évre, Első évi folyam, nyomtatja s kiadja Landerer és Heckenast, Pesten, 185. p.). A következő évben, vagyis 1855-ben  „Titk.”, azaz titkár volt Pest-Solt megyében (Vahot Imre Nagy Képes Naptára 1855-re, Országos tiszti czim- és névtárral. Első évi folyam, Geibel Armin bizománya, Pest, 1854, 356. p.). 1856-ban Cegléden tollnok (Nemzeti Képes Naptár 1856-dik szökő évre, szerkesztették Tóth Lőrincz, Brassai Sámuel és Galfóczy Károly, kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Pesten, 230. p.), mint ahogy 1857-ben is (Délibáb. Képes naptár 1857-re, szerkeszték B. Podmaniczky Frigyes, Degré Alajos és Fiebeisz István, Első évi folyam, Kiadta Friebeisz István, Pest, 1857, 238. p). 1863-ban Heves és Szolnokmegye főispáni hivatalában „Alügy: Chiovini Antal” (Az ország tükre. Képes naptár évkönyv. Évkönyv 1863-ik esztendőre, szerkesztette Balázs Sándor, kiadták Engel és Mandello, Pesten, 156. p.). Utoljára még 1867-ben tűnik fel, immár ügyvédként és Erlauban: „Advocaten in Ungarn, Erlau: Chiovini Anton” (Pester-Lloyd-Kalendar für das Schaltjahr 1868. Jahrbuch, Pest, 1867.). Tudunk még arról, hogy 1864-ben 20 koronát ajánlott fel a szűkölködő Eger városának (Egerváros szűkölködő s inséggel küzdő lakosai részére begyült s a helybeli insegélyező bizottmány rendelkezése alá adott adakozások jegyzéke, in: Eger, Hetilap, megjelenik minden csütörtökön, II. évi folyam, 11. szám, Márczius 17-én 1864, 88. p.

[29]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők. Hartleben Konrád Ádolf tulajdona, Pesten, 1832, 174-191. p.

[30]  Szalay László: Magyarország’ története, Negyedik kötet, A mohácsi vésztől a’ linczi békekötésig, 1526-1645., Geibel Károly tulajdona, Lipcse, 1854, 291-292. p.

[31]  Mártonffy Károly: Pontok Magyarország’ multjából (Költőknek, művészeknek), in: Vasárnapi Újság, Pest, január 20-án 1861, 3-ik szám, szerkeszti Pákh Albert és Jókai Mór, 28. p.

[32]  Pest Solt megye 1860. évi település-statisztikája, közreadja Horváth M. Ferenc és Szabó Attila, Pest Megyei Levéltár, Budapest, 2000, 264. p.

.

Horvátország születése, vérben, traumában, irracionalitásban (Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara)

A felnőttkor számos gyerekkori érzetet hajlamos »irracionálisnak« tekinteni, s mivel ez a regény (bár a szöveg – teljes joggal – sehol nem nevezi magát regénynek; én is majd könyvként vagy kötetként fogom emlegetni) a gyerekkori irracionalitásról beszél, eleve az olvasásnak, vagyis az értelmezésnek kétféle módját írja elő. Két út áll előttünk, melyiket válasszuk? Vagy érveket keresünk, mi, olvasók, az elbeszéltek racionális magyarázatára, vagy érveket keresünk az elbeszéltek valóságos irracionalitására. A kötet egésze mind a kettőre egyformán lehetőséget ad, vagyis nem dönt helyettünk.
Az irracionalitást a gyerekkorba helyezni vagy száműzni – teljesen szokványos szellemi eljárás. Hogy egy klasszikusra, Lévy-Bruhlre utaljak, „dans tout esprit humain, quel qu’en soit le développement intellectuel, subsiste un fond indéracinable de mentalité primitive” (az intellektuális kiformálódástól függetlenül minden emberi lélekben megmarad a kezdeti mentalitás kitörölhetetlen alapja”). De mi az, ami lehetővé teszi az eldönthetetlenséget, a racionális és az irracionális hintapalintáját? Egyrészt történetmondó és elbeszélő határozott, világos különválasztása, másrészt a hangnemek vagy beszédmódok váltogatása.
A könyv egésze öt egységből áll, az elején az Előhanggal. Ez áll legközelebb a »szerzői hanghoz«, holott éppenséggel szemernyi személyes nincs benne. Tárgyszerű tárgymegjelölés, statisztikai adatokkal vegyítve. Kezdete: „A Muraköz egy falujában, a Mura jobb partján, május derekától június végéig sorjában nyolc öngyilkosságot jegyeztek fel 1991-ben” (9. p.). A tárgy tökéletesen szenvtelen fölvezetése a megjelölésén túl arra is szolgál, hogy a szöveg egészét az ú. n. valóságirodalomba utalja. A falu öngyilkosainak felsorolása, adatolása; az eseménysorozat sajtóvisszhangjának ismertetése; a 2010-ben megindult kutatás eredményeinek előadása mind-mind arra szolgál, arra szolgál, hogy az olvasót ráállítsa arra, amit olvas, az nem regényírói fikció, hanem valami, ami megtörtént, ami valóságos volt. És a kutatási eredmények érzelemmentes, szenvtelen előadása bevezeti a fentebb említett kétféle, a racionális és az irracionális olvasat lehetőségét. A szerző írja: „A látszatra észszerű, jobbára pszichikai, szociális és fiziológiai okok mellett az alanyok többsége (a kikérdezettek a faluban – Sz. Cs.) is utalt olyanokra, amelyekben szerepet kap a természetfeletti” (12. p.). Az okok e kétféle típusa a magyarázatra vonatkozik, és nem magára a dologra, az öngyilkosságok sorozatára. Az ismertetésben 6 racionális magyarázat kerül elő, és egy ettől teljesen elkülönített blokkbanhárom irracionális magyarázat vagy értelmezés. E három, természetfeletti motívumokkal teli értelmezés közül a legutolsó tartalmazza azt, amely a szöveg egészében igaznak bizonyul, az elbeszélő alanyiságában. E szerint „[…] mind a nyolc öngyilkosságnak rejtélyes módon egy akkor hétéves fiúgyermek, M. D. volt az okozója” (15. p.). M.D. egyébként a könyv főszereplője és egyben a történetmondó.
A triptichonba foglalt főszöveg első része a Másodguberálók címet viseli. Cselekménye – vagy Arany János szép szavával a »meséje« – 2011 januárjában kezdődik, vagyis a teljes szöveg megírása előtt, a regény és a regényírás jelenében (a mű 2013-ban jelent meg Zágrábban Črna mati zemla címmel). Az Előhangban még csak M. D. kezdőbetűkkel jelölt személy itt válik valódi regényszemélyiséggé. Matija Dolenčec ő, egy harminc év körüli férfi, regényíró, aki két sikeresnek nevezhető regény után a harmadikkal bajmolódik, elakad. Erre, a bajmolódásra utal a Másodguberálók alcím is: egyrészt utal egy mellékszereplőre, bizonyos Pajdo nevű horvát cigányra, aki a zágrábi lakótelepet járja, fémhulladékot keresve. »A másodlagos hulladék guberálóinak« jól ismert foglalkozás minden kelet-középeurópai nagyvárosban, így Budapesten is. Másrészt utal a regényírásra mint guberálásra. Hogy vértelen szövegét feljavítsa, Dolenčec orzási szándékkal olvas Houllebecqet, Walter Benjamint, Franzent, Updike-ot, Frischt, Murakamit és a Nobel-díjas török Pamukot. Az átvételekről pedig úgy gondolja, hogy „[…] ezt ravasz intertextuális játéknak is fel lehet fogni” (80. p.). Az intertextuális játék jelenségéről és fogásairól az általam ismert legjobb könyvet a regényíró és tanár (egyébként Julia Kristeva-tanítvány) Antoine Compagnon írta volt a sokatmondó La seconde main (A másodkéz) címmel. Dolenčec irodalmi szövegek másodguberálója.
Fontos, hogy ez a rész, a Másodguberálók, egyes szám 3. személyben beszél a regényíróról. Ez a történetmondó hangja, amely felvezeti és motiválja a rákövetkezendő én-elbeszélés és a visszaemlékezés miértjét. A könyvnek ez a része tehát részletesen ecseteli az írói alkotói válságot, majd elbeszéli egy valódi szerelem kezdetét, folyását és természetellenes, mert egyoldalú szakítás okozta befejeztét. E szerelmi történet elbeszélésével, egy bizonyos Dina Gajski és Matija Dolenčec között, érünk el mi, olvasók, a jelen könyv megírásának jelenidejéhez. Prózapoétikai szempontból lényeges az egyoldalú szakítás oka, miértje, mert visszamegy a hét éves kisfiú történetéhez. A fiatal nő, Dina észreveszi ugyanis, hogy kedvese, Matija a gyerekkoráról folyamatosan hazudik, nem igaz történeteket talál ki, kapásból, és ez elundorítja Dinát a férfitől.
De mindez csak utótörténete a könyv harmadik, utolsó részében olvasható alaptörténetnek. Amely rész úgy alaptörténet, hogy a hazudott múltak mellett feltáruljon, mintegy a felejtésből kiszakadjon a hét éves kisfiú valóságos története. E rész, ahol vagyunk, a Másodguberálók egy hosszú felejtés megszakadása, vége, és egyben vége a hosszú önhazugságok sorának is: hogy megnyíljon az út az alaptörténethez. Egyszerűen arról van szó, hogy amit alaptörténetnek nevezek, mindaz Matija Dolenčec hat-hétéves korában történt meg, és miután a család és a kisfiú Zágrábba költözött, maga az alaptörténet felejtésre ítéltetett. A felejtés egyik eszköze az önhazugság, és ezt én reális, valóságos pszichikai motivációnak tekintem. Úgy gondolom, hazugság és önhazugság között a lényegi különbség abban áll, hogy amikor bárki – ilyen-olyan pillanatnyi érdekből, szándékból vagy célból – hazudik bárki embertársának (vagy a szerelmének!), a hazug vagy a hazudó világosan tudatában van az elhazudott valóságosnak vagy megtörténtnek, világosan a tudatában van a hazudott (pszeudo- vagy ál-) valóság és a ténylegesen megtörténtek közötti különbségnek. Vagyis tudja, hogy ő hazudik. Ezzel szemben az, aki önmagának hazudik, rövid idő múlva már nem tudja. Mert – és ez ingatag, labilis személyiség esetében oly gyakori – azt hiszi, hogy amit hazudik, az az igaz. Mind a hazugságban, mint az önhazugságban közös azonban a helyettesítés, az áthelyezés eleme, már ami a megtörténteket (a megcselekedetteket) és a helyükre csempészett összehazudottakat illeti.
Miért kell felejteni. Mert a hét éves gyerek azt hitte, ő az oka az öngyilkosságoknak – mágikus áttétellel ugyan, de ténylegesen ő váltotta ki őket, hite és meggyőződése szerint.
Ám még mindig nem értünk el, türelmes olvasó, az öngyilkosságok racionális és irracionális magyarázatának dilemmájához. De elérkeztünk az Anyaföldnek nehéz sara című könyv olvasói cruxához: hihetünk-e hét éves korban a teljes felejtésben, hogy aztán hihessünk a beinduló emlékezés erejében? Mert a gyermekpszichológia szerint törlés az valóban van, mindet kiradírozó törlés, csakhogy ez jóval korábban áll elő mindegyikünk memóriájában, A törlés után pedig totális felejtés már nincs.
Szólni kell a könyv nyelvéről. A horvát szöveghez kis kaj-horvát szótár csatlakozik, hogy bizonyos kifejezéseket a horvátok is értsenek. A fordító, Bognár Antal remekül oldotta ezt meg a magyar fordításban: a kaj-horvát elemeket, amikor a magyaron belüli horvát elemekkel helyettesítette őket.
Miről szól ez a könyv? Csak a peremén bukkan fel a horvát-szerb háború, a peremén bukkan fel az önálló Horvátország kikiáltása. Egy független és azóta EU-tag ország megszületéséről szól, vérben, traumában, hazugságban és önhazugságban, észszerűségek mentén és irracionalitásban. Gyönyörű és fájdalmas olvasmány.

(Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara, fordította Bognár Antal, Napkút Kiadó, Budapest, 2016, 371. p.)

egy részlet: http://ujnautilus.info/kristian-novak-anyafoldnek-nehez-sara-regenyreszlet

László a mi Lancelot-nk!

 

Idén szeptember 14-én a CEU, még pontosabban a Magyar Hagiográfiai Társaság szervezésében igen elmemozdító előadást hallhattunk Stephen L. Powtól (Calgary, Canada) az ELTE Szekfű Gyula Könyvtárában. Az előadás címe László to Lancelot: Hungarians Kings, Arthurian Knights volt, amit a szervezők így magyarítottak: Lászlóból Lancelot: magyar király a Kerekasztal lovagjai között. Nagy dicséret az, ha kiderül, hogy Lancelot lovagot a mi szent László királyunk prefigurálta. Hiszen miután Kurcz Ágnes[1] 1988-ra a hazai lovagi kultúra legutolsó falfestménytöredékét, okleveles adatolhatóságát összeszedte, az irodalomtörténészek mintha összeesküdtek volna a valaha létezhetett magyar lovagvilág ellen, a Kisfaludy Sándorok és a magyar romanticizmus kortárs divatja szülte álmának kiáltották ki. A legélesebben talán Zemplényi Ferenc fogalmazott. Így: „A középkorban az udvari-lovagi hagyomány a magyar irodalomban nem mutatható ki.”[2] Majd egy nagyon durva példával jött elő, nem utalva a nyugat-európai háttérre, a trubadúr Jaufre Rudel híres canso-jára, amelyben belészerelmesedett egy nőbe, anélkül, hogy látta volna (ses vezer), és zarándokcsuhát öltött, megindulván a felkeresésére és elképzelvén a mennyei találkozásukat. Ennek a történetnek van egy kortársi – ha úgy tetszik – modern átirata is, egy véres-szennyes-gyönyörű átirat Darvasi Lászlótól, a címe: Jaufre Rudel.[3] Nos, a történet alapsémája, rendkívül ordenáré változatban, megvan magyarul az 1573-as Ponciánus egyik történetében, melynek címe Inclusa (A bezárt nő). Zemplényi a szöveget betűhív kiadásból idézte, én az olvashatóság és érthetőség kedvéért  közelítem a mai magyar ortográfiához. „Messze egy tartományban vala egy nemes vitéz, és igen erős, kinek álmában jelenék meg egy királyné asszony, igen szép, kit oly igen megszerete és kívánna, mintha testi szemeivel látná, és ugyan tetszik vala neki, ha jól esmérné. Viszontag az királyné asszony igaz ollyan álmot láta az vitéz felől, kinek igaz, vígan tetszik va, ha jól esméré. És elvégezé az ő szívében, hogy az vitézt meg akarná látni, és az ő álmát megbizonyítani. Az vitéz meg azon képpen fogadást tőn, hogy az ő lába addig nem nyugodnék, mígnem az királynét megkeresné. Felüle egy lovára és mind eljára kastélyokat és különb különb országbeli városokat, mígnem az városba jőve, ahol az asszony az toromban vala, és kezde ott lakni. Egy napon bemene az vitéz a várba, és nem tudja vala, hogy az királyné asszony ott volna, az, kit keresne. Hogy ott az vár piacban mórálna, meglátá az asszony, hogy az torony ablakból kinéz vala, azt vitézt, és megesméré az álomból, hogy az volna az vitéz. Feltekinte történet szerént az vitéz is és meglátá az asszonyt, legottan megesméré, hogy az volna a királyné asszony, kiről az álmot látta volna. Kezde nagy szép éneket a szerelemről, és ezen módon egymás szemében nagy gyakorta néznek vala, és az vitéz minden nap eljárja vala az várat, nézi vala, hogy honnat juthatna az királyné asszonyhoz és vele szólhatna /…/”. Eddig ez tökéletesen megfelel egy nyugat-európai trubadúr vagy trouvère megszerelmesedési masinériának. De a folytatás! de a legelső találkozás! „Bemene azután az királyné asszonyhoz, és nagy tisztességgel köszöne neki és hogy látta volna űtet. Az asszony elcsodálkozék és monda: mi módon jöttél te ide hozzám, jelesül hogy csak én magam vagyok. Monda az vitéz, az te nagy szerelmed tötte ezt, hogy én ide likat csináltattam, és arról jöttem tehozzád. Azért veled akarok hálnom, mert te vagy, az kiről álmot láttam. Monda az asszony, ne legyen az, hogy az én királyom alatt illyen nagy bűnt tennék. Monda az vitéz, ha énnekem nem engedsz, általütlek ezennel az én tőrömmel, és megöllek. Az asszony hogy ezt hallá, kételen lőn vele hálni, és engede neki, mely dolog meglevén az vitéz dolgára mene /…/” (u.o. 55-56. p.).

Nos, ilyen előzetes ismeretekkel vagy előítéletekkel ültem be az előadásra. Előbb azonban elolvastam a preprintet, amit – jó kanadai módjára – angolul és franciául kaptunk meg. Fordítom az egész szöveget.

Lászlótól Lancelot-ig: magyar királyok, artúri lovagok

Ki hát ez a Tó Lancelot-ja, Arthur király legbátrabb lovagja, kinek népszerűsége a legtartósabbnak bizonyul?
Amiként Dominique Boutet emlékeztet rá, Lancelot pre-artúri eredete rejtély. Nem csatlakoztatható a bretagne-i anyaghoz, csak annyiban, hogy a gall mitológiából hiányzik, ugyanúgy, ahogyan Geoffroy de Monmouth és Wace írásaiból is. Nyers fellépésének segítségével A Kordé lovagjában Chrétien de Troyes-tól a XII. század végén, Lancelot rögtön Artúr király kerekasztalának legkiválóbb és legmegbecsültebb lovagja lesz. Ez az előadás azt kívánja sugallni, hogy Lancelot-nál az eredeti ihletést talán a lovagkirály I. Ladislas (László) jelenti, Magyarország királya (1077-1095), az első keresztes hadjárat vezetője és az Árpád-dinasztia szent uralkodója.
A bizonyítás egyik vezérfonalát, már ami László király feltűntét illeti a francia regényekben, a példátlan kapcsolatok jelentik a magyar királyi udvar és Champagne grófsága között, kapcsolatok, melyek magyarországi III. Béla király (1172- 1196) és champagne-i Margit házasságához vezetnek, s ez utóbbinak champagne-i Mária, Chrétien de Troyes védnöke a nővére. Béla király buzgalmának másik nyoma, hogy elő kívánta mozdítani nagyapja kultuszát és kanonizálását, azért, hogy megerősítse saját követeléseit Magyarország trónjára. Nagy számú szövegutalás lelhető föl a román nyelvű dokumentumokban arra nézve, hogy a „Lancelot” név voltaképp a „László” név megismétlési kísérlete, a maga idegen hangzásával, inkább, mintsem ugyanennek a névnek a helyettesítése, amiként hosszú ideje feltették. A két legrégebbi regény, amely szerepelteti Lancelot-t, tudniillik A Kordé lovagja Chrétien de Troyes-tól és a Lanzelet Ulrich von Zatzikhoventől, tanúsítja azt, hogy az elbeszéléseket közvetlenül a László királlyal kapcsolatos történelmi események ihlették, és így előzetest alkotnak az időszak középkori regényírói számára, hogy elbeszéléseikbe magyar történelmi személyeket vegyenek be.
A Chrétien de Troyes előtt álló megrendelés a magyar király megjelenítésére regényben kapcsolódhat Marguerite de Champagne és a magyarországi III. Béla házasságához 1186-ban. Ez a hipotézis összhangban áll a Claude Luttrell javasolta keltezéssel Chrétien munkáit illetően, és egyúttal megmutatja, hogy a korszak politikai agendája miként testesül meg kifinomult és elbűvölő eszközökkel az artúri regényekben.”
Nos, fontos hangsúlyozni, hogy az előadó szerint itt egy hipotézisről van szó, nem valamely történelmi és eszmetörténeti valóságosságról. Hiszen maga Chrétien de Troyes igen világosan szólt Lancelot származásáról. Az a lovagi toposzok közé tartozik, hogy a hős sokáig nem árulja el a nevét, és akik ismerik, ők is hallgatnak róla. A Kordé lovagjában előbb szülőhelyét kapjuk meg:

Szól a lovag választ adva: 
„Uram, Logres volt szülőhelyem, 
és e különös, idegen 
tájon most először járok.” (2082-2085.sor)[4]       

mais sans lui demander son nom.
Il répond tout de suite:
„Del réaume de Logres sui,
Einz mes an cest païs ne fui.”[5]

 A jegyzet szerint Logres Arthur országa. Azonosítják Angliával; a kelta Lloegr névből ered, nem a francia ogre (emberevő óriás, vadember) szóból. Ami a származását illeti, mellékneve ’a Tó lovagja’. Azért, mert szülőanyjától az a Viviane tündérhölgy rabolta el, akinek a tava ma is megtalálható Bretagne kellős közepén, nem messze a varázsló Merlin (állítólagos) sírjától, s így Lancelot nála nevelkedett a Tó királyságában. Ami a név eredetét illeti, amint ez az előadásból kiderült, az eddigi irodalom vagy breton, vagy kelta eredetűnek tartotta. Pow úr szerint az eredetet egy fonológiai homológia alapozza meg: a lászló és a lånszló egymáshoz közeli hangzása. A szenvedélyesnek mondható előadás nem hallgatta el a nehézségeket sem. Nehézségnek tűnik a kiejtve lånszló alakban az n. Ezt az előadó azzal magyarázza, hogy az n azért van benne a hangzó alakzatban, mert az o hang megnyújtását követeli; ebben személy szerint én igen bizonytalan vagyok. De sokkal nehezebb az a kérdés, hogy szent László neve latin alakban terjedt el Európában: a mi latin nyelvű szent László-énekünk is azt mondja, ob hoc es dictus Bator Ladislaus, megszólító módban a kezdősor is ezt az alakot adja (Salve benigne rex Ladislae)[6]. Miként került hát ófrancia közegbe a név jellegzetesen magyar alakja?
Nos, erre válaszolna az előadásban a „körülmények egyértelműsége”, vagyis III. Béla lányának, Ágnesnek a házassága champagne-i környezetben. De ezt az előadás épp csak érintette. Pow úr három rendbe sorolta az evidenciákat, vagyis az egyértelműségeket. Az első, és a legrészletesebben kifejtett evidencia az „etimológiai egyértelműség” (holott ezen csak fonológiai hasonlóságot kell érteni). Chrétien de Troyes éleidejénél jóval később adat Várdai Istvántól való, aki Franciaországban volt magyar követ, és leírta, hogy a Lancelot magyar név. Mint az előadásból kiderült, 1937-ben Eckhardt Sándor egy német nyelvű tanulmányában már felhasználta ezt az adatot. A körülmények egyértelműségéről már volt szó. Ezt követi a textuális, vagyis szövegszerű egyértelműség: Geoffroy de Monmoth tanúságtétele szerint volt egy prae-Lancelot-alak, amely közeli a László-ciklus topikájához (az előadó itt utalt Jékely Zsombornak a ciklusról írott tanulmányára).
Bár patrióta öntudatomnak hízeleg, hogy lászlóból lånszlová válva helyet kaptunk a Kerekasztal mellett, sőt, kitüntetett helyet. De fontosnak tartom ismételten leszögezni, hogy itt egy hipotézisről van szó, még akkor is, ha egy nagyon elmemozdító hipotézisről. De tudni kell azt is, hogy nem csak a középkori névtudománynak, a mai onomasztikának is meglehetősen ingatag alapjai vannak. Két példára emlékeztetnék csupán, egy műfaji és egy motivikus példára. Mint ismeretes, a nálunk hajnal-éneknek vagy hajnal-dalnak nevezett műfaj az egész világon mindenütt megtalálható – az észak-amerikai indián törzsektől japán anyagon át az európai trubadúrokig és trouvère-ekig (alba és aubade), anélkül, hogy közöttük bármiféle genetikus összefüggés felállítható lenne. Szintén ismeretes az az angolszász, német, francia és itáliai (sőt magyar!) nyelvterületen elterjedt trubadúr életrajz,[7]a „szívevés története”, egy katalán trubadúr, Guilhem de Cabestanh rövid életrajza. Ezt – több más mellett – Boccaccio két változatban is feldolgozta a Dekameron negyedik napján, áthelyezve a történetet itáliai környezetbe, és egyúttal elolaszosítva a neveket.[8] Az ide tartozó szövegek, sőt még a későbbi brit stb. folklorizációk is, genetikusan összefüggenek egymással. Mivel Enyedi György is verses feldolgozását adta a szüzsének 1574-ben, pontosabban a Negyedik nap első novellájának,[9] gondolhatnánk akár genetikus rokonságra az eredeti trubadúr vida (rövid életrajz) befejezése és egy közismert ószékely népballadánk befejezése között. A trubadúr, miután elmondta a szívevés történetét, és miután a két szerelmes, Soremonda úrhölgy és Guilhem de Cabestanh meghalt a gőgös, a kegyetlen, a féltékeny és a bosszúszomjas katalán férj kezétől, megérkezik Aragónia királya, és igazságot tesz. A férj vagyonát elkobozza, börtönbe veti, és a halott szeretők testét két sírba temeti, egymás mellé. A sírokon egy-egy tő vadrózsa nő, és ezek ágai egymásba fonódnak, A mi Kádár Kata című „klasszikus balladánk” két befejezését idézem. A halott szerelmesek közül
az első befejezésben:

Egyiköt temették ótár eleibe,   
Másikot temették ótár háta mögi.

A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az ótár tetejin esszekapcsolódtak.[10]

a másikban:

Az egyiket temettette
Az ótárnak elejibe,
S a másikat temettette
Az ótárnak háta mögé.

S az egyikből nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál,
S a másiknak nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál.

Addig nőttek, nődögéltek,
S ott es öszvekapcsolódtak[11]

                  

Nos, a feltűnő motivikus hasonlóság két tagja semmiféle genetikus kapcsolatban nem áll egymással.
Igaza volt a varázsló Merlinnek: a jövőbe látni nem oly nehéz. De a múltba látni – annál nehezebb.

[1]  Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században, Akadémiai Kiadó,  Budapest, 1988.

[2]  Zemplényi Ferenc: Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Universitas Kiadó, Budapest, 1998, 64. p.

[3]  Az elbeszélés elemzését ld. Szigeti Csaba: A herceg és Hodierna, Holmi, 2014 december, 1672-1686. p.

[4]  Chrétien de Troyes: Lancelot, A Kordé lovagja, fordította Vaskó Péter, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 1999, 73. p.

[5]  Chrétien de Troyes: Romans, Librairie Générale Française, Paris, 1984, 559-560. p.

[6] A királyhimnusz szövegét ld. Vekerdi József: Szent László-ének, in: A régi magyar vers, szerkesztette Komlovszki Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 13-14. p.

[7]  Viktor Zsirmunszkij: „Atreusz lakomája” és rokon etnografikus szüzsék a folklórban és az irodalomban, Gondolat, Budapest, 1981, in: u.ő: Irodalom, poétika, Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1981, 109-116. p.

[8]  Giovanni Boccaccio: Dekameron, Negyedik nap, első novella; kilencedik novella, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961, 397-410. és 471-477. p.

[9] A széphistória szövegének kritikai kiadása: RMKT, XVI. századbeli magyar költők művei, Hetedik kötet 1566-1577, közzéteszi Dézsi Lajos, M. T. Akadémia, Budapest, 1930, 222-258. p.

[10]  Ortutay Gyula: Magyar népköltészet. Népballadák, népmesék, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985, 38. p.

[11]  Ortutay Gyula: i.m. 39. p.

 

Bélyegkép: székelyderzsi templom freskója