Szigeti Csaba összes bejegyzése

Georges Perec: Les lieux d’une fugue (Egy szökés helyei)

A bélyegárusok a Champs-Élysées parkjai mögött csak csütörtökönként és vasárnaponként nyitottak ki. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, talán találkozik majd valakivel, egy ráérő idős úrral, aki megnézné a bélyeges füzetét, fölbecsülné a Blériot blokkot, a Szamothrakéi Nikét, megvizsgálná a Marianne-sorozatot vagy a cinóbervörös lotharingiai kereszttel nyomott Pétain-jét. De senki nem volt itt, még egyetlen járókelő sem. Semmi más, csak a fák alá kirakott, zöldre festett vas székek. Reggel kilencre se járt. Kellemes idő volt. Egy önkormányzati locsolókocsi haladt végig a Gabriel sugárúton. A Champs-Élysées kihaltnak tűnt. A park túloldalán, a kis hinták és a bábszínház között éppen lepakoltak egy nagy sárga teherautóról egy körhinta falovait; a körhinta vázát már felállították.
Leült egy padra és kinyitotta a táskáját. Elővette a kis bélyegfüzetét, azt, amelyikben a másodpéldányait őrizte. Már régen becsúsztatta a zsebébe saját igazi gyűjteményének legszebb darabjai a puha fedelű füzetben, melyek abból a szép, bekötött albumból valók, amit a nagynénje kulcsra zárva őrzött a szobaszekrényében, az ékszerek mellett, s amit nem szívesen engedett nézegetni se.
Egyenként, figyelmesen megnézte a bélyegeit, kirakosgatta őket, megpróbálta fölbecsülni, hogy mennyit kaphat értük.
Később becsukta a füzetet és betette a belső zsebbe.
Elővette az órarendjét. Ezen a napon, szerdán lenne egy franciaórája és egy latinórája Bourguignon úrral, egy történelemóra Poirier úrral, egy angolóra Normand úrral; délután egy rajzóra Joly úrral, egy természettudomány óra Léonard úrral.
Nem csinálta meg az angolleckéjét, nem válaszolta meg az írásbeli kérdéseket.
Kilenc óra volt; eddig csupán késett kicsit. Még minden helyrehozható.
Már gyakran előfordult, hogy az első óráról hiányzott. Fél kilenckor a kapus becsukta a tanulói kaput. Neki sosem volt mersze ahhoz, hogy a Parc-des-Princes sugárútról nyíló nagykapun menjen be.
A szabadságtól megrészegülve a Saint-Cloud Kapun keresztül a Versailles sugárúton sétálni indult. Bement a Prisunic-be, megállt minden kereszteződésnél, a kalapácsok, a csészék, a szappanok előtt. Néha módja nyílt rá, hogy ellopjon egy szöget, egy csavart, egy spiccvasat, egy kapcsolót.
Fél tízre visszaérne. Az osztálynaplóba bejegyzett hiányzást csütörtök délelőtt két órás bennmaradással büntetnék. De a késése egyszerű máshollét volna: nagybátyja pedig egy ezerszer elkövetett hibát könnyebben elnéz, mint a fegyelmezetlenséget.
Kinyitotta és lapozgatta a könyveit. Beleolvasott a füzeteibe és a régi leckéibe. Kinyitotta a nyersbőr tokot, amelyik két lányunokatestvérét is kiszolgálta. Volt benne egy régi, megrágcsált vonalzó, három szinesceruza hegy nélkül, egy fekete ceruza, egy törött toll, úgy-ahogy összetákolva egy ragasztószalaggal, egy műanyag szögmérő, egy használt radír, egy körző.
Vésett néhány kört a sárga fapadba. Aztán visszarakta a körzőt a tokba és a tokot, a könyveket, a füzeteket a táskába.
Később odament a bábszínházat körülvevő bokrokhoz, meggyőződött róla, hogy nem látja senki, félrehajtotta az ágakat és bedobta közéjük a táskát.
Aztán sietős léptekkel távozott.
Egy padra ült le, szemben a Figaro-val. A kirakatok világítása, melyekben a napilap ki volt függesztve, kialudt. Csak egy lúdtollal átszúrt nagy F betű világított. A park kihalt volt. A sátortető sárgája és a körhinta kékje alig vált el egymástól. Egy-két járókelő ment el néhány méterre tőle a Champs-Élysées-n, rá se néztek, sietős léptekkel tartottak haza. Kivehetetlen szótörmelékeket hallott.
Fölállt. Átvágott a Champs-Élysées-n, elment a metróállomásig. Látta, hogy zárva, és visszafordult.
Hideg volt. Ledőlt egy padra, ahogy tudta, összehúzta magát, két meztelen térdét átfogta a karjaival. A pad, a lábazatra csavarozott két falap túl szűk volt.
Fölállt, körbejárt, ismét leült, visszafeküdt, jobb karját a feje alá tette, térdét fölhúzta a hasához.
Behunyta a szemét, majd kinyitotta.
Tőle néhány méternyire az emberek úgy jártak-keltek, mint az árnyak. Néhány kocsi ment el a háta mögött, lassítottak, sebességet váltottak, néha dudáltak.
Később egy férfi közeledett. A fiú már messziről látta, sötét alakja elvált a Figaro még sötétebb épületétől. A fiú becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik. Szíve erősen dobogott.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi.
Nem felelt.
– Te mit csinálsz itt? – hallotta megint. – Hol laksz?
Nem mondott semmit.
– Hol laksz? – ismételte meg a férfi.
Nem felelt. Nézte.
Magas férfi volt, jólöltözött, arckifejezése gondterhelt.
Egy pillanatra azt gondolta, elmondhatná, elmagyarázhatná neki. De nem volt semmi mondandója. Azt hitte, a férfi megérti, hogy egész nap erre a pillanatra várt: hogy valaki szól hozzá, megismeri, eljön érte.
– Hagyjon békén! – mondta.
– Gyerünk, gyere velem! – mondta a férfi.
Kézen fogta és elvitte a Grand-Palais-nál lévő rendőrőrsre.
– Egy padon találtam, a körtéren, a Figaro mellett. – mondta a rendőröknek.
Huszonhárom frank volt nála. Nagyon gyorsan elköltötte. A délelőtt közepe táján bement a Colisée utcában egy péksüteményes boltba és tíz frankért vett egy cipót. Lassan ette, kis falatokban, járás közben. Valamivel később a Champs-Élysées-n egy újságosnál vett egy képesújságot. Leült, hogy olvassa, de nem talált benne semmi örömöt.
Három frankja maradt: meg egy húsz és egy negyven sou-s érme, mindkettőre rá volt verve a frank harci bárd. Ezen már nem vehetett semmit, esetleg egy bonbont vagy egy rágógumit bármelyik trafikban, de egy trafik sem akadt az útjába.
Később az Alma-Marceau metróállomáson egy szemétkosárban talált egy összegyűrt France-Soir-t. Megkereste a sportoldalt, elolvasta a képregényt, a vicceket, a pletykarovatot, majd fáradtan visszadobta oda, ahol találta.
Később, sokkal később elvegyült az álldogálók közé, akik naphosszat a Champs-Élysée-n a házfalakra kifüggesztett Figaro-t, Irodalmi Figaro-t, Mezőgazdasági Figaro-t olvasták.
Később ivott az egyik közkútból.
Nagynénje, pongyolában, fésületlenül, első cigarettájával a szája sarkában, bezárta mögötte az ajtót, egy vastag és súlyos ajtót, melyen három rézből készült zár volt és egy betörésgátló szerkezet, ezért soha nem csapódott be. Lefelé indult a lépcsőn, mint rendesen, de aztán megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul megállt egy lépcsőfordulón. Nézte a márványlépcsőket, a vörös szőnyeget, a kovácsoltvasat és a felvonó üvegét.
Megint elindult lefelé, lassan, mintha magától tenné meg az egyik lépést a másik után, térdei összekoccantak, úgy ment, mint egy automata vagy mint egy madárijesztő.
Leszegett fejjel elment a házmester előtt, aki – pipa a szájában, derekára kötve kék kötény – gyapjúronggyal fényesítette a felvonó gombjait.
Tükörképét a nagy előcsarnok tükrei egy pillanatra végtelenül megsokszorozva verték vissza. Kiment. Az Assomption utca nyugodt volt, már-már vidékies, még alvó. A szemeteskukák nem voltak kiürítve; a házmesterek a lábtörlőket rázták ki. Az iskolásgyerekek, a gimnazista fiúk és lányok a Janson-de-Sailly-n vagy a Claude-Bernard-on, a La Fontaine-en vagy a Molière-en felfelé mentek a Ranelagh metróállomásig vagy lefelé jöttek, hogy az 52-es buszra várjanak a Boulainvilliers utcánál.
Metróra szállt, mint minden nap. Átadta a jegykezelőnek a már négyszer kilyukasztott heti bérletét és az a szerdánál kezelte. A szerelvény befutott, ő a végébe szállt, mint minden nap. De a Michel-Ange-Molitornál, ahelyett, hogy kiszállt volna a metróból, átment a túloldalra és ugyanazon a vonalon az ellenkező irányba indult vele. Túlment a Ranelagh állomáson. A Franklin-Roosevelten szállt ki.
Ezerkilencszáznegyvenhét május tizenegyedikét írtunk. Ő tizenegy és fél éves volt. Elmenekült otthonról, a hatodik kerületi Assomption utca tizennyolcból; három gombos szürke posztókabátot viselt, tengerkék rövid térdnadrágot, gesztenyebarna cipőt, kék gyapjúzoknit. Fekete műbőr iskolatáskát cipelt. Egészen véletlenül volt nála huszonhárom frank és egyetlen reménye, a kis bélyeggyűjtemény, amit minél hamarabb el akart adni.
Látta, hogy a pénztárosnő nézi őt és kinyitotta a rácsos ajtót. Nem mozdult. Odatapadt a csempézett falhoz és várt. Hosszú idő után a pénztárosnő kijött és odament hozzá.
– Ne állj itt, zavarsz! – mondta neki.
Nem felelt. Nem nézett rá.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.
– Nem csinálok semmit. – felelte.
Az megkérdezte: Hol laksz?
Ő halkan azt felelte: A Ranelagh-nál.
A nő azt mondta: Menned kéne lefeküdni.
Ő azt felelte: Már nincs több jegyem. A nő elment egy jegyért, visszajött, odaadta.
– Nincs pénzem. – mondta a gyerek.
A nő azt válaszolta: Semmi baj, neked adom. De most menj aludni!
Lement a mozgólépcsőn.
Bejött egy szerelvény, majdnem üres volt; beszállt. Leült. A szerelvény elindult, a kocsik rázkódtak és imbolyogtak. A metró zaja már-már megvigasztalta.
A Trocadérónál kiszállt, még nem mert elmenni a Ranelaghra. Átment a túloldalra és visszafelé utazott a Mairie de Montreuil irányába. Az Alma-Marceau-nál szállt ki. Sokáig mászkált a peronon. Követte a locsolás vizes csíkjainak kanyargós útjait. Turkált a szemeteskosárban a halom jegy között.
Később leült a cukorkás automata mellé. Nézte a bejövő szerelvényeket. Megpróbálta megjegyezni a kocsik oldalára írt számokat. Nézte a ki- és beszálló embereket.
Végül megint beült egy metrókocsiba, kiszállt a Franklin-Roosevelten, átment a túloldalra és a Vincennes-Neuilly-vonalon feljött a metróból a Champs-Élysées sugárútra.
A szerdai ravaszkodással koradélelőtt metrón elment a Sèvres-hídig, miután még egyszer keresztülment a Ranelagh-on, a Michel-Ange-Auteuil-ön, a Michel-Ange-Molitoron. A Sèvres-hídnál átment a Szajnán, beért a ligetbe.
Sokáig gyalogolt; néha feltűnt egy kertész, aki sövényt nyírt, egy férfi, aki kutyát sétáltatott. Odahagyta a fasorokat, bement az ösvényeken, utat tört magának a sűrűben. Egy kis kavicsos és szederbokrokkal teli emelkedő tetején három egymásnak döntött fatörzs védett teret kerített körül, olyan kunyhófélét. A területet gondosan megtisztította, kiszaggatta a cserjéket és cipősarkával kirugdosta a füvet, összegyűjtötte a köveket és a nagyobb kavicsokat. Aztán leült, hátát nekitámasztotta a legnagyobb fatörzsnek.
Később egy kavics éles peremével hosszú vonást vésett az egyik fa kérgébe és különböző jelekkel megjelölte a visszatérés útvonalát.
Már nem volt több érvényes hely a bérletén, hogy visszamenjen a Franklin-Rooseveltre, hiszen aznap már kétszer már használta. Bátortalan hangon kérte meg a jegykezelőt, hogy lyukassza ki a csütörtöki részt. Azt is mondta, hogy eltévedt és hogy elfelejtett kiszállni. A jegykezelő megnézte, és hagyta, hogy elmenjen.
Leült egy zöldre festett padra és ismét a körhintát nézegette. A munkások befejezték a lovak és a gondolák felrakását és a tető kúp alakú vázához rögzítettek egy nagy, felváltva narancssárga és kék vásznat, a tetejére egy óriási, fémből készült szegfűt raktak föl, aminek az alját hosszú, fehér vászoncsíkok tartották, egy kétágú létra tetején álló munkás hosszadalmasan átfonta őket egymáson és így takarták a háromszögletű, girlandos szegélyt.
Később egy ideig azokban a kis átjárókban sétált, amelyek a Grand-Palais-t szegélyezik a Szajna partján, kopott kőlépcsőkön, rozoga boltívek alatt, rozzant fahídon keresztül. Nagy figyelemmel vizsgálgatott egy medencét, három piros halacska úszkált benne.
Később egy csatornában talált egy megmunkált fémdarabot, egy hajlított rézcsövet, melynek egyik végén egy szelep, a másikon egy menetes betét volt.
A lépcsők tetején, nem messze a Montreuil-vonal kijáratától megállt. A rácsos ajtóba kapaszkodva egyszer vagy kétszer leguggolt-fölállt. Majd a hirdetéseket nézte.
Hallotta, hogy szerelvény jön. Sok ember szállt be. Rájött, hogy színházba mennek, mert csokornyakkendőt viseltek. Maga felé húzta a rácsos kisajtót és nyitva tartotta, míg az emberek kijöttek.
Szerelvények jöttek. Emberek szálltak ki, hullámokban, mások beszálltak és mindenki tolongott. Néhányan, talán csodálkozva – ez a gondolat hirtelen tört rá – ránéztek, és ő arra gondolt, vajon jólöltözött-e, és másodjára arra gondolt, nem kellene-e alamizsnát kérnie.
Körbekerülte a bábszínházat. A földön talált egy játékgolyót, egy csillogó követ, egy nagyobbacska eldobott zöld üveget, buborékok és csillámok pettyezték, kék és sárga mintázatok díszítették őket.
Érdeklődéssel nézegette a körtér virágok nélküli ágyását, a szökőkút üres medencéjét.
Sokáig figyelte a körhintát építő munkásokat. Előbb fölraktak két, narancssárga napocskával díszített kék gondolát, majd a fehér, barna és fekete stilizált lovakat: sörényük csipkézete kék vagy sárga, narancsszín vagy zöld volt, szemeik egy-egy fél fagolyóból készültek, az egyiknek kékek, a másiknak pirosak voltak.
Később leült és megnézte, mi van az irattartójában: egy diákigazolvány, egy metróbérlet, unokanővére fényképe egy álarcosbálon, a lány ruhája teli volt rávarrt kagylóhéjakkal, egy fénykép, amely róla készült az Assomption utcai erkélyen.
Sétált a körtéren, a Matignon sugárúton, a Colisée utcában, elment egészen a Saint-Philippe-du-Roule-ig. Délidőnek kellett lennie. Az emberek sorban álltak a süteményesboltok előtt. A kávézók teli voltak.
Később lassan bement a mindenfelé siető tömeg közepébe. Az újságárusok kiáltozva árulták a Le Monde-ot, a France-Soirt. Tömött fürtökben várakoztak a kereszteződésekben, a buszmegállókban, tűntek el a metrólejáratokban.
Még később, este végigment és visszajött a Champs-Élysées-n, közben nézte a boltok kirakatait, átsurrant a kávéházi teraszok asztalai között.
Később sokáig álldogált a Franklin-Roosevelt megálló újságosbódéja mellett, ahol a petróleumlámpával kivilágított vászontető alatt a napilapok utolsó kiadásait árulták.
Szinte azonnal bevallotta. Megmondta, hogy hívják. Megadta a nagybátyja nevét, telefonszámát, címét.
Nézte a fölébe hajló rendőröket és sírt.
– Éhes vagy? – kérdezte a rendőr.
Nem válaszolt.
– Nem ettél semmit?
Jelezte, hogy nem.
Hoztak neki egy pástétomos szendvicset, vastag volt, minden egyes harapást erőltetni kellett. A kenyér kicsit száraz volt, a pástétom kesernyés ízű. Még sírt és szipogott, miközben evett. Egy kicsit remegett. Pástétomdarabkák, kenyérmorzsák hullottak a piszkos filcre.
– Adjatok neki inni! – mondta egy hang.
Egy rendőr visszajött egy vízzel teli csészével és odanyújtotta neki. Ő letette a szendvicset az asztallapra és két kezébe fogta a csészét.
Hatalmas, mély, fehér porcelán csésze volt, a széle kicsit csorba, az alján piszkosszürkés csíkok. Az ajkait benedvesítette a vízzel és ivott.
Később az a férfi, aki bevitte őt, elment. Ő egyedül maradt a rendőrökkel, előtte a félig megevett szendvics, a fehér porcelán csésze, a piszkos filc, a tinta, a bélyegzők.
Intettek neki, hogy álljon föl és kicsit odébb üljön le. Elment a terem végébe, leült egy fából készült lócára, ami végigért a falnál. Kezei a térdén, feje leszegve, nézi a földet, vár, tele szégyenérzettel és rémülettel.
Később a nagybátyja és az unokanővére megjött és autón magukkal vitték őt.
Amikor húsz esztendővel később megpróbált visszaemlékezni (amikor húsz esztendővel később megpróbáltam visszaemlékezni), először minden homályos és bizonytalan volt. Majd a részletek visszajöttek, egyik a másik után:
a játékgolyó, a pad, a cipó;
a sétatér, a fák, a kavicsok;
a körhinta, a bábszínház;
a rácsos ajtó;
az Assomption utca, a metró, a metrók;
a képesújság, a férfi, a rendőrök;
a szendvics és a csésze, a csorba peremű nagy fehér porcelán csésze, az alján teli szürke csíkokkal, amiből a vizet itta
(amiből a vizet ittam)
Egy hosszú pillanatig remegve ült az üres papír előtt
(és egy hosszú pillanatig remegve ültem az üres papír előtt).
Ezerkilencszázhatvanöt
                                                                                                                                             Szigeti Csaba fordítása

„Poszeidón gyöngyszakálla”. Polgár Anikó tanulmánykötetéről

A kötet címe már egy legalább félévszázada használatos műfaj egyik darabja, az egysoros versek közül való. Az ilyen verssor rímtelen, csak a szótagok száma adható meg. Nem a vers minimuma ugyan (a versminimum, vagy pontosabban a költeményminimum d’une seule lettre, egyetlen betűből álló vers, az Oulipo, vagyis a Lehetséges Irodalom Műhelyeinek egyik munkatársa, Jacques Jouet 2007-ben írt ilyeneket). „A vers előzménye egy egysoros  /”Fürdő gyöngyszakáll.”, melyet Weöres az Itáliában írt kéziratos kötetbe másolt be” – tudhatjuk meg Polgár Anikó tanulmánykötetének 180. oldaláról.  Talán 1947-es keletkezésű, mivel Károlyi Amy és Weöres Sándor 1947-1948-as kéziratos verseskönyvéből való, amely 1993-ban jelent meg.

Maga a tanulmánykötet hosszú periplumot és kanyarokkal teli utat jár be. De talán kezdjük a tanulmányok „hozadékával”, a megszólaltatott új forrásokkal! Horatius 12.epódosza miatt Polgár Anikó rendre fölsorolja az ismert fordításokat, Édes Gergely, Erdődy János, Orbán Ottó, Bede Anna. És az újdonság: „Az említetteken kívül nemrégiben egy tudomásom szerint kéziratban maradt változatra bukkantam, Kemény Dezső epódosz-fordítására, mely a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő Devecseri-hagyatékban maradt fenn. A fordítás  a ’Versgyűjtés a Horatius összes versei c. kötethez’ feliratú dosszié része, több más, a kötetbe módosított változatban vagy más költő fordításában bekerült szöveggel együtt” (Polgár, 79. p., a teljes versszöveg a 85-86. oldalon olvasható). A rákövetkező, Kétarcú Horatius című tanulmányban aknázza ki Polgár Anikó Devecseri Gábor A költői műfordítás elvi és gyakorlati kérdései című írását (vitazáróját), valamint így járt el a Devecseri Gábor – Áprily Lajos-levelezés esetében is.

Erre épülnek rá a nyomtatott források.
Mindig az eredeti mű és ennek magyar fordítása áll a szövegvizsgálat középpontjában. Azaz többnyire legalább két szöveg, de inkább több. Itt is több réteggel számolhatunk az értelmezés területén. Elsődleges a hagyományos, mondhatni, konzervatív (nyelvi-filológiai) interpretáció. Ilyen a kötetben például Janus Pannonius egyik epigrammájának értelmezése, vagy egy XVII. századi értekezés értelmezése. Ez annak a Mösch Lukácsnak a Vita Poeticája, akinek a művére évtizedekkel ezelőtt, 1971-ben Bán Imre ráirányította a figyelmet (Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században). Polgár Anikó körültekintő és óvatos: nem ácsol újabb és újabb állványzatokat a leíró jellegű és hagyományos nyelvi-filológiai megfigyeléseire, ami alapvető erény. De folytassuk tovább az értelmezésfajták katalógusát! Szintén régi hagyománya van az allegorézisnek vagy allegorikus értelmezésnek. Ilyen a tanulmánykötetben Gyöngyösi István (és részben Czobor Mihály) Charicliájának allegorikus értelmezése. Igen fontosnak tartom a mitológia, a fiktív antik tér és Gyöngyösi István korának valós tere közötti allegorikus megfeleltetés e hármasát: „Mercurius = Chalisiris = Gyöngyösi” (42. p.). Mert itt a rejtőzködő hajlamú Gyöngyösi István személyéről tudunk meg valamit.

Azután itt van a jungiánus értelmezés. C. G. Jung egyébként kitűnő filológusi filológusi eredményekkel dicsekedhet is, engem nem kábít el világnézetének centruma, a kollektív tudatalatti feltételezése. És Kerényi Károly is erős értelmezési gesztusokkal élt.

A fordítások történeti szempontból is átláthatóak (valamelyest). Például kiindulási alapnak tekinthető a kulturális közeg fordítása, az általam nosztrifikációnak nevezett fordítástechnika. A XVIII. században és a XIX. század elején bevett gyakorlatot Polgár Anikó akkomodációnak nevezi. Én is beleütköztem a jelenségbe, népnyelvi (és nem latin) ügyben. Dugonics István Voltaire Zadig-ját egyszerűen áthelyezi a X. századba, Taksony vezér idejére, Magyarországra, részben Sepel szigetére. A technika eredetileg a festészettörténetben terjedt el: hiába a tárgya valamely festménynek egy bibliai jelenet, a megfestett környezet, legfeltűnőbben a ruhák a jelenidejű emberi környezetből valók: a ’régi’ bibliai történet beleíródik a mű keletkezésének jelenidejébe. Ha például André Chastel mára már klasszikussá vált tanulmányában végignézegetjük Salamon király és Sába királynője ikonográfiáját, látható, hogy Piero della Francescánál a szereplők gyönyörű 14. századi ruhákat viselnek, Dietrich Pottgiessernél pedig 17. századiakat. Ez utóbbi címe egészen konkréttá teszi a nosztrifikációt, a jelenhez idomítást: Heinrich de Groote mint Salamon, hitvese mint Sába és gyermekeik (André Chastel, Fabulák, formák, figurák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984, 35-48. p.). Ez hosszú időn keresztül nemcsak festészeti, hanem fordítói eljárás is volt, Dugonics András és Kazinczy Ferenc nemzedéke természetes módon alkalmazta. Ma egyre népszerűbb franciáknál a translation helyett a transductionnak nevezett eljárás: elegendő elolvasni például Petroniustól a Satyricont Horváth István Károly (hagyományosnak nevezhető) prózafordításában és Csehy Zoltántól a Satyricont, aki hexameterekben ’magyarította’ (az utóbbit 2014-ben jelentette meg a Kalligram kiadó).

Ez nemcsak magyar, de európai gyakorlat. Ha már Catullusnál tartunk, egy-egy fordításkötet – mert a különböző nemzeteknél más és más az egyes fordítások státusza, hol megbecsültebb, hol kevésbé megbecsült és csak ritkán kerülnek be a fordítások a szerző munkái mellé, egyenrangúként, s mi, a magyar irodalom hívei, igencsak jó helyzetben vagyunk – például roppant különleges státusza miatt lett az amerikai irodalom nagyra becsült darabjává: a Catulli Veronensis Liber kétnyelvű, latin – angol kiadásáról van szó, Celia és Louis Zukofsky fordításában. Szenzációs! Egy lényegében fónikus vagy hangzó fordítás.

Évekkel ezelőtt antikváriumban vettem egy francia nyelvű kötetet: szerzője Le Tasse, azaz Tasso volt, a mű maga La Jérusalem délivrée, A megszabadított Jeruzsálem. Az év nélkül kiadott fordítás még a fordítót sem érdemesítette nevének feltüntetésére (egy bizonyos M. V. Philipon de la Madeleine volt). A művet természetesen prózában fordította le, s bár a mű költői erényei javarészt elvesztek, soha ennél érthetőbb fordítást! Hogy hazai példát említsek, így járt el Döbrentei Gábor is, amikor 1817-ben a Magyar Muzéum Hetedik Fűzetében megjelentette tanulmányát és fordítását Boileau Despreaux’ élete ’s Poetikája címmel. A teljes ars poétikát, de prózában!

Most megint átadom a szót Polgár Anikónak, aki rendre hasznos összegzéseket ír az egyes tanulmányok végére. „A magyar műfordítástörténet a 20. század folyamán két korszakváltáson is keresztülment: az első a népnemzeti iskolával szembeforduló Nyugat első nemzedékéhez, a második a /Nyugat/ harmadik nemzedékéhez kötődik. /A ’népnemzeti iskola’ a legnagyobb teljesítményét talán a Shakespeare-fordításokkal adta – Sz. Cs./ Míg azonban az első nemzedék az egyéni különbségek megléte ellenére az előző korszak műfordításeszményével való szembefordulás tekintetében egységesnek mondható, a harmadik nemzedék – bár tagjai nagy része kénytelen volt engedményeket tenni – nem volt az új műfordításfelfogás híve. A korszakváltást leginkább Devecseri Gábor fordítói életműve szemlélteti, a fordítói elvek ingadozását, a fordítókra nehezedő hatalmi nyomást, a korábbi fordítói nézetek átörökítésének igényét pedig a Horatius-fordítások kapcsán kitört vita tárja elénk. A harmadik nemzedék fordítói közül többen (Takáts Gyula, Rónay György, Vas István) ki is álltak később a fiatalon megtanult elvek mellett. Devecseri Gábor viszont a radikális újítás híveként a műfordítástörténeti jelentőségű Horatius Noster tudatos felülírását készítette elő.” (110. p.) A Poszeidón gyöngyszakálla kötet e társaság költői, műfordítói és publicisztikai , darabjait vizsgálja, különböző szempontok alapján (Weöres Sándor, Hajnal Anna, Devecseri Gábor és mások munkáit). Vagyis egy jó fél évszázaddal korábbi állapotát a versnek. Polgár Anikó e tanulságos és „kovidos” hónapjainkban szórakoztató, elmés és vidám könyve bepillantást enged a műfordítástörténet izgalmaiba. És lehetőséget ad a mai állapotok megrajzolására.

A mai állapotnak is vannak előképei. Nemrégiben a kezemben járt – ismét – egy 1968-ban megjelent verseskötet, a Merülő Saturnus Weöres Sándortól. A fordítás franciából készült, címe: Nareki Gergely himnuszaiból. Utána olvasható a Középkori örmény szerzetes énekei című kisciklus, és e két mű összetartozik. Még a következőt is megtudjuk: „Grigor Narekaci örmény egyházfő, élt 951-1009. Himnuszkönyvének itt közölt részletei Luc-André Marcel francia fordításából készültek”. Rajta hát, el kell olvasni Luc-André Marcel Grégoire de Narek et l’ancienne poésie arménienne (Nareki Gergely és a régi örmény költészet) című kötetét! Hogy kiderüljön, mennyire „eredeti”, és mennyire „fordítás” ez a két mikrociklus Weöres Sándor verseskötetében. Köszönöm a tippet.

(Illusztráció: R. Magritte: Le faux miroir)

 

Jenei Gyula: Légszomj

Végre itt van az első általam ismert járványkötet! Még pontos műfaji megnevezést is kapott: járványversek. A 65. oldalon olvasható, figyelemre méltó toldalékkal: „májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet, / az egyik szerkesztő azon morfondírozott, / betegye-e a következő számba. / végül arra jutott, ősszel közli őket, / mert akkorra ígérték a második- hullámot. / igaza lett. / illetve talán mégsem. / kit érdekelnek most a versek?” Talán arra utal ez a passzus, hogy túlságosan körül van bástyázva még a szépirodalom is. Tabu alá eső tárgy ez is, a járványvers, különösen, hogy a rémhírterjesztést a hatóság bünteti. De mi a rémhír? Amivel a hatalom nem ért egyet, amit szankcionál, és ez szörnyen egyértelmű. (Itt jegyezném meg, hogy a Légszomj könyvritkaság: mindössze 800 példányban jelent meg, nagyon kevesen tudnak hozzáférni.

Az elegánsan karcsú verseskötet szigorúan kronologikus, vagyis azon roppant ritka kötetek közé tartozik, amelyek kompozíciója, vagyis a versek sorrendje a megszületésük időrendjét követi. A legelső ilyen kötetkompozíciót gróf Koháry István írta, akinél az évszám a kronosztikhonokból olvasható ki (a viszonylag terjedelmes verscímekből, amelyekben nagybetűkkel ki kell emelni a római számokkal megjelölt évet, pl. MDCCIII. Koháry kötete a fogságban íródott, a fogoly az idő múlását jelöli meg, a vers testében pedig a hónapot és a napot. Maga a kötet a szabadságról beszél, a várt és remélt szabadulásról.

Innen jönnek Jenei Gyulánál a címek, vagy pontosabban a nem-címek, pl. „Első nap / 03. 11.” Ez a legelső nap, és ’címe’ egy új időszámítást vezet be, nagyjából azzal a gesztussal, mint a forradalmi naptár időszámítása a francia forradalom idején.

Nos, nekem is megvan a magam kronológiája, csak én május 3.-ától számítom az ’első napot’. Ekkor jelent meg az Observateur (vagy egyszerűen csak Obs hasábjain) Giorgio Agamben Mi hát egy olyan társadalom, amelyik nem ismer más értéket, mint a túlélést? (Agamben: Qu’est donc une société qui ne reconnait pas d’autre valeur que la survie?) Velem ezzel kezdődött az új időszámítás, az írást gondosan kijegyzeteltem, most pedig megosztom az olvasóval. Az olasz filozófus és közíró szerint az egészségügyi imperatívusz nevében feláldozzuk szabadságjogunkat, de a normális élet feltételeit is, barátságainkat, egészen halálunk tiszteletéig. Potenciális terrorista és potenciális fertőző lesz belőlünk. „Világos, hogy az olaszok hajlamosak mindent vagy majdnem mindent feláldozni, normális életfeltételeiket, társadalmi kapcsolataikat, affekcióikat éppúgy, mint vallási vagy politikai meggyőződéseiket, csak hogy ne essenek bele a betegségbe. A csupasz élet /la vie nue/ – és a megsemmisüléstől való félelem – nem valami, ami egyesíti az embereket, hanem ami vakká teszi és elkülöníti őket. Miként ’A jegyesek’ című Manzoni-regényben leírt pestisben, a többi emberi létező csak úgy tűnik föl (Manzoni visszatér az  u n t o r e  terminushoz), akiket kerülni kell mindenáron, és akitől tartani kell a legalább egy méter távolságot.”

Végigolvastam a pestis-irodalom javát, Thuküdidésztől Camus-ig, tudván, hogy a pestis nem a Covid-vírus. Megpróbáltam megfejteni, hogy a járványról miért hallgatott bölcsen a bölcs Platón, holott átesett a járvány időszakán. Vele ellentétben Thukydidész a peloponnészoszi háborúk történetébe beszőve részletesen taglalta a járvány eseményeit (műve egy kis antológia a járvány toposzait illetően). A legkézenfekvőbb arra gondolni, hogy más a ’tiszte’, a szerepe a történésznek, és más a filozófusnak. Talán az athéni filozófus csak ephemer emberi jelenségnek, véletlenszerű jelenségnek vélte a járványt, amelynek levonultával csak múló történelmi következményei maradnak fenn, egy ideig. Bár a komoly természeti katasztrófák mély gondolatokat indukáltak a filozófusokban (talán a leghíresebb a lisszaboni földrengés filozófiai utórezgése), az utóbbi egy évszázadban ez is megszűnni látszik: a pragma vette át a terepet, a mentés és a gyorssegély uralma fölment minden reflexió alól.

Amit nemrégiben Orbán Viktor ’félrab élet’-nek nevezett, igen érzékletesen jelenik meg a járványversekben, jelesül a legelső járványversben. „és ha valaki orrot fújt, / akkor a körülötte lévők arca bezárt: / összeszűkült a száj, / szigorúan villant a pillanat, s úgy néztek az illetőre, / s úgy néztek az illetőre: / félve, undorral, ellenségesen”.  „magamat is elképzeltem persze, / mert hogyha mellettem köhécselne, / krákogna valaki a kasszasorban, / akkor én még a lélegzetemet is visszatartanám, amíg csak bírom”.

De még térjünk vissza egy pillanatra tavaly májushoz és az agambeni kérdésekhez! Mivé válhatnak az emberi kapcsolatok egy olyan országban, amelyik megszokta, hogy e módon éljen egy olyan időszakban, amelyről nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog tartani? És milyen lesz az a társadalom, amely nem ismer más értéket, csak a túlélést? A másik, az előbbinél nem kevésbé nyugtalanító elem az, hogy az epidémia teljes világossággal előcsalta a kivételes állapotot, amelyhez a kormányok hosszú ideje hozzászoktattak. A múltban voltak súlyosabb járványok, de soha senki nem képzelte, hogy a zárlat egy biológiai életre kényszerít. És eltűnik a társadalmi, sőt politikai dimenzió, sőt minden emberi dimenzió. Egy olyan társadalom, amely zárlatban él, nem lehet szabad társadalom. Az ellenség nem rajtunk kívül van, benne van mindőnkben.

És itt még nem említettük a járvány traumatizáló elemét.

Jenei Gyula is beszél fogalmi szféráról, pontosabban a fogalmi nyelvet beszéli, leginkább a „Huszonhetedik nap / 04. 06.” című versében. Itt a szabadság, mint érték, mint legfőbb érték is megjelenik: „a hatalom megváltoztatja az embert, ahogy a kiszolgáltatottság is. / meg a közhelyek, a gondolkodási sémák” „úgyhogy vigyázni kell a szabadság közhelyeivel, / mert ugyanúgy közhelyek, ahogyan a hataloméi.”

Érdemes beszélni a kronologikus sor megszakadásáról is. Ha figyelmesen olvassuk a ’címeket’, naponta, vagy két, esetleg három naponta született meg vers. És folyamatosan, március 11-től május 4.-éig jönnek, majd hirtelen leállás jön: november 2-áig szünet, aztán egyetlen záró, hosszú, részekre tagolt költemény. A kompozíció íve megtörik, végleg. Vagyis ez a vírus  t ö r t é n e t é n e k  befejezhetetlensége. Mert nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége (hogy válaszoljunk az egyik agambeni kérdésre). Vagyis a vírusversek sorozata csak az első hullám legelején élt, és a visszatekintésben él azóta is.  

Összegezve: végre itt vannak a járványversek. Amit Jenei Gyula vállalt, becsületes vállalkozás. Beszámolni egyszemélyes érzéseiről, egyszemélyes tapasztalatairól. Költő mást nem is tehet, nem tud mást tenni. De azért a ’hangolás’ joga az övé. És ez Jenei Gyulánál katasztrofikusra sikeredett a legutolsó, remek járványversben. Rájátszik az első világháború optimista kezdetére adott történelmi válaszra: „háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor, / de még énekeltek a katonavonatok, / még azt hitték az integetők, / mire lehullanak a levelek, vége lesz”, de nem lett vége, sőt a kezdet után jött a neheze. „már csak az ugató indulat, / már csak a megtépázott kapcsolatok / buszon, boltban, munkahelyen, / közösségi médiában. / már csak a zsigeri szorongás: / már csak magadért, / a családodért.” Végül a befejezés: „újabban a leveleim végére ezt írom: / ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.”

Végül írnom kellene a kötet másik szerzőjéről, Verebes Györgyről. Félelmetes grafikái véglényeket ábrázolnak a légszomj állapotában.  Félelmetesek, de egyben lenyűgözőek.

 

Jenei Gyula versei és Verebes György grafikái
Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2021.

/ A bélyegkép: szintén Verebes György alkotása /

 

 

Alain Badiou: Mélyen spekulatív okoskodás a demokrácia fogalmáról

A „demokrácia” szó ma a közmegegyezés fő szervezője. E szó jegyében kívánja összefoglalni egyrészt a szocialista államok összeomlását, másrészt a mi államaink feltételezett jólétét, vagy a nyugati humanitárius keresztes hadjáratokat.
Voltaképp a „demokrácia” annak van alárendelve, amit autoriter vélekedésnek fogok nevezni. Bizonyos fokig megtiltja, hogy ne legyünk demokraták. Még pontosabban: magától értetődik, hogy az emberiség a demokráciára törekszik, és a feltételezett nem-demokrata lét patologikusnak minősül. Inkább függ egy türelmes újratanulástól, rosszabb esetben a légionáriusok és a demokrata ejtőernyősök beavatkozásától.
A közmegegyezésbe és a közvélekedésbe ekként bevésett demokrácia szükségszerűen fölkelti a filozófus kritikus gyanakvását. Hiszen, Platón óta, a filozófia szakítás a vélekedéssel. Ha a „demokrácia” megnevezi a kollektív szerveződés egy feltételezett normális állapotát, vagy a politikai akaratét, akkor a filozófus megkérdezi, hogy vizsgáljuk-e ennek a normalitásnak a normáját. A szó semmilyen működtetése nem engedhető meg az autoriter vélekedés keretén belül. A filozófus szerint minden, ami konszenzuális–gyanús.
Szembeállítani a demokratikus eszmény evidenciáját egy politika, és különösen egy forradalmi politika szingularitásával, nos, ez régi módszer. Használták már a bolsevikok ellen, és jóval az október 17-ei forradalom előtt. Voltaképp a Leninnek címzett kritika szerint az a politikai törekvés, amely az övé volt, nem demokratikus – igen régi. És még ma is igen érdekes látni, hogy Lenin miként válaszolt.
Ha a demokrácia egy államforma, milyen tulajdonképpeni filozófiai rendeltetése lehet e kategóriának? Lenin szerint a politika célja vagy eszménye az állam elsorvadása, az osztályok nélküli társadalom, és így minden államforma eltűnése, beleértve természetesen a demokratikus formát is. Ez az, amit nevezhetünk generikus kommunizmusnak, ahogyan azt Marx az 1844-es Kéziratokban megadta. A generikus kommunizmus egy egalitariánus társadalmat jelöl meg, szabad társulással a sokarcú dolgozók között, akiknek tevékenységét nem statútumok és technikai vagy társadalmi specializációk szabályozzák, hanem a szükségletek fölénye. Egy ilyen társadalomban az állam a nyilvános kényszertől elkülönült instancia – feloszlik. A politika, amiként kifejti a társadalmi csoportok érdekeit és célba veszi a hatalom megszerzését – felbomlik.
Így az egész kommunista politika célja saját eltűnése az általában vett állam elkülönült formájának végső módozatában, még ha a magát demokratikusnak hirdető államról is van szó. Ha most rámutatunk arra, hogy a filozófia, mint ami megjelöli a politika legvégső legitim vagy értékelhető céljait, vagy azokat a szabályozó eszméket, melyek alatt a politika jelentkezhet, és ha feltesszük – ami Lenin hipotézise –, hogy e cél az állam elsorvadása, és helyébe a tiszta megmutatkozás, a szabad társulás lép. Vagy még inkább, ha azt mondjuk, hogy a politika végső célja a végtelentől elkülöníthetetlen autoritás, vagy a kollektívum mint olyan, önmagához térése, tehát e feltételezett cél tekintetében, amely megjelölt cél, a generikus kommunizmus, akkor látható, hogy a „demokrácia” nem lehet filozófiai kategória. Miért? Mert a demokrácia egy államforma. A filozófia fölméri a politika végső céljait. És e cél az állam vége is, tehát a „demokrácia” szó minden helytállóságának a vége is.
A megfelelő filozófiai szó, hogy értékeljük a politikát, hipotetikus keretben talán az „egyenlőség” szó lehet, vagy a „kommunizmus”, de nem a „demokrácia” szó. Mivel e szó klasszikusan hozzátapad az államhoz, az államformához.
Mindebből az következik, hogy a „demokrácia” csak akkor lehet a filozófia fogalma, ha lemondunk a három, egymással szorosan összekapcsolódó hipotézis egyikéről, melyek a demokrácia-probléma lenini vízióját alátámasztják. Idézzük föl e három hipotézist!

  1. hipotézis: A politika végső célja a generikus kommunizmus, tehát a kollektívum igazságának tiszta megmutatkozása, avagy az állam elsorvadása.
  1. hipotézis: A filozófiának a politikához való viszonya az értékelésben áll, egy politika végső céljainál egy általános vagy generikus értelemadás.
  1. hipotézis: A demokrácia egy államforma.

E három hipotézisben nincs meg a „demokráciához” a filozófia szükséges fogalma.

Ekkor három elvont lehetőség nyílik meg.

  1. Hogy a politika végső célja nem a generikus kommunizmus.

2. Hogy a filozófia fenntart a politikával egy másik viszonyt, mint azt, hogy irányítsa, megvilágítsa vagy legitimálja a végső célokat.

3. Hogy a „demokrácia” más dolgot jelöl meg, mint az állam formáját.

E három feltétel egyikével, mellyel rendelkezünk, és amelyben a „demokrácia” nem egy filozófiai fogalom helyzetében van, újra át kell adni magunkat a kérdésnek és újra fel kell vetni a problémát. Egymás után tárgyalni kívánom e három feltételt, amelyek alatt a „demokrácia” újrakezdődhet vagy elkezdhet tulajdonképpeni filozófiai kategória lenni.
Tegyük fel hát, hogy a politika végső célja nem a kollektív megmutatkozás tiszta állítása, nem az emberek szabad társulása, megszabadulva az állami főhatalom elvétől. Tegyük fel, hogy a politika végső célja az eszmék szintjén nem a generikus kommunizmus. Mi lehet ekkor a politika célja, gyakorlatának finalitása, amit ez a gyakorlat tartalmaz, vagy megkérdőjelez, vagy játékba hoz, milyen lehet a filozófia? Úgy gondolom, hogy két fő hipotézist lehet felállítani abban a tekintetben, hogy milyen e kérdés története. Az első hipotézis az, hogy a politika célként az a konfiguráció, vagy eljövetele annak, amit „jó” államnak nevezünk. A filozófia ekkor az állam különböző lehetséges formáinak a legitimitását vizsgálja. Meg kívánja nevezni az állami konfiguráció legkülönb alakzatát. Ez lenne a politika céljairól folytatott vita végső tétje. Lényegében ez a politikafilozófia nagy klasszikus hagyománya, amely a görögök óta a főhatalom legitimitása köré rendeződött. A színen természetesen egy norma áll. Bármilyen legyen is a rezsim vagy e norma státusza, egy axiológikus preferencia ragyogván az ilyen-olyan konfigurációkra, visszavezeti az államot egy normatív elvre, mint például a demokratikus rezsim felsőbbrendűsége a monarchikus vagy arisztokrata rezsimmel szemben, ilyen vagy olyan megfontolásból, vagyis egy általános normarendszert gereblyéz össze, amely előírja ezt a preferenciát.
Emlékezzünk arra a passzusra, amely szerint ez nem magától értetődő azon tézis esetében, mely szerint a politika végső célja az állam elsorvadása, mert éppen nem a jó államról van szó. A tét tehát a politikai folyamat mint önmaga felbomlasztása, vagyis mint elköteleződés a főhatalom elvének megszüntetése mellett. Szó sincs normáról, amely összekapcsolódna az állami alakzattal. Egy folyamat eszményéről van szó, amely előidézné a teljes egész állami alakzat elsorvadását. Az elsorvadás alakzata nincs benne a normatív kérdésben úgy, hogy begyakorolhatni az állami állhatatosságot. Ellenben ha a politika végső célja a jó állam vagy a kedvelt állam, akkor egy norma szcénájába belépni elkerülhetetlen.
Csakhogy e kérdés nehéz, attól, hogy e norma elkerülhetetlenül külsőleges, vagy transzcendens. Ha önmagában tekintjük, egy állam norma nélküli objektivitás. A szuverenitás vagy a kényszerítés, az elkülönült működés szükséges a kollektívumnak mint olyannak. Elfogadott a meghatározottsága egy előírásban, belemenekülés alanyivá tett témákba, amelyek éppen azok a normák, melyek alatt a kedvelt vagy jó állam kérdése megmutatkozik. Ha a jelen helyzetet vesszük, vagyis parlamentáris államaink helyzetét, látható, hogy a szubjektív kapcsolatot az állam kérdéséhez három norma szabályozza: a gazdaság, a nemzeti kérdés és éppen a demokrácia.

Először a gazdaság. Az állam számol azzal, akinek a pénzforgalomban és a javak elosztásában minimális működése van, és mint olyant lejáratja azt, aki túlságosan képtelen megfelelni e normának. Az általában vett gazdaság szférájának nézőpontjából bármilyen legyen szerves kapcsolata az állammal, magán- és közélettel, szubjektíve azzal számol, aki a gazdaságban érintett.
Második norma a nemzeti norma. Az állam az adottak mint a nemzet előírása alatt bemutatkozók a világ színpadán, felmutatják nemzeti függetlenségüket, stb. Az állam felel azért, hogy a nemzeti elv létezzen, egyszerre önmagán belül és kifelé.
Harmadjára, a demokrácia ma egy norma, beillesztve a szubjektív viszonyba az államhoz. Az állam számol azzal a kérdéssel, hogy vajon ha demokratikus vagy despotikus, akkor milyen az a viszony, amelyeket felállít az olyan jelenségekről, mint a vélemény, a társulási és a mozgásszabadság. A diktatórikus forma és a demokratikus forma közötti szembenállás az a valami, ami szubjektív normaként működik az állam értékelésében.
Mondjuk ki, hogy a kérdés jelen helyzete az államot a gazdasági működés, a nemzeti értékelés és a demokrácia hármas normatívája elé állítja. E helyzetben a „demokrácia” az állam normatív jellemzőjeként lép fel, még pontosabban úgy, mintha egy politikát megneveznénk. Nem a politikát általában. Csak egy politikát értünk ezen, amelyik szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz. És mondjuk ki, hogy parlamentarizmusnak szokás nevezni – személyesen, én kapitalo-parlamentarizmusról beszélnék – azt az állami alakzatot, amely szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz az imént említett hármas norma mentén: a gazdaság, a nemzeti, a demokratikus vonatkozásában. De mint „demokrácia”, egy különös kategóriaként idéztetik meg itt, különös politikaként, melyről tudjuk, hogy az egyetemessége problematikus, nem jelenít meg önmaga által létezőként filozófiai kategóriát. Az elemzésnek ezen a szintjén fenntartjuk, hogy a „demokrácia” olyan kategóriaként jelenik meg, amely szingularizál – ferdén egy szubjektív norma létesítésével az államhoz való viszonyban – egy különös politikát, melynek el kell fogadni a nevét és amelyre mi a „parlamentarizmus” nevet javasoljuk.
Íme, ebben az esetben belehelyezkedünk egy hipotézisbe, amelyben végső soron a politika a jó állam meghatározottsága. Amire jutunk, a maximumnál, az, hogy a „demokrácia” lehet egy kategóriája, a „parlamentarizmusé”. Ez nem ad döntő érvet ahhoz, hogy a „demokrácia” helyreálljon filozófiai fogalomként.
Emlékezzünk arra, hogy mi azt vizsgáljuk, mi lehet a politika végső célja, ha nem a generikus kommunizmus. Első eszménk az volt, hogy a politika célja a lehetséges legjobb állam létesítése. És a konklúzió az, hogy a „demokrácia” szükségszerűen nem a filozófia fogalma.
A második lehetséges eszme szerint a politika célja nem más, mint önmaga. Nem lesz rendezettebb a jó állam kérdésével, de önmaga lesz önnön célja, egy bizonyos módon – a fordítottjaként, mint amit előzőleg mondtam – a gondolat és a cselekvés mozgalma szabadon kivonja magát az uralkodó állami szubjektivitás alól, és amely javasolja, összegyűjti és megszervezi azokat a terveket, amelyek mégsem tükröződnek vissza vagy képviseltetnek azokban a normákban, melyek égisze alatt az állam működik. Azt is mondhatni, ebben az esetben a politika az államtól való távolságban különös kollektív gyakorlatként jelenik meg. Vagy ráadásul a lényegét tekintve nem egy állami program vagy állami norma hordozója, hanem inkább annak kibontakozása, hogy be lehet váltani a kollektív szabadság dimenzióját, pontosabban ki lehet vonulni a konszenzus alól úgy, hogy az állam a centrum, még ha természetesen ez a szervezett szabadság meg is nyilatkozhat az államról.
A második szárny magára a filozófiára vonatkozik. Tegyük fel azt a hipotézist, hogy a filozófiának nincs más kapcsolata a politika megnyilvánulásaival vagy a végső célok megragadásával, mint az, hogy értékel, egy kritikus törvényszék előtt megjelenik, vagy a végső célok legitimitása. Milyen tehát a viszony a filozófiának a politikához, hogyan nevezhető meg vagy miként írható elő? Van egy elsődleges hipotézis, mely a filozófia feladata lenne, s amit én a politikák formális leírásának neveznék, a politikák tipológiájának. A filozófia képezné a politikák vitájának terét típusuk alapján. Szóval a filozófia volna az államok és a politikák formális megértése, ahogyan előzetesen kimunkálják és vázolják a lehetséges normákat a szóban forgó típusoknál. De, minthogy ez az eset – kétségtelenül, ez egy része az olyan gondolkodók munkájának, mint Arisztotelész vagy Montesquieu –, nyilvánvalónak tűnik, hogy a „demokrácia” magában a filozófiában úgy jelenik meg, mint egy államforma megjelölése. Kétség sem férhet hozzá. Az osztályozás az állami alakzatokból kiindulva megy végbe, és a „demokrácia” visszaváltozik – ide értve filozófiailag is – egy államforma megjelölésévé, amely szemben áll egyéb formákkal, mint a zsarnokság, az arisztokrácia, stb.
De ha a „demokrácia” egy államformát jelöl meg, mit gondoljunk a politika céljairól e forma tekintetében? E forma akarásáról van szó? Ekkor a jó állam logikájában vagyunk benne, és visszatérünk a fentebb tárgyalt ponthoz. E forma mögé hatolásról van szó, a főhatalom felbomlásáról, még ha ez demokratikus is? És visszatértünk a lenini keretekhez, az elsorvadás hipotéziséhez. Valamennyi esetben ez az opció elvezet bennünket az első szárnyhoz.
A második lehetőség az, hogy a filozófia megpróbálkozik a politikának, mint a gondolkodás különös aktivitásának a  megértetésével. A politikával magával, mint a történelmi-kollektívben adottal, egy gondolatalakzattal, amely szerint a filozófia mint olyan megragadható, ha itt filozófián – közmegegyezéses definíció – a gondolkodás megértésének gyakorlati feltételeit értjük különböző regisztereiben. Ha a politika egy gondolkodás gyakorlata, egy regiszterben, amely tökéletesen saját (itt felismerhető Lazarus központi állítása), akkor azt mondhatni, a filozófia – feladata szerint – a gondolkodás gyakorlati feltételeinek a megragadása a politikának nevezett különös regisztrációban. Tehát támogatjuk a következő pontot: ha a politika egy gondolkodás, és azért, hogy a politika egy gondolkodás legyen, lehetetlen, hogy rendelkezzék az állammal, nem szabad hagyni koncentrálódni vagy tükröződnie állami dimenziójában. Kockáztassunk meg egy fattyú képletet: az állam nem gondol.
Utaljunk arra a passzusra, mely szerint az, hogy az állam nem gondol, a gyökere a politikáról szóló filozófiai gondolkodás legkülönfélébb nehézségeinek. Kimutatható, hogy minden „politikafilozófia” (és ezért kell felhagyni a tervvel) próbája ez a pont, hogy a politika nem gondol. És amikor e politikafilozófiák megpróbálják az államot mint a politikai gondolkodás kutatásának a kalauzát elővenni, a nehézségek csak megkétszereződnek. Arra, hogy az állam nem gondol, Platón vezet rá, Az állam IX. könyvének végén, elősorolva, hogy utolsó lendülettel lehet politikát csinálni, kivéve hazáját. Ez vezeti Arisztotelészt arra a lesújtó megállapításra, hogy – a politika eszményi típusaitól elválasztva – konstatálható, a reális világban csak patologikus típusok léteznek. Például a monarchia egy állam, amely gondol és elgondolható. De a valóságban csak zsarnokok vannak, akik nem gondolkodnak és nem elgondolhatók. A normatív típus soha nem valósul meg. Ez is az, ami Rousseau-t arra vezette, hogy a történelemben a valóságban csak bomló államok vannak, de egyik sem legitim. Végezetül, e kijelentések, amelyek szélsőségesen változatos politikai koncepciókból valók, megjelölnek egy közös valós pontot: nem lehetséges az államot mint belépési kaput venni a politika kutatásaiban, legalábbis ha a politika egy gondolkodásmód. A dolgokhoz egy másik utat kell választani.
Következésképp, ha a „demokrácia” a politika mint gondolkodás kategóriája, vagy ha a filozófiának szükséges mint kategóriát használnia, ahhoz, hogy megragadja a politikai folyamatot mint olyant, látható, hogy e politikai folyamat alá van vetve az állam nyers előírásainak, mert az állam, ő, nem gondol. Innen ered, hogy a „demokrácia” nem ott van, ahol az államforma, hanem másutt, vagy egy más értelemben. Így rátérünk a 3. problémára.
Előre vehetünk egy ideiglenes konklúziót: a „demokrácia” csak akkor kategóriája a filozófiának, ha egy másik dolgot jelöl meg, nem az államformát. De mit?
Itt van véleményem szerint a kérdés mélye. Ez az egyesülési probléma. Mivel kell egyesülnie a „demokráciának” ahhoz, hogy valóságosan közelítsen a politikához mint gondolkodáshoz, amely nem lehet egyesülés az állammal? Van – igen kézenfekvő – figyelemre méltó politikai örökség, és nem kell ezt itt részletezni. Egyszerűen adnék két egyszerű példát arra, amikor kísérlet történik a „demokrácia” egyesítésére valami mással, mint az állam, oly módon, hogy ez metapolitikailag (filozófiailag) szolgálja a politika mint gondolkodás vázlatát.
Az első egyesülés az, amikor a „demokrácia” közvetlenül összekapcsolódik a tömeg politikai aktivitásával – nem az állami alakzattal, hanem azzal, ami közvetlenül a legantagonisztikusabb vele. Mert a tömeg politikai aktivitása, a tömegek spontán mozgósítása általában ad egy állam elleni lökést. Innen jön a szintagma, amit én romantikusnak nevezek, a tömegdemokráciáról, és a szembenállásról a tömegdemokrácia és a demokrácia mint állami alakzat vagy formális demokrácia között.
Kinek-kinek van tapasztalata a tömegdemokráciáról, vagyis történelmi típusú jelenségekről, a kollektív általános gyűlésről, tömegcsődületről, zendülési mozgalmakról, stb., és nyilvánvalóan emlékszik rá, hogy van egy közvetlen visszafordíthatósági pont a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra között. A tömegdemokrácia lényege, hogy végeredményben a tömeg szuverenitásaként jelenik meg, és a tömegszuverenitás a közvetlenség szuverenitása, tehát magáé a gyülekezésé. Tudjuk, hogy az összegyűlés szuverenitása gyakorlat, azokban a módozatokban, melyeket Sartre „fúziós csoportoknak” nevezett, magja a testvériség-terror. E ponton a sartre-i fenomenológia vitathatatlan marad. Van egy szerves korreláció a tömegdemokrácia gyakorlata mint az egyesülő csoportok elve és a visszafordíthatóság egy pontja között a közvetlenül autoriter vagy diktatorikus működés testvériség-terrorjában. Ha a tömegdemokráciának ezt a kérdését önmagában vizsgáljuk, látható lesz, hogy nem lehetséges legitimálni az elvet csak a demokrácia neve alatt, mivel e romantikus demokráciában közvetlenül benne foglaltatik – a tapasztalatban éppen úgy, mint a fogalomban – az átfordulás a diktatúrába. Tehát nekünk egy demokrácia/diktatúra párossal van dolgunk, amely nem engedi magát elemi módon megjelölni, vagy filozófiailag megragadni egyedül a demokrácia fogalmával. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, ki-ki legitimitást tulajdoníthat a tömegdemokráciának, mindenesetre mostanáig a tény a horizonton van vagy a nem állami perspektíva horizontján. A tömegdemokrácia mint olyan értékminősítése a demokrácia neve alatt elválaszthatatlan a generikus kommunizmus szubjektivitásától. Csak akkor lehet legitimálni a demokratikus és a diktatórikus közvetlenségnek e párosát a tömegdemokrácia elemében, ha elgondoljuk e párost, és ha magának az állam eltűnésének generikus pontjáról vagy a radikális államellenességből kiindulva értékeljük. Valójában az állam megbízhatóságával szemben álló gyakorlati pólus, amely éppen a tömegdemokrácia közvetlenségében adott, magának a generikus kommunizmusnak ideiglenes reprezentánsa. Innen ered első nagy hipotézisünk kérdéseire a visszadobás: ha a „demokrácia” egyesül a tömeggel, valóban feltételezhető, hogy a politika célja a generikus kommunizmus, amiből következik, hogy a „demokrácia” nem a filozófia egy kategóriája. E következtetést empirikusan és fogalmilag igaznak bizonyítja az, hogy a tömegdemokráciában lehetetlen különválasztani a demokráciát és a diktatúrát. Ez nyilvánvaló módon az, ami fenntartja a marxisták számára, hogy a „proletariátus diktatúrája” kifejezést használják. Jól meg kell érteni, hogy ami szubjektív módon értékminősíti a „diktatúra” szót, éppen az átfordíthatósági pontok létezése volt, minthogy ezek történelmileg adottak a tömegdemokrácia vagy a romantikus demokrácia alakzatában.
Marad egy másik, egészen különböző hipotézis: egyesíteni kellene a „demokráciát” a politikai preskripciókkal. A „demokrácia” nem borítja fel sem az állam alakzatát, sem a tömeg politikai aktivitását, ellenben szerves módon viszonyul a politikai preskripcióhoz, azzal a hipotézissel, amelyben benne vagyunk, hogy a politikai preskripció nem rendezi el az államot vagy a jó államot, nem programszerű. A „demokrácia” szervesen összekapcsolódik a politikai preskripció egyetemességével, vagy az egyetemesség képességével, és lenne egy kötelék a „demokrácia” szó és a politika mint olyan között. Politikai, ismétlem megint, abban az értelemben, hogy ez más dolog, mint egy állami tervezet. Lenne a politikának belsőleges jellemzője, de természetesen a politika emancipációs fajtaként önrendelkezik, kivonva a konszenzuális alakzatokat az államból. Van egy útmutatás ebben az irányban Rousseau-nál. A társadalmi szerződés III. könyvének 16. fejezetében a kormányzat létesítésének a kérdését vizsgálja – a kérdés látszólag ellentétes azzal, amivel mi foglalkozunk -, egy állam megalapozásának a kérdését. És beleakad egy jól ismert nehézségbe, abba,hogy egy kormányzat alapító aktusa nem lehet egy szerződés, nem fedezhető föl a társadalmi szerződés tere abban az értelemben, hogy az alapító a nép mint olyan, mivel a kormányzat intézménye partikuláris személyekre tartozik, és nem egy törvényre. Mivel Rousseau szerint egy törvény szükségszerűen a nép globális viszonya önmagához, és nem jelölhet partikuláris személyeket. A kormányzat létesítése nem törvény. Ami azt jelenti, hogy nem lehet már szuverenitásgyakorlata. Mivel a szuverenitás épp a társadalmi szerződés generikus formája a teljesség kapcsolata a teljességgel, a népé önmagával. Látszólag zsákutcában vagyunk. Kellene, hogy legyen egy egyszerre partikuláris (mivel megrögzíti a kormányzatot) és általános (mivel az egész népre szükség van hozzá, nem a kormányzatra, amely ekkor még nem létezik, és aminek a létesítéséről van szó) döntés. Ugyanakkor Rousseau szemében lehetetlen, hogy e döntés feltárja az általános akaratot, mivel miden ilyen típusú döntésnek meg kell mutatkoznia egy törvény vagy egy szuverén aktus alakjában, amely csak az egész nép szerződése lehet az egész néppel, és nem lehet partikuláris jellege. Azt is mondhatni: a polgár megszavazza a törvényeket, a kormányzati magisztrátus partikuláris rendeleteket hoz. Miként nevezhetők a partikuláris tisztviselők, amikor még nincsenek tisztviselők, csak polgárok vannak? Rousseau kihúzódik e nehézség alól, kijelentve, hogy a kormányzati alapítás lényegében „a szuverenitás hirtelen átfordulása demokráciába egy új viszonyban mindenkivel, a polgárok, tisztviselővé válva, általános aktusokat tesznek partikuláris aktusokon keresztül.” Sok nagyszerű elme van, akik azt mondják, ez különös bűvészmutatvány volt. Mit jelent ez a hirtelen átfordulás, a teljeshez képest a teljes szerves viszonyának módosulása nélkül? E viszony egyszerű áthelyezése, ami a társadalmi szerződés mint az általános akarat miként teszi lehetővé a partikuláris politikai aktusok eljárását? Ez alapvetően azt jelenti – ha eltekintünk a formális érveléstől -, hogy a demokrácia eredetileg hozzátoldja a politikai preskripció partikuláris jellegzetességeinek tétjeit. A politikai előírás, attól fogva, hogy partikuláris tétjei vannak, és végső hatóköre a partikuláris téteknek a demokratikus korlátozása. A kormány intézményének rousseau-ista esete csak példaszerű szimbolikus eset. Általánosabb módon azt mondhatni, hogy a politikai preskripció, ahogy ez alárendelődik az állam különösségének és korlátozza azt, amikor kibontakoztatja a partikuláris téteket, egyszerűen azért, hogy politikai maradjon, felölti demokratikus alakját. Itt ténylegesen bekövetkezik egy elsőrendűen fontos egyesülés a demokratikus és a politikai között.
Úgy definiálhatjuk tehát a demokráciát, mint ami felhatalmazza a partikuláris elhelyezését a politikai akarat egyetemességének törvénye alatt. A „demokrácia” – egy bizonyos módon – megnevezi az egyesítés politikai alakzatait a partikuláris helyzetek és egy politika között. Ebben az esetben és csak ebben az esetben a „demokrácia” visszatérhet mint filozófiai kategória, mint amely a jövőben megjelöli azt, amit politikai hatékonyságnak nevezhetünk, vagyis a politika a maga egészében, partikuláris tétjeivel visszatérhet, nyilvánvalóan olyan értelemben, hogy kiszabadul az állami rendelkezés alól.
Ha tovább akarjuk fejleszteni e pontot, rámutathatunk arra, hogy a „demokrácia” ebben az egyesülésben a politikai preskripcióval mint olyannal – a filozófiában megjelöli egy olyan politika megragadását, amelyben a preskripció egyetemes, de amely  egyesítheti a partikulárisat a helyzetek olyan átalakulásával, amely azt célozza meg, hogy egyetlen egyenlőtlenségre vonatkozó kijelentés se legyen lehetséges.
Ennek megmutatása kissé bonyolult, és én csak vázlatot adhatok. Tegyük fel, hogy a „demokrácia” azt jelöli meg, hogy a politika – egy emancipációs politika értelmében – végső vonatkozásban az emberek életének partikularitása, vagyis nem az állam, hanem az emberek azok, akik megjelennek a közös térben. Ekkor látni lehet, hogy a politika nem maradhat meg önmagában, vagyis demokratikusnak az emberi élet e partikularitásának bánásmódjában, csak ha nem fogadja el e bánásmód egyenlőtlenségi felfogását, tehát nem vezet be egy demokratikus normát abban az originális értelemben, ahogy én beszélek róla, felbontja az egyesülést, vagyis már nem tárgyalja a partikulárist, csak az egyetemesség szemszögét érvényesíti. Másként kell tárgyalni, egy partikuláris előírás nézőpontjából. Csakhogy rámutathatunk arra, hogy minden partikuláris preskripció újrarendezi a politikát az állammal való viszonyban és behelyezi az állami bíráskodás kényszere alá. Következésképpen azt mondhatni, hogy a „demokrácia” filozófiai szempontból elgondol egy politikát, de azért, hogy emancipatorikus folyamata hatékonyságában az, amiért dolgozik, a lehetetlensége legyen a szituációban minden, erre a szituációra vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentésnek. Hogy egy politika munkálata reális legyen, abból fakad, hogy e kijelentések az ilyen politika tevékenysége által nem tiltottak, hanem lehetetlenek, ami teljesen más dolog. A tiltás mindig egy államrezsim, a lehetetlenség egy valóságos rezsim.
Azt is mondhatnánk, hogy a demokrácia filozófiai kategóriaként az, ami megjeleníti az egyenlőséget. Vagy még inkább, az, hogy nem keringhetnek mint politikai megnevezések, vagy mint a politika kategóriái olyan predikátumok, bármilyenek legyenek is, amelyek formálisan ellentétben állnak az egyenlőségi eszmével.
Felfogásomban ez korlátozza drasztikusan a lehetségességét annak, hogy a politikában a demokrácia örve alatt közösségbeli megjelöléseket használjanak, bármilyenek legyenek ezek. Mert a közösségbeli (kommunitárius) megjelölések vagy önazonossági helykijelölések a kisebbségeknek mint olyanoknak nem hagynak tárgyalni egy egyenlőtlenségi kijelentés lehetetlenségének eszménye szerint. Következésképp azt is lehet mondani, hogy a „demokrácia” rendezi a politika tekintetében a közösségbeli predikátumokat vagy a kisebbségi predikátumokat. Ez tartja meg a politikát az egyetemesség elemében a saját rendeltetését, és ez lesz az, ami visszafogja a megnevezéseket az emberfaj terminusaiban, a szexuális megnevezéseket, vagy a társadalmi státuszra, a hierarchiára utalókat, vagy a kijelentéseket problematikus terminusokban, mint például ezt a kijelentést: „van immigrációs probléma”, vagy például a politika és a demokrácia egyesülését felbontó kijelentéseket. A „demokrácia” azt jelenti, hogy az „immigrált”, a „francia”, az „arab”, a „zsidó” nem lehetnek összeomlás nélkül a politika szavai. Mivel e szavak, mások is, szükségszerűen a politikára utalnak az állammal, és maga az állam a leglényegesebb és legalapvetőbb funkciójával: az enberek egyenlőtlenségi elszámolása ez.

Végső soron egy filozófia feladata egy politika felvázolása, ennek értékelésével. Egyáltalán nem a jó állam értelmében, még annyira sem a generikus kommunizmus értelmében, hanem belsőleg, vagyis önmagáért. A politika – szekvenciálisan definiálva, mint ami megkísérli megteremteni az egy helyzetre vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentések lehetetlenségét – vázolhatja rézsútosan a „demokrácia” szóra a filozófiában azt, amit én egy bizonyos örökkévalóságnak hívnék. Mondjuk ki azt, hogy a „demokrácia” szó eszközével szemlélve filozófiailag és csak általa egy politika értékelhető az örök visszatérés kritériuma szerint. Megragadható filozófiailag, nem egyszerűen az emberek történelmének pragmatikus vagy partikuláris átalakulásaként, hanem mint csatlakozás egy értékelési elvhez, amely nevetségesség vagy bűn nélkül igenli a visszatérést.

(Raisonnement hautement spéculatif sur le concept  de demokratie, in: Alain Badiou: Abrégé de métapolitique, Paris, Seuil, 1998, 89-108. p.)

Szigeti Csaba fordítása

Jacques Roubaud: Hoppy hercegnő avagy Labrador meséje

 

 

1.1. Ebben az időben a hercegnőnek volt egy kutyája és négy nagybácsikája, akik királyok voltak. Az első királyt Aligoténak hívták. Ő Zambezinek és környékének a királya volt. A második királyt Babylasnak hívták. Ő Ypermetropusnak és környékének a királya volt. A harmadik királyt Eleonornak hívták (e nélkül), a negyediket pedig Imogennek.

 Eleonor (e nélkül) és Imogen semminek nem volt a királya. Mindkettőnek volt ugyan egy-egy igen nagy és szép királysága, de a mese biztonsági érdekekre való tekintettel most nem mondja meg, hogy hol.

1.2. A mese azt mondja el, amit kell, és ahogyan kell, és a mese most azt mondja el, hogy Aligoté olykor meglátogatta Babylast a királyságában, vagy Eleonort ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Imogent, és a mese azt mondja el, hogy ehhez hasonlóan megesett, miszerint Babylas látogatott el Eleonorhoz az ő királyságába, vagy Imogenhez ez utóbbiéba, vagy éppenséggel Aligotéhoz, és a mese még azt is elmondja, hogy némelykor Eleonor látogatta meg Imogent a királyságában, Aligotét ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Babylast, valamint azt is, hogy Imogen olykor látogatóba ment Aligotéhoz a királyságába, Babylashoz ez utóbbiéba, és még Eleonorhoz is. Legalábbis ezt mondja a mese.

1.3. És amikor Aligoté király Babylasnál találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, Babylas király azt mondta Aligoténak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. De itt a mese már nem beszél többet Aligotéról és Babylasról, hanem visszatér Eleonorhoz, aki látogatóba ment Imogenhez a királyságába.

1.4. És a mese azt mondja, hogy amikor Eleonor király Imogennél találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyával labdázzon a lépcső előtt a pázsiton, Imogen király azt mondta Eleonornak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. S amikor Eleonor és Imogen mindketten bent voltak az irodában és elfordították a kulcsot, forradalmaztak.

1.5. El kell Önöknek mondani, hogy ebben az időben a hercegnő nagy gondban volt. Mivel minden alkalommal, amikor a négy nagybácsi-király egyike – Aligoté például – meglátogatott a négy nagybácsi-király közül egy másikat – Imogent például – a királyságában és amikor ezek beléptek az irodába, miután kiküldték a hercegnőt, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, s amikor elfordították a kulcsot, forradalmaztak. A négy király – a négy nagybácsi! – egyike ellen forradalmaztak. Sőt mi több, az sem ment ritkaságszámba, hogy a királyok egyike – Eleonor például – önmagát látogatta meg a saját királyságában, a hercegnő és a kutyája kíséretében, s miután labdázni küldte a hercegnőt, kulcsra zárkózott saját magával az irodájában, hogy – forradalmazzon. Mindez rengeteg forradalmazással járt és a kutya torkig volt a labdázással.

1.6. A mese itt felidézi, hogy amikor Utherpandragon király halálosan megbetegedett, magához hívatta a hercegnőt és a kutyáját, valamint négy unokaöccsét, Imogent, Aligotét, Babylast, Eleonort (e nélkül), és ezt mondotta nekik: “Gyermekeim, gyermekem, kutyám, tudom, mi fog történni, tette hozzá a négy király, az unokaöccsei felé fordulva, amikor már halott leszek. Imogen látogatóba megy majd Babylashoz a királyságába a hercegnővel és a kutyájával, s hogy mit tesznek, mindjárt elmondom. Elküldik a hercegnőt, hogy labdázzon a kutyájával a lépcső előtti pázsiton, majd bemennek az irodába, elfordítják a kulcsot és forradalmaznak. Ki ellen? nem tudom, le van szarva, nekem tökmindegy. O.K., ebben úgysem befolyásolhatlak titeket. Halálos kór tört rám, meg fogok dögleni, Merlin azt mondta, már nincs segítség. De van egy szent szabály, amelyet emberemlékezet előtt Szent Benedek állított föl, és nektek meg kell esküdnötök arra, hogy betartjátok, mert csak így forradalmazhattok. O.K.?”. És Utherpandragon emelt hangon folytatta

1.7. Szent Benedek szabálya: vegyünk négyőtök közül három királyt: az első királyt, a második királyt, a harmadik királyt. Az első király nem érdekes, hogy melyik király, a második király nem érdekes, hogy melyik király (“a második király lehet ugyanaz, mint az első”, vágott közbe Eleonor; “of course”, mondta Uther), a harmadik király nem érdekes, hogy melyik király. Tehát: annak a királynak, akivel szemben az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a királyt, akivel szemben a második király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a harmadik királyt, tehát annak a királynak pontosan ugyanannak a királynak kell lennie, aki ellen az a király forradalmazik, aki ellen az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a másodikat, aki meglátogatja a harmadikat. O.K., mondta Uther, de ez még nem minden. Amikor egy király meglátogat egy másik királyt, mindig ugyanazon király ellen forradalmaznak. És ha két különböző király látogatja meg ugyanazt a harmadikat, az első soha nem forradalmazik ugyanazon király ellen, aki ellen a második. Végül mindegyik király ellen minden egyes király irodájában évente legalább egyszer forradalmaznak. Megmondtam (mondta Uther), O.K.? O.K., mondta Uther és meghalt.

1.8. A mese most azt mondja, hogy a hercegnő és a kutyája szerette volna tudni, ki ellen forradalmazik Imogen nagybácsi, amikor Babylas nagybácsit látogatja meg és kulcsra zárkóznak az irodában. És – valamelyest általánosabb szinten – a hercegnő tudni szerette volna, hogy például ha nagybácsikái közül adva van két tetszőleges nagybácsi, akkor az, aki ellen az első akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a másodikat, ugyanaz volt-e vagy sem, mint az, aki ellen a második akkor forradalmazik, amikor meglátogatja az elsőt. Ien, mondta a kutya. Elcsípte a labdát a lépcső előtti pázsiton, és miközben nyála csordult, a szájában tartotta. “Ne beszélj tele szájjal”, mondta a hercegnő s hozzátette: “De miért igen, kérlek?” “Mert, mondta a kutya, egy égyeeű oály öeleően átozaanó”. Általában kitűnő volt kutya-magyar fordításban, amikor labdát tartott a fogai között. Ó, mondta a hercegnő. Uzsonnaidő volt. Így hát visszamentek a konyhába, ahol Ingrid királynő várta őket.

1.9. Merthogy, mondja a mese, Aligoté, Imogen, Babylas és Eleonor királyok elsőfokú unokatestvérek voltak és a négy feleség elsőfokú unokanővér. Adirondac, Botswanna, Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynő. Adirondac királynő Zibeline y Zanivcovett-ben született. Botswanna királynő Yolande y Ygrometriában született. Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynők szintén születtek, de a mese nem mondja meg, hogy hol, biztonsági érdekekre való tekintettel. A mese nyílegyenesen tör célja felé, és azt mondja, hogy amikor például Aligoté meglátogatta Imogent, kizárólag azért, hogy Szent Benedek szabálya szerint forradalmazzanak, Adirondac királynő meglátogatta Ingrid királynőt a konyhájában. És amíg a királyok kiforradalmaztak, addig a királynők befőztek. Annyit és olyan finomat, hogy miután Aligoté király távozott, rögvest a postára adtak egy csomagot a maradékból, abból a befőttből, ami nem fogyott el annak a királynőnek az uzsonnáján, aki annak a királynak volt a hitvese, aki ellen Aligoté Imogen irodájában délután forradalmazott. Mindez a lehető legszokványosabb módon történt, ahogyan lenni szokott.

1.10. A királyságokban minden a legjobb úton haladt. A királyok kiforradalmaztak, a királynők befőztek, a hercegnő labdázott a kutyájával a lépcső előtt az egészen zöld pázsiton, a kutya magyarról kutyára fordított és kutyáról magyarra, míg egy reggel
ÚTMUTATÁSOK, ARRÓL, AMIT A MESE MOND
I. Az, aki a mesét mondja

1. Aki elbeszél, az maga e mese, és az, aki elbeszéli e mesét, Emese. Labrador Emese. Hát ezért Labrador meséje e mese, mondja.

2. Amikor e mese azt mondja, amit e mese mond, akkor azt mondja Önnek: Íme, ez az, amit mond e mese. Ki beszél tehát, e mese? igen, de sose feledje, hogy e mese Labrador Emese.

3. Ez itt tényleg nem az a mese, amelyet akármilyen Emese mond. De kétségkívül ez a legelső olyan mese, amelyet Labrador Emese mond.

4. Lehetséges, hogy rosszul hiszi, miszerint e mese és/vagy Emese a történet szerzője, és amennyiben így hiszi, lehet, hogy alaptalanul hiszi így.

5. Gyanakvás! Gyanakodjék az olyan mesékre, amelyek meséjüket úgy mesélik el, mintha a mese e mese szerzője volna! Még inkább gyanakodjék Labrador Emesére!
II. Hogy a mese igazat mond

6. A mese mindig igazat mond. Amit a mese mond, igaz, mert a mese mondja. Egyesek azt beszélik, hogy a mese azért mond igazat, mert az, amit mond, a mese – igaz; mások azt, hogy a mese nem mond igazat, mert az igaz – az nem mese. De valójában az, amit a mese mond, igaz, mégpedig azáltal, hogy a mese azt mondja, hogy amit a mese mond, az igaz. Hát ezért mond igazat a mese.

7. E mese az igazat mondja. Ez nem jelenti azt, hogy Labrador Emese igazat mond. E mese igazsága nem mindig Emese igazsága. De ettől e mese még nem kevésbé igaz.

8. Az, amit e mese mond, azalatt történt, amíg e mese mondta. Azalatt, amíg e mese mondta, ugyanaz történt, mint amit mondott a mese. Ha valamiképpen, hát így igaz.

9. gyakran a mese hazudik

a mese hazudik gyakran

a mese gyakran hazudik gyakran

10. A mesében két mese van: az a mese, amelyik a mesét mondja, és a mese arról, amit a mese mond. Ez egyébként két mesénél jóval többet tesz ki.

11. A mese igaza benne van a mesében. Melyik mesében? No jó, hát a mesében, meg abban a mesében, amelyikről a mese szól. Így a mese igaza igazi igaz.

12. Amikor a mese hazudni fog, és fog hazudni, mert igazat mond, akkor lesz vége a mesének.
III. Az, ami a mesében benne van

13. Ebben a mesében az van benne, ami egy mesében van, tehát az, ami egy mesét mesévé tesz. És ez úgy határozható meg, mint ami egy mesében benne van. S mivel ez a mese egy mese, mindez benne van ebben a mesében. Íme ez az, ami ebben a mesében benne van.

14. Van ebben a mesében egy hercegnő, meg a kutyája. A hercegnő neve Hoppy. A mese címe: Hoppy hercegnő – a kutya nevét elrejtettük biztonsági okokból!

15. Ebben a mesében vannak királyok, királynők, s van egy csillagász. és még sokan mások. Valamennyi szereplő neve betűrendben áll. A királyok neve, a királynők neve külön betűrendben.

16. Ebben a mesében vannak rejtélyes rejtélyek. Időjárásjelentések. Átjárók és útkereszteződések. Jó pár papírra kiterjednek. Ezek az első olvasáskor kihagyhatók. De mindez benne van a mesében.

17. Az, ami nincs benne: kincs ebben a mesében, jól mondom, nincs ebben a mesében hózentróger, tehát ez az, ami nincs benne ebben a mesében.
IV. Amikor mond a mese

Amikor Önöket mondja a mese:

18. Amikor a mese szól, úgy kell a mesét mondani, hogy kitűnjék, a mese az, aki a mesét mondja. És ez így szabályos, mivel a mese az, aki azt mondja, amit mond a mese.

19. Figyelem: Figyelem! a mese néha figyelmet követel.

20. A mese olykor hibás útmutatásokat ad. Ebben az esetben a mese azt mondja, itt a mese hibás útmutatásokat ad. Olykor.

21. nyelv a mese nyelve a mese nyelvén beszél. A mese nyelve a magyar. A mese nyelve a kutya is. Mi a magyar? a mese nyelve. De mi a kutya?

22. előzetesek de mi nem előzünk

23. A mesemondáshoz rendeljen egy üveg bort. Ha nincs bor vagy ha nem issza a bort, ne mondja a mesét. Hacsak akkor nem vágyik beszélni, amikor M/maga a mese.

24. A mesét mondva mondja, mondja a mesét! Ne mondja Phillipe Sollers materializmusát, vagy az imát, hogy “a szamarakkal menjünk a paradicsomba”. Mondja a mesét!
V. Akiknek mesél a mese

25. A mese Önnek mesél. Ki ez az Ön? mindenki, akinek a mese mesél. Ha a mese Önnek mesél, ez annyit tesz, hogy nem más, mint Ön.

26. A mese azoknak mesél, akik idősebbek vagy fiatalabbak húszévesnél, idősebbek vagy fiatalabbak hatvannál, akik tizenhét évesek vagy idősebbek harmincegynél vagy negyvenegynél fiatalabbak vagy idősebbek tizennégy évesnél avagy fiatalabbak. Ez mindig ugyanaz a mese. De ők nem ugyanazok az emberek.

27. Ez a mese a sáskák számára van. Ez a mese egy sajátosan sajátos sáska számára van.

28. Azoknak, akiknek a mese mesél, ha meghallgatják, legyen benne köszönet. A köszönetek benne vannak a mesében. Hogy megérthessük ezeket, meg kell hallgatni.

29. Ebben az időben a mese mindenütt jelen volt, és mindenki belépett ide. Milyen időben?

30. Most ők, azok, akik számára a mese a mese, benne vannak a mesében. Kiknek van a mese?

31. az utolsó útmutatás

t( cea uc tsel rs
n neo rt aluot
ia ouna s ilel-
-rc oal ei ntoi

ez a kutyától való

Vége az útmutatásoknak arról, amit a mese mond.

MÁSODIK RÉSZ: MYRTILL ÉS BRILL

a legjobb / a legkegyetlenebb / hercegnőnek / szenvedéseim
eme myrtilljeit
(LABRADOR EMESE)

EGY REGGEL
2.1. Szép májusi reggel volt és a madarak elragadóan énekeltek a négy fán. Némelyik keltául énekelt – ír, skót-gael, kumber, gall, korni vagy breton nyelven; a többi román nyelven – oilul, ocul, katalánul, spanyolul vagy gallego-portugálul. Egyikük sem énekelt kutyául. A fenyőfán egy mókus a Timest olvasta. Időnként kézbe vett két mogyorót a könyvtárában, közben gyorsan átfutotta a halálozási és a házassági rovatot a legelső oldalon. Az egyik szemet elropogtatta, a másikat bedobta a folyóba, ahonnan egy lazac dobta fel magát, hogy elkaphassa, mielőtt a szem a vízbe hullana. Kimondhatatlanul bájos pillanat volt.
BRILL
2.2. De Hoppy hercegnő nem volt elégedett. Ezen a reggelen Imogen nagybácsit kísérte el látogatóba, és ahelyett, hogy nyugodtan labdázott volna a kutyájával a pázsiton, aki csak erre várt, kénytelen volt az unokatestvérével foglalkozni. De unokatestvére, akit Brillnek hívtak, egy balettpatkány volt, fehér balettpatkány, – mindenütt fehér, két vagy három apró rózsaszín dísz kivételével; fekete lakkcipőt hordott, nagy szeme ibolyakék. És nem volt hajlandó labdázni a hercegnővel és a kutyájával, vékonyka, fanyalgó hangon, tágra nyílt, nedves szemmel jelentette ki: “bocsáss meg, de nekem patyolatfehérnek kell maradnom”, s ugyanezen okból nem akart úszni a folyóban és nem akart gwddbwllt sem játszani a négy fa – a fenyőfa, a mogyoró, a ciprus és a kókuszpálma – között, ahol a madarak rendületlenül folytatták az éneklést. A hercegnő nem tudta, mit tegyen.
A CSONTGYŰJTEMÉNY
2.3. A kutya legalább annyira elégedetlen volt, mivel csontokat kapart el a fák alá, és nagyon félt, hogy ellopják őket. Négyszer négy csontot spejzolt be a hercegnő nagybácsikáinak mind a négy ekvivalens pázsitja alatt. Minden egyes alkalommal, amikor a hercegnő meglátogatta valamelyik nagybácsikáját, ő kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját, hogy rágcsálhassa, és egy új csontot rakott a helyére. De jaj, tudta, hogy olyan ellenségekkel van körülvéve, akik csak a kedvező alkalomra lesnek, hogy ellophassák tőle a legbecsesebbet, azaz egészen pontosan a gyűjtemény legrégebbi csontját. Ezért mindegyik fa gyökere alá elkapart négy csontot, de nem egyforma mélyre, és más-más elrendezésben, ráadásul négy különböző csontfajtát, mert ezeket mostanában igen-igen kedvelte: egy bárány combcsontját, egy bálnacsontot, egy elefántcsontot és egy iguanodon csontját: “a bárányt az ízéért, a bálnát, hogy a bundám vízálló legyen, és az elefántét, hogy végtelen bölcsességre tegyek szert” (és az iguanodont miért, kérdik? ha-ha, lefogadtam volna, hogy megkérdik); ráadásul mihelyt kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját és mihelyt egy új csont ipso facto a legrégebbi csonttá vált, felmenő rendszerben átcserélte őket a fái alatt, hogy jól összezavarja a nyomokat: uom, ogy em esz így ó, mondta a hercegnőnek, kigörbítve a hátát, “e esz, ai esz”.
AJÁNDÉKOK ÉS PÁZSITOK
2.4. Ezen a helyen a mese azt mondja el, hogy amikor Babylas, Eleonor (e nélkül), Imogen és Aligoté megházasodott, Utherpandragon király meg akarta őket ajándékozni. Mivel valamennyien egyformán a kedvenc unokaöccsei voltak, elhatározta, hogy ugyanazt az ajándékot adja mindannyiuknak, és sok töprengés után még azt is elhatározta,, hogy pázsitot készíttet nekik. “What do you think, dear, is it a good idea?” “mit gondolsz, kedvesem? jó ötlet?”, szól a feleségéhez, Ygernhez. “if you think so, Uther, it must be so” (“biztosan, Uther”), feleli Ygern, aki sose szokta az Utherhez hozzátenni a Pandragont. Hívatja hát építész-tájrendezőjét és közli vele: “Építész uram! Azt akarom, hogy mindegyik pázsit pontosan 35 méter hosszú és 43 méter széles legyen”. “De Sire”, vetette ellen az építész, “egy téglalap alakú pázsit nem lehet szélesebb a hosszánál”. “Nem tesz semmit”, mondja Uther, “majd a biliárdposztóra emlékezteti őket”, “és”, tette még hozzá, “ne feldjük mindegyiknek megadni a 157 méteres kerületet”. “Ó, tudom”, folytatta, látván, hogy az építész megint tiltakozni készül. “35 + 43 + 35 + 43 egyenlő 156-tal. De ez a megkötés jól szolgálja a méreteket.” S így lőn. A kastélyok szépen emelkedtek ki a pázsitos szegély mellől. 35 méteres homlokzatuk volt, a folyók a fű túloldalán a kastélyoromzatokkal párhuzamosan folytak, és a fákat a szélességi oldalra ültették: az albinó fenyőfát az izlandi ciprussal szembe és a barométer-mogyorót a kókuszpálma-csipkebokorral szembe. Uther-pandragon ugyanis a kókuszpálmát keresztezte a csipkebogyóval, hogy a kókuszdiók tüskések legyenek, ami megóvja őket a kemény ütődésektől, ha az esős évszakban a földre hullanak.
A HERCEGNŐ ELGONDOLKODIK
2.5. A hercegnő elgondolkodott: megérett a kék áfonya a folyóparton, morfondírozott. A folyó túloldalán, az út és a folyó között a vörös áfonya is megérett. Az út túloldalán ott az erdő, és az erdőben a myrtill, azaz a fekete áfonya is érett. Hogy átjuthassunk a folyón, ott van Babylas nagybácsi kacsavontatású csónakja; hogy átjuthassunk az úton, ott áll a négyszínű jelzőlámpa és a sorompó. Miért ne mennénk át kék, vörös és fekete áfonyát szedni Ingrid néném befőttjéhez?
IGEN, DE
2.6. Igen, de, morfondírozott a hercegnő, Babylas nagybácsi csónakja egyszerre nem tudja átvinni a kutyát, az áfonyákat és Brillt. Ha mind a hármat magammal viszem, elsüllyed, ha csak kettőt viszek, imbolyogni fog, ami nem a legkellemesebb. Ha a kutyámat Brillel a parton hagyom, amíg átviszem az áfonyákat a túlpartra, a kutya felugrálhat rá, hogy összenyalogassa; nem sikerült rávennem Brillt, hogy ne egyen jégkrémet, mert a kutya tudni akarja, hogy vaníliás-e vagy citromos. Igen, de tegyük fel, hogy Brillt hagyom ott az áfonyákkal, amíg átviszem a kutyámat, akkor meg teleeheti magát bogyóval és teljesen összekoszolja magát. Másrészt ha az úton megyek át, kézen fogva kell vezetnem őket, és mivel egyik kezemet lefoglalja a kék áfonyákkal teli kosár, ha nem a vörös áfonyás, mihez kezdek majd? amíg eképp gondolkodott, a kutya megejtette a hetenként esedékes csontátrakást. Az áfonyák tovább folytatták az érlelődést. Brill egy barnásfekete selyempárnán üldögélt, édesanyja, Botswanna királynő varrta neki. Nagy türelemmel várakozott, éberen ügyelt a hófehérségére, hogy se egy levélről lehullott vízcsepp, se egy fűszál ne rontsa le a tökéletességét. Babylas nagybácsi irodájának ablaka résnyire nyitva állt, beszédfoszlányok hallatszottak ki, “de nem tehetem, na, mondta Imogen… és ráadásul vasárnap a vásárt! nem gondolhatod komolyan! kategórikusan visszautas…”. Ez még hagyján, folytatta a belső monológot a hercegnő, de mindezzel együtt hogyan hozom el a myrtilleket?”. Lemondóan legyintett. Ám nemsokára felvidult: ó! gondolta, nem számít! kutyám majd biztosan rájön a megoldásra.
CSÓNAKOK
2.7. Babylas nagybácsi csónakját, ugyanúgy, mint Eleonor, Imogen és Aligoté ekvivalens csónakjait, négy kacsa húzta. A kacsákat brikettel működő kis villanymelegítővel szerelték föl. Amikor a csónakot vízre bocsátották, a kacsák megnyomtak egy nikkelezett gombot a villanymelegítő hátulján, mire a szén sebesen felizzott. Majd gyakorlott mozdulatokkal megragadták a melegítőt, résnyire szétnyitották úszóhártyáikat és elöl elforgattak egy kis csavart. A vízzel érintkezésbe lépő égő brikett sisteregni, sziszegni kezdett és hatalmas gőzoszlop lövellt fel a bárka mellett. Mondjuk meg nyíltan, hogy ez a gőzoszlop egyáltalán nem a helyváltoztatást szolgálta, arra a kacsavontatás volt való a hátukra erősített bíborszínű szíjak segítségével, de a gőzoszlop ürügyén Babylas (akár Imogen, Aligoté és Eleonor) arra a kérdésre, hogy: és milyen hajója van? hazugság nélkül felelhetett úgy, hogy “ó, nekem bizony gőzmotorosom”, ami sokkal sikkesebb volt az “ó, egy kacsavontatású csónakom”-nál. Amikor a csónakot kikötötték, többnyire a tavirózsás parkolóban pihent, ahová a kacsák úgy állhattak be, hogy egy-egy pennyt dobtak a bejárót lezáró tavirózsa virágtölcsérébe. Mivel a tavirózsáknak négy óra kellett, hogy eredeti helyzetükbe visszaálljanak, ezzel az elmés és egyszerű berendezéssel Babylasnak egyszerre lett magánparkolója – csak egy csónaknak volt hely, a magáénak – és fizetőparkolója. Természetesen a pennyk a vízbe hullottak, de évente kikotortatta a folyómedret, hogy a pénzét visszaszerezze, néhány érme kivételével, mert ezeket bekapta a lazac.
Amikor beszállt a csónakba, Brill óvatosan felemelte a hátsó ülést borító takarót, óvakodva attól, hogy por vagy olajfolt illesse nagy fehér csendjét. Leült, ábrándos pillantást vetett a víz tökéletesen sima felületére, amit olykor megtört a kiváncsi lazac, “remélem, nem felejted el”, mondta a hercegnőnek Brill, “hogy patyolatfehérnek kell maradnom!”.
KÖNYVELÉS
2.8.A kutya a hercegnő lábainál hevert, megkönnyebbülten lihegve. Meglehetősen büszke volt a délelőttjére: neki köszönhetően telt meg a négy kosár (kék áfonyával, vörös áfonyával, banán-myrtillel és indigó-myrtillel), és ő rendezte el okosan őket az út mentén, míg várta a jelet a visszaindulásra. 899 kék áfonyát szedett, a hercegnő 101-et és Brill 3-at (hófehérségére való tekintettel). Szedett még 899 vörös áfonyát, a hercegnő 101-et és Brill 3-at. A vörös áfonyák ugyanígy kerültek át az úton a folyópartról. Végül a kutya szedett még 899 banán-myrtillt és ugyanennyi indigó-myrtillt, a hercegnő mindkettőből 101-et és Brill 3-at. Némi napfény tűzött át a lombokon. A kutya elnyúlt a hátára a mohán, a szemét elfödte a füleivel, hogy védje a fénytől (húzd be a lapátokat, mondta a hercegnő). Homályosan abban bízott, hogy míg felhangzik a jel a visszatérésre, a hercegnő odatesz egy lapulevelet felhevült pofájára.
JELZŐLÁMPA
2.9. Pontosan tizenegy óra negyvennégy perc volt, amikor a hercegnő a zebrához ért. A kereszteződésnél az átkelést Babylas nagybácsi négyszínű jelzőlámpája irányította. Egyik kezében a (banános) myrtilles kosár, a másikkal Brill kezét fogta, akinek nagy ibolyakék szeme mindig makulátlan fehérségén csüggött. A kutya várt, őrizte a másik három gyümölcskosarat. A mese pontosan megjelöli, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, és ha a mese pontosan megjelöli az időt, azért teszi, mert az időpontnak pontosnak kell lennie a mesében, mivel ugyanolyan fontossága van a mesében, mint bármi másnak, ami benne van, és a mese most idekapcsolja, mert így kell, hiszen a haszontalan kitérőkben és a szükségtelen bővítésekben sem szokás eltüntetni a mese idejét, ahogy a hallgatókét sem szokás. Tehát a mese azt mondja, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, akkor tizenegy óra negyvennégy perc volt, egyébként most már tizenegy óra negyvenöt. A jelzőlámpa szabadra váltott. El kell Önöknek mondani, hogy azon az úton, amely az erdőt a folyótól elválasztotta, s amely párhuzamosan futott a folyóval Babylas nagybácsi mezőjén, a forgalom nem volt jelentős. 8 órakor jött az elöljáró kocsija, 9-kor a péké, 1 órakor a sürgönykihordó, aztán egy ilóta tizenegy órakor, de gyalog. Néha délután feltűnt az útkaparó, talicskájáról egy mázsa sódert terített szét egy százméteres mezsgyén. Olykor, még ritkábban egy hasznavehetetlen Michelin-útikönyvvel felszerelkezett utazó. A karambol veszélye a lehető legcsekélyebb volt, csak akkor nőtt meg, amikor a mese minden évében, február elsején megjelent a fiatal Bartleby, a Babylas nagybácsi erdejében lakó sündisznó, akiről a Times nem tette közzé, hogy eljegyezte az ifjú Briolanját, az út és a folyópart között, a kastéllyal szemben lévő, “vörös áfonyás”-nak nevezett részen lakó sündisznókisasszonyt. A veszély megnőtt, mivel mint minden sündisznó, Bartleby egy kicsit rövidlátó, ráadásul elképesztően szórakozott is volt. Tehát szörnyű veszélyekkel járt, amikor elővigyázatlanul átment az úton, hogy jegyesét meglátogassa. Itt a mese a nyilvánosság erejét felhasználva megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy ismételten felemelje szavát a sündisznocídium ellen, mely bűnt a gépkocsivezetők követik el Franciaország országútjain. Hazánk nagy gyalázata ez. A veszélyt elhárítandó, Babylas nagybácsi tüstént elhelyeztetett a hercegnővel és a kutyával egy jelzőlámpát, azt, amelyikről a mese most mesél. Ez a jelzőlámpa négyszínű volt, cinóbervörös, sárga, almazöld, szürke és csipkerózsaszínű – ez nem öt színt tesz ki -, a szürke nem szín. Bartleby igazából csak erre az utóbbira reagált, mert, mint mondta, menyasszonyának, Briolanjának a nyelvecskéjére emlékeztette. Bartleby tehát a rózsaszínen ment át, a hercegnő a cinóbervörösön, a postás és a lovaskocsik az almazöldön mentek át, senki nem ment át a sárgán, a csigák, a hangyák és a sáskák a szürkén mentek át. A külföldieknek szánt 1003 nyelvű felirat ismertette a használati utasítást. És ha Babylas király étkezés utáni sétáját végezte, a négy szín egyszerre világított. “Nekem négyszínű a jelzőlámpám”, szerette ismételgetni az elöljáró jelenlétében a megsokszorozott kastélyok nemzetközi kongresszusain. Tizenegy óra negyvenöt perc volt. A jelzőlámpa cinóbervörösre váltott.
DRÁMA
2.10. 11 óra 45 volt és a jelzőlámpa cinóbervörösre váltott. Egyik kezével Brillét fogta, a másikban a (banán)-myrtilles kosarat tartotta, amikor a hercegnő a zebrára lépett, hogy átmenjen az úton. Ekkor mennydörgő robaj hallatszott, és egy lovas tűnt föl a távolban. Fekete páncélt viselt. A lova fekete volt. A jobb kezében tartott lándzsa fekete. Balkezén a kesztyű fekete. De nem volt mindenütt fekete. Lova lélekszakadva vágtatott, fehér porfelhő kavargott a nyomában, fel a kék égre, majd szitálva alászállingózott a zöld fűre. Hihetetlenül röpke idő alatt tette meg a Babylas nagybácsi jelzőlámpájáig tartó távot, de ahelyett, hogy megállt volna, amint azt a feltűnő és jól belátható helyre kirakott 1003 nyelvű felirat olvastán tennie kellett volna, s amely felirat azt is rögzítette, hogy a cinóbervörös szín a hercegnőnek szól, nos, ahelyett, mondom, megrántotta a zablát a zebránál, ugratott, anélkül, hogy sebességén iótányit is csökkentett volna, és ugyanabban a pillanatban, ahogy átzúdult, balra kihajolt a fekete nyeregből, fekete kesztyűs bal kezével magához rántotta a szegény Brillt, kitépve őt a hercegnő kezéből, átvetette a nyeregkápán a reszkető testet, a paripa folytatta őrült vágtáját Babylas nagybácsi útján, majd nemsoká fehér porfelhőbe burkolózott, amely, amerre ment, keringett, föl a kék ég felé, hogy később közönyösen szállingózzon alá a rét zöld füvére. Tizenegy óra negyvenhat perc volt. A patadobogás elhalt a messzeségben. A jelzőlámpa “csipkerózsaszínűre” váltott. Ám a paták szétdúlt helyszínt hagytak maguk mögött: a myrtillek szanaszét a zebrán; a hercegnő megnémult a döbbenettől, a kutya hangosan vonított. Ebben a pillanatban a lassan enyésző porfelhőből kibukkanva megjelent, az ellenkező irányból, egy fiatalember. Az elébe táruló látványt egy pillantással felmérve rájött, hogy a mezőn dráma zajlott le, s így kiáltott: “mi ez? mi van önnel? mi történt?” “Ön kicsoda?”, kérdi a hercegnő. “Csillagász vagyok és Bagdadból jöttem”.

 

Szigeti Csaba fordítása

 

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is.  E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6.  század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.

Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:

                            S elragadt // ez engemet                         4 // 3

Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.

Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)