A kötet címe már egy legalább félévszázada használatos műfaj egyik darabja, az egysoros versek közül való. Az ilyen verssor rímtelen, csak a szótagok száma adható meg. Nem a vers minimuma ugyan (a versminimum, vagy pontosabban a költeményminimum d’une seule lettre, egyetlen betűből álló vers, az Oulipo, vagyis a Lehetséges Irodalom Műhelyeinek egyik munkatársa, Jacques Jouet 2007-ben írt ilyeneket). „A vers előzménye egy egysoros /”Fürdő gyöngyszakáll.”, melyet Weöres az Itáliában írt kéziratos kötetbe másolt be” – tudhatjuk meg Polgár Anikó tanulmánykötetének 180. oldaláról. Talán 1947-es keletkezésű, mivel Károlyi Amy és Weöres Sándor 1947-1948-as kéziratos verseskönyvéből való, amely 1993-ban jelent meg.
Maga a tanulmánykötet hosszú periplumot és kanyarokkal teli utat jár be. De talán kezdjük a tanulmányok „hozadékával”, a megszólaltatott új forrásokkal! Horatius 12.epódosza miatt Polgár Anikó rendre fölsorolja az ismert fordításokat, Édes Gergely, Erdődy János, Orbán Ottó, Bede Anna. És az újdonság: „Az említetteken kívül nemrégiben egy tudomásom szerint kéziratban maradt változatra bukkantam, Kemény Dezső epódosz-fordítására, mely a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő Devecseri-hagyatékban maradt fenn. A fordítás a ’Versgyűjtés a Horatius összes versei c. kötethez’ feliratú dosszié része, több más, a kötetbe módosított változatban vagy más költő fordításában bekerült szöveggel együtt” (Polgár, 79. p., a teljes versszöveg a 85-86. oldalon olvasható). A rákövetkező, Kétarcú Horatius című tanulmányban aknázza ki Polgár Anikó Devecseri Gábor A költői műfordítás elvi és gyakorlati kérdései című írását (vitazáróját), valamint így járt el a Devecseri Gábor – Áprily Lajos-levelezés esetében is.
Erre épülnek rá a nyomtatott források.
Mindig az eredeti mű és ennek magyar fordítása áll a szövegvizsgálat középpontjában. Azaz többnyire legalább két szöveg, de inkább több. Itt is több réteggel számolhatunk az értelmezés területén. Elsődleges a hagyományos, mondhatni, konzervatív (nyelvi-filológiai) interpretáció. Ilyen a kötetben például Janus Pannonius egyik epigrammájának értelmezése, vagy egy XVII. századi értekezés értelmezése. Ez annak a Mösch Lukácsnak a Vita Poeticája, akinek a művére évtizedekkel ezelőtt, 1971-ben Bán Imre ráirányította a figyelmet (Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században). Polgár Anikó körültekintő és óvatos: nem ácsol újabb és újabb állványzatokat a leíró jellegű és hagyományos nyelvi-filológiai megfigyeléseire, ami alapvető erény. De folytassuk tovább az értelmezésfajták katalógusát! Szintén régi hagyománya van az allegorézisnek vagy allegorikus értelmezésnek. Ilyen a tanulmánykötetben Gyöngyösi István (és részben Czobor Mihály) Charicliájának allegorikus értelmezése. Igen fontosnak tartom a mitológia, a fiktív antik tér és Gyöngyösi István korának valós tere közötti allegorikus megfeleltetés e hármasát: „Mercurius = Chalisiris = Gyöngyösi” (42. p.). Mert itt a rejtőzködő hajlamú Gyöngyösi István személyéről tudunk meg valamit.
Azután itt van a jungiánus értelmezés. C. G. Jung egyébként kitűnő filológusi filológusi eredményekkel dicsekedhet is, engem nem kábít el világnézetének centruma, a kollektív tudatalatti feltételezése. És Kerényi Károly is erős értelmezési gesztusokkal élt.
A fordítások történeti szempontból is átláthatóak (valamelyest). Például kiindulási alapnak tekinthető a kulturális közeg fordítása, az általam nosztrifikációnak nevezett fordítástechnika. A XVIII. században és a XIX. század elején bevett gyakorlatot Polgár Anikó akkomodációnak nevezi. Én is beleütköztem a jelenségbe, népnyelvi (és nem latin) ügyben. Dugonics István Voltaire Zadig-ját egyszerűen áthelyezi a X. századba, Taksony vezér idejére, Magyarországra, részben Sepel szigetére. A technika eredetileg a festészettörténetben terjedt el: hiába a tárgya valamely festménynek egy bibliai jelenet, a megfestett környezet, legfeltűnőbben a ruhák a jelenidejű emberi környezetből valók: a ’régi’ bibliai történet beleíródik a mű keletkezésének jelenidejébe. Ha például André Chastel mára már klasszikussá vált tanulmányában végignézegetjük Salamon király és Sába királynője ikonográfiáját, látható, hogy Piero della Francescánál a szereplők gyönyörű 14. századi ruhákat viselnek, Dietrich Pottgiessernél pedig 17. századiakat. Ez utóbbi címe egészen konkréttá teszi a nosztrifikációt, a jelenhez idomítást: Heinrich de Groote mint Salamon, hitvese mint Sába és gyermekeik (André Chastel, Fabulák, formák, figurák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984, 35-48. p.). Ez hosszú időn keresztül nemcsak festészeti, hanem fordítói eljárás is volt, Dugonics András és Kazinczy Ferenc nemzedéke természetes módon alkalmazta. Ma egyre népszerűbb franciáknál a translation helyett a transductionnak nevezett eljárás: elegendő elolvasni például Petroniustól a Satyricont Horváth István Károly (hagyományosnak nevezhető) prózafordításában és Csehy Zoltántól a Satyricont, aki hexameterekben ’magyarította’ (az utóbbit 2014-ben jelentette meg a Kalligram kiadó).
Ez nemcsak magyar, de európai gyakorlat. Ha már Catullusnál tartunk, egy-egy fordításkötet – mert a különböző nemzeteknél más és más az egyes fordítások státusza, hol megbecsültebb, hol kevésbé megbecsült és csak ritkán kerülnek be a fordítások a szerző munkái mellé, egyenrangúként, s mi, a magyar irodalom hívei, igencsak jó helyzetben vagyunk – például roppant különleges státusza miatt lett az amerikai irodalom nagyra becsült darabjává: a Catulli Veronensis Liber kétnyelvű, latin – angol kiadásáról van szó, Celia és Louis Zukofsky fordításában. Szenzációs! Egy lényegében fónikus vagy hangzó fordítás.
Évekkel ezelőtt antikváriumban vettem egy francia nyelvű kötetet: szerzője Le Tasse, azaz Tasso volt, a mű maga La Jérusalem délivrée, A megszabadított Jeruzsálem. Az év nélkül kiadott fordítás még a fordítót sem érdemesítette nevének feltüntetésére (egy bizonyos M. V. Philipon de la Madeleine volt). A művet természetesen prózában fordította le, s bár a mű költői erényei javarészt elvesztek, soha ennél érthetőbb fordítást! Hogy hazai példát említsek, így járt el Döbrentei Gábor is, amikor 1817-ben a Magyar Muzéum Hetedik Fűzetében megjelentette tanulmányát és fordítását Boileau Despreaux’ élete ’s Poetikája címmel. A teljes ars poétikát, de prózában!
Most megint átadom a szót Polgár Anikónak, aki rendre hasznos összegzéseket ír az egyes tanulmányok végére. „A magyar műfordítástörténet a 20. század folyamán két korszakváltáson is keresztülment: az első a népnemzeti iskolával szembeforduló Nyugat első nemzedékéhez, a második a /Nyugat/ harmadik nemzedékéhez kötődik. /A ’népnemzeti iskola’ a legnagyobb teljesítményét talán a Shakespeare-fordításokkal adta – Sz. Cs./ Míg azonban az első nemzedék az egyéni különbségek megléte ellenére az előző korszak műfordításeszményével való szembefordulás tekintetében egységesnek mondható, a harmadik nemzedék – bár tagjai nagy része kénytelen volt engedményeket tenni – nem volt az új műfordításfelfogás híve. A korszakváltást leginkább Devecseri Gábor fordítói életműve szemlélteti, a fordítói elvek ingadozását, a fordítókra nehezedő hatalmi nyomást, a korábbi fordítói nézetek átörökítésének igényét pedig a Horatius-fordítások kapcsán kitört vita tárja elénk. A harmadik nemzedék fordítói közül többen (Takáts Gyula, Rónay György, Vas István) ki is álltak később a fiatalon megtanult elvek mellett. Devecseri Gábor viszont a radikális újítás híveként a műfordítástörténeti jelentőségű Horatius Noster tudatos felülírását készítette elő.” (110. p.) A Poszeidón gyöngyszakálla kötet e társaság költői, műfordítói és publicisztikai , darabjait vizsgálja, különböző szempontok alapján (Weöres Sándor, Hajnal Anna, Devecseri Gábor és mások munkáit). Vagyis egy jó fél évszázaddal korábbi állapotát a versnek. Polgár Anikó e tanulságos és „kovidos” hónapjainkban szórakoztató, elmés és vidám könyve bepillantást enged a műfordítástörténet izgalmaiba. És lehetőséget ad a mai állapotok megrajzolására.
A mai állapotnak is vannak előképei. Nemrégiben a kezemben járt – ismét – egy 1968-ban megjelent verseskötet, a Merülő Saturnus Weöres Sándortól. A fordítás franciából készült, címe: Nareki Gergely himnuszaiból. Utána olvasható a Középkori örmény szerzetes énekei című kisciklus, és e két mű összetartozik. Még a következőt is megtudjuk: „Grigor Narekaci örmény egyházfő, élt 951-1009. Himnuszkönyvének itt közölt részletei Luc-André Marcel francia fordításából készültek”. Rajta hát, el kell olvasni Luc-André Marcel Grégoire de Narek et l’ancienne poésie arménienne (Nareki Gergely és a régi örmény költészet) című kötetét! Hogy kiderüljön, mennyire „eredeti”, és mennyire „fordítás” ez a két mikrociklus Weöres Sándor verseskötetében. Köszönöm a tippet.
(Illusztráció: R. Magritte: Le faux miroir)
