Paracelsus

(1493-1541)

Kevés ember volt ebben az oly különös, oly eleven és oly
szenvedélyes korban, akinek életműve nagyobb visszhangot váltott ki, erőteljesebben hatott, hevesebb harcokat provokált, mint Theophrastus Paracelsus életműve és személye, aki olykor magát Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsusnak nevezte, orvosdoktor, teológiai doktor, doktor utriusque iuris; kevés embert övezett oly nagy csodálat, vett körül oly engesztelhetetlen gyűlölet, mint ezt a zavarba ejtő személyiséget; kevés ember volt, akinek életművéről és gondolkodásáról oly kevés ismeretünk van, mint az övéről.
Ki volt ez a zseniális vándor? Mély tudós, aki az arisztotelészi fizika és a klasszikus orvoslás elleni harcában megvetette a modern tapasztalati orvoslás alapjait? A XIX. század racionális tudományának előfutára? Zseniális felkészültségű orvos vagy tudatlan sarlatán, babonás csodaszerárus, asztrológus, mágus,
aranycsináló, stb.? A reneszánsz egyik legnagyobb szelleme, vagy a középkori misztika megkésett örököse, egy „gótikus” ember? Panteista kabbalista, a sztoicizáló neoplatonizmus és a természeti mágia hullámának híve? vagy ellenkezőleg, „az orvos”, vagyis az az ember, aki a beteg emberiséget tanulmányozva az élet, a világegyetem, az ember és Isten új felfogását találta és fogalmazta meg? Mélyen keresztény szellem, aki a svájci hegyek magányában kedve szerint kísérletezett „reformációval” és hirdetett nagyon egyszerű és nagyon emelkedett evangéliumi vallásosságot, egy papság, dogmák és rítusok nélküli misztikus vallást? Vagy végül olyan keresztény, aki minden gyakori heterodox, sőt eretnek véleménye ellenére hű maradt egyházához, s végül jobban kedvelte a katolicizmust, mint az új protestáns egyházakat?
Valamennyi vélemény megtalálható a hatalmas Paracelsus-irodalomban – anélkül, hogy ide vennénk a mindenféle okkultista és teozófus szerző írásait, akik Paracelsusban egyik nagy tanítójukat látták, a titkos tudomány egyik hívét, s meg akarták mutatni tanításainak azonosságát „India bölcs filozófusainak” tanításaival –, ám csak egyetlen dolog nem található meg, gondolatainak pontos és türelmes elemzése, gondolatainak a világról, amelyben élt, az eszmék világáról, amelyben gondolkodása mozgott.
Nyilvánvaló módon nem tartunk igényt arra, hogy az itt következő néhány oldallal helyettesítsük e hiányzó monográfiát; csupán arra törekszünk, hogy Weltanschauung-ja rövid vázlatát adjuk. Lemondunk a források és hatások tanulmányozásáról, ahogyan kapcsolatok és párhuzamok felállításáról is.

*

Ami nehezebb – de szükségesebb –, amikor egy olyan gondolkodást tanulmányozunk, mely nem a miénk, az – miként egy nagy történész rámutatott – abban áll, hogy kevésbé halljuk meg azt, amit nem tudunk és a szóban forgó gondolkodó tudott, s hogy feledjük azt, amit tudunk vagy tudni vélünk. Olykor, tegyük hozzá, nem csak azokat az igazságokat szükséges elfelejteni, melyek gondolkodásunk szerves részeivé váltak, de át kell vennünk az érvelés bizonyos módjait, kategóriáit, vagy legalábbis bizonyos metafizikai elveket, amelyek valamely elmúlt kor emberei számára az érvelés és a kutatás ugyanolyan érvényes és biztos alapjai voltak, mint számunkra a matematikai fizika elvei vagy az asztronómia adatai.
Ha elfeledkezünk erről az elengedhetetlen óvatosságról, ha Paracelsusban és kora gondolkodóiban a mi jelenlegi gondolkodásunk „előfutárait” keressük, ha olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amilyenekről nem gondolkodtak és amilyenekre sosem kerestek válaszokat, azt hiszem, akkor oda jutunk, hogy
mélyen félreértjük életművüket és olyan dilemmák közé zárjuk
be őket, amelyek számunkra ellentmondásosak, de talán nem
voltak azok az ő számukra.
Paracelsus ez volt vagy az volt? kérdeztük fentebb. Úgy tűnik, nem volt sem ez, sem az, vagy ha jobban tetszik, ez is volt, az is volt. Egészen bizonyos, hogy mélyen hatott rá a reneszánsz hylozoista és mágikus naturalizmusa, és az is egészen bizonyos, hogy benne a német misztika követőre talált. Hevesen harcolt kora orvostudományával és a „kísérlet” szükségességét és értékét hirdette; de ennek az általa annyira dicsért kísérletnek semmi köze ahhoz, amit ma kísérletnek tekintünk. Harcolt az alkímia és az asztrológia ellen; de egyáltalán nem azért, mert nem hitt a csillagok hatásában vagy az aranycsinálásban. Épp ellenkezőleg, számára a csillagok hatása valami ugyanolyan bizonyos és kétségbevonhatatlan dolog volt, mint a világ léte, s egyébként ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy ésszerűen megmagyarázza a járványok kialakulását és terjedését. Ami a fémek átváltoztatását illeti – miként kételkedhetett volna ő, Trithemius tanítványa, ennek lehetőségében, ő, aki a Függerek bányáiban dolgozott, és látta, hogy miként „gyarapszanak és bontakoznak ki a fémek”?
Az alkímia és az asztrológia – a Tinctur (tinctura) és a Gestirn (astrum) kulcsfogalmakkal – számára a saját tudományának, az orvostudománynak az alapjait jelentette, azt a két főoszlopot, amely a philosophia sagax építményét tartja.
Ezen ne csodálkozzunk: Paracelsus a maga korának embere volt, s ebben az időszakban mindenki hitt a fémek transzmutációjában ugyanúgy, ahogyan a csillagok hatásában is; menjünk még tovább: ezekben, véleményünk szerint, tökéletesen ésszerű volt hinni, s Paracelsus valóban a kritikai szellem tanújelét adta, amikor az égitestek hatását csak akkor tételezte, ha tömeges jelenségeket kellett megmagyaráznia, mint a járványok, stb. Akik nem tételezték föl az asztrális hatást, azok nem tartottak lépést korukkal. Jó okuk volt rá, de valójában nem tudományos meggondolásból tették. Az ítélethirdető asztrológia kritikája teológiai érveléseken alapszik, az önkényes szabadság fogalmán, a különböző személyek születési helyére és órájára vonatkozó megfontolásokon: ezek az antikvitás óta unalomig ismételt közhelyek. Egyébként Paracelsus megalapozottan bírált.
Theophrastus Bombastus nem volt különösebben tudós elme; írásaiban és életrajzában semmi nem engedi meg annak feltételezését, hogy korának könyvízű tudományosságával telítődött volna. Természetesen végzett tanulmányokat. Dokto-
ri címet kapott Veronában. Úgy tűnik, a tanulmányokat nem vitte túlzásba. Mind a katedrán, mind a gyakorlatban „empirista”. Ő maga mondja el, hogy a legvilágosabb tudást azoktól az idős, félig-meddig boszorkány nőktől kapta, akikkel útja során találkozott; a népi gyakorlattól; a falusi borbélyok által használt eszközöktől; azoktól a laboratóriumi módszerektől, melyekkel a bányászok dolgoznak, az arany- és ezüstolvasztók. Ő ténylegesen chyrurgus volt, a gyakorlat, a mesterség, s nem a tanulmányok embere. És nem patriotizmusból vagy a modern ember meggyőződéséből hagyta el előadásain és írásaiban a latin nyelvet, egy allemann dialektust használva – hanem egész egyszerűen azért, mert nem tehetett másként: akik hallgatták
és követték őt, nem tudtak eléggé latinul.
Paracelsus az eszmék történetének egyik legkülönösebb alakja. Bőséges, sőt túlságosan bőséges fantáziája van; szenvedélyes tudásvágy és szenvedélyes kiváncsiság testesült meg zsenijében – barbár zsenijében, de akkor is zsenijében – a világ, a konkrét valóság, az eleven valóság iránt, s nála a középkori tudomány felbomlása minden kortársánál erőteljesebben ösztönözte a legprimitívebb babonák újjászületését és megelevenedését; amit tanít, annak a fele bizarr nevekkel telehintett, gyerekes és naív kedvű folklór; mindenféle ürüggyel, de még ürügy nélkül is kitalál szavakat, melyeket „latin” és „görög” szótövekkel és végződésekkel lát el: Boldog, amikor a kortársai és ellenfelei tudós terminológiájával egy még ennél is abrakadabrább terminológiát tud szembeállítani.
S persze lelkében úgy egyesült a reneszánsz és a reformáció szelleme – nem az irodalmi és tudós reneszánszé, de nem is a teológiai reformáció –, ahogyan ezek a kor népi lelkében egyesültek. A folytonos nyugtalanság, mely soha nem hagyta egy helyben maradni – mindig úton látjuk és a világban kóborolni;
veszekedős, agresszív és hencegő hangulatú; szenvedélyesen
kiváncsi – mindent látni, mindent tudni akar, a mágiát, az asztronómiát, a teológiát, látni a világot és az embereket, megismerni az emberi teremtmények minden sajátságát, megismerni a világegyetemet, megismerni az embert, a teremtés koronáját és urát; mindent meg akar érteni, de nem a könyvekből, nem a hivatalos tudósok ódon és halott bölcsességét, nem a nagyfejű orvosokét – a világban, a valóságban az életet és a természetet óhajtotta tanárainak és tantárgyainak.
Egyébként nem látható-e, hogy erről nem tudnak semmit a
doktorsüveges tökfilkók, akik csak Avicennáról és Rhasesről,
testnedvekről és titulusokról beszélnek? Uraskodnak a tanszékeiken és hosszú talárba bújnak, üzletelnek, magukhoz édesgetik a gyógyszerészeket, drága és bonyolult gyógyszereket írnak föl, kicsikarva a pénzt a szegény emberektől; csak gyógyítani tudnak-e? Nem és nem gyógyítanak meg! Azt tudják-e, hogy mi a természet és hogyan használjuk erőit? Nem, az első parasztember, mit, az első jövő-menő kutya, többet tud ezekről
a dolgokról, mint ők: tudja, hogy a természet minden betegséghez bölcsen sajátos orvosságot rendelt, s csak azt kell tudni, hogy mikor és miként használjuk őket. Az úgynevezett doktorok csak eretnekek és istentelenek; az orvosságaikkal uralkodni akarnak a természeten, és nem tudják, hogy maga a természet gyógyít, az orvosnak pedig az a legnagyobb, egyetlen feladata, hogy segítsen a betegség elleni harcban, s hogy az élet szövetségese legyen, ne a tanára.
Az Élet és a Természet – a paracelsusi filozófia nagy témái, miként a reneszánsz egész filozófiájában; az élet és a természet, vagy még inkább a természet-élet, hiszen a természet élet és az élet a természet legmélyebb lényege. A világ eleven, eleven minden részében, kicsinyben és nagyban, s nincs benne semmi, ami ne eleven volna: a kövek és az égitestek, a fémek, a levegő
és a tűz. Minden eleven, s a világegyetem a maga egészében az
élet örök folyama. E folyam árad és megszámlálhatatlan külön
ágra szakad; az ágak találkoznak, összecsapnak, küzdenek egy-
mással, de mindegyik egy és ugyanazon forrásból ered, és siet,
hogy eltűnjék az élet óceánjában. Paracelsus nem könyvekből,
nem klasszikus filozófusok tanaiból tanulta a maga „természet-érzékelését”; nem a sztoicizmus, nem a Kabbala, nem a firenzei
Akadémia neoplatonizmusa volt „filozófiájának” forrása; nem
Pico della Mirandolánál, Reuchlinnál vagy Agrippa von Nettesheimnél kereste az elemeket, jóllehet olvasmányokat, hagyományokat, tanokat, mindent felhasznált a világról alkotott képe kialakulásában – alapvetően saját magában kereste, mint ahogy egyébként az egész reneszánszban mindenki tette, aki megtalálta a világ őt kísértő képét.
Paracelsus számára, s ebben csak korának gyermeke, a természet nem törvények rendszere, sem törvények irányította testek rendszere. A természet mágikus és vitális erő, amely szünet nélkül teremti, előállítja és elveti a világban gyermekeit. A természet mindenre képes, mivel ez a minden, és mindaz, ami történik, és mindaz, ami a világban létrejön, természet és a természetből áll elő. A természet hasonló az emberhez, ahhoz a belső felfakadáshoz, ami lelkünkben gondolatokat, vágyakat, képeket támaszt. Csakhogy vágyaink, gondolataink, melyek mélyen különböznek egymástól, harcban állnak egymással a lélekben, mégis egymás révén keletkeznek – mindegyik magán viseli saját bélyegét, mindegyik a lélek része, és a lélektől elkülönülten nem is létezik. Ez pontosan az, ahogy az eleven lények – és mindegyik lény az – csak egy és ugyanazon vitális erő “természeti produktumai”, gyermekei, és ez az erő mindenütt jelen van, mindenben és mindenkiben, minden egyesben ott van, s nem áll fenn az, hogy más lényekben nincsen ott.
Úgy hisszük, nem a spekulatív érvelés vezette Paracelsust a mágikus pánvitalizmushoz, mint ahogyan kortársai többségét sem. Épp ellenkezőleg, a buján tenyésző élet volt az, melynek lüktetését érezték magukban, egy új beállítódást éreztek az élethez, amely az intézmények, a tantételek és a hiedelmek zavarosságában és összeomlásában, mindennek ellenére, fenntartotta vitalitását és erejét; spekulatív érveléshez azért folyamodtak, hogy ésszerű alapra helyezzék azt, ami alapvetően a szellem beállítódása volt. Szellemi – vagy lelki? – beállítódás, mely nem szembenállt a világgal, hanem abban élt, aki megérezte a rokonságot vele, aki magát mindenekelőtt a világ, az univerzum részeként látta, s aki – miközben szembenállt vele – nem feledhette azokat a vitális kötelékeket, melyek a világhoz fűzik. Egyszerűen fogalmazva, a lélek többet élt, mint gondolkodott, és ugyanúgy élt a testben, mint a szellemben.

(…)

Szigeti Csaba fordítása