Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” c. verseskötetéről
Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” című verseskötete 2024-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. A szerző középiskolás kora óta ír, de csak néhány éve publikál, ez az első önálló kötete. Nem akármilyen debütálás.
A kötet szövegei szabadversek, kellőképp szellősek, könnyeden beszélnek kicsit sem könnyű és néha nagyon is fülledt témákról. Hegedüs Kata sorai elegánsan sasszéznak, igazi női versek. Ezt, ha férfiként mondanám, egyesek megköveznének. Mert csak vers van, a versnek nincs neme, ahogy csak költő van, nem költőnő és költő férfi. Ám nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a „Spicc és nyújtott nyak” egy könyv lapjain életre kelt igazi nő, maga a nőiség és a nőiesség. A verseket könnyed parfümillat lengi körül, úgy, hogy közben korántsem lányregényről van szó.
Hegedüs Kata őszintén beszél a testi megélésről, a testiség nála úgy önmagáért való, hogy közben nem megy át szenzációhajhászatba vagy felesleges illetlenségbe. A test itt a finom rezgések érzékelésének eszköze, egy finom antennákkal rendelkező hús-vér szerkezet. Nem tabusít és nem is fetisizál: teljes természetességgel ír a menstruációról, ahogy arról, hogy mindenkinek vannak napjai, mikor pizsamában marad, és az ágyba morzsázik.
A lírai én minden alaposan körüljár, lassan nézve fedezi fel magának környezete árnyalatait, a szeretett férfi vonalait, hajszálait, vagy azok hiányát. Igen, Hegedüs Kata verseiben még egy kopasz fej is megszépül. Alakjai valós emberek, de mintha szellemlények lennének, testiségükkel együtt is átlátható, elsuhanó, mégis energiájukban jelen levő entitások. A „Láthatatlan férfi” című versben írja: „Láthatatlanul vagy hús és vér, így ki-be sétálsz a fejemben,/van, hogy a levegőben áramlanak a szavak közöttünk, van,/hogy bepötyögöd gondolataid és úgy küldöd el, így hús-vérnek/érezhetlek téged, és mikor elharapott mondataid/ideérnek, megsimogatnak vagy megkarcolnak, ha visszafelé/simogatnak, akkor kiugrom és belecsapok a levegőbe,/hogy eltűnj (…)”.
A szerző nem fél lírai énjét a hétköznapok sodrába vetni és ábrázolni az emberi esendőséget.
A kötet központi témája a szerelem, ami kicsit sem cukormázasan jelenik meg, hanem mint a lélek éltetőereje. „Már verset sem tudok én írni,/csak a szerelemről,/ami a gyomorszájnál/szabályozza a szűkületet,/már csak a szerelem,/amit átviszek/a fejem fölé tartva,/csak arról tudok írni,/minden más/sebtapaszokkal/körberagasztott/kirakati baba(…)”.
A lírai én bensőséges kapcsolatot ápol az ételekkel, az evés számára egyrészt az otthon megnyugtató közegét jelenti, másrészt a bekebelezést, a magáévá tételt szimbolizálja.
Különösen figyelemre méltó az alaposság, amivel a jelenségeket, embereket szemrevételezi, egyetlen pici részletet sem kifelejtve, mindenre reagálva és reflektálva. Erre jó példa a „Nagyító” című vers: „A filodendron levelének rombusz alakú/lyukán keresztül nézem a függöny rojtjait,/majd a varjút a csupasz ágon.” Ő az örök megfigyelő. Kívülről látja és belsővé teszi figyelme tárgyát, ami lehet egy utcai jelenet, a szerelme, vagy egy különös könyv. Önmagával sem tesz kivételt, saját maga is a megfigyelés tárgya. Szenvtelen önreflexiója példaértékű minden alkotó ember számára, hisz mélyre nézés nélkül nem is lehet a mélyből felhozni, amit fel kell.
Szeretem a kötetben, hogy nem nyom agyon, nem erőszakol le a torkomon számomra nehezen befogadható elemeket. Nem okoskodik, nem dobálózik idegen szavakkal, műveltségéről és élettapasztalatáról magukkal a művekkel tesz tanúbizonyságot anélkül, hogy bármit is bizonyítani akarna.
Ajánlom figyelmébe ezt a verseskötetet minden olvasni szerető nőnek, és minden nőket megérteni akaró férfinek. És mindenkinek, aki nem rest spiccbe állni, kinyújtani a nyakát és leemelni ezt a könyvet a polcról.