Végre itt van az első általam ismert járványkötet! Még pontos műfaji megnevezést is kapott: járványversek. A 65. oldalon olvasható, figyelemre méltó toldalékkal: „májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet, / az egyik szerkesztő azon morfondírozott, / betegye-e a következő számba. / végül arra jutott, ősszel közli őket, / mert akkorra ígérték a második- hullámot. / igaza lett. / illetve talán mégsem. / kit érdekelnek most a versek?” Talán arra utal ez a passzus, hogy túlságosan körül van bástyázva még a szépirodalom is. Tabu alá eső tárgy ez is, a járványvers, különösen, hogy a rémhírterjesztést a hatóság bünteti. De mi a rémhír? Amivel a hatalom nem ért egyet, amit szankcionál, és ez szörnyen egyértelmű. (Itt jegyezném meg, hogy a Légszomj könyvritkaság: mindössze 800 példányban jelent meg, nagyon kevesen tudnak hozzáférni.
Az elegánsan karcsú verseskötet szigorúan kronologikus, vagyis azon roppant ritka kötetek közé tartozik, amelyek kompozíciója, vagyis a versek sorrendje a megszületésük időrendjét követi. A legelső ilyen kötetkompozíciót gróf Koháry István írta, akinél az évszám a kronosztikhonokból olvasható ki (a viszonylag terjedelmes verscímekből, amelyekben nagybetűkkel ki kell emelni a római számokkal megjelölt évet, pl. MDCCIII. Koháry kötete a fogságban íródott, a fogoly az idő múlását jelöli meg, a vers testében pedig a hónapot és a napot. Maga a kötet a szabadságról beszél, a várt és remélt szabadulásról.
Innen jönnek Jenei Gyulánál a címek, vagy pontosabban a nem-címek, pl. „Első nap / 03. 11.” Ez a legelső nap, és ’címe’ egy új időszámítást vezet be, nagyjából azzal a gesztussal, mint a forradalmi naptár időszámítása a francia forradalom idején.
Nos, nekem is megvan a magam kronológiája, csak én május 3.-ától számítom az ’első napot’. Ekkor jelent meg az Observateur (vagy egyszerűen csak Obs hasábjain) Giorgio Agamben Mi hát egy olyan társadalom, amelyik nem ismer más értéket, mint a túlélést? (Agamben: Qu’est donc une société qui ne reconnait pas d’autre valeur que la survie?) Velem ezzel kezdődött az új időszámítás, az írást gondosan kijegyzeteltem, most pedig megosztom az olvasóval. Az olasz filozófus és közíró szerint az egészségügyi imperatívusz nevében feláldozzuk szabadságjogunkat, de a normális élet feltételeit is, barátságainkat, egészen halálunk tiszteletéig. Potenciális terrorista és potenciális fertőző lesz belőlünk. „Világos, hogy az olaszok hajlamosak mindent vagy majdnem mindent feláldozni, normális életfeltételeiket, társadalmi kapcsolataikat, affekcióikat éppúgy, mint vallási vagy politikai meggyőződéseiket, csak hogy ne essenek bele a betegségbe. A csupasz élet /la vie nue/ – és a megsemmisüléstől való félelem – nem valami, ami egyesíti az embereket, hanem ami vakká teszi és elkülöníti őket. Miként ’A jegyesek’ című Manzoni-regényben leírt pestisben, a többi emberi létező csak úgy tűnik föl (Manzoni visszatér az u n t o r e terminushoz), akiket kerülni kell mindenáron, és akitől tartani kell a legalább egy méter távolságot.”
Végigolvastam a pestis-irodalom javát, Thuküdidésztől Camus-ig, tudván, hogy a pestis nem a Covid-vírus. Megpróbáltam megfejteni, hogy a járványról miért hallgatott bölcsen a bölcs Platón, holott átesett a járvány időszakán. Vele ellentétben Thukydidész a peloponnészoszi háborúk történetébe beszőve részletesen taglalta a járvány eseményeit (műve egy kis antológia a járvány toposzait illetően). A legkézenfekvőbb arra gondolni, hogy más a ’tiszte’, a szerepe a történésznek, és más a filozófusnak. Talán az athéni filozófus csak ephemer emberi jelenségnek, véletlenszerű jelenségnek vélte a járványt, amelynek levonultával csak múló történelmi következményei maradnak fenn, egy ideig. Bár a komoly természeti katasztrófák mély gondolatokat indukáltak a filozófusokban (talán a leghíresebb a lisszaboni földrengés filozófiai utórezgése), az utóbbi egy évszázadban ez is megszűnni látszik: a pragma vette át a terepet, a mentés és a gyorssegély uralma fölment minden reflexió alól.
Amit nemrégiben Orbán Viktor ’félrab élet’-nek nevezett, igen érzékletesen jelenik meg a járványversekben, jelesül a legelső járványversben. „és ha valaki orrot fújt, / akkor a körülötte lévők arca bezárt: / összeszűkült a száj, / szigorúan villant a pillanat, s úgy néztek az illetőre, / s úgy néztek az illetőre: / félve, undorral, ellenségesen”. „magamat is elképzeltem persze, / mert hogyha mellettem köhécselne, / krákogna valaki a kasszasorban, / akkor én még a lélegzetemet is visszatartanám, amíg csak bírom”.
De még térjünk vissza egy pillanatra tavaly májushoz és az agambeni kérdésekhez! Mivé válhatnak az emberi kapcsolatok egy olyan országban, amelyik megszokta, hogy e módon éljen egy olyan időszakban, amelyről nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog tartani? És milyen lesz az a társadalom, amely nem ismer más értéket, csak a túlélést? A másik, az előbbinél nem kevésbé nyugtalanító elem az, hogy az epidémia teljes világossággal előcsalta a kivételes állapotot, amelyhez a kormányok hosszú ideje hozzászoktattak. A múltban voltak súlyosabb járványok, de soha senki nem képzelte, hogy a zárlat egy biológiai életre kényszerít. És eltűnik a társadalmi, sőt politikai dimenzió, sőt minden emberi dimenzió. Egy olyan társadalom, amely zárlatban él, nem lehet szabad társadalom. Az ellenség nem rajtunk kívül van, benne van mindőnkben.
És itt még nem említettük a járvány traumatizáló elemét.
Jenei Gyula is beszél fogalmi szféráról, pontosabban a fogalmi nyelvet beszéli, leginkább a „Huszonhetedik nap / 04. 06.” című versében. Itt a szabadság, mint érték, mint legfőbb érték is megjelenik: „a hatalom megváltoztatja az embert, ahogy a kiszolgáltatottság is. / meg a közhelyek, a gondolkodási sémák” „úgyhogy vigyázni kell a szabadság közhelyeivel, / mert ugyanúgy közhelyek, ahogyan a hataloméi.”
Érdemes beszélni a kronologikus sor megszakadásáról is. Ha figyelmesen olvassuk a ’címeket’, naponta, vagy két, esetleg három naponta született meg vers. És folyamatosan, március 11-től május 4.-éig jönnek, majd hirtelen leállás jön: november 2-áig szünet, aztán egyetlen záró, hosszú, részekre tagolt költemény. A kompozíció íve megtörik, végleg. Vagyis ez a vírus t ö r t é n e t é n e k befejezhetetlensége. Mert nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége (hogy válaszoljunk az egyik agambeni kérdésre). Vagyis a vírusversek sorozata csak az első hullám legelején élt, és a visszatekintésben él azóta is.
Összegezve: végre itt vannak a járványversek. Amit Jenei Gyula vállalt, becsületes vállalkozás. Beszámolni egyszemélyes érzéseiről, egyszemélyes tapasztalatairól. Költő mást nem is tehet, nem tud mást tenni. De azért a ’hangolás’ joga az övé. És ez Jenei Gyulánál katasztrofikusra sikeredett a legutolsó, remek járványversben. Rájátszik az első világháború optimista kezdetére adott történelmi válaszra: „háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor, / de még énekeltek a katonavonatok, / még azt hitték az integetők, / mire lehullanak a levelek, vége lesz”, de nem lett vége, sőt a kezdet után jött a neheze. „már csak az ugató indulat, / már csak a megtépázott kapcsolatok / buszon, boltban, munkahelyen, / közösségi médiában. / már csak a zsigeri szorongás: / már csak magadért, / a családodért.” Végül a befejezés: „újabban a leveleim végére ezt írom: / ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.”
Végül írnom kellene a kötet másik szerzőjéről, Verebes Györgyről. Félelmetes grafikái véglényeket ábrázolnak a légszomj állapotában. Félelmetesek, de egyben lenyűgözőek.
Jenei Gyula versei és Verebes György grafikái
Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2021.
/ A bélyegkép: szintén Verebes György alkotása /
