ESTI ZENE

A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.

Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.

Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A PARLAMENTER

„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” [Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

 

(Illusztráció:  Fábián István:  Az argonautak sem hősök; Erdőkirály menekül; Odusszeusz, a Senkise)