– Nincs egy pálinkád? – kérdezte.

Reggel kilenc volt. A nap még nem sütött be az étkező ablakán, fel kellett gyújtanom a lámpát, hogy lássak mindent magam körül.

­– Pálinkám? Nincsen. Becherovkám van csak.

– Mi lenne, ha innék egyet? Le tudsz vinni a stúdióba? Majd navigálok.

– Nem tudok vezetni.

– Basszus. Tényleg. Pedig úgy innék egyet. Miért nincs neked jogsid?

– Minek az nekem? Kocsim sincs.

– Jól van na. Azért nem kell leharapni a fejemet.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Persze.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Jól van.

– Nem kötelező elhinni…

– Elhiszem, na!

– Tudom, hogy nem hiszed.

Nem nézett rám, a falon igazgatta a képeket. Mindig ezt csinálta. Méregetett és igazgatott. Valamiféle pótcselekvés volt ez nála, hogy babrálnia kellett, vagy csak úgy gondolta, jobb, ha nem néz rám, nehogy véletlenül is ki kelljen találnia, mire gondolok.

– Reggeliztél már? – kérdeztem.

– Nem szoktam reggelizni, tudod.

– Nem értem, hogy bírod.

– Nem vagyok éhes. Majd a stúdióban eszem.

– Teát?

– Köszönöm, azt kérek.

A konyhába mentem vizet melegíteni, és egy marék teafüvet szórtam a pöttyös kancsóba. Hallottam, hogy odakinn dudorászni kezd. Tudtam, hogy még mindig a képekkel babrál. Ki akartam zökkenteni.

– Adjak azért a Becherből? Van egy laposüvegem. Abban el tudod vinni. Majd a stúdióban megiszod.

– Nem, köszi, ne fáradj, a stúdióban tuti lesz valami pia. – Tovább dudorászott.

– Mit kérsz a teába?

– Cukrot. És citromot.

– Nincs citromom.

– Akkor semmit.

Tejszínem van, ha esetleg…

– Jó lesz üresen, köszi.

Rátöltöttem a forró vizet a teafűre, asztalhoz ültem, és vártam, hogy végre abbahagyja a pótcselekvést.

– Jók ezek a képek – állapította meg. – Saját fotók?

– Igen, azok.

– Szépek, szépek – mondta szakállát vakargatva, majd leült az asztalhoz és töltött. – Pedig jó lenne… – ábrándozott. – Innék egy felest, kényelmesen hátradőlnék a kocsimban, te pedig elvinnél a stúdióba.

– Fő a megfelelő munkamegosztás, mi?

– Mindennek az a kulcsa – bólintott mosolyogva. Örültem, hogy végre velem is foglalkozik, nem csak a hülye fotóimmal meg a pálinkával.

Rég volt már, hogy utoljára láttam, több, mint negyven nap eltelt azóta. Nem hívott, nem keresett. Aztán valakitől hallottam, hogy újra stúdióba vonult, ugyanabba, amelyikben a legutóbbi lemezét is felvette, tőlem pár utcányira. Akkor már tudtam, hogy ez lesz, egy reggel becsönget majd, maga sem fogja tudni, miért. Megszoktam már ezt, hogy sosincs válasz a miértekre. A dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, mert úgy vannak. Kár őket túlbonyolítani.

– Kicserélhetnéd már azt a kancsót. Nem lehet belőle rendesen tölteni.

– Tudom, de én szeretem. Különleges.

– De hát csöpög!

– Tudom. Várj, feltörlöm.

Mire visszaértem a konyhából a papírtörlővel, már csak az üres bögre volt ott. A szobám ajtaja pedig tárva nyitva.

– Ennyi volt? – kérdeztem a szobába lépve. Mindig rengeteg teát ivott reggelente. Csodálkoztam, hogy most ilyen gyorsan otthagyta.

– Nem, majd iszom még, de most egy kis napsütésre vágyom – magyarázta, miközben elforgatta a kilincseket és szélesre tárta az ablaktáblákat, hogy beengedje a napfényt. – Nem jobb idebenn?

– De, végül is…

Fölült az ablakpárkányra, térdeit a hasához húzta.