– Baj lenne, ha rágyújtanék?

– Tudod, hogy idebenn nem gyújthatsz rá!

– Csak most az egyszer!

– Nem.

– Na, légyszi!

– Nem.

– Doromboljak?

– Úristen, de rámenős vagy ma – dünnyögtem, és csóváltam a fejem, hogy már megint kezdi… – Jól van, gyújts rá, de akkor adj nekem is egy szálat.

Fölmásztam én is az ablakpárkányra. Friss, tavaszi levegő ömlött be a szobába. Talán csípett is volna még, ha nem tűzött volna olyan erősen a nap. Jól esett. Mind a levegő, mind a napsütés.

Meggyújtotta a szájában fityegő cigarettát, majd odanyújtotta nekem is a gyújtót. Kezével takarta a lángot, nehogy ellobbantsa a huzat.

– Szóval hallom, új lemez… – próbáltam újra beszélgetést kezdeményezni.

– Az. Nehéz meló lesz.

Ahogy lenézett az ablak alatt futó sínekre, arcán látszott, hogy elfogja a nosztalgia. Percekig ült így csendben, a vonatokat bámulva.

A cigaretta kaparta a torkom meg a tüdőm, de azért szívtam, vele együtt. Elszédített.

– Amikor először jártam itt, kiültünk ide, pont így, mint most. Emlékszel?

– Emlékszem, persze.

– Akkor nem értettem, hogy hogy tudtál ide, a sínek fölé költözni. Először is az zaj. Másrészt a kosz. Szép rendben van ez a környék, de a sínek… Látod, ahogy rakódik rájuk az idő, vonatok jönnek és mennek és csurog belőlük az olaj és idehordják a port, idegen városok porát. Aztán rájöttem, hogy van ebben némi romantika. Idegen embereket hoznak és visznek a vonatok. Ismeretlen történetek játszódnak le bennük. Magukkal visznek barátságot, szerelmet, mindent, nézed, és olyan titokzatos ez az egész… Gondolkodtál már ezen?

– Amikor idejöttem, elhiheted, bántam, hogy ott kellett hagynom a kertet és a madárcsicsergős reggeleket. De tudtam, hogy meg fogom szokni a zajt. Meg fogom szokni, hogy éjjel betolják a vonatot a vakvágányra, ami, ha csak hallgatod a sötétben hanyatt fekve, olyan, mintha a szobába tolnák be a vagonokat. Beleremegnek a falak. Először megrémülsz, nem tudod, mi az, földrengés, égszakadás, világvége. Másodszor csak fekszel a hátadon, bámulsz a sötétbe, és várod, hogy vége legyen.. Harmadszor már csak elmosolyodsz, átfordulsz a másik oldaladra és tovább alszol. Ilyen ez. Megszokható. Én nem romantikát érzek ebben. Inkább szabadságot. Abban, hogy tudom, akármikor fölszállhatok egyre és elvisz innen messzire.

– El akarsz menni?

– Gondoltam már rá. Milyen jó lenne csak úgy felszállni egy vonatra, meg se nézni, hova visz, csak menni-menni a végállomásig, ott eltölteni pár napot, azután újra egy ismeretlen célú vonatra szállni és így utazni, amíg világ a világ. Csak az a kár, hogy a jegyet ma már nem kilométerre adják, hanem célállomás szerint. És a vágány elejére is kiírják, hova megy a vonat. És az állomásokon is ki van írva a megálló… Illúziórombolás.

– Képzeld, mekkora fejetlenség lenne, ha nem lenne kiírva semmi…

– Nagy. Tudom. Kár érte.

– Gondolod, hogy tudnál így élni? Barátok nélkül, otthontalanul?

– Talán ezt is meg lehetne szokni. Csak meg kéne tanulni elhagyni a dolgainkat. Mint Diogenész. Barátokra meg mindenhol akad az ember. Csak körül kell nézni.

– És szeretőkre.

– Azokra is.

– Furcsa… – mondta homlokát ráncolva. – Te most tökéletes metaforát találtál az életemre.

Összeszedte a párkányról a rácson elnyomott csikkjeinket, és lemászott az ablakból. Nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen.

– Fél tíz van. Mennem kell.

A konyhába érve gyorsan felhajtott még egy bögre teát, majd ellenőrizte, megvannak-e a kulcsai.

– Majd még lehet, hogy beugrom valamikor, sokáig csináljuk azt a lemezt…

– Jól van – bólintottam.

Elmosolyodott, szájon csókolt, majd kisétált az ajtón.

Tudtam, hogy nem látom többet.