A híd közepén kapta el a zápor. Egy pillanatra gyorsabbra fogta a lépteit, de hamar rádöbbent, hogy hiába, bőrig fog ázni. Június volt, a forróság úgy ült a városon még éjszaka is, mintha évszázados uralomra készülne.
Könnyű nyári ruhát viselt csak, ki gondolta volna, hogy éjszaka még esni fog. A cseppek csiklandozták a vállát, fél perc múlva már patakokban csorgott le hajáról a víz. Ruhája a bőréhez tapadt. Felnevetett. Szeretett bőrig ázni, ha nem volt tétje; nem fázott, csak kellemesen hűsítette a víz. Arcából kisöpörte a tincseket, de a lezúduló esőcseppek folyton visszalökték őket a szeme elé. Nem volt mit tenni. Táncra perdült a híd közepén.
A szabadság mámorító volt. Nevetett, szökdécselt, lábával belerugdalt a hirtelen keletkezett pocsolyákba, sarujából fröcsögött a víz.
A barátja a bódéval szemben várta.
– Remélem, a szendvicsed sikerült megmentenem – szólt a lány. – Alaposan becsomagoltattam, de ez az eső nem kímél semmit. – Széttárta karjait, végignézett magán, megpördült, mutatta a fiúnak, hogy mindene vizes. – Rég volt, hogy ennyire megáztam. Élvezem.
– Jól sikerült az este? – kérdezte a fiú.
– Sokan eljöttek. A koncert után még ittunk egyet a Duna parton..
– Hiányoztál – mondta a fiú.
– Te is nekem.
– Holnap menjünk el valahová. Mit szólsz?
– Benne vagyok.
A házak mentén indultak haza, az eresz alatt.
– Ideadod a szendvicsem? Már bevertem egy hot-dogot, de nem laktam jól.
A lány előásta a táskájából a gondosan becsomagolt szendvicset. – Még meleg. Úgy kértem, ahogy szereted, hagymával és csípőssel a tetején.
– Király – lelkesedett a fiú, és mohón beleharapott.
– Én még a téren megettem az enyémet, gondoltam, megvárlak vele, de eszméletlen éhes voltam.
A fiú nem válaszolt, sietni kezdett. Már majdnem hazaértek, mikor egyszer csak a földre dobta a szendvics maradékát.
– Beteg állatok vagytok, bazmeg.
– Mi van? – kérdezett vissza a lány meglepődve.
– Azt mondtam, hogy kibaszott beteg állat vagy, bazmeg.
A lány megtorpant. Mintha hirtelen az összes belső szerve összerándult volna. – Mi bajod van?
– Undorodom tőled, és ettől az egész beteges társaságtól.
– Tudtommal ők a te barátaid is.
– Gusztustalan vagy. Itt jópofizol velem, mintha minden rendben lenne. Közben meg… Áh.
– Most mi… Áruld már el, mit mondtam, vagy mi történt azóta, hogy eljöttünk a bódétól idáig.
– Reggel, mikor kimentél a boltba, bejelentkezve maradtál az emailedbe, nem emlékszel?
– De, tudom.
– Hát baszódj meg! – üvöltött a fiú magából kikelve, a kapuhoz rohant, belökte, és bevágta a lány orra előtt. Az beütötte a kapukódot, és a fiú után szaladt. Ekkor már a könnyeit nyelte.
– Persze, hogy bejelentkezve maradtam, hiszen nincs semmi rejtegetni valóm.
– Hiába. Már mindent tudok.
– Mi mindent?
– Mindent tudok, érted? Egy geci áruló vagy!
– Mit csináltam?
– Egy kibaszott geci áruló vagy!
– Áruld már el, hogy mit csináltam! – Remegve állt a szoba közepén, a víz csöpögött a ruhájából. Azon gondolkodott, mit tehetett, amivel a fiút így fölidegesítette. De hiába pörgette vissza agyában az eseményeket, a levélváltásokat, nem jutott eszébe semmi. Hónapok óta nem beszélt senkivel, akire a fiú haragudott, vagy féltékeny volt. Inkább nem szólt a közeli barátaihoz sem, nehogy balhé legyen belőle.
– Mindent tudok – közölte ismét a fiú, majd vizes ruháit a sarokba dobta, és befeküdt az ágyba.
– Tudom, hogy blöffölsz. Azt hiszed, ha ezt csinálod, megtörök, és bevallok valamit, mi? De nincs mit bevallanom.
– Nekem ne hazudj, te geci.
– Nem hazudok.
– Azt mondtam, ne merj hazudni nekem, te büdös kurva! – üvöltött a fiú, kipattant az ágyból, a lány előtt termett, ökölbe szorított kezekkel. Csak egy fejjel volt nála magasabb, mégis azt érezte, fölé tornyosul, vörös arccal, félelmetes szemekkel. A lány behúzta a nyakát, arcát elfordította, hátra lépett, és már emelte volna a kezeit, hogy védekezzen.
– Mi van? – lepődött meg a fiú. – Azt hiszed, meg akarlak ütni? Hát ütöttelek én meg valaha, te szerencsétlen?
A lány próbált válaszolni, de a sírástól már képtelen volt megformálni a szavakat. Lesütötte a szemét, és alig észrevehetően, de megrázta a fejét.
– Nézz a szemembe, hozzád beszélek!
Minek. Ha ilyenkor erőt vett magán, hogy a szemébe nézzen, a fiú egész közel hajolt az arcához, és nézte, meredten, ilyenkor nem akart mást, csak minél messzebb lenni tőle. – Pont így nézel, amikor hazudsz – mondta rendre a fiú, vagy azt, hogy – Látom a szemedben, hogy gyűlölsz.
– Nézz a szemembe, baszd meg!
– Nem!
A fiú karjai hátrafeszültek, dobbantott egyet.
A szoba hirtelen mintha átfordulna. A falak elsápadnak, a szőnyeg mintája megváltozik. A szoba kitágul, az ablakok, ajtók átrendeződnek. Csak a szekrény, amiben a ruhái vannak, az marad, de óriási, ha pipiskedik, talán eléri a harmadik polcot. És áll, nézi a szekrényt, a tetején kincsek vannak, tudja jól, ha felnő, eléri őket, akkor tele lesz kinccsel, rengeteg sok kinccsel. Elhajózik, persze, a kincset el kell ásni, vagy elrepül, léghajón, messzire. Ott csönd lesz, mert odáig nem érnek el a szavak, oda nem hallatszik el, hogy mennyire rossz, mert ma sem rakott rendet, nem fogadott szót, és különben is, egy lusta szar, és szégyellje magát, és nem tanul jól, és nem lesz belőle senki, egy kibaszott senki lesz belőle, mert mindenre képtelen, már megint hazudik, és sosem rakott le semmit az asztalra, hát ennyire szerencsétlen, csak egy büdös kurva, az lesz. És majd jól megveri, egyszer majd jól megveri, meglátja, eldurran az agya, és jól megveri, emeli a kezét, fenyít, és ekkor tanulja meg a mozdulatot, egy életre, mint a biciklizést, arcát elfordítja, nyakát behúzza, hátra lép, kezét fölemeli, hogy védje magát. Hogy elcsattant-e a pofon valaha is, képtelen megmondani, ennyi idő távlatából már képtelen.
A szekrény teteje egyre közelebb van, egyre közelebb van a kincshez. De a szavak súlyként ülnek a vállán, folyton lefelé húzzák, nehéz így, talán sosem lesz akkora, hogy elérje a szekrénytetőt. De nem bűnös, mért hiszik, nem tett soha semmi rosszat, egy picit nehéz figyelni a leckére, mert a gondolatai szeretnek elkalandozni, de ül a könyv fölött, becsülettel, és küzd, ellenük is, mert kicsi és törékeny, könnyű célpont, mindig ő a bűnbak, hogy akarjon így bemenni, nem akar bemenni, mért kell, nem tett ő semmi rosszat. Lázas beteg, elájul a láztól, szimulál, csak szimulál, mert csak fetrengeni akar, ennyire lusta ez, bazmeg. Nem tett ő semmi rosszat, lázasan is elolvassa a kötelező olvasmányt, és minden nap hozzák neki a leckét.
Ha lábujjhegyre áll, már eléri a szekrény tetejét. Az osztályban a lányok már kész nők, ő még csitri, fejletlen kis csitri, folyton beteg. Mert engem nem érdekelnek a fiúk, hagyja el egyszer a száját az öltözőben, mert téged biztos a lányok érdekelnek, érkezik a válasz és nevetnek, mért, mért baj, hogy még gyerek, inkább az marad. De a szekrény tetejét el kell érni, meg kell szerezni a kincset, színes léghajóra száll, és oda repül, ahová nem érnek el a szavak, nem érnek el a tekintetek, ahol senki nem süti rá a bélyeget.
Mire rálát a szekrény tetejére, az már régen üres. Mert ilyen lassú, állandóan lassú, nem képes semmire. Megrázza magát, kilép, csinálja. Tanul, egyetemre megy, minden sínen van, csak a fiúkkal nehéz, velük még mindig nehéz, mégis végérvényesen beleszeret az elsőbe, aki megöleli. És minden tökéletes lenne, ha a szexszel nem lennének bajok, de ott ülnek vállán a szavak, nem akar büdös kis kurva lenni, és nehéz, de végül engedi magában megváltani. Jönnek és mennek a fiúk, nincsenek sokan, és sosem maradnak elég ideig. Ameddig úgy érzi, hogy maradniuk kéne. És nem tud, többé nem tud egybe se beleszeretni, amíg szembe nem jön az a másik, vele küzdeni kell minden napért, de ott van, néha legalább ott van, és maga a megtestesült béke. Aztán ismét kicsúszik a lába alól a talaj, az összes, amit talajnak hitt, egyszerre, és a mélybe zuhanna, ha nem lenne, akiben megkapaszkodhat. Erős kéznek tűnik. Aztán rádöbben, hogy ez a szorítás nem védő szorítás, hanem bántó és bénító. Mert tenyerében ott izzik a bélyeg.
A szoba szűkülni kezd, ismét fordul a tengely, a fiú még mindig a szoba közepén áll, ebbe a fenyegető pózba meredve, mint a sóbálvány.
– Hagyj békén – zokogta a lány, levette a táskáját, a szekrényhez szaladt, tiszta ruhát vett elő. – Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy mindent tudok. És várnám, hátha bevallasz valamit. Bazi könnyű, persze, így bazi könnyű, csak nem gondolsz bele… – elcsuklott a hangja.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a fiú.
¬– Átöltözöm.
– Készülsz valahová?
– Még jó.
– Megtudhatom, hogy hová?
– El.
– Látod? Ebből is látszik, hogy van valakid. Éjjel kettő van, és van hová menned.
– Persze, hogy van hová mennem! – kiabált a lány. – Van kulcsom anyám lakásához.
– Az anyádéhoz, mi? Mit fog szólni, ha meglát? Örül, hogy megszabadult tőled, egy kibaszott szerencsétlen senki vagy, nézz már magadra!
– Tévedsz! Az anyám szeret engem, sohasem árulna el! Ő nem a te anyád!
Egy pillanatra csönd lett. Ezzel a mondattal betalált.
– Látod, ez igaz – mondta a fiú. – Maradj itt, beszéljük meg.
– Nem tudok. Már nem tudok.
A fiú visszafeküdt az ágyba.
– Na, fejezzük ezt be, vedd le a nadrágot, és bújj ide.
– Nem – jelentette ki a lány.
– Megőrültél? Szakad az eső. Nem mehetsz ki, meg fogsz fázni. Nem akarom, hogy megbetegedj. Lehiggadtam, látod. Úgyhogy vedd le a nadrágod, és bújj ide.
– Nem fogok oda bújni, nem érted? Te beteg vagy. Mondanám, hogy húzz innen, de tudom, hogy úgyse fogsz, úgyhogy inkább én húzok el.
– Tudom, hogy nem anyádhoz menekülsz, baszd meg! Mindent tudok! Tudom, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot, nem érted? Az egész levelezéseteket elolvastam reggel!
– Kivel?
– Azzal a kibaszott kis gecivel, azzal.
– Kivel? Mondd meg! Kivel baj, hogy beszélek?
– Azzal a kibaszott nyálas kis fasszal, a volt fasziddal, azzal.
– Nem beszéltem vele több, mint egy éve. Utoljára a színházban futottam össze vele, azóta semmit se tudok róla.
– Már megint hazudsz!
– Kurvára nem hazudok – mormogta maga elé a lány. Fölkapta a táskáját, és kivágtatott az ajtón. Odakint egy pillanatra megtorpant, tudta, fél perc, és a fiú a nyomában lesz. Azon gondolkodott, melyik a leglogikátlanabb útvonal, amin elindulhat. A kutyafuttató felé szaladt. Mikor már vagy száz méterre eltávolodott a háztól, bevetette magát egy kapualjba. Fölösleges volt átöltöznie, ruhája ismét átázott. Fejét a kapunak támasztotta, azon gondolkozott, hová menjen. Édesanyjához éjszaka legalább másfél óra, míg kiér. Vajon melyik barátja lakik a legközelebb? Próbálta őket számba-venni, de agya mintha megbénult volna. Éjjel kettő. Ki az, akit gyalog is elér, és biztosan ébren talál? A volt barátja jutott eszébe. Egy éve nem beszélt vele, nem tudta, mit fog szólni, ha hajnalban csak úgy beállít. Leroskadt, térdeit átkulcsolta, és megállíthatatlanul zokogott.
Valahol kihúzza az éjszakát. De holnap haza kell mennie, újra haza kell mennie, és szembe kell nézni vele. Elküldi majd, és ő nem megy el, sosem megy el. Vagy ha el is megy, visszajön, esküdözik, hogy szereti, hogy nem tesz vele ilyet többé, és ha ellenáll, idővel akkor is megtöri. Vajon hol van rajta az a kibaszott bélyeg, amit ezek már messziről látnak, mintha világítana. Nézte a remegő tenyerét, karját, lábait, de sehol sem találta. Tapintotta az arcát, a homlokát, ott sincs. Megnyúzná magát, ha tudná, hol van, lenyúzná a bőrét, csak végre eltüntesse.
Szeretett volna hazamenni, átöltözni, bebújni az ágyba, hozzábújni valakihez, aki mellett biztonságban érzi magát. Aki nem alázza meg, majd nem akar rámászni. Vedd le a nadrágod, és ha engedelmeskedik, ha megalázza magát, kész is az erekció, és nem érti, mi a kibaszott kurva életért nem érti, hogy erre most képtelen.
Először a telefont vette elő. Reflexszerűen végigpörgette a híváslistát, csak utána lépett át a névjegyzékbe. Sokáig bámulta a nevet, nem merte megnyomni a gombot. Nem tudta, milyen lavinát indít el ezzel. Lesz-e, aki megvédi mindettől. Aki ki mer állni érte. Aki nem látja rajta a bélyeget.
Csak megnyomta a gombot végül, de ez már önkéntelen mozdulat volt, a tudata mélyen, nagyon mélyen. Mintha némafilmet nézett volna. Nem érzékelte már a külvilágot, és nem ő irányította a tagjait. Elejtette a telefont. Csak a bélyegre tudott gondolni, hogy meg kell tőle szabadulnia. Előkotorta táskájából a csontnyelű bicskát. Most kivágja, és szabad lesz.

(Illusztráció: rusalkina)

Kettesben maradtam Lencsilánnyal a kávézó előtti padon. Nem figyel rám, vadul nyomkodja a telefonját, fel-felnevet, valakivel csetel. Néha ránézek, és elmosolyodom azon, hogy tud ennyire belefeledkezni abba a telefonba. Előttem dohány és egy fél tábla csokoládé. A hatodik tábla szülinapi csokim, fölajánlottam Lencsilánynak, hogy együk meg, én már nem bírom egyedül, kezdek beleunni. Persze vevő volt rá, mondta, hogy őrülten szereti a csokit. Néha rágyújtok, jól esik a cigi mellé egy-két kocka. A fröccsöm elfogyott, kivételesen nem akarok megkérni senkit, hogy vegyen nekem másikat.
Nagy a sürgés forgás körülöttünk, rég látott ismerősök beszélik meg egymással, mi történt az elmúlt hónapokban. Néha elcsípek egy-egy mondatfoszlányt, ha odafigyelnék, hallanám, mit beszélnek. De most ez egyáltalán nem érdekel. A mozdulataikat lesem, a gesztusokat, hogy milyen az arcuk, miközben megölelik egymást, hogy mennyi időnként ölelik meg egymást.
Tulajdonképpen örülök, hogy Lencsilány ilyen jól elfoglalja magát mellettem a padon. Nem szeretek mostanában beszélni, magamba fordultam. Ez az őszkezdet miatt van, tudom. Nehezen viselem a változást, és épp, hogy hozzászoktam a nyárhoz, már rohant is tovább. És elvitt magával pár embert is. Ahhoz, hogy az emberek jönnek és mennek, már inkább hozzászoktam, minthogy az évszakok teszik ugyanezt. Pedig az emberek kiszámíthatatlan, hogy meddig maradnak. Az évszakok meg mindig csak három hónapig. Huszonkilenc év nem volt elég, hogy ezt megszokjam.
Ilyenkor jobb szeretem a csöndet. Jobb szeretem, ha figyelhetek, és azt nehéz úgy, hogy közben ki kell fejeznem magam. Mert akkor magamra kell figyelnem, hogy mit mondok és hogyan, és ez eltereli a fókuszt. És sokszor azt sem szeretem, ha rám figyelnek. Azt hiszem, az exhibicionizmus, mint olyan, alaposan hiányzik belőlem.
Arra gondolok, vajon tudom-e, mi történt egy évvel ezelőtt. Ezt a játékot évente háromszor-négyszer eljátszom. Látnom kell, hogy haladok valahová, vagy legalább is történik valami az életemben. Csodamód emlékszem, napra pontosan. Egy évvel ezelőtt avattuk a szobrot, és emiatt nem mentem B-vel, életem első szeretőjével inni reggel kilenckor a Krúdyba. Kicsit tartottam tőle, hogy azt hiszi, le akarom pattintani, hiszen nem tűnt nyomós érvnek kívülről nézve, hogy bocs, de ma szoboravatóra kell mennem. Szerencsére nem vette a lelkére az esetet.
Tovább merészkedem, kíváncsi vagyok, emlékszem-e, mi volt két évvel ezelőtt. És igen, azt is, szintén napra pontosan. Akkor költöztünk ide, Újbudára az akkori barátommal, és állt a bál otthon. Igazából csak annyi történt, hogy megkértem egy ismerősöm, segítsen elhozni a ládám a Kisképzőből. Nyár eleje óta pihent ott a faláda, hívtak, hogy vagy menjek érte, vagy kidobják. Nem a legkönnyebb darab, autóval kellett elhozni. Reggel a kedvenc szoknyám vettem fel, mert örültem, hogy végre előkerült az egyik doboz aljáról egy év után. Nem gondoltam volna, hogy ezzel gyanúra adok okot, de adtam. A barátom közölte velem, hogy ő ezt nem bírja, és elköltözik, mondtam neki, hogy ha nem bírja, hogy néha másik szoknyát húzok, akkor tényleg jobb lesz, ha elköltözik, mert ezt bizony sűrűn meg fogom tenni. Ezek után nem mertem hazavinni a ládát, féltem, hogy kiakad, amiért a költözés utáni káoszba hazaviszek még egy szart. De tudtam, ha nem viszem, akkor meg azon akad ki, hogy tuti nem is a ládáért mentem. A ládát elhoztuk, de mégsem került akkor haza, inkább vállaltam azt, hogy négyszemközt kapok ki, mint hogy közönség előtt. Végül nem veszekedett velem, csak meg volt sértve, hogy ott mertem hagyni őt kétségek között.
Igen, innen elég messze vagyok már, konstatálom, és azon tűnődöm, mi volt három éve. Ez már-már provokáció. Aztán elvigyorodom, mint mellettem a Lencsi lány, aki hevesen csetel valami fiúval, mert eszembe jut, akkor tettem rá egy merész kísérletet, hogy vajon tényleg fából van-e – nem a láda, hanem egy másik férfi –, és akkor derült ki, hogy egyáltalán nincsen. Három év, három pasi. Most egy sincs, mégis most érzem magam a legkevésbé magányosnak.
Tovább nem tudok menni az évek során, de jól szórakozom, milyen szép idők is voltak ezek. És ez a mostani, ez pedig végképp szép. Bentről zene szűrődik ki, gitár, és egy édeskés női hang: …neki a világnak, mindegy az, hogy mi lesz, … csak ne ez a dal legyen, túl, túl az éveken. Meleg van, csendesen szemerkél az eső, mindenki örül a másiknak, én is, a dalnak, meg magamnak is, és hogy a Lencsilány ennyire kamasz itt mellettem a padon, annak végképp örülök.
– Nézd – dugja az orrom alá a telefont, amin egy izmos férfihas látható. – Ezt nemrég fotóztam. Képzeld, fölhúzta a pólóját, és mondta, hogy nézzem meg, milyen szép kockás a hasa. És megengedte, hogy megfogjam, úristen, megengedte, hogy megfogjam! Ilyen szép hasat még életemben nem fogtam! – visong lelkesen, én pedig felnevetek. El sem hiszem, hogy ennyire lázba lehet jönni egy has miatt.
– Egyszer én is szeretnék kockás hasat – teszem hozzá.
– Kockás hasat? Ne már, azt nem szeretik a fiúk, ha egy lánynak túl izmos a hasa!
Ismét elmosolyodom, arra gondolok, hogy de aranyos a Lencsilány, hogy azt hiszi, feleannyi idősen mint én, jobban tudja, mit szeretnek a fiúk, és mit nem. Aztán eszembe jut, hogy lehet, ebből a szempontból mégis ő az okosabb, mert én annyira nem figyelek már ezekre.
– Nem érdekel, hogy tetszik-e a fiúknak a kockás női has, különben sem hiszem, hogy lehet ezt így általánosítani, csak szeretném egyszer kipróbálni, ki tudom-e gyúrni annyira. Aztán majd eldöntöm, nekem tetszik-e, vagy sem – akarom mondani, de inkább csöndben maradok. Nem akarom kiábrándítani.
– Na jó, nem kockásat – legyintek végül –, csak jó izmosat, tudod.
– De hát neked tök jó alakod van! – értetlenkedik.
– Attól még akarhatok izmos hasat, nem?
– De, de… – egyezik bele, letör egy újabb kockát a csokiból, és ismét belebújik a telefonjába.
Rágyújtok. A Bartók Béla úton néha elzörög egy villamos. Az emberek még mindig nyüzsögnek, én pedig próbálok visszaemlékezni, milyen lehettem, amikor annyi idős voltam, mint a Lencsilány. De csak arra emlékszem, hogy piromán voltam, és minden könyvet elolvastam, ami a kezem ügyébe került.
Aztán szól a pultos fiú, hogy sajnos be kell zárniuk a teraszt. Ne haragudjunk, de tizenegyig van csak engedélyük, magyarázkodik. Elnyomom a csikket, összeszedem a cuccomat. Lencsilány is elteszi a telefont.
– Annyira jó, hogy végre itt vagyok Budapesten, itt vagyok köztetek – mondja, és belém karol. – Szeretem ezt a várost, annyi érdekes ember van itt!
– De ha folyton a telefont nyomkodod, lemaradsz rólunk, lemaradsz a városról, és lemaradsz a sok érdekes emberről – cukkolom. Bosszúból megeszi a maradék csokimat.
Indulnak, búcsúzkodunk, miközben az asztalt, székeket összepakolja körülöttünk a pultos fiú. – Remélem, hamarosan találkozunk – mondom, és én is mindenkit megölelgetek. Lencsilányék pedig elzörögnek a villamossal.
Át kéne menni szembe, gondolom, ott még van kiülős rész. Miközben Szentimrevárost betessékelik a Bartók Béla út egyik felén, addig a túloldalon, ami már Lágymányos, még kint isznak az emberek. Próbálom nem keresni a logikát ebben. Szedelődzködünk, és át is megyünk a túloldalra, de csak pogácsáért, aztán tovább a Bartókon, a szoborhoz. Nyűglődöm, éhes vagyok még. Kefirre vágyom és szalámira, furcsa párosítás, tudom. Szerencsére az éjjelnappaliban megszerzem a zsákmányt. A szalámiból persze a legolcsóbbat, érződik is az ízén. Mire a parkba érek, a többiek már a szobornál ülnek, zenélnek. Egészen lehűlt a levegő. Határozottan érezni, hogy a nyár elköszönt. Ő legalább elköszönt, gondolom.
Az emberek isznak, mulatnak, csak a gitáros fiú áll csendben, leeresztett hangszerrel. Nézi a várost. Itt élt, mielőtt meghalt és szoborrá változott. Elé állok, de nem néz rám így sem, elréved a fejem fölött. Inkább nézem én is vele együtt a várost.
A metrókijárat melletti szökőkút vizében lassan ring a kivilágított Műegyetem tükörképe. Ismét elfog a nosztalgia. A nosztalgia a jelen után, ha van ilyen. Arra gondolok, hogy egyszer ez se lesz, és akkor majd ugyanúgy mosolyogva fogok visszagondolni rá, mint a tavalyra vagy a tavalyelőttre. És hogy ezek az emberek, akik most a mindennapjaim részei, bármikor eltűnhetnek, váratlanul. Kicsit szorongató érzés ez, gyorsan szét is nézek, megvannak-e mindannyian. De megvannak. Még megvannak, most, itt, kétezer-tizennégy szeptemberében, Újbudán.

Fájdalmas volt az ébredés. Mintha évtizedek óta először venne levegőt, először kéne kinyitnia a szemét. Érezte, ahogy tudata lassan, mint a buborék, a felszínre száll, otthagyva a sötétséget, ami eddig körülvette.

A férfi arcát látta meg először. Válla felett a tágas lakás falai visszaverték a reggeli fényt. Minden bénító volt.

– Lázas vagy… – mondta a férfi és elvette kezét a lány homlokáról. – Csinálok teát.

– Várj – nyögte a lány, és egy hirtelen lendülettel fölült a kanapén. Feje őrjítően lüktetett, halántékához kapott. Percekig mozdulni se mert. Mikor fölnézett, látta, hogy a férfi még mindig előtte áll, és várja, hogy újra megszólaljon. – Mi a francot keresek itt?

Lassan egy év is eltelt azóta, hogy utoljára kilépett a lakás ajtaján. Akkor minden könnyű volt. Korán ébredt. Hosszan, kéjesen nyújtózkodott, mint a macska. A férfi ott feküdt mellette, békésen aludt. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű az arca ennyire közelről. Most megfigyelheti minden vonását, úgy, ahogy eddig még nem látta. Azt az apró ráncot a bal szeme sarkában. Azt a göndörödő tincset a halántékánál. Meg akarta simogatni, de félt, hogy felébreszti, így csak nézte, úgy érezte, sosem volt ennél boldogabb.

Most egészen más volt. Ugyanaz a lakás, ugyanazok a színek, illatok, mégis minden más.

– Mi a francot keresek itt?

– Hajnalban becsöngettél. Közölted, hogy én vagyok, és hogy azonnal beszélnünk kell.

– Hajnalban? Úristen. Hánykor?

– Kettőkor. Ne aggódj, még nem aludtam.

– Kettőkor…

Kétségbeesve próbálta egymás után rakni a tegnap este eseményeit. Azonban alig találta a foszlányokat. Dörzsölte a homlokát.

– Csinálok teát – szólt újra a férfi, majd pár percre eltűnt a konyhában.

A lány visszadőlt a kanapéra. Minden erejével azon volt, hogy nyitva tartsa a szemeit, egyben tartsa a tudatát, de egyik feladat nehezebbnek bizonyult, mint a másik. Arra sem emlékezett, hol volt, és hogyan jutott eszébe, hogy ide jön. Összezavarta a helyzet. A környéket is kerülte, már jó ideje, pedig szerette az itteni kocsmákat, kávézókat, de nem akart a férfival véletlenül sem összefutni. Nehogy azt higgye, utána kajtat. Erre berúg – általában egy évben egyszer –, és itt ébred, a szobában, amit úgy szeretett, és most menekülne.

– Itt a teád, vigyázz, még forró – termett előtte ismét a férfi.

Elvette a bögrét, beleszagolt a párába. – Jázmintea… – állapította meg, és egy kicsit megszeppent, hogy a férfi emlékszik, mit ivott, ha fájt a feje. – És képes voltam kettőkor csak úgy rád rontani? – próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát.

– Igen, eléggé megleptél. Épp befejeztem a munkát, lezuhanyoztam, és leültem egy kicsit olvasni.

– De mit… Mért jöttem? Mit akartam?

– Hú, nagyon sok mindenről magyaráztál. A gyerekkorodról, édesanyádról, rólunk, hogy most volt egy kapcsolatod, ami…

– A kurva életbe – szakította félbe a férfit. – Hol a telefonom?

A zsebeihez kapott, de azok üresek voltak. Föltúrta a táskáját is. Végül a kabátzsebében akadt rá a készülékre.

– Lemerült – állapította meg. – Mindegy. Majd… Majd… Már emlékszem. A barátommal mentem el tegnap. Viszkiztem. Nem szabad viszkit innom… Ú, bassza meg… – És zavarában nagyot kortyolt a teájából. – Ez tényleg rohadt forró.

– Mondtam, hogy vigyázz…

– Valamin összevesztünk. Nem tudom, min, de rémlik, hogy nyilvánosan üvöltöztünk egymással, és leléptem. Gondolom, ezután jöttem fel. Vagy még ittam… Mintha elmentem volna valahová még utána. Nem tudom. Na de bocs, folytasd csak.

– A lényege az volt, hogy rájöttél, hiányzom, és basszam meg a körülményeimet, mért nem lehetünk mi együtt…

– Ezt mondtam? Vagy most csak túlzol? Ugye, túlzol?

– Igen, ezt mondtad, szó szerint.

– Hogy basszad meg a körülményeidet.

– Igen.

– Azt a rohadt… – Letette a teát a kis asztalra, és az arcára szorította a két tenyerét. – Úristen, ne haragudj. De utálom magam.

– Nem kell bocsánatot kérned.

– Soha többet nem szabad viszkit innom. Följövök ide, és ilyeneket vágok a fejedhez. Kurva jó.

Fölpattant a kanapéról, és nekiállt összeszedni a holmijait. – Nem zavarlak tovább. Megyek. Bocs ezért az incidensért. Felejtsd el inkább… Felejtsd csak el.

– Tényleg nem kell szabadkoznod. Így gondoltad, elmondtad, ne aggódj, rendben vagyunk. Semmi baj.

– De, de, igenis baj van! – emelte fel a hangját a lány. – Ilyet nem tehetek meg, hogy felcsöngetek hozzád az éjjel közepén, és megmondom, hogy hiányzol, és baszd meg a körülményeid, gyere vissza hozzám! Még ha így is gondolom, ilyet nem mondhatok. Eddig azt hittem, tiszteletben tudom tartani a döntéseid,  az életed, a körülményeket is, pedig mindig azt gondoltam, a körülményekre kenni ócska kifogás. De mégis, valamiért így döntöttél, így láttad jobbnak, egyszerűbbnek, én meg… Én meg… Áh. Ilyet nem mondhatok. Hiába ez az igazság. Az igazságot néha magunkban kell tartanunk. Mert ha kimondjuk, az önzés, érted? Egy önző picsa vagyok…

–  Nem vagy önző, picsa meg végképp nem.

–  De, de, de. Az vagyok, mert nem volt jogom ehhez. Még ha így is van…

Sírva fakadt. A férfi most látta őt először sírni. Eddig mindig tartotta magát előtte. Odalépett, átölelte.

– Nyugodj meg. Most már kimondtad. Túl vagy rajta. Hé…

– De mért tettem ezt veled? Én nem akartam… – Hirtelen kitépte magát a férfi karjaiból, és pár lépést hátrált. – Ez így nem fair.

– Mi nem fair?

– Hogy megint ezt csinálod.

– Mit csinálok?

– Én… tényleg nem értelek. Olyan, mintha… nem is tudom. Nem mondom, hogy mintha nem lennének érzelmeid, mert tudom, hogy vannak. Csak szeretném, szeretném egyszer látni, hogy te is emberből vagy.

– Mire gondolsz?

– Haragudj rám. Kérlek, az életben egyszer haragudj rám. Lássam, hogy ha hülye vagyok, annak következménye van. Ha elbaszom, annak igenis legyen következménye, legyél mérges, kiabálj velem, hogy lássam, igenis szeretném látni, hogy te is csak egy ember vagy, hogy téged is meg lehet bántani, fel lehet dühíteni, ha csak úgy belepofátlankodnak az életedbe, belegázolnak az érzelmeidbe, mutass egy kevés csalódottságot legalább, az istenért! – Elindult a férfi felé, gondolta, most megüti, vagy csak taszít rajta egyet, majd szétvetette a tehetetlenség, hogy nem érti meg, egyszerűen nem érti meg, hogy mit vár tőle tulajdonképpen. Két lépés után azonban átértékelte a helyzetet és megtorpant.

– És ha kiabálnék veled, attól jobban éreznéd magad? – szólalt meg a férfi, és a lány összerezzent, mert úgy érezte, mintha percek óta dermedten állna a szoba közepén.

– Nem. De tudod mit? Megnyugtatóbb lenne. Mert legalább tudnám, mit érzel.

Visszaült a kanapéra. A földet nézte, néha megvonta a bal vállát. – Ez is csak önzés – szólalt meg végül. – Úgy vagy te, ahogy vagy, és úgy vagy jó, ahogy vagy. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Na – csapott a térdére –, elég szart kavartam mára, azt hiszem, elindulok.

– Hazavigyelek?

– Hát… Ha megteszed, azt megköszönöm. Töltőre kell raknom a telómat, és föl kell hívnom a barátomat. A volt barátomat… Ezt még ki kell derítenem. Megmosom az arcom.

Mire visszatért a fürdőszobából, a férfi indulásra készen várta. Ráadta a kabátját, a táskáját.

– Este majd fölhívlak, hogy mi volt. Rendben?

– Oké – felelte a lány.

A férfi fölkapta a kocsi kulcsát a kisasztalról, és kisétáltak az ajtón.

Sokszor álmodom a világvégéről. Így nevezem, világvégének, holott inkább csak háború, de az is lehet, hogy a végére így is meghalunk mindannyian. Repülők jönnek, általában a csillagos égen tűnnek föl, mikor épp kifelé bámulok az ablakon, és látom, hogy ez már nem, ez már semmiképp nem lehet jelentőségtelen dolog, óriás, szikrázó léghajók lepik el az eget, és egyre közelednek. Foszforeszkáló bombák zuhannak a csillagok alatt, fütyülnek, felrobbannak. Nézem őket, az ablakból, vagy futni kezdek az utcán, ahonnan éppen megpillantom a gyilkos jelenséget, rohanok haza, vagy csak minél messzebb; ha otthon vagyok, pokrócok után nyúlok, a pincébe szaladok velük, vizes palackokat gyűjtök és megtöltöm őket, hogy szomjan ne haljunk odalent – nevetséges lenne ilyen bombázás közepette éppen szomjan halni –, üvöltve irányítom a többieket. A flakonok telnek szép sorjában, adogatom a teli üvegeket, töltök és töltök, míg a csapból már csak sár folyik vagy szennyvíz vagy vér.

Egyszer hazafelé tartottam valamely szomszédos faluból, világító rakéták röpködtek fölöttem, tudtam, Budapest már lángokban áll, és láttam, a bombák egyre közelebb csapódnak be. Már nem mehettem haza. Szaladtam végig az úton, a házak mentén, menedéket kerestem, ahova elbújhatok. Közben csak azon járt az eszem, hogy meg kell mondanom neked, most azonnal meg kell mondanom, hogy szeretlek, hiszen talán ez az utolsó lehetőségem erre. Futás közben még előkerestem a telefonom, sms-t fogok írni, gondoltam, sms-t, mert mi van, ha szokás szerint nem veszed fel a telefonod, akkor nem tudom elmondani, pedig el kell, most már végképp el kell, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem tudod.

Talán nálatok csend és béke van, nem is tudsz a rakétákról, nem is tudod, Budapest lángokban áll, megkapod az sms-t, csodálkozol, hogy hogyan jutottál éppen most az eszembe, vagy csak legyintesz, mert ezt már úgy is régóta tudod. Aztán másnap hallod a hírt, hogy lebombázták Budapestet, egész Magyarországot lebombázták. Ekkor rájössz, hogy ez volt az utolsó dolog, amit neked mondtam, hogy most mondtam neked utoljára, hogy szeretlek. Nincs értelme már válaszolnod. De az is lehet, hogy arrafelé is lángol minden, süvöltenek és szikráznak a rakéták, kapkodod a fejed, hogy hova bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összekapkodod, ami fontos, a telefont is, rutinból, és látod, sms-t kaptál, az áll benne, hogy szeretlek, és akkor úgy érzed, túl kell élned, túl kell élnünk, pedig az is lehet, hogy ekkorra én már halott vagyok.

Egy ház falához lapulok és bámulom a zuhanó bombákat. Meg kell írnom azt az sms-t, hiszen akármelyik pillanatban rám eshet valami, talán sehol sem vagyok biztonságban. A ház falához tapadok, mintha az megvédhetne a záporozó rakétáktól, bújok a ház falához, mintha te lennél. Mintha te megvédhetnél a rakétáktól.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszalad az álom, sohasem halok meg és sosem írom meg azt az sms-t. Eltűnik az éjszaka, a bombák süvítése, eltűnnek a lángok, sosem tudom meg, háború volt-e, vagy világégés, sosem lesz az álomnak befejezése, sosem tudom meg, túléltem-e végül, vagy belehaltam.

Ma azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Mászkáltam a házban fel-alá, mint egy kísértet, céltalanul, tudtam, hogy valami történni fog, vártam, hogy megtörténjen az a valami. Csend volt, mindenki aludt, a lámpák furcsán, pislákolva égtek. Lassan hajnalodott. Az ágyamon ültem, néztem, ahogy halványulnak a csillagok, a fügefa tetejét, ahogy egyre élénkül a zöldje, lenéztem az utcára, a házakra. Hirtelen ott állt mellettem az öcsém, olyan nyugalommal, mintha mindig is ott lett volna, ő is kifelé nézett, nem szóltunk egymáshoz, csak lestük az eget. Felragyogtak a csillagok. Összerezzentem. – Hogy lehet ez, hiszen éppen, hogy reggel lett! – Dehogy is. Este van. Nem látod? – Akkor hirtelen, az egész eget eltakarva megjelent egy hatalmas anyahajó. Minden kezdődött elölről. Ordítottam és összeszedtem pár pokrócot, a pincébe vittem őket, a macska csodálkozott, mit keresek ott az éjszaka, palackokat gyűjtöttem és utasítottam a többieket, hogy teli, teli mindet – mert milyen nevetséges lenne már, ha épp szomjan halnánk, miközben lebombázzák fejünk felett a várost –, a csaphoz szaladtam és én is töltögetni kezdtem, míg a víz egyszer csak bűzös mocsárrá nem változott.

Az emeletre szaladtam, hogy összeszedjem, ami fontos, zseblámpát, kötszert, verseskötetet, a telefonom után nyúltam, már csak rutinból is, és eszembe jutott, hogy meg kell mondanom neked, itt és most és feltétlenül, hogy szeretlek, hiszen talán az utolsó, ez most már tényleg az utolsó lehetőségem erre. Sms-t fogok írni, gondoltam, mert mi van, ha most sem veszed fel azt a tetves telefont, megint némaságba kényszerítesz, pedig most tényleg, most meg kell, most már végképp el kell mondanom, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam ki, így utoljára.

Lerobogtam a lépcsőn, minél előbb biztonságban akartam lenni, ha lehet még ilyet, hogy minél előbb megírhassam neked… De megtorpantam a félemeletnél. Ha ennyire gőgös vagy, hogy úgysem veszed fel és úgysem válaszolsz, hát nem írom meg és elszalasztom, talán az utolsó lehetőséget is, és sose tudod meg, most már végképp sose tudod meg, nem mondom ki, így utoljára.

Talán nálatok béke van és csend, nem is tudod, Budapest lángokban áll, aztán másnap hallod a hírt, vagy olvasod, lebombázták a várost, egész Magyarországot lebombázták. És akkor, végre te is érezni fogod a csendet, az űrt, a hiányt, ezt a rád kényszerített, megszűnt kommunikációt, és hogy nem szóltam hozzád, így a legvégén, vagy próbálod felidézni, mit is mondhattam utoljára neked, talán azt, hogy szia, vagy azt, hogy oké, válaszul arra, hogy majd este beszélünk. Vagy arrafelé is lángokban áll minden, látod te is az anyahajót, olyan hatalmas, nem tudod, hová bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összepakolod, ami fontos, felemeled a telefont is, és akkor látod, nem írt senki, talán hiányolod, talán csak megrántod a vállad, hiszen megszoktad a csendet, az űrt, a hiányt, a kommunikáció megszakadását.

A falhoz lapulok és bámulom azt a kurva telefont, nem írom meg az sms-t, nem írom meg, akármelyik pillanatban rám szakadhat a plafon, rám dőlhet az egész épület, meghalok ebben a háborúban, engem is megsemmisít a világvége. Eleget bújtam a falhoz, mintha te lennél, most azért bújok, mert talán így megmenekülök. A gőgöd győzött ma, látod, nem írom meg azt az sms-t.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszaladt az álom, most sem haltam meg, és nem írtam meg az sms-t. És ma sem jött el a világvége.

Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.

A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.

– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.

– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt  homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.

– Leszeded nekem?

– Le, persze, de minek az neked?

– Otthon nincs üveggolyó.

– Azt hittem, beszélgetni akarsz.

A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.

A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?

– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.

A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.

A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.

– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.

– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.

– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.

– Hogy?

– Ilyen furcsán.

– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.

A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.

– Segítsek?

– Nem, majd én.

– De ez így nem fog menni…

– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.

– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.

Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.

– Köszi.

– Figyelj rám kérlek.

– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.

Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.

– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.

Végül visszament a nappaliba.

– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.

A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.

A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.

Mellé térdelt.

– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.

Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.

A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.

Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.