A híd közepén kapta el a zápor. Egy pillanatra gyorsabbra fogta a lépteit, de hamar rádöbbent, hogy hiába, bőrig fog ázni. Június volt, a forróság úgy ült a városon még éjszaka is, mintha évszázados uralomra készülne.
Könnyű nyári ruhát viselt csak, ki gondolta volna, hogy éjszaka még esni fog. A cseppek csiklandozták a vállát, fél perc múlva már patakokban csorgott le hajáról a víz. Ruhája a bőréhez tapadt. Felnevetett. Szeretett bőrig ázni, ha nem volt tétje; nem fázott, csak kellemesen hűsítette a víz. Arcából kisöpörte a tincseket, de a lezúduló esőcseppek folyton visszalökték őket a szeme elé. Nem volt mit tenni. Táncra perdült a híd közepén.
A szabadság mámorító volt. Nevetett, szökdécselt, lábával belerugdalt a hirtelen keletkezett pocsolyákba, sarujából fröcsögött a víz.
A barátja a bódéval szemben várta.
– Remélem, a szendvicsed sikerült megmentenem – szólt a lány. – Alaposan becsomagoltattam, de ez az eső nem kímél semmit. – Széttárta karjait, végignézett magán, megpördült, mutatta a fiúnak, hogy mindene vizes. – Rég volt, hogy ennyire megáztam. Élvezem.
– Jól sikerült az este? – kérdezte a fiú.
– Sokan eljöttek. A koncert után még ittunk egyet a Duna parton..
– Hiányoztál – mondta a fiú.
– Te is nekem.
– Holnap menjünk el valahová. Mit szólsz?
– Benne vagyok.
A házak mentén indultak haza, az eresz alatt.
– Ideadod a szendvicsem? Már bevertem egy hot-dogot, de nem laktam jól.
A lány előásta a táskájából a gondosan becsomagolt szendvicset. – Még meleg. Úgy kértem, ahogy szereted, hagymával és csípőssel a tetején.
– Király – lelkesedett a fiú, és mohón beleharapott.
– Én még a téren megettem az enyémet, gondoltam, megvárlak vele, de eszméletlen éhes voltam.
A fiú nem válaszolt, sietni kezdett. Már majdnem hazaértek, mikor egyszer csak a földre dobta a szendvics maradékát.
– Beteg állatok vagytok, bazmeg.
– Mi van? – kérdezett vissza a lány meglepődve.
– Azt mondtam, hogy kibaszott beteg állat vagy, bazmeg.
A lány megtorpant. Mintha hirtelen az összes belső szerve összerándult volna. – Mi bajod van?
– Undorodom tőled, és ettől az egész beteges társaságtól.
– Tudtommal ők a te barátaid is.
– Gusztustalan vagy. Itt jópofizol velem, mintha minden rendben lenne. Közben meg… Áh.
– Most mi… Áruld már el, mit mondtam, vagy mi történt azóta, hogy eljöttünk a bódétól idáig.
– Reggel, mikor kimentél a boltba, bejelentkezve maradtál az emailedbe, nem emlékszel?
– De, tudom.
– Hát baszódj meg! – üvöltött a fiú magából kikelve, a kapuhoz rohant, belökte, és bevágta a lány orra előtt. Az beütötte a kapukódot, és a fiú után szaladt. Ekkor már a könnyeit nyelte.
– Persze, hogy bejelentkezve maradtam, hiszen nincs semmi rejtegetni valóm.
– Hiába. Már mindent tudok.
– Mi mindent?
– Mindent tudok, érted? Egy geci áruló vagy!
– Mit csináltam?
– Egy kibaszott geci áruló vagy!
– Áruld már el, hogy mit csináltam! – Remegve állt a szoba közepén, a víz csöpögött a ruhájából. Azon gondolkodott, mit tehetett, amivel a fiút így fölidegesítette. De hiába pörgette vissza agyában az eseményeket, a levélváltásokat, nem jutott eszébe semmi. Hónapok óta nem beszélt senkivel, akire a fiú haragudott, vagy féltékeny volt. Inkább nem szólt a közeli barátaihoz sem, nehogy balhé legyen belőle.
– Mindent tudok – közölte ismét a fiú, majd vizes ruháit a sarokba dobta, és befeküdt az ágyba.
– Tudom, hogy blöffölsz. Azt hiszed, ha ezt csinálod, megtörök, és bevallok valamit, mi? De nincs mit bevallanom.
– Nekem ne hazudj, te geci.
– Nem hazudok.
– Azt mondtam, ne merj hazudni nekem, te büdös kurva! – üvöltött a fiú, kipattant az ágyból, a lány előtt termett, ökölbe szorított kezekkel. Csak egy fejjel volt nála magasabb, mégis azt érezte, fölé tornyosul, vörös arccal, félelmetes szemekkel. A lány behúzta a nyakát, arcát elfordította, hátra lépett, és már emelte volna a kezeit, hogy védekezzen.
– Mi van? – lepődött meg a fiú. – Azt hiszed, meg akarlak ütni? Hát ütöttelek én meg valaha, te szerencsétlen?
A lány próbált válaszolni, de a sírástól már képtelen volt megformálni a szavakat. Lesütötte a szemét, és alig észrevehetően, de megrázta a fejét.
– Nézz a szemembe, hozzád beszélek!
Minek. Ha ilyenkor erőt vett magán, hogy a szemébe nézzen, a fiú egész közel hajolt az arcához, és nézte, meredten, ilyenkor nem akart mást, csak minél messzebb lenni tőle. – Pont így nézel, amikor hazudsz – mondta rendre a fiú, vagy azt, hogy – Látom a szemedben, hogy gyűlölsz.
– Nézz a szemembe, baszd meg!
– Nem!
A fiú karjai hátrafeszültek, dobbantott egyet.
A szoba hirtelen mintha átfordulna. A falak elsápadnak, a szőnyeg mintája megváltozik. A szoba kitágul, az ablakok, ajtók átrendeződnek. Csak a szekrény, amiben a ruhái vannak, az marad, de óriási, ha pipiskedik, talán eléri a harmadik polcot. És áll, nézi a szekrényt, a tetején kincsek vannak, tudja jól, ha felnő, eléri őket, akkor tele lesz kinccsel, rengeteg sok kinccsel. Elhajózik, persze, a kincset el kell ásni, vagy elrepül, léghajón, messzire. Ott csönd lesz, mert odáig nem érnek el a szavak, oda nem hallatszik el, hogy mennyire rossz, mert ma sem rakott rendet, nem fogadott szót, és különben is, egy lusta szar, és szégyellje magát, és nem tanul jól, és nem lesz belőle senki, egy kibaszott senki lesz belőle, mert mindenre képtelen, már megint hazudik, és sosem rakott le semmit az asztalra, hát ennyire szerencsétlen, csak egy büdös kurva, az lesz. És majd jól megveri, egyszer majd jól megveri, meglátja, eldurran az agya, és jól megveri, emeli a kezét, fenyít, és ekkor tanulja meg a mozdulatot, egy életre, mint a biciklizést, arcát elfordítja, nyakát behúzza, hátra lép, kezét fölemeli, hogy védje magát. Hogy elcsattant-e a pofon valaha is, képtelen megmondani, ennyi idő távlatából már képtelen.
A szekrény teteje egyre közelebb van, egyre közelebb van a kincshez. De a szavak súlyként ülnek a vállán, folyton lefelé húzzák, nehéz így, talán sosem lesz akkora, hogy elérje a szekrénytetőt. De nem bűnös, mért hiszik, nem tett soha semmi rosszat, egy picit nehéz figyelni a leckére, mert a gondolatai szeretnek elkalandozni, de ül a könyv fölött, becsülettel, és küzd, ellenük is, mert kicsi és törékeny, könnyű célpont, mindig ő a bűnbak, hogy akarjon így bemenni, nem akar bemenni, mért kell, nem tett ő semmi rosszat. Lázas beteg, elájul a láztól, szimulál, csak szimulál, mert csak fetrengeni akar, ennyire lusta ez, bazmeg. Nem tett ő semmi rosszat, lázasan is elolvassa a kötelező olvasmányt, és minden nap hozzák neki a leckét.
Ha lábujjhegyre áll, már eléri a szekrény tetejét. Az osztályban a lányok már kész nők, ő még csitri, fejletlen kis csitri, folyton beteg. Mert engem nem érdekelnek a fiúk, hagyja el egyszer a száját az öltözőben, mert téged biztos a lányok érdekelnek, érkezik a válasz és nevetnek, mért, mért baj, hogy még gyerek, inkább az marad. De a szekrény tetejét el kell érni, meg kell szerezni a kincset, színes léghajóra száll, és oda repül, ahová nem érnek el a szavak, nem érnek el a tekintetek, ahol senki nem süti rá a bélyeget.
Mire rálát a szekrény tetejére, az már régen üres. Mert ilyen lassú, állandóan lassú, nem képes semmire. Megrázza magát, kilép, csinálja. Tanul, egyetemre megy, minden sínen van, csak a fiúkkal nehéz, velük még mindig nehéz, mégis végérvényesen beleszeret az elsőbe, aki megöleli. És minden tökéletes lenne, ha a szexszel nem lennének bajok, de ott ülnek vállán a szavak, nem akar büdös kis kurva lenni, és nehéz, de végül engedi magában megváltani. Jönnek és mennek a fiúk, nincsenek sokan, és sosem maradnak elég ideig. Ameddig úgy érzi, hogy maradniuk kéne. És nem tud, többé nem tud egybe se beleszeretni, amíg szembe nem jön az a másik, vele küzdeni kell minden napért, de ott van, néha legalább ott van, és maga a megtestesült béke. Aztán ismét kicsúszik a lába alól a talaj, az összes, amit talajnak hitt, egyszerre, és a mélybe zuhanna, ha nem lenne, akiben megkapaszkodhat. Erős kéznek tűnik. Aztán rádöbben, hogy ez a szorítás nem védő szorítás, hanem bántó és bénító. Mert tenyerében ott izzik a bélyeg.
A szoba szűkülni kezd, ismét fordul a tengely, a fiú még mindig a szoba közepén áll, ebbe a fenyegető pózba meredve, mint a sóbálvány.
– Hagyj békén – zokogta a lány, levette a táskáját, a szekrényhez szaladt, tiszta ruhát vett elő. – Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy mindent tudok. És várnám, hátha bevallasz valamit. Bazi könnyű, persze, így bazi könnyű, csak nem gondolsz bele… – elcsuklott a hangja.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a fiú.
¬– Átöltözöm.
– Készülsz valahová?
– Még jó.
– Megtudhatom, hogy hová?
– El.
– Látod? Ebből is látszik, hogy van valakid. Éjjel kettő van, és van hová menned.
– Persze, hogy van hová mennem! – kiabált a lány. – Van kulcsom anyám lakásához.
– Az anyádéhoz, mi? Mit fog szólni, ha meglát? Örül, hogy megszabadult tőled, egy kibaszott szerencsétlen senki vagy, nézz már magadra!
– Tévedsz! Az anyám szeret engem, sohasem árulna el! Ő nem a te anyád!
Egy pillanatra csönd lett. Ezzel a mondattal betalált.
– Látod, ez igaz – mondta a fiú. – Maradj itt, beszéljük meg.
– Nem tudok. Már nem tudok.
A fiú visszafeküdt az ágyba.
– Na, fejezzük ezt be, vedd le a nadrágot, és bújj ide.
– Nem – jelentette ki a lány.
– Megőrültél? Szakad az eső. Nem mehetsz ki, meg fogsz fázni. Nem akarom, hogy megbetegedj. Lehiggadtam, látod. Úgyhogy vedd le a nadrágod, és bújj ide.
– Nem fogok oda bújni, nem érted? Te beteg vagy. Mondanám, hogy húzz innen, de tudom, hogy úgyse fogsz, úgyhogy inkább én húzok el.
– Tudom, hogy nem anyádhoz menekülsz, baszd meg! Mindent tudok! Tudom, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot, nem érted? Az egész levelezéseteket elolvastam reggel!
– Kivel?
– Azzal a kibaszott kis gecivel, azzal.
– Kivel? Mondd meg! Kivel baj, hogy beszélek?
– Azzal a kibaszott nyálas kis fasszal, a volt fasziddal, azzal.
– Nem beszéltem vele több, mint egy éve. Utoljára a színházban futottam össze vele, azóta semmit se tudok róla.
– Már megint hazudsz!
– Kurvára nem hazudok – mormogta maga elé a lány. Fölkapta a táskáját, és kivágtatott az ajtón. Odakint egy pillanatra megtorpant, tudta, fél perc, és a fiú a nyomában lesz. Azon gondolkodott, melyik a leglogikátlanabb útvonal, amin elindulhat. A kutyafuttató felé szaladt. Mikor már vagy száz méterre eltávolodott a háztól, bevetette magát egy kapualjba. Fölösleges volt átöltöznie, ruhája ismét átázott. Fejét a kapunak támasztotta, azon gondolkozott, hová menjen. Édesanyjához éjszaka legalább másfél óra, míg kiér. Vajon melyik barátja lakik a legközelebb? Próbálta őket számba-venni, de agya mintha megbénult volna. Éjjel kettő. Ki az, akit gyalog is elér, és biztosan ébren talál? A volt barátja jutott eszébe. Egy éve nem beszélt vele, nem tudta, mit fog szólni, ha hajnalban csak úgy beállít. Leroskadt, térdeit átkulcsolta, és megállíthatatlanul zokogott.
Valahol kihúzza az éjszakát. De holnap haza kell mennie, újra haza kell mennie, és szembe kell nézni vele. Elküldi majd, és ő nem megy el, sosem megy el. Vagy ha el is megy, visszajön, esküdözik, hogy szereti, hogy nem tesz vele ilyet többé, és ha ellenáll, idővel akkor is megtöri. Vajon hol van rajta az a kibaszott bélyeg, amit ezek már messziről látnak, mintha világítana. Nézte a remegő tenyerét, karját, lábait, de sehol sem találta. Tapintotta az arcát, a homlokát, ott sincs. Megnyúzná magát, ha tudná, hol van, lenyúzná a bőrét, csak végre eltüntesse.
Szeretett volna hazamenni, átöltözni, bebújni az ágyba, hozzábújni valakihez, aki mellett biztonságban érzi magát. Aki nem alázza meg, majd nem akar rámászni. Vedd le a nadrágod, és ha engedelmeskedik, ha megalázza magát, kész is az erekció, és nem érti, mi a kibaszott kurva életért nem érti, hogy erre most képtelen.
Először a telefont vette elő. Reflexszerűen végigpörgette a híváslistát, csak utána lépett át a névjegyzékbe. Sokáig bámulta a nevet, nem merte megnyomni a gombot. Nem tudta, milyen lavinát indít el ezzel. Lesz-e, aki megvédi mindettől. Aki ki mer állni érte. Aki nem látja rajta a bélyeget.
Csak megnyomta a gombot végül, de ez már önkéntelen mozdulat volt, a tudata mélyen, nagyon mélyen. Mintha némafilmet nézett volna. Nem érzékelte már a külvilágot, és nem ő irányította a tagjait. Elejtette a telefont. Csak a bélyegre tudott gondolni, hogy meg kell tőle szabadulnia. Előkotorta táskájából a csontnyelű bicskát. Most kivágja, és szabad lesz.

(Illusztráció: rusalkina)