Amióta elmentél, nem voltam szerelmes. Pedig próbáltam, igazán. De hiába, senkibe nem tudok beleszeretni. Egyesek azt mondják, ez jó. Legalább nem sérülök. Szerintem átok. Méghozzá a súlyosabbak közül.

Amikor elmentél, egy ideig vártalak. Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél. Ennek tíz éve már. Azt mondtad, áthajózol a tengeren. Elmész Indiába, Malajziába, Indonéziába, majd meglátogatod a pápua törzseket, és visszatérsz Budapestre. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani, mégis úgy gondoltam, kivárom, megéri. Tudom, sose kérted, hogy várjak rád, de hát szerelmes voltam.

Három évig vártam, de belefáradtam. Így elengedtelek.

Azt se tudom, élsz-e még. Azóta nem hívtál és nem kaptam tőled levelet. Tudom jól, hogy nagyon tudsz hallgatni. De tíz év még tőled is túlzás lenne. Ennyire makacs vagy? Vagy gonosz? Vagy egyszerűen csak elfelejtettél? Nem is értem. Ígérted, hogy írsz majd. Sok mindent megígértél.

A harmadik év végére már utáltam magam, hogy még mindig utánad sóhajtozom. Utáltam, hogy néha meglátok valakit az utcán, és azt hiszem, te vagy. Aztán látom, hogy mégsem. Utáltam, hogy néha az emberek között megcsap egy illat, ami a tiédre emlékeztet, forgatom a fejem, és sehol se vagy. Utáltam, hogy néha éjszaka úgy hallom, fordul a kulcs a zárban. Dobogó szívvel ugrok ki az ágyból, de csak a szomszéd jött haza. Egy idő után téged is utáltalak, amiért csalódást okozol.

Elkezdtem jobban odafigyelni a körülöttem lévő férfiakra. Szeretek új embereket megismerni, bár egy idő után fáraszt, ha túl sok az ismerős. Túl sok ember várja el, hogy törődjek vele. De ismerkedtem, becsülettel. Nem volt könnyű dolgom. Válogatós lettem miattad. Miért kellett nekünk annyira jóban lennünk? Miért kellett olyan fiatalon találkoznom veled? Miért kellett ekkora hatást gyakorolnod rám? Használtál volna ki, csaltál volna meg, törtél volna össze. Utálhattál is volna, vagy csak egyszerűen nem kellett volna törődnöd velem. De te nem, te jó voltál, sokszínű, kedves, eszméletlenül humoros. Vittél ide-oda, jókat ettünk és jókat beszélgettünk. Gyönyörű estéink voltak, és még szebb reggeleink. Mindig tiszta voltál és illatos. Hát baszd meg, amiért ilyen tökéletes voltál.

Próbáltam nem hozzád mérni a férfiakat. Ez volt a legnehezebb. Az egyikkel nem lehetett beszélgetni. A másik nem értette a humort. A harmadik végtelenül ostoba volt. A negyedik meg rögtön ledugta a nyelvét a torkomon, a hideg is kirázott tőle.

Klubokba jártam, koncertekre, szakkörökre. Kocsmákba, berúgni, hátha részegen tökéletesebbnek látom a férfiakat. Persze ez sem működött. Haza akartak cipelni, megdugni, elfelejteni. Azt azért meg mégsem hagyom, hogy idegen férfiak lihegjenek a nyakamba. Nem is értem ezt.

Egyszer mégis azt mondtam, egye fene. Adok egy esélyt ennek is, hátha történik valami. Működésbe lép a biológia. Beindulnak a hormonok. Az elején, bevallom, izgató volt meztelenre vetkőzni egy alig ismert, gyönyörű férfi előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt belőlem a vágy. Nem lehetett folytatni. Persze, kiakadt és faképnél hagyott. Én pedig visszamenőlegesen is irtózni kezdtem ettől az egész jelenettől. Szóval, nem mozdult meg bennem semmi. Bár nem is hittem, hogy fog.

Elhatároztam, hogy nem érdekel, ha nem tudok senkibe beleszeretni, akkor is járni fogok már valakivel. Fiatal vagyok, egészséges, más dolgom sincsen, mint hogy hagyom magam meghódítani. Így randevúzni kezdtem olyan férfiakkal, akik miatt nem szorult össze a gyomrom, ha megláttam őket, nem gyorsult fel a szívverésem, ha meghallottam a hangjukat, de alapjában véve szimpatikusak voltak. Két-három hónapig tartottak ezek az óvatos románcok. Általában a férfiak hagytak el engem. Néha, ha láttam rajtuk, hogy szerelmesek, én hagytam el őket. Nem akartam játszani az érzelmeikkel.

Most már több, mint egy éve vagyok egyedül. Több, mint egy éve nem szeretkeztem. A barátaim közül sokan aggódnak értem, hogy frigid vagyok, vagy leszbikus, csak nem merem magamnak bevallani. Pedig, ha valaki tudja, hogy egyik sem igaz, az pont mi vagyunk. Mindegy. A múltkor mégis, hogy bizonyítsam álláspontomat, leginkább önmagamnak, megcsókoltam egy lányt. Szép volt, magas, vékony, macskaszemű. De tudod, nem éreztem a különbséget, ugyanúgy nem éreztem semmit, mintha egy idegen férfit csókoltam volna meg, akit nem szeretek. Csak amikor kinyitottam a szememet, még meg is lepődtem, hogy mi a faszt csinálok én most tulajdonképpen.

Voltam külföldön is. Az olaszoknál, görögöknél, spanyoloknál, ahol szépek és barnák a férfiak, és lángol a tekintetük. Gondoltam, az ő szenvedélyük majd engem is megbabonáz. De csak fárasztottak. Rámenősek voltak, túl érzékenyek, féltékenykedők. Nem tudtam velük mit kezdeni.

Van egy visszatérő álmom. A lakásodban vagyunk, csomagolsz. Észreveszem a sarokban azt a kis ékszeres dobozt, amit olyan nagy gonddal pakoltál be a kézipoggyászodba az indulásod előtti estén. Emlékszem, szép darab volt, korall, kagyló és onix berakással a fedelén. Kérdeztem, mi van benne, de úgy tettél, mint aki meg se hallotta, hogy mondtam valamit. Álmomban mindig meg akarom nézni, mi van benne, de rám szólsz, hogy ne nyissam ki. A szoba másik végéből bámulom a dobozt, nem bírom levenni róla a szemem. Vonz, oda akarok menni, fel akarom nyitni. Úgy érezem, ha úgy marad, lezárva, nem lehetek boldog sohasem.

Ma már tudom, mi volt abban a dobozban.

Egyelőre tízezer példányban nyomtattam ki ezt a levelet. Venni fogok tízezer palackot is. Az elsőt a Dunába dobom. Holnap indulok, elutazom olyan messzire, amennyire csak a pénzem engedi. Amennyi folyót vagy tengert érek, mindbe dobok egy-egy üzenetet. Talán egyszer elér majd hozzád. Iszonyúan fontos lenne.

Kérlek szépen, ha nem is jössz vissza, ha nem is látlak soha többet, legalább azt a kis dobozt postázd el nekem. A címem ugyanaz. Nem lehetsz ennyire önző, hogy magaddal viszed, és örökre megtartod a szerelmemet.

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

– Nincs egy pálinkád? – kérdezte.

Reggel kilenc volt. A nap még nem sütött be az étkező ablakán, fel kellett gyújtanom a lámpát, hogy lássak mindent magam körül.

­– Pálinkám? Nincsen. Becherovkám van csak.

– Mi lenne, ha innék egyet? Le tudsz vinni a stúdióba? Majd navigálok.

– Nem tudok vezetni.

– Basszus. Tényleg. Pedig úgy innék egyet. Miért nincs neked jogsid?

– Minek az nekem? Kocsim sincs.

– Jól van na. Azért nem kell leharapni a fejemet.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Persze.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Jól van.

– Nem kötelező elhinni…

– Elhiszem, na!

– Tudom, hogy nem hiszed.

Nem nézett rám, a falon igazgatta a képeket. Mindig ezt csinálta. Méregetett és igazgatott. Valamiféle pótcselekvés volt ez nála, hogy babrálnia kellett, vagy csak úgy gondolta, jobb, ha nem néz rám, nehogy véletlenül is ki kelljen találnia, mire gondolok.

– Reggeliztél már? – kérdeztem.

– Nem szoktam reggelizni, tudod.

– Nem értem, hogy bírod.

– Nem vagyok éhes. Majd a stúdióban eszem.

– Teát?

– Köszönöm, azt kérek.

A konyhába mentem vizet melegíteni, és egy marék teafüvet szórtam a pöttyös kancsóba. Hallottam, hogy odakinn dudorászni kezd. Tudtam, hogy még mindig a képekkel babrál. Ki akartam zökkenteni.

– Adjak azért a Becherből? Van egy laposüvegem. Abban el tudod vinni. Majd a stúdióban megiszod.

– Nem, köszi, ne fáradj, a stúdióban tuti lesz valami pia. – Tovább dudorászott.

– Mit kérsz a teába?

– Cukrot. És citromot.

– Nincs citromom.

– Akkor semmit.

Tejszínem van, ha esetleg…

– Jó lesz üresen, köszi.

Rátöltöttem a forró vizet a teafűre, asztalhoz ültem, és vártam, hogy végre abbahagyja a pótcselekvést.

– Jók ezek a képek – állapította meg. – Saját fotók?

– Igen, azok.

– Szépek, szépek – mondta szakállát vakargatva, majd leült az asztalhoz és töltött. – Pedig jó lenne… – ábrándozott. – Innék egy felest, kényelmesen hátradőlnék a kocsimban, te pedig elvinnél a stúdióba.

– Fő a megfelelő munkamegosztás, mi?

– Mindennek az a kulcsa – bólintott mosolyogva. Örültem, hogy végre velem is foglalkozik, nem csak a hülye fotóimmal meg a pálinkával.

Rég volt már, hogy utoljára láttam, több, mint negyven nap eltelt azóta. Nem hívott, nem keresett. Aztán valakitől hallottam, hogy újra stúdióba vonult, ugyanabba, amelyikben a legutóbbi lemezét is felvette, tőlem pár utcányira. Akkor már tudtam, hogy ez lesz, egy reggel becsönget majd, maga sem fogja tudni, miért. Megszoktam már ezt, hogy sosincs válasz a miértekre. A dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, mert úgy vannak. Kár őket túlbonyolítani.

– Kicserélhetnéd már azt a kancsót. Nem lehet belőle rendesen tölteni.

– Tudom, de én szeretem. Különleges.

– De hát csöpög!

– Tudom. Várj, feltörlöm.

Mire visszaértem a konyhából a papírtörlővel, már csak az üres bögre volt ott. A szobám ajtaja pedig tárva nyitva.

– Ennyi volt? – kérdeztem a szobába lépve. Mindig rengeteg teát ivott reggelente. Csodálkoztam, hogy most ilyen gyorsan otthagyta.

– Nem, majd iszom még, de most egy kis napsütésre vágyom – magyarázta, miközben elforgatta a kilincseket és szélesre tárta az ablaktáblákat, hogy beengedje a napfényt. – Nem jobb idebenn?

– De, végül is…

Fölült az ablakpárkányra, térdeit a hasához húzta.

Nyolc óra is elmúlt már. Bekapcsolta a tévét. Valami kórházsorozatot vetítettek. „Jó lesz ez…” – gondolta. A konyhába ment, elővett egy zacskó kukoricát, hogy kipattogtassa. Míg várt a mikró előtt, azon tűnődött, vajon hol veszett el a férfi. Hiszen csak a szerkesztőségbe ment, azt mondta, semmiség az ügy, utána felugrik. Ez már három és fél órája volt. Ha eddig nem jött, talán már nem is fog. Végül is nem baj, ha csak az ünnep után tudja odaadni neki az ajándékát…
Leült az ágyra, ölébe vette a kukoricát, s majszolni kezdte. Egyik sorozat, másik sorozat. Rossz kedve volt.
Tíz óra felé járhatott, mikor végül megszólalt a csengő.
Előkereste kulcsait, s kiment, hogy kaput nyisson.
– Szevasz! – köszönt a férfi, és átölelte. – Nem zavarlak?
– Nem, csak tévét nézek, de úgyis unom.
– Jól van akkor – hangzott a válasz, s a férfi fölrobogott a lépcsőn, bezúdult a lakásba, megállíthatatlanul, mint az árvíz, amely nekifeszül az ablakoknak, súlyával betöri őket, s hirtelen tele lesz vele a szoba. A könyvespolchoz ment, mustrálni kezdte.
– Ezek jók – mondta. – Mindet olvastad?
– A legtöbbjét, igen.

– Helyes, helyes. – Körbenézett a szobában. Valahogy így képzelte a lány lakását. Tiszta és rendes, tele rejtett kis kincsekkel. Pont olyan, mint ő maga.
Magához húzta és megsimogatta a fejét. A lány nem tolta el magától, hagyta, hadd szorongassa. Felnézett rá, s elmosolyodott.
– Mi van? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
Nem erőltette a bővebb választ. Sejtette, hogy mi van, csak a biztonság kedvéért hallani szerette volna a lány szájából is. Meg a hiúsága is szerette volna hallani…
A lány hirtelen elengedte.
– Az ajándékod. Megkeresem.
A fiókos szekrényhez szaladt, és kutatni kezdett benne. A férfi csak nézte. Ahogy a válla fölött átdobja fényes, barna haját, majd leguggol, s elővillan a dereka. Leült az ágyra és várt. Kezei még dermedtek voltak a kinti hidegtől, melengetni kezdte őket. Megcsillant a karikagyűrűje, nem törődött vele.
A lány végre megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozt, piros márványpapírba csomagolva. Leült a férfi mellé. Az megköszönte az ajándékot, s hanyattdőlt az ágyon.
– Fáradt vagyok – mondta. – Azt hittem, lerendezem a szerkesztőséget se perc alatt, de amint látod, elhúzódott az ügy. Rendesen elfárasztottak. Aludni akarok! Énekelsz nekem egy altatót?
– Dehogy is, szörnyű hangom van – nevetett a lány.
– Nem hiszem el.
– Akkor ne hidd, de borzalmas hangom van.
– Bizonyítsd be! – kérte a férfi, de a lány a fejét rázta. – Na jó – mondta végül. – Elleszek én altatódal nélkül is. – Maga mellé rántotta a lányt. Pár percig szótlanul feküdtek, békésen egymás mellett. – Basszus. Mit keresek én itt? Te tudod, mit keresek én itt?
– Ezt neked kéne tudnod.
Közelebb húzódott a lányhoz, s fölé hajolt. Az megrettent, s hirtelen fölült az ágyon. Fejük kis híján összekoccant. A lány mesélni kezdett.
– Múlt héten kialudt a lámpa. Olyan magasan van, hogy még a bátyám se tudta kicserélni. Végül egy évfolyamtársamat hívtam át, langaléta gyerek, ő elérte. Három napig sötét volt…
– Mért nem hívtál fel?
– Látod, ez eszembe se jutott…
A férfi ismét magához húzta. – Rosszat csinálunk? – kérdezte.
– Nem tudom…
– Nehéz így, hogy fogalmam sincs, mit gondolsz meg érzel. Próbállak kizökkenteni a passzivitásból, de hát nem lehet… Nem akarsz engem?
– Uram-atyám, dehogy nem akarlak…
– Ezt azért jó hallani. Hm. Bizony. Érzem benned a vágyat. De vékony a derekad! Össze tudnálak törni. Úgy összetörnélek. Először a lábszáradat. A combcsontodat. A medencéd. Nem, a medencéd meghagynám… Basszus. Miket gondolhatsz most rólam?
– Nem gondolok semmit.
Elengedte a lányt. – Dehogyisnem. Mit csinál itt ez az ember? Most a feleségével kéne lennie, mégis más nő ágyában fetreng. Közben meg mikről ír az embereknek. Istenről… Na de hallod, veled se lehet ám könnyű. Hogy tudják így a férfiak, hogy mi játszódik le benned? Boszorkány vagy, tudod? – Fölkelt, s megigazgatta az ágytakarót. – Nincs egy cigid?
– De, a konyhában.
Kimentek, leültek egymással szemben. A lány a hamutálat bámulta, a férfi meg őt.
– Most hazamegyek.
– Jól van.
– Nem marasztalsz.
– Nem marasztalhatlak.
– Tudom. Akkor két ünnep között találkozunk. Hétfőn. Kész vagy a cikkel?
– Addigra megleszek.
– Helyes. Megyek – mondta a férfi, s megnézte mobilján az időt. – Későre jár.
– Későre.
– Majd alszom a volánnál… – Fölállt, zsebében megcsörgette kulcsait.
– Bírd ki hazáig.
– Jól van. Jó éjszakát.
– Neked is.
Becsukta a férfi mögött az ajtót. Az ár, mely hatalmas robajjal ömlött be a lakásba, most  kihömpölygött onnan. A lány visszament a szobába. Az ágy szélére roskadt, s tenyerébe fektette arcát. „Gyáva vagyok.” – gondolta. Majd ezt: „Bátor vagyok.” – De végül csak erre gondolt: „Megmenekültem.”