Horváth Luca összes bejegyzése

Még mindig nem tudom, mit írhatnék ide magamról. Amikor a nagy egészet nézem, semmi sem tűnik lényegesnek. A szövegeket, amiket olvashattok tőlem, egy kicsi, hat négyzetméteres konyhában írom. Ez a legvilágosabb helyiség a lakásban, és mindig közel a kávé. Az ablakban egy tő aloe vera, a tűlélő növényem. Az ablakon túl park, tele mogyorófával és gyerekzsivallyal, és egy hat emeletes lakóház, aminek az oldalát épp telibe süti az őszi nap. Tudom, ezek részletek. Nem tűnnek lényegesnek. De én a részéletekkel dolgozom. A nagy egész legyen csak valaki másé.

Palackposta

 

Amióta elmentél, nem voltam szerelmes. Pedig próbáltam, igazán. De hiába, senkibe nem tudok beleszeretni. Egyesek azt mondják, ez jó. Legalább nem sérülök. Szerintem átok. Méghozzá a súlyosabbak közül.

Amikor elmentél, egy ideig vártalak. Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél. Ennek tíz éve már. Azt mondtad, áthajózol a tengeren. Elmész Indiába, Malajziába, Indonéziába, majd meglátogatod a pápua törzseket, és visszatérsz Budapestre. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani, mégis úgy gondoltam, kivárom, megéri. Tudom, sose kérted, hogy várjak rád, de hát szerelmes voltam.

Három évig vártam, de belefáradtam. Így elengedtelek.

Azt se tudom, élsz-e még. Azóta nem hívtál és nem kaptam tőled levelet. Tudom jól, hogy nagyon tudsz hallgatni. De tíz év még tőled is túlzás lenne. Ennyire makacs vagy? Vagy gonosz? Vagy egyszerűen csak elfelejtettél? Nem is értem. Ígérted, hogy írsz majd. Sok mindent megígértél.

A harmadik év végére már utáltam magam, hogy még mindig utánad sóhajtozom. Utáltam, hogy néha meglátok valakit az utcán, és azt hiszem, te vagy. Aztán látom, hogy mégsem. Utáltam, hogy néha az emberek között megcsap egy illat, ami a tiédre emlékeztet, forgatom a fejem, és sehol se vagy. Utáltam, hogy néha éjszaka úgy hallom, fordul a kulcs a zárban. Dobogó szívvel ugrok ki az ágyból, de csak a szomszéd jött haza. Egy idő után téged is utáltalak, amiért csalódást okozol.

Elkezdtem jobban odafigyelni a körülöttem lévő férfiakra. Szeretek új embereket megismerni, bár egy idő után fáraszt, ha túl sok az ismerős. Túl sok ember várja el, hogy törődjek vele. De ismerkedtem, becsülettel. Nem volt könnyű dolgom. Válogatós lettem miattad. Miért kellett nekünk annyira jóban lennünk? Miért kellett olyan fiatalon találkoznom veled? Miért kellett ekkora hatást gyakorolnod rám? Használtál volna ki, csaltál volna meg, törtél volna össze. Utálhattál is volna, vagy csak egyszerűen nem kellett volna törődnöd velem. De te nem, te jó voltál, sokszínű, kedves, eszméletlenül humoros. Vittél ide-oda, jókat ettünk és jókat beszélgettünk. Gyönyörű estéink voltak, és még szebb reggeleink. Mindig tiszta voltál és illatos. Hát baszd meg, amiért ilyen tökéletes voltál.

Próbáltam nem hozzád mérni a férfiakat. Ez volt a legnehezebb. Az egyikkel nem lehetett beszélgetni. A másik nem értette a humort. A harmadik végtelenül ostoba volt. A negyedik meg rögtön ledugta a nyelvét a torkomon, a hideg is kirázott tőle.

Klubokba jártam, koncertekre, szakkörökre. Kocsmákba, berúgni, hátha részegen tökéletesebbnek látom a férfiakat. Persze ez sem működött. Haza akartak cipelni, megdugni, elfelejteni. Azt azért meg mégsem hagyom, hogy idegen férfiak lihegjenek a nyakamba. Nem is értem ezt.

Egyszer mégis azt mondtam, egye fene. Adok egy esélyt ennek is, hátha történik valami. Működésbe lép a biológia. Beindulnak a hormonok. Az elején, bevallom, izgató volt meztelenre vetkőzni egy alig ismert, gyönyörű férfi előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt belőlem a vágy. Nem lehetett folytatni. Persze, kiakadt és faképnél hagyott. Én pedig visszamenőlegesen is irtózni kezdtem ettől az egész jelenettől. Szóval, nem mozdult meg bennem semmi. Bár nem is hittem, hogy fog.

Elhatároztam, hogy nem érdekel, ha nem tudok senkibe beleszeretni, akkor is járni fogok már valakivel. Fiatal vagyok, egészséges, más dolgom sincsen, mint hogy hagyom magam meghódítani. Így randevúzni kezdtem olyan férfiakkal, akik miatt nem szorult össze a gyomrom, ha megláttam őket, nem gyorsult fel a szívverésem, ha meghallottam a hangjukat, de alapjában véve szimpatikusak voltak. Két-három hónapig tartottak ezek az óvatos románcok. Általában a férfiak hagytak el engem. Néha, ha láttam rajtuk, hogy szerelmesek, én hagytam el őket. Nem akartam játszani az érzelmeikkel.

Most már több, mint egy éve vagyok egyedül. Több, mint egy éve nem szeretkeztem. A barátaim közül sokan aggódnak értem, hogy frigid vagyok, vagy leszbikus, csak nem merem magamnak bevallani. Pedig, ha valaki tudja, hogy egyik sem igaz, az pont mi vagyunk. Mindegy. A múltkor mégis, hogy bizonyítsam álláspontomat, leginkább önmagamnak, megcsókoltam egy lányt. Szép volt, magas, vékony, macskaszemű. De tudod, nem éreztem a különbséget, ugyanúgy nem éreztem semmit, mintha egy idegen férfit csókoltam volna meg, akit nem szeretek. Csak amikor kinyitottam a szememet, még meg is lepődtem, hogy mi a faszt csinálok én most tulajdonképpen.

Voltam külföldön is. Az olaszoknál, görögöknél, spanyoloknál, ahol szépek és barnák a férfiak, és lángol a tekintetük. Gondoltam, az ő szenvedélyük majd engem is megbabonáz. De csak fárasztottak. Rámenősek voltak, túl érzékenyek, féltékenykedők. Nem tudtam velük mit kezdeni.

Van egy visszatérő álmom. A lakásodban vagyunk, csomagolsz. Észreveszem a sarokban azt a kis ékszeres dobozt, amit olyan nagy gonddal pakoltál be a kézipoggyászodba az indulásod előtti estén. Emlékszem, szép darab volt, korall, kagyló és onix berakással a fedelén. Kérdeztem, mi van benne, de úgy tettél, mint aki meg se hallotta, hogy mondtam valamit. Álmomban mindig meg akarom nézni, mi van benne, de rám szólsz, hogy ne nyissam ki. A szoba másik végéből bámulom a dobozt, nem bírom levenni róla a szemem. Vonz, oda akarok menni, fel akarom nyitni. Úgy érezem, ha úgy marad, lezárva, nem lehetek boldog sohasem.

Ma már tudom, mi volt abban a dobozban.

Egyelőre tízezer példányban nyomtattam ki ezt a levelet. Venni fogok tízezer palackot is. Az elsőt a Dunába dobom. Holnap indulok, elutazom olyan messzire, amennyire csak a pénzem engedi. Amennyi folyót vagy tengert érek, mindbe dobok egy-egy üzenetet. Talán egyszer elér majd hozzád. Iszonyúan fontos lenne.

Kérlek szépen, ha nem is jössz vissza, ha nem is látlak soha többet, legalább azt a kis dobozt postázd el nekem. A címem ugyanaz. Nem lehetsz ennyire önző, hogy magaddal viszed, és örökre megtartod a szerelmemet.

Szerda

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

 

A legfehérebb afrikai

José Eduardo Agualusa 1960-ban született Huamboban, Angolában.

 

Széleskörű munkássága híressé tette szerte a világban, könyvei több, mint húsz nyelven jelentek meg. Regények, novellák, versek szerzője, Angolában és Portugáliában is rendszeresen publikál, saját rádióműsora van.  A múltkereskedő  (eredeti címe: O Vendedor de Passados) a hetedik regénye. Magyarul 2010-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadó és a József Attila Kör közös kiadásában, a fordítás Bense Mónika munkája.

A regény első ránézésre egy napos olvasmánynak tűnt  – mindössze 126 oldal –, de rá kellett jönnöm, hogy jobb lesz, ha inkább úgy tekintek rá, mint nassolnivalóra. A fejezetek rövidsége is erre késztetett – folytonos megállásra és ízlelgetésre. A múltkereskedő világa egzotikus vidéket idéz, ahol a kertben papaya és naspolyafák érlelik édes gyümölcsüket, Vén Reménység, az öregasszony vacsorára káposztalevest főz, a nyerstéglából épült házak falára gekkók telepednek, hogy ott hűsöljenek és éjszakánként vadászatra induljanak. A történet narrátora sem más, mint egy gekkó – különös elbeszélői pozíció, gondolhatnánk, de Eulálió rendkívül alapos és pontos megfigyelőnek bizonyul. Előző életében ő is ember volt, de nem tudott szeretni, így jelenleg gekkóként éli életét, Felix Ventura, az albínó bennszülött házában. Egy valamit őrzött meg emberségéből: a nevetését. Látszólag ez az egyetlen kapcsolat közte és Felix között, az egyetlen mód a kommunikációra, az érzelmek visszacsatolására: Eulálió néha elneveti magát Felix és vendégei párbeszédein, cselekedetein. Álmában azonban újra ember, Felix Venturát álmodja, Felix Venturával beszélget, az albínó Euláliót álmodja, Eulálióval beszélget. Így jön létre köztük a kommunikáció, így válhatnak barátokká.

Felix Ventura emberi múltakkal üzletel. Ügyfeleinek új családfát alkot, nemesebb felmenőkkel, hogy nagyobb, fontosabb embereknek érezhessék magukat, és környezetük is annak lássa őket. Egy nap ismeretlen férfi érkezik hozzá látogatóba, aki később a José Buchmann nevet kapja tőle. Buchmann fotóriporter, háborús tudósító. Felixtől új múltat szeretne – angolait – és azt az albínó el is készíti neki. Bár eleinte kételyei vannak, hogyan szerezhet angolai múltat egy fehér embernek, de legyőzi bizonytalanságát – ebben persze a kezébe csúsztatott dollárezrek is segítik – és megszerzi ügyfelének a kívánt papírokat, ezzel együtt pedig új múltat is alkot neki. José ezután nyomozni kezd kitalált apja és kitalált anyja után, és rádöbben: a fiktív múlt létezik. Apjának és anyjának is nyomára akad, a meghamisított múlt így látszólag teljesen felcserélheti az igazit.

A történet lassan halad előre, nincs bonyolult cselekmény, apró, már-már lírai részletek sorakoznak egymás után. A szereplők mesélnek, egymásról, önmagukról, álmaikról – apró mozaikkockákból áll össze a történet. A cselekményt olykor Eulálió látomásszerű álmai is félbeszakítják. A gekkó álmai – ő maga fogalmaz így – sokszor valószerűbbek, mint maga a valóság. Bár általában nem tudjuk, hol kezdődik az álom és hol a valóság, hol kezdődik a jelen és hol a múlt, Eulálió álmai mégis tökéletesen illeszkednek a mozaikkockák közé. Mindig a legpontosabb helyre, mindig tökéletesen egészítve ki az előző darabokat.

Agualusa kevés szereplővel dolgozik, de minden szereplőnek sorsdöntő szerepe van. A kitalált múltak mögött a valóságos múlt szövevényes szálai bújnak meg. Még akkor is, ha szereplőink legszívesebben csak hallgatnak róla. Egymásról, ha titokban is, de tudják, hogy kicsodák valójában – elhagyott gyermekek és ősi ellenségek. Láthatatlan ellentétek feszülnek egymásnak, a háttérben még mindig ott a háború embertelensége: a valós múlt. Hiába Felix Ventura alapos munkája, ami egyszer már megtörtént, az eltörölhetetlennek bizonyul. A valóságos múlt előbb-utóbb előtör a fikció mögül, létjogosultságát nem vehetik el a kitalált történetek. Az apa apa marad, az ellenség ellenség marad, a gyilkosság gyilkosság marad. A csendesen, apránként kibontakozó szálak egyik pillanatról a másikra összegabalyodnak, hogy aztán végül, kibogozva igazi meglepetést okozzanak az olvasónak.

Agualusa regénye igencsak szerethető olvasmány. Finoman, jó ízléssel összerakott bűnügyi történet. Igazi csemege lehet a napsütéses délutánokon, hosszasan elmerenghetünk Eulálió történetein, gondolatain. Ha nem is a papayafák alatt ülve, de kertben, parkban, buszon, bárhol lehet nassolni belőle, csak egy apró harapást, egy pár oldalas fejezetet. Mondhatni, ezért is jó, hogy nem több száz oldalas regényről van szó, a kötet apró és könnyű, így bárhová magunkkal vihetjük. Hiába a rövid terjedelem, Agualusa könyve valahogy mégis kiolvashatatlan, mindig találunk benne valamit, ami addig elkerülte a figyelmünket – egy addig ismeretlen árnyékot a falon, egy új esőcseppet az ablakon, egy még föl nem fedezett vonást Felix Ventura arcán. Így lényegül át egy rövid kis regény egy egész világgá.

 

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, Budapest, L’Harmattan – JAK, 2010.

Vonatok

– Nincs egy pálinkád? – kérdezte.

Reggel kilenc volt. A nap még nem sütött be az étkező ablakán, fel kellett gyújtanom a lámpát, hogy lássak mindent magam körül.

­– Pálinkám? Nincsen. Becherovkám van csak.

– Mi lenne, ha innék egyet? Le tudsz vinni a stúdióba? Majd navigálok.

– Nem tudok vezetni.

– Basszus. Tényleg. Pedig úgy innék egyet. Miért nincs neked jogsid?

– Minek az nekem? Kocsim sincs.

– Jól van na. Azért nem kell leharapni a fejemet.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Persze.

– Nem akartam leharapni a fejedet.

– Jól van.

– Nem kötelező elhinni…

– Elhiszem, na!

– Tudom, hogy nem hiszed.

Nem nézett rám, a falon igazgatta a képeket. Mindig ezt csinálta. Méregetett és igazgatott. Valamiféle pótcselekvés volt ez nála, hogy babrálnia kellett, vagy csak úgy gondolta, jobb, ha nem néz rám, nehogy véletlenül is ki kelljen találnia, mire gondolok.

– Reggeliztél már? – kérdeztem.

– Nem szoktam reggelizni, tudod.

– Nem értem, hogy bírod.

– Nem vagyok éhes. Majd a stúdióban eszem.

– Teát?

– Köszönöm, azt kérek.

A konyhába mentem vizet melegíteni, és egy marék teafüvet szórtam a pöttyös kancsóba. Hallottam, hogy odakinn dudorászni kezd. Tudtam, hogy még mindig a képekkel babrál. Ki akartam zökkenteni.

– Adjak azért a Becherből? Van egy laposüvegem. Abban el tudod vinni. Majd a stúdióban megiszod.

– Nem, köszi, ne fáradj, a stúdióban tuti lesz valami pia. – Tovább dudorászott.

– Mit kérsz a teába?

– Cukrot. És citromot.

– Nincs citromom.

– Akkor semmit.

Tejszínem van, ha esetleg…

– Jó lesz üresen, köszi.

Rátöltöttem a forró vizet a teafűre, asztalhoz ültem, és vártam, hogy végre abbahagyja a pótcselekvést.

– Jók ezek a képek – állapította meg. – Saját fotók?

– Igen, azok.

– Szépek, szépek – mondta szakállát vakargatva, majd leült az asztalhoz és töltött. – Pedig jó lenne… – ábrándozott. – Innék egy felest, kényelmesen hátradőlnék a kocsimban, te pedig elvinnél a stúdióba.

– Fő a megfelelő munkamegosztás, mi?

– Mindennek az a kulcsa – bólintott mosolyogva. Örültem, hogy végre velem is foglalkozik, nem csak a hülye fotóimmal meg a pálinkával.

Rég volt már, hogy utoljára láttam, több, mint negyven nap eltelt azóta. Nem hívott, nem keresett. Aztán valakitől hallottam, hogy újra stúdióba vonult, ugyanabba, amelyikben a legutóbbi lemezét is felvette, tőlem pár utcányira. Akkor már tudtam, hogy ez lesz, egy reggel becsönget majd, maga sem fogja tudni, miért. Megszoktam már ezt, hogy sosincs válasz a miértekre. A dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, mert úgy vannak. Kár őket túlbonyolítani.

– Kicserélhetnéd már azt a kancsót. Nem lehet belőle rendesen tölteni.

– Tudom, de én szeretem. Különleges.

– De hát csöpög!

– Tudom. Várj, feltörlöm.

Mire visszaértem a konyhából a papírtörlővel, már csak az üres bögre volt ott. A szobám ajtaja pedig tárva nyitva.

– Ennyi volt? – kérdeztem a szobába lépve. Mindig rengeteg teát ivott reggelente. Csodálkoztam, hogy most ilyen gyorsan otthagyta.

– Nem, majd iszom még, de most egy kis napsütésre vágyom – magyarázta, miközben elforgatta a kilincseket és szélesre tárta az ablaktáblákat, hogy beengedje a napfényt. – Nem jobb idebenn?

– De, végül is…

Fölült az ablakpárkányra, térdeit a hasához húzta.

 

Árvíz

Nyolc óra is elmúlt már. Bekapcsolta a tévét. Valami kórházsorozatot vetítettek. „Jó lesz ez…” – gondolta. A konyhába ment, elővett egy zacskó kukoricát, hogy kipattogtassa. Míg várt a mikró előtt, azon tűnődött, vajon hol veszett el a férfi. Hiszen csak a szerkesztőségbe ment, azt mondta, semmiség az ügy, utána felugrik. Ez már három és fél órája volt. Ha eddig nem jött, talán már nem is fog. Végül is nem baj, ha csak az ünnep után tudja odaadni neki az ajándékát…
Leült az ágyra, ölébe vette a kukoricát, s majszolni kezdte. Egyik sorozat, másik sorozat. Rossz kedve volt.
Tíz óra felé járhatott, mikor végül megszólalt a csengő.
Előkereste kulcsait, s kiment, hogy kaput nyisson.
– Szevasz! – köszönt a férfi, és átölelte. – Nem zavarlak?
– Nem, csak tévét nézek, de úgyis unom.
– Jól van akkor – hangzott a válasz, s a férfi fölrobogott a lépcsőn, bezúdult a lakásba, megállíthatatlanul, mint az árvíz, amely nekifeszül az ablakoknak, súlyával betöri őket, s hirtelen tele lesz vele a szoba. A könyvespolchoz ment, mustrálni kezdte.
– Ezek jók – mondta. – Mindet olvastad?
– A legtöbbjét, igen.

 

– Helyes, helyes. – Körbenézett a szobában. Valahogy így képzelte a lány lakását. Tiszta és rendes, tele rejtett kis kincsekkel. Pont olyan, mint ő maga.
Magához húzta és megsimogatta a fejét. A lány nem tolta el magától, hagyta, hadd szorongassa. Felnézett rá, s elmosolyodott.
– Mi van? – kérdezte a férfi.
– Semmi.
Nem erőltette a bővebb választ. Sejtette, hogy mi van, csak a biztonság kedvéért hallani szerette volna a lány szájából is. Meg a hiúsága is szerette volna hallani…
A lány hirtelen elengedte.
– Az ajándékod. Megkeresem.
A fiókos szekrényhez szaladt, és kutatni kezdett benne. A férfi csak nézte. Ahogy a válla fölött átdobja fényes, barna haját, majd leguggol, s elővillan a dereka. Leült az ágyra és várt. Kezei még dermedtek voltak a kinti hidegtől, melengetni kezdte őket. Megcsillant a karikagyűrűje, nem törődött vele.
A lány végre megtalálta, amit keresett. Egy kis dobozt, piros márványpapírba csomagolva. Leült a férfi mellé. Az megköszönte az ajándékot, s hanyattdőlt az ágyon.
– Fáradt vagyok – mondta. – Azt hittem, lerendezem a szerkesztőséget se perc alatt, de amint látod, elhúzódott az ügy. Rendesen elfárasztottak. Aludni akarok! Énekelsz nekem egy altatót?
– Dehogy is, szörnyű hangom van – nevetett a lány.
– Nem hiszem el.
– Akkor ne hidd, de borzalmas hangom van.
– Bizonyítsd be! – kérte a férfi, de a lány a fejét rázta. – Na jó – mondta végül. – Elleszek én altatódal nélkül is. – Maga mellé rántotta a lányt. Pár percig szótlanul feküdtek, békésen egymás mellett. – Basszus. Mit keresek én itt? Te tudod, mit keresek én itt?
– Ezt neked kéne tudnod.
Közelebb húzódott a lányhoz, s fölé hajolt. Az megrettent, s hirtelen fölült az ágyon. Fejük kis híján összekoccant. A lány mesélni kezdett.
– Múlt héten kialudt a lámpa. Olyan magasan van, hogy még a bátyám se tudta kicserélni. Végül egy évfolyamtársamat hívtam át, langaléta gyerek, ő elérte. Három napig sötét volt…
– Mért nem hívtál fel?
– Látod, ez eszembe se jutott…
A férfi ismét magához húzta. – Rosszat csinálunk? – kérdezte.
– Nem tudom…
– Nehéz így, hogy fogalmam sincs, mit gondolsz meg érzel. Próbállak kizökkenteni a passzivitásból, de hát nem lehet… Nem akarsz engem?
– Uram-atyám, dehogy nem akarlak…
– Ezt azért jó hallani. Hm. Bizony. Érzem benned a vágyat. De vékony a derekad! Össze tudnálak törni. Úgy összetörnélek. Először a lábszáradat. A combcsontodat. A medencéd. Nem, a medencéd meghagynám… Basszus. Miket gondolhatsz most rólam?
– Nem gondolok semmit.
Elengedte a lányt. – Dehogyisnem. Mit csinál itt ez az ember? Most a feleségével kéne lennie, mégis más nő ágyában fetreng. Közben meg mikről ír az embereknek. Istenről… Na de hallod, veled se lehet ám könnyű. Hogy tudják így a férfiak, hogy mi játszódik le benned? Boszorkány vagy, tudod? – Fölkelt, s megigazgatta az ágytakarót. – Nincs egy cigid?
– De, a konyhában.
Kimentek, leültek egymással szemben. A lány a hamutálat bámulta, a férfi meg őt.
– Most hazamegyek.
– Jól van.
– Nem marasztalsz.
– Nem marasztalhatlak.
– Tudom. Akkor két ünnep között találkozunk. Hétfőn. Kész vagy a cikkel?
– Addigra megleszek.
– Helyes. Megyek – mondta a férfi, s megnézte mobilján az időt. – Későre jár.
– Későre.
– Majd alszom a volánnál… – Fölállt, zsebében megcsörgette kulcsait.
– Bírd ki hazáig.
– Jól van. Jó éjszakát.
– Neked is.
Becsukta a férfi mögött az ajtót. Az ár, mely hatalmas robajjal ömlött be a lakásba, most  kihömpölygött onnan. A lány visszament a szobába. Az ágy szélére roskadt, s tenyerébe fektette arcát. „Gyáva vagyok.” – gondolta. Majd ezt: „Bátor vagyok.” – De végül csak erre gondolt: „Megmenekültem.”

 

A RONTÓK

Gyerekkoromban egy nagy, sárga házban éltünk, kint az erdőszélen. Testvéreimmel közös szobánk volt, ezért sokszor jártam el otthonról, ha egyedül akartam lenni. Sétáim legtöbbször az erdőbe vezettek. Szerettem susogó fáit, rejtett kis ösvényeit, melyekről azt képzeltem, csak én ismerem őket.
Barátaim nem nagyon voltak akkoriban. Akiknek mégis hagytam, hogy mellém szegődjenek, egytől-egyig fiatalabbak voltak. Csak őket tűrtem meg magam mellett, a kicsiket, akik még nem tudták azt, amit én – koromból adódóan – már megtanultam. Szerettem velük beszélgetni ezekről a titkos dolgokról, látni ahogy örülnek, mert végre beavatottakká válnak kigúnyoltak helyett. Velük örültem én is, hisz köztük végre sikerem volt.
Egy idő elteltével azonban nem nagyon törődtem velük, mikor már minden tudásom átadtam. Ekkor már az új ismeretek felkutatása foglalkoztatott. Elvesztették varázsukat, s én is unalmassá váltam. Ilyenkor újak jöttek, akiknek átkarolhattam a vállát, és sugdolózva járkáltunk a folyosón, s a felnőttek hazugságairól beszéltünk. Ezért haragudtak a legtöbben: az életre keltett, s azután hirtelen elpusztított tündérek és manók, a gyermeki csodavilág miatt.
Volt azonban egy kislány, akivel barátságunk szokatlanul hosszú ideig tartott. Csak egy utcával lakott arrébb, mint mi, mégis évekbe telt, mire rátaláltam.
Meleg, de szeles tavaszvégi nap volt. Hazafelé ballagtam az iskolából. A lány a járdaszegélyen állt, szemben a zebrával, s kétségbeesve nézte az elsuhanó autókat. Igazi babaarcú kislány volt, fehér bőrű, kék szemű, lenszőke hajú. Segélykérően nézett felém.
– Át akarok menni! – mondta riadtan.
– Várjuk meg, míg elmennek.
– Nem, soha nem fognak elmenni. Nagyon régóta állok itt. És éhes vagyok…
– Hidd el, nemsokára elfogynak. Akkor átmegyünk.
– Remélem… – felelte , s látszott rajta, hogy megnyugodott egy kicsit.
Miután átkísértem az úton, kérdeztem, merre megy tovább. Meglepődtem, mikor azt válaszolta, hogy itt lakik, a következő utca legtetején.
– Ahol a szobrász műterme van?
– Igen, abban a házban.
– De az egy műterem, nem?
– Nem csak az… – felelte szemlesütve. – Van benne egy szoba is, meg konyha, fürdő, minden.
– Ezek szerint Bencédi bácsi az apukád?
– Dehogy. A nagybátyám. Hányadikos vagy?
– Hatodikos.
– Én még csak negyedikes…
Megérkeztünk a műteremhez, s elbúcsúztunk egymástól.
– Néha átjöhetnél játszani – mondta.
– Jönni fogok.
Így ismertem meg Dettit.
Még azon a héten meglátogattam. Érdekelt a tündérjelenség mögött megbúvó félős kislány, és érdekelt nagybátyja műhelye is, melyet kívülről már sokszor szemügyre vettem.
Bencédi bácsi kedvesen fogadott, kérésemre körbevezetett a műtermében. Belülről még izgalmasabbnak tűntek a dolgok, mint odakintről, lábujjhegyen leskelődve. Megmutatta a köveket, melyekből szobrait faragja, a gumisablont, amibe a gipszeket önti, s adott egy nagy darab agyagot, amiből Dettivel egész délután különféle állatokat formáztunk.
Élveztem a vele töltött időt. Hamar megnyílt előttem. Nem volt olyan félénk, mint amilyennek kinézett, ráadásul kitűnő humorérzékkel rendelkezett. Nagybátyját mesterien tudta utánozni, s mikor az öreg nem nézett oda, magára vette tipikus arckifejezéseit, parodizálta mozdulatait, s eközben szeme sarkából leste reakciómat. Sokszor nem mertem nevetni, nehogy Bencédi bácsi megtudja, mi folyik a háta mögött. Nem mintha Detti ne szerette volna az öreget, látszott rajtuk, hogy jó barátságban vannak, de a nagybácsi gyermeki szemmel valóban mókásnak tűnt. Vékony, nyúlánk ember volt, nagy lapátkezekkel. Izomzatán csöppet sem látszott, hogy nap mint nap több kilós szerszámokkal dolgozik és súlyos köveket mozgat. Szemeit sokdioptriás szemüveg torzította óriásira, s ha zavarban volt, bal szeme tikkelt. Pedig általában már attól zavarba jött ha valaki hozzászólt. De tehetségét se kérdőjelezte meg soha senki. Dettivel is remekül bánt, a maga kedves, szórakozott módján.
Múltak a napok, teltek a hónapok, s Dettivel kitartón átjárogattunk egymáshoz, reggelente együtt mentünk az iskolába, hazafelé is sokszor bevártunk egymást. Az egyedüllétről s imádott erdőmről egyre inkább megfeledkeztem. Egészen addig a napig, mikor leesett az első hó.
Fölmásztam a padlásra, hogy lehozzam a szánkót. Ugyanis eszembe jutott, hogy bent, az erdő közepén van egy csapás, ahol a villanyvezetékek miatt kiirtották az erdőt, s az oszlopok mentén a dombon, több havi munkát beleölve remek kis szánkópályát alakítottak ki a gyerekek.
Áthúztam a szánkót Dettihez, hogy őt is magammal vigyem az erdőbe, meg akartam mutatni neki a pályát. Szívesen velem jött, de alig csúsztunk kettőt-hármat, haza akart menni.
– Ne csináld… – mondtam. – Én még maradnék. Meguntad?
– Dehogy.
– Akkor meg?
– Sötétedik. Te nem félsz?
– Nem félek. Mitől kéne félnem? Amúgy is: világít a hó. Nem lesz nagyon sötét…
– De ilyenkor jönnek elő… Ha sötétedni kezd.
Összeráncolt homlokkal néztem a földet, és ingattam a fejem. Nem értettem, miről beszél. Magyarázni kezdett.
– Hát nem tudod? Ez az erdő tele van rontókkal! Előbújnak a sötétből, s akire rátalálnak, azt elrontják. Bele lehet halni…
– A rontók… – ismételtem utána meglepetten.
– Hosszú szőrük van, és feketék…
– Jól van. Menjünk haza.
Nem bírtam hallgatni tovább, amit hadovál. Milyen mesékben hisz ez a lány? Miféle felnőtt az, aki ilyenekkel riogat egy gyereket? Bencédi bácsi jutott az eszembe, bár róla nem tudtam elképzelni. Detti dedós – csak ez járt a fejemben. Ő is csak egy a sok közül. Még hogy elrontanak. Az ront el, aki ilyeneket próbál a fejedbe tömni…
Ettől a naptól kezdve egyre kevesebbet találkoztunk. Rendre leráztam valamivel, ha telefonált. Sokára, de végül feladta próbálkozásait, s mikor a szép, sárga házat magunk mögött hagytuk, teljesen eltűnt az életemből.
Egyszer találkoztunk csak azóta, a parkban ült és idegesen dohányzott. Tizenhat éves volt ekkor. Gondoltam, ha már véletlen összeakadtunk, leülök mellé beszélgetni. Folyt belőle a panasz.
– A nagybátyám egyre többet iszik. Ebbe öli mindenét. A megrendelői elpártoltak tőle. Már semmit nem ér, hogy tehetséges, folyton csúszik a határidőkkel, és indokolatlanul feljebb viszi az árait. Otthagytam a sulit. E miatt is, meg már nagyon untam. Most munkát keresek.
– Legalább van valakid, aki segít? – kérdeztem.
– Úgy érted, pasi?
– Valahogy úgy.
– Dehogy! Most jó ideig nem fogom engedni, hogy férfi hozzám nyúljon. Elegem lett belőlük. Vettem ezt a gyűrűt, a fehér köveset, ha közelednek, meglobogtatom. „Hahó, foglalt vagyok, s nem is akárhogyan!”
A babaarcú kislány helyett egy hosszú műkörmű, vastagon rúzsozott, kihívón öltözködő lány ült mellettem, a vidám parodista gyermek helyett egy kiábrándult nagykamasz.
Ezután nem láttam többé. Ám a faluban néha felütötte fejét egy-egy pletyka, hogy külföldre ment, s egy bárban szolgál fel, meztelenül, vagy egyéb kétes hírű nőszemély lett belőle. Sosem derült ki, mi az igaz ebből és mi nem.
Bencédi bácsi, az öreg múlt év októberében eltávozott közülünk. Agyvérzést kapott, nem lehetett rajta segíteni. Bár Dettivel együtt ő is kiszakadt az életemből, sokak kíséretében én is végigjártam vele utolsó útját a temető sárguló bokrai közt. Sok mindenért vagyok hálás neki. Ő vezetett el a művészethez, ő mutatta meg, hogy kell porból és vízből embert alkotni, s a halott kőből elevent.
– A legszebb szobrát, amit a húgáról készített, a helytörténeti múzeumnak ajándékozta a végrendeletében – mesélte egy asszony, mikor a tömeg már hazafelé tartott a temetőből.
– Mindig mondtam én, hogy áldott lélek – szólt közbe egy másik. – Nagyon szerette azt a lányt. Nem csoda, hogy belebetegedett a halálába.
– Ezért szerette az italt annyira.
– Ezért. Világ katasztrófája, ami vele történt. Ott maradt kettesben azzal a szegény kislánnyal…
Figyelni kezdtem. Azt tudtam, hogy Detti apja eltűnt, mielőtt lánya megszületett volna, de hogy édesanyjával mi történt, sose került szóba. Én sem beszélek szívesen a fájó dolgokról, így másoktól sem várom el, hogy beszámoljanak róla.
– Mari néni tudja, mi történt vele? – kérdezte egy korombeli fiú. – Tudja, Detti osztálytársam volt a gimnáziumban. Sosem mertük kérdezni az anyja felől, egyszer valahogy mégis szóba került. Az erdőről motyogott valamit, azután felállt, és kiment a teremből.
– Abban az évben kiskatonák állomásoztak lenn a tisztáson. Az asszony tobozt gyűjtött a fenyvesnél, hogy befűtsön a kazánba, s legyen melegvíz az esti fürdetéshez. Rásötétedett. A katonák táborából megszökött egy csapat, rátaláltak a magányos asszonyra, megcsúfították, aztán félve attól, hogy kiderül, kik voltak a tettesek, agyonverték.
Megtorpantam. A rontók. Akik előbújnak az erdő sötét zugaiból, s elrontják, aki arra jár. Egy eltorzult világról szült gyerekmese, ami azért született meg, hogy egy alig három éves kislánynak magyarázatot adjon, miért nem lehet vele többet az édesanyja.
A rontók. Detti nem volt naiv. Csak hitt abban, ami számára bizonyítottan létezett, ami szétzúzta gyermekkorát, még oktalanabbul, mint ahogy darabokra tépte a barátságunkat.

2009. 02.06-12.
Budakeszi és Kassa