José Eduardo Agualusa 1960-ban született Huamboban, Angolában.

Széleskörű munkássága híressé tette szerte a világban, könyvei több, mint húsz nyelven jelentek meg. Regények, novellák, versek szerzője, Angolában és Portugáliában is rendszeresen publikál, saját rádióműsora van.  A múltkereskedő  (eredeti címe: O Vendedor de Passados) a hetedik regénye. Magyarul 2010-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadó és a József Attila Kör közös kiadásában, a fordítás Bense Mónika munkája.

A regény első ránézésre egy napos olvasmánynak tűnt  – mindössze 126 oldal –, de rá kellett jönnöm, hogy jobb lesz, ha inkább úgy tekintek rá, mint nassolnivalóra. A fejezetek rövidsége is erre késztetett – folytonos megállásra és ízlelgetésre. A múltkereskedő világa egzotikus vidéket idéz, ahol a kertben papaya és naspolyafák érlelik édes gyümölcsüket, Vén Reménység, az öregasszony vacsorára káposztalevest főz, a nyerstéglából épült házak falára gekkók telepednek, hogy ott hűsöljenek és éjszakánként vadászatra induljanak. A történet narrátora sem más, mint egy gekkó – különös elbeszélői pozíció, gondolhatnánk, de Eulálió rendkívül alapos és pontos megfigyelőnek bizonyul. Előző életében ő is ember volt, de nem tudott szeretni, így jelenleg gekkóként éli életét, Felix Ventura, az albínó bennszülött házában. Egy valamit őrzött meg emberségéből: a nevetését. Látszólag ez az egyetlen kapcsolat közte és Felix között, az egyetlen mód a kommunikációra, az érzelmek visszacsatolására: Eulálió néha elneveti magát Felix és vendégei párbeszédein, cselekedetein. Álmában azonban újra ember, Felix Venturát álmodja, Felix Venturával beszélget, az albínó Euláliót álmodja, Eulálióval beszélget. Így jön létre köztük a kommunikáció, így válhatnak barátokká.

Felix Ventura emberi múltakkal üzletel. Ügyfeleinek új családfát alkot, nemesebb felmenőkkel, hogy nagyobb, fontosabb embereknek érezhessék magukat, és környezetük is annak lássa őket. Egy nap ismeretlen férfi érkezik hozzá látogatóba, aki később a José Buchmann nevet kapja tőle. Buchmann fotóriporter, háborús tudósító. Felixtől új múltat szeretne – angolait – és azt az albínó el is készíti neki. Bár eleinte kételyei vannak, hogyan szerezhet angolai múltat egy fehér embernek, de legyőzi bizonytalanságát – ebben persze a kezébe csúsztatott dollárezrek is segítik – és megszerzi ügyfelének a kívánt papírokat, ezzel együtt pedig új múltat is alkot neki. José ezután nyomozni kezd kitalált apja és kitalált anyja után, és rádöbben: a fiktív múlt létezik. Apjának és anyjának is nyomára akad, a meghamisított múlt így látszólag teljesen felcserélheti az igazit.

A történet lassan halad előre, nincs bonyolult cselekmény, apró, már-már lírai részletek sorakoznak egymás után. A szereplők mesélnek, egymásról, önmagukról, álmaikról – apró mozaikkockákból áll össze a történet. A cselekményt olykor Eulálió látomásszerű álmai is félbeszakítják. A gekkó álmai – ő maga fogalmaz így – sokszor valószerűbbek, mint maga a valóság. Bár általában nem tudjuk, hol kezdődik az álom és hol a valóság, hol kezdődik a jelen és hol a múlt, Eulálió álmai mégis tökéletesen illeszkednek a mozaikkockák közé. Mindig a legpontosabb helyre, mindig tökéletesen egészítve ki az előző darabokat.

Agualusa kevés szereplővel dolgozik, de minden szereplőnek sorsdöntő szerepe van. A kitalált múltak mögött a valóságos múlt szövevényes szálai bújnak meg. Még akkor is, ha szereplőink legszívesebben csak hallgatnak róla. Egymásról, ha titokban is, de tudják, hogy kicsodák valójában – elhagyott gyermekek és ősi ellenségek. Láthatatlan ellentétek feszülnek egymásnak, a háttérben még mindig ott a háború embertelensége: a valós múlt. Hiába Felix Ventura alapos munkája, ami egyszer már megtörtént, az eltörölhetetlennek bizonyul. A valóságos múlt előbb-utóbb előtör a fikció mögül, létjogosultságát nem vehetik el a kitalált történetek. Az apa apa marad, az ellenség ellenség marad, a gyilkosság gyilkosság marad. A csendesen, apránként kibontakozó szálak egyik pillanatról a másikra összegabalyodnak, hogy aztán végül, kibogozva igazi meglepetést okozzanak az olvasónak.

Agualusa regénye igencsak szerethető olvasmány. Finoman, jó ízléssel összerakott bűnügyi történet. Igazi csemege lehet a napsütéses délutánokon, hosszasan elmerenghetünk Eulálió történetein, gondolatain. Ha nem is a papayafák alatt ülve, de kertben, parkban, buszon, bárhol lehet nassolni belőle, csak egy apró harapást, egy pár oldalas fejezetet. Mondhatni, ezért is jó, hogy nem több száz oldalas regényről van szó, a kötet apró és könnyű, így bárhová magunkkal vihetjük. Hiába a rövid terjedelem, Agualusa könyve valahogy mégis kiolvashatatlan, mindig találunk benne valamit, ami addig elkerülte a figyelmünket – egy addig ismeretlen árnyékot a falon, egy új esőcseppet az ablakon, egy még föl nem fedezett vonást Felix Ventura arcán. Így lényegül át egy rövid kis regény egy egész világgá.

 

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, Budapest, L’Harmattan – JAK, 2010.