1.

A nyár első napját a szüleimnél töltöttem. Nagy fölfordulás volt, Apám újabb felújítási tervezeteit váltotta valóra: a hálószobában a padlás alá betonréteget öntött, rá üvegvatta-szigetelést, a régi padlódeszkákat kiselejtezte, a helyükre csillogó szalagparkett került. A falakat is újraszigetelte; két oldalról szabad falú a szoba, ezek télen nagyon áthűlnek – mondta. A szekrények sorba állítva a teraszon, kint volt a nagy barna kanapé is, az otthonosság kopott heverőágya. Ha elhelyezkedtem rajta, olyan volt, mintha hallgatópadon ülnék: nem volt kedvem megszólalni. „Meg volt ülve” az anyaga, mint a nyereg, melyen többhetes sztyeppei utazás után sem lehetett „máshová” érni.

Anyámon láttam, örül, hogy lát. Apám kezet fogott, zavart vigyor, kicsit mintha gyermek lenne. Ez is szokott gesztusa, az önkéntelen, gyermekes, kissé zavart vigyor, ami rám is átszármazott tőle. Váltottunk pár hivatalos szót a munkálatokról, majd visszaült a tévé elé. Én elhelyezkedtem a kanapén, rágyújtottam és megbeszéltük Anyámmal a tennivalókat. A Maros parti házat kitakaríttatta, új szőnyegeket rakatott le, tiszta ágyneműt, megkaszáltatta az udvar utca felől eső részét, „nehogy azt mondják, hogy elhagyatott”. Holnap reggel leköltözök, számba veszem, mire van még szükség, lekaszálom, ami maradt a Maros parton – mondtam.

A házban dohos szag fogad, s maradt még a régi öregszagból is nagyanyám után. Hiába lett végigtisztítva minden, a bútorfa, a padlódeszkák megőrizték az emlékét. Először az utca felőli sarokszobát lakom be, ez a ház utóbb hozzátoldott részéhez tartozik, nagyapám akkor építtette, amikor, magához képest, kezdett megtollasodni. Fölpakolom a polcokra a könyveket, kerítek egy régi szekrényt valamelyik másik szobából, nagy nehezen átcipelem ide és bepakolom a ruháimat. Aztán átmegyek a régi házrészbe, a régi fásládára elhelyezem a mosdótálat, mellé a szappant, fogkefét, szögre akasztom a törülközőt: ez a cseréphályha melletti sarok lesz a fürdőszoba. Port törlök a főzőkonyhában, szembenyitom az ablakokat, hogy a huzattól jobban szellőzzenek a helyiségek.

Aztán egyszer csak nem marad tennivaló. Leülök a huzatos csendbe és megpróbálok nem gondolni semmire. De nem sikerül, nagyon is figyelek saját szándékaimra, zaklatott vagyok még.

Pár perc után kisétálok a kertbe, a bozóton átvágva szemügyre veszem a nyugodtan áramló folyót, nézem a túlsó part kaszálóit, hol maradt parlagon, hol van felborotválva a termény, meg a házakat a mező túlsó végén. A nagy, kéttornyú neogótikus templom csak azért nem hat „túl nagynak”, mert mögötte ott vannak a ditrói hegyek. Valahova a reneszánsz és barokk határára helyezném ezt a mozgalmas, perspektivikus térelrendezést, a mintha már túlságosan is telt alakzatokat, melyek a kiegyensúlyozottságba árnyalatnyi aránytalan egzaltációt kevernek. De hiányoznak a déli barokk idegmaró színei, csak a fény-árnyék-játék élessége emlékeztet ilyesmire, az arányok is mások. Észak szürkésbarnája sincs „úgy” jelen, inkább egyfajta „majdnemsötét hidegkék” dominál, mellette a mérgező és a kicsattanóan egészséges határán vibráló mélyzöld. Úgy képzelem, valahol van egy ehhez hasonló tengerparti táj, talán Írország partjainál, valamivel élesebb kivitelezésben. Ha meg kéne neveznem egyetlen kifejezésben, azt mondanám: ez szikárbarokk. Mint egy szabálytalanul keretezett, aprócska Rembrandt-tájkép. Legalábbis a pince fölötti halmocska látószögéből.

Az égre még mindig nem nézek föl, túlságosan is elvárt élmény most még a hideg, monumentálisan tágas, mégis kupolásan lekerekített boltozat, mely „rá van helyezve” a tájra, mint egy üvegbúra, s amelyre – mint egy gömbmoziban ­– mesterségesen vannak rávetítve a felhőrétegek. Visszafelé az almafákat nézem és a ribizlibokrokat. Idén későn értem ide, már szinte teljesen átpirosodtak az apró bogyócskák. Egy jól beállított fotón talán fölidéznék a déli meleget, mintha szőlőszemek lennének, a valóságban azonban aprók, sápadtabbak. Errefelé nem érne be a szőlő, a barack, a dió, csak az alma, a ribizli, az egres, a ringló.

Mire visszatérek a házba, már markánsabban érzékelem a ház erőterét. Valahol az udvar közepén húzódik egy képzeletbeli vonal, mely kettémetszi a házat is. Az utca felőli rész a faluhoz tartozik, afelé nyitott, a kerítés fölött belátni az udvarra. Ide majd tövises bokrokat ültetek. A hátsó rész átmeneti zóna, elhagyatottabb, a part egyes részei, ahol tavaly kiirtottam a burjánzó fűzfákat, lugasos hatás kelt, míg a felső partszakasz gazos, növényi és szellemi tenyészet. A terület hátulsó része fokozatosan kezd el örvényleni, felbomlóban a tér tagoltsága, kiismerhetetlenné és vaddá kezd válni, de mielőtt teljesen elvadulna, elnyeli a folyó vaksága. A Maros a területhatár, a part még az enyém, de a víz elfolyik, nem lehet senkié. A ház Maros felől eső részében van a főzőkonyha és a fürdő, itt masszívabbak a falak, mintha a plafon is magasabb lenne, a természetes fény nehezen jut át. A berendezés kopott, régies, az újmódi fiókos szekrény zárványként áll az egyik sarokban: szinte észre sem vevődik. Itt túl erősek a kopásnyomok, amelyek már nem melegítenek senkit, mert a régi lakók elhaltak. Az utca felőli részt, míg éltek, sem használták, az én „nappalim” afféle raktárhelyiség volt vagy vendégszoba, ezért volt könnyebb nekem előbb ezt elfoglalni. Itt két oldalon is ablakok vannak, behallatszik az utcazaj, nyitottabb, világosabb tartózkodás esik. Idén mégis az időm nagy részét a régi házrészben töltöm. Újra linóleumozom a konyhai asztalt, erre teszem a laptopot és az éppen olvasott könyveket, a falakra középkori falképek reprói kerülnek, a kopott tükör fölül, mely piros-fehér madzaggal van a falra akasztva, s mely a nagyapám ostorára kötött díszes bojtra emlékeztet engem, egy – még – azonosítatlan középkori szent arca figyel. A csillár mellé rajzszeggel a plafonra tűzöm a Panther márkájú, mézszínű ragasztós légyfogó szalagot; a vége éppen szemmagasságban csüng.