3.
Vegyük szemügyre e példázat képi valóságát. Nikkelezett csonka kúppal van a plafon négyzetének mértani közepéhez rögzítve a csillár, a vékonyodó alakzat ujjnyi vastagságú vascsőben folytatódik, míg eléri a szétnyíló öntöttvas mintázatot: ez a csillár dekorációja. A plafonnal párhuzamosan három irányba szétnyíló öntöttvas alakzat szárny- vagy agancsszerű mintázatot alkot, ez alatt bordó vasborítású foglalat, amibe fejre fordított vázához hasonló, hólyagos üvegből öntött búra van illesztve. Ha este világot gyújtok, a hólyagos üveg apró köröcskékre és formátlan foltokra veti szét a villanykörte fényét és a három szétnyíló agancsszárny árnyékolásától töviskoszorúra emlékeztető mintázatban vetül a fény a plafonra.
A légyfogó a csillártól úgy tíz centivel keletre van felfüggesztve, spirálja mélyen a csillár alá lóg le. Közelről papírvékony hússzelethez hasonlít talán, vagy inkább állatbőrről lehántolt hártyához, vékonyka pergamenszalaghoz. Az egyik ablak éjszaka is nyitva van, a függöny melletti résen mindenféle legyek, szárnyas hangyák, szúnyogok, szárnyas pókok, éjjeli lepkék, szitakötők csábulnak be a lakásba. Vannak, akiket a frissen feltűzött légyfogó szaga csalogat oda, de a lepkéket a csillár fénykoszorú-játéka vonzza. Az ujjbegynyi fekete szárnyú lepkék például higgadt áldozatok, órákig megülnek a csilláron vagy a plafonra vetült fényvirág mintában, ahol lassú kortyokban isszák a forró fényt. Ettől olyan könnyűek, hogy ha csak a lábukkal érintik a légyfogót, nem ragadnak bele, csak ha a szárnyuk is nekicsapódik. A lassú röpülésű, pókszerűen hosszú lábú, színtelen szárnyú szárnyas pók esetlenül bukdácsol a levegőben, mint a betanítatlan ló, ha lépcsőn kell közlekednie; és úgy is huppan neki a pergamennek, mintha egy lépcsőn legurulva többszörös lábtöréssel ért volna földet. De innen már nincsen esély a gyógyulásra. A légy még órákig képes zümmögni szárnyával, miután oda ragadt.
Egyik este hatalmas színes lepkét, egy igazi Királynőt fogott a légyfogó. Akkora volt, mint egy kolibri, szárnymozgásával a függönyt csak úgy félrebillentette, váratlanul így látogatott meg. Két oldalt két-két párducmintás szárnya volt, a felső szárnyak barna és fehér, az alsók körömvirág színű narancssárga és fehér kombinációjúak. Alig néhány fektetett nyolcas után ragadt bele egyik szárnyával a csillogó pergamenbe. Az első pillanatban úgy tűnik, kirántja magát a csapdából, olyan erős, de a spirál jó tíz-tizenöt centis kilengése közben a Királynő csak átfordul, most a teste és két alsó szárnya ragad bele a ragasztóba a plafontól körülbelül harminc centiméteres magasságban. Apró legyeket, szárnyas démonokat figyelő empátia-gyakorlatom tragikus izgalommá változik. Nézem közelről, nézem távolról, leoltom a villanyt és az öngyújtóba szerelt kék fényű lámpácskával világítok rá, majd újra világot gyújtok és a szemközti falon csüngő kopott tükörben veszem szemügyre a szobát, amelynek közepében valami most zajlik. Kapkodok szinte, némiképp tanácstalanul. Ha közelről nézem, elvakít a csillár fénye, a szépség agóniája megközelíthetetlen, de távolról szemlélve sem hagy puszta részvétbe hanyatlani. Küzdelme csodálatos és iszonyú egyszerre. Tíz perc alatt körülbelül harminc centimétert halad lefelé a szagos, ragadós masszában. Egyszer az egyik, aztán a másik szárnya ragad bele. Nyoma jól kivehető a pergamen spirálján: ahol végigküzdötte magát hatalmas színes szárnyaival, onnan a ragasztót teljesen magára szedte, a szárnyáról lesodort, lisztnél is sokkalta finomabb színes por átszínezi a szalagot. Ha arra a nyomra száll egy légy, már nem ragad oda. Egy ponton úgy tűnik, eléri a szalag végét és ott megtámaszkodva a légyfogó csomagolásán végül megszabadul. Repülni már nem fog tudni, mert szárnyai összeragadnak, de kilép a csapdából. Aztán mégis elgyengül, elveszíti eredeti lendületét. Hosszú percekig figyelem a Királynő haldoklását, egyre erőtlenebb próbálkozásait. Megáll a szalag himbálózása is. A plafon fénykoszorújában, úgy tűnik, egy fekete szárnyú is mozdulatlanul végigkövette ezt a csodálatos tragédiát. Aztán mégis úgy tűnik, hogy a társára várt, mert mihelyt megérkezik, közös körtáncba fognak a légyfogó körül, hatalmas fektetett nyolcasokat írnak a szoba légterébe, majd végleg eltűnnek a cserépkályha mögötti résben. Én is aludni megyek.
Pár nap múlva a légyfogó már függőleges bogártemető, vagy inkább elhagyott csatatér, ahol csak a levágott testek maradtak. A Királynő elszáradt teteme körül sok apró légy, lepke, bogár, mint egy lezuhant repülőgép, körülötte az éhen halt utasok és az őserdei gaz. Megmozdítom és a tükörben figyelem a himbáló szalagot. A tükör fölül egy azonosítatlan szent néz, nem rám, hanem valahová a szoba sarkába. A falképeken körben pogányok és keresztények küzdelme, egymásnak kapaszkodó király és vezér, lefejezés-jelenet részlete, lóval eltiport ember, katonák szürke, ovális sisakkal fejükön. Minden kinagyított részlet ugyanaz a példázat, még ha ki is van metszve az eredeti kompozícióból, még ha összerakhatatlan is maga a történet. Vagy éppen ezért.
A képek nem a történelmet, hanem annak inverzét, negatívját mutatják. Univerzális történelem nincs, képi világunk azonban inverz univerzum. A tudat és a valóság közti vibrálásban létezik az egyetemes, rögzíthetetlen Idő, megszámolhatatlan ritmusa nem mérhető, csak átélhető. A dogma mégis rögzíteni, a végzet pedig manipulálni próbálja a végtelent. A szabadság csak a tudat és a valóság, a dogma és a végzet, a térbeli és az időbeli mintázatok közötti rés felfénylésében nyílik meg, ott, ahol a lepkék fektetett nyolcasokat rajzolnak a levegőbe.
És úgy tűnik, a megbocsájtás így csak a barátok erkölcse lehet, akik vendégül látják egymást. Minden más viszony: a rokonság és a szomszédság, az ortodoxia és a Moirák, az elme és a tények, úgy tűnik, a törvény és a végzet csapdájába van beletapadva, mint a lepkék a függőleges pergamenspirálon. Az ujjbegynyi fekete szárnyú, miután bevárta társát, eltűnik egy repedésben.