2.

Minden utca külön társadalom. Igaz, már nem családonként lakják az utcákat, mint régen, de mai napig tudni lehet, hogy a Bernádban több a Borbély, Fenekalatt laktak a Gógák, Alszegben Laczkók, Portikok gyülekeztek, stb. Csutakfalva (máshol a hegy felőli részt Felszegnek nevezik) a nem odavaló falubelieknek is egzotikum archaikus rétegeivel. Ott külön iskola, templom, külön centrum képződött. A csutakfalvi jobban különbözik bármelyiktől, mint mondjuk a túlamarosi vagy a bakói, mert Csutakfalva falu a faluban. A település voltaképpeni centruma körül gyülekeznek a nem tősgyökeres remeteiek, az „ántivilágban” ide kihelyezett és itt meggyökeresedett falusi értelmiség (tanárok, óvónénik, orvosok stb.). Ők két tömbházat laknak be, de a falu északi végén lévő tömbházakban is az „idegenek” (valójában már ők sem idegenek) vannak többségben, ott a tejporgyár alkalmazottai laktak. Mára már képlékenyebbé váltak e belső „szállásterületek” határai. A dűlő a maga „intézményeivel” (vegyesbolt, kocsma, „sarok”, az utcák kereszteződésénél elhelyezett feszületek, határpontok) azonban él és virágzik. Ha például valakit egy beszélgetés során azonosítani kell, olyankor először azt szokták megkérdezni, hogy hol lakik. A tér hozzátartozik az ott lakók identitásához és fordítva: a terek jellegét az ott lakók lelkülete formálja meg. A szomszédsági viszonyok térbeli mintázatokon alapulnak, ezek szerepe a hétköznapokban sokkal nagyobb, mint a rokoni kapcsolatoké, amelyek viszont időbeli mintázatokból táplálkoznak, és szerepük az ünnepi-rituális alkalmakkor (családi ebéd vasárnap, születésnap, keresztelő stb.) sokkal hangsúlyosabb. A barátság vegyes mintázat: térbeli közelségből születik, de képes legyőzni nagy távolságokat és hosszan tartóvá válni.

Remetén hosszú az Idő. De elsősorban nem a városi tülekedés hiánya miatt – egyébként is (kis)városiasodó településről van szó. Az apám felőli rokonság ortodox katolicizmusa teszi például hosszúvá. Életre szóló tanulságul idén nyáron kellett Apámtól megtanulnom, hogy mi az a „Szentlélek elleni bűn”, és ki az, aki a családban azt elkövette, s ezáltal felmenőit is felelőssé tette saját bűnében, sőt megfertőzte, úgymond, a családot. Ezen az oldalon a Családhoz és az Egyházhoz való hűség kérdése ugyanaz a kérdés. Az ószövetségi Törvény körül forgó zsidó történelem és a katolikus Egyház két évezredes története és dogmatikája csúszik itt egymásba szétválaszthatatlanul. Apától fiúig, anyától lányáig, apától lányáig, anyától fiúig azt, hogy minden hajszál meg van számlálva, azzal együtt kell érteni, hogy az apák vétkeiért a fiúk hetedíziglen… stb. A legfontosabb kérdések: hittagadás és hitvallás, házasság és házasságtörés, bűn és dogma. Itt igazán értik, hogy „Könnyebben múlik el ég és föld, mint hogy a törvényből egy vessző is elvesszen.” (Lk: 16,17) Az „elveszett bárányért” halálig imádkoznak, igazából csak az ilyesmibe tudnak halálosan belebetegedni. Mert tudják, hogy hol lehet megbocsájtani, és hol az a határ, ahonnan már csak imádkozni – érte és minden bűnösért. A Fiú szép beszédei olykor liberalizmusnak hatnak, ha felőlük hallgatom. Nagyanyám, aki élete végén cukorbeteg volt és szinte teljesen megvakult (persze tisztában volt vele, hogy „dogmatikailag nézve” miért kell elszenvednie ezt a büntetést!), Jézus családfáját, azt hiszem, sokkal fontosabbnak tartotta, mint a csodálatos kenyérszaporítást vagy a hegyi beszédet, s még azt is tudni vélte – nem vélte: tudta! –, hogy Jézus keresztje ugyanabból a fából készült, mint Noé bárkája. Nem ugyanabból a fajtából, hanem abból! Az Egyház és a Család itt ugyanaz: a Szent története a földön és semmi más. Meg merem kockáztatni, hogy apám családjának (szüleinek és hat testvérének) a 20. század legjelentősebb – és bizonyos értelemben tragikus – eseménye a II. Vatikáni Zsinat volt és ma is az, és a pápaválasztás az egyetlen olyan választás, amely maximálisan méltó a figyelemre. A protestantizmus egyszerűen hittagadás, s a mai protestánsoknak egyetlen mentségük van: hogy beleszülettek az „igaz hit” megtagadásába. Aki például bármilyen indokból katolikusból protestánssá változtatja vallását, az megtagadja apja hitét, hittagadóvá válik és – apám szavait idézve – „az óceánból beleugrik egy vödör vízbe”.

Apám házában hosszú az Idő: az ő apját Dávidnak hívták és egyértelmű, hogy nevét Dávid királytól vette. Apám Géza, ő pedig a magyar fejedelemtől. Engem is egy apostolról és sok királyról neveztek el; más fiúörököse nincsen az egyébként kiterjedt családnak. Apai nagyszüleim mindketten Borbélyok, de ez csak névegyezés.

Anyám házában nem annyira hosszú, inkább tekervényes az Idő: váratlan tragédiákkal van fölszabdalva – gyermekhalál, börtön, betegség, önkény. Ott mintha a Dogma helyett a Végzet lenne a főhatalom. A három generációból, amit ismertem és ismerek, az anyám és az egyik unokatestvérem sorsa tűnik szélcsendesnek, kegyelmibben vezeklőnek inkább, mint vészterhesnek. E tekervényes Idő odvaiba nem mindig lehet belátni, s úgy tűnik, jobb is, ha nem bolygatom. Nem mindig lehet eldönteni, hogy bizonyos dolgokat elfelejtettek, elhallgatnak, vagy egyszerűen csak maguk sem értenek.

A dogma és a végzet, nekem úgy tűnik, mégsem szembenálló, egymástól független rendszerek. Hiszen az előbbiből fakadhat áldás és átok. A végzet pedig mintha az átok kifejlése lenne: vagy túl sok, vagy túl kevés benne a reflexió, ezért folyton belegabalyodik önmagába. Vagy maga a reflexió változik vakhitté, elméletek öncélú (törvénytelen) generátorává benne. A dogmához viszonyítva a végzet nagy hiányossága, hogy nem úr saját magán. De végzetté változik a dogma is, ha elfelejti saját történetét, a maga szintén változó – de nem szükségszerűen, hanem történeti módon változó – kifejlését. A törvény (vagy dogma) változásának is törvényszerűnek kell lennie, mert együttműködik a múló idővel, s benne fejlik az idő, míg a végzet körkörös mozgása önmagába tér vissza, s vész bele újabb körökbe. Ha meg kellene mondanom, hogy mi az, amit sokan történelemnek, sőt a Történelemnek neveznek, ezt mondanám: dogma és végzet össze-ki-bonyolódása. Mint a Panthera márkájú, mézszínű ragasztós légyfogó szalagspirál két oldala.